Sziasztok! :)
Hát, el sem hiszem, hogy elérkezett ez a pillanat is. Ez bizony, az utolsó fejezet. Igazából, már pár napja kész a fejezet, de nem bírtam rávenni magam, hogy visszaolvassam, ellenőrizzem, mert nehéz elszakadni tőle. Lehet, hogy ez hülyeség, de tényleg így érzem minden sztorimnál, mikor a végére érek.
És most véget ért. Eric és Jenna története ezennel lezárul. :) Hogy hogyan, azt most meg is tudjátok mindjárt! :)
Szeretném nagyon megköszönni azt, hogy velem voltatok és olvastátok a történetet! Hogy megosztottátok velem a véleményeiteket, hogy a sok kihagyás ellenére is sokan itt voltatok és olvastátok a kis agyszüleményem! :) Nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyien szeretitek a sztorit! :)
Köszönöm srácok!
És persze most is kíváncsian várom, hogy mit szóltok mindehhez! :)
Most pedig! Fény derül a sorsokra! Jó olvasást! És ha már így Mikulás előtt járunk! Kellemes készülődést az ünnepekre! :)
A konyhában ültem és bámultam
kifelé az ablakon. Semmi máshoz nem volt éppenséggel kedvem, csak ehhez. Ülni
és nézni kifelé csendben. Élveztem, hogy csak a kinti nyüzsgés zaja szűrődik be
egy kicsit az ablakon át. A hangosan egymásnak köszöngető embereké, az üzletek
nyitódó és záródó ajtaját jelző kis csengőké, a belőlük kiáramló zene halk
nesze és ezek együtt már éreztették velem, hogy már jócskán benne ülünk a
télben. De nem vágytam most ki közéjük. Egy bögre, gőzölgő forró csoki
társaságában éreztem most magam a legjobban. Figyeltem, ahogy odakint
szállingózik a hó. Szép látvány. Nagyon szép. ellep és fehérbe öltöztet.
Megdobja az egész hangulatot egy fokkal, így hogy lassan itt a karácsony. Mosolyra
húzódik a szám. Én már megnyugodtam, mert minden ajándékot beszereztem, és
csomagolva várják, hogy a leendő gazdáik a kezükbe foghassák őket. Bepakolgattam
őket a szekrény mélyére. Nem tudom miért, pedig itt senki sem fog kutatni
utánuk, de valahogy jó ötletnek tűnt. Bár legalább ott biztonságban vannak, és
nem ejtem le őket, meg nem borogatom fel és legfőképpen nem fogok rájuk önteni
semmit.
Figyeltem az úton járkáló
embereket. A gyerekeket amint boldogan szaladnak egy-egy kirakathoz, a
szüleiket, akik vagy békíteni próbálják őket, hogy már elég ajándék van, vagy
bemennek velük az üzletbe és megveszik, amit a kicsi kért, aztán még több
szatyorral folytatják az utat. Szerelmes párokat kézen fogva andalogva és
élvezve a másik társaságát. Milyen szép is ez az egész… milyen jó lehet Párizs
utcáit járva szerelmesnek lenni. Hát igen… Párizs, az azért mégis csak Párizs.
Mindig van egy sajátos hangulata, de ilyenkor meg végképp elvarázsolja az
embert. Ahogy közelednek az ünnepek mindenki lázban ég, és minden fényes lesz,
és gyönyörű. Most pedig ahogy még a hó is nekilátott megajándékozni a
készülődést, még szebbé válik az egész.
Elszürcsölgettem a csokimat, majd
a mosogatóba tettem a bögrét és besétáltam a szobámba. Útközben kicsit
kinyújtóztattam a végtagjaim, mert kicsit elgémberedtek, ahogy a székre
vackoltam magam és úgy ültem nagyon sokáig. Elfoglaltam a helyem az asztalomnál,
felhúztam magam elé az egyik lábam, átkulcsoltam azt, majd a másik kezemmel magam
elé húztam a laptopomat és böngészni kezdtem az interneten. Mindenhonnan az
ünnepek folynak. Minden tele reklámokkal az üzletek akcióiról. Szokásos…
Ericről is találtam egy cikket. Egy műsorba hívták el, hogy meséljen arról, ő
hogyan ünnepel. A műsorvezető ült a kis piros foteljében, Eric vele szemben egy
másikban, és ahogy mesélt jókat nevetett egy-egy megjegyzésen. Végignéztem,
aztán bezártam az oldalt és csak bámultam a monitorra. Azon gondolkodtam mit
kezdjek magammal. Még sok időm volt szabadon, de már ez a legrosszabb. A
várakozás és mikor mindent megcsináltál amit akartál, így már nincs mit. Végül
kíváncsiságból felmentem a blogra amin már jó ideje nem jártam. Ismét be tudok
lépni és szép lassan mindent letörölgettem már, ami ott volt. Talán jobb is
így. Legalább ez is le lesz zárva és nem kavarodnak a dolgok tovább.
Egy ideje már készülök arra, hogy
egy utolsó bejegyzéssel előrukkoljak erre a fránya blogra, ami annyi galibát
okozott az életemben és mégis a legjobb dolog volt, amit valaha kitaláltam. De
eddig nem tudtam rávenni magam ennek az úgymond búcsúüzenetnek a megírására, ám
talán épp itt az ideje. Úgy érzem, most eljött az ideje, hogy lezárjam ezt is
teljes mértékben, és utána többet nem kell visszanéznem rá, ha nem akarok.
Megnyitottam egy szöveges
dokumentumot, nagy levegőt vettem és nekikezdtem írni:
„Sziasztok!
Már nem sok titkom van előttetek, de úgy
éreztem kell ide egy méltó búcsú. Megérdemlitek, hogy kapjatok némi
magyarázatot arra, hogy mik zajlottak itt pontosan. Hogy miért zár be a blog és
miért történt mindaz ami. Nehéz ebbe most belekezdenem és nem is tudom igazán,
hogy mi lenne a megfelelő kiinduló pont. Hol is kezdjem…
Talán tényleg a legelején… egy unalmas esős
napon jött egy szikra és az ötlet, hogy elindítom ezt a blogot. Igen, tényleg
nagyon unatkoztam, de akkor jó ötletnek tűnt. És ráadásul ez egy jó indok volt,
hogy elutazhassak, és kicsit kiszabaduljak itthonról. Kalandot láttam benne és
meg sem fordult a fejemben, hogy mi lehet ebből az egészből még. Felültem a repülőre
és irány Stockholm… Aztán mázlimra pont belefutottam Ericbe… Majd újra. Már
mindezek eléggé hatalmas élmények voltak, nem még ami utána történt. Az egész
olyan volt, mintha álmodnék… Tök naivan elindultam, hogy na akkor mókából
megcsináljuk a blogot, nézzük meg azt is lesz-e meló, erre mi történt? Eric
mellé kerültem dolgozni. Piszok nagy mázlistának éreztem magam és azt hittem
ennél boldogabb már nem is lehetnék!
Aztán elkezdődött a fergeteg, amiből már nem
volt kiszállás. Bezártak minket a buszba, miután becuccoltunk, majd elindultunk
a turnéra. Erickel és a srácokkal lehettem végig. Sülve főve mindent együtt
csináltunk, de erről sok beszámolót olvashattatok, úgyhogy nem is kell
részleteznem. Rengeteg gyönyörű helyen jártunk és olyan élményekben lehetett
részem, amiket sosem fogok elfelejteni. Az életem fenekestül felfordult.
Persze, az a kis szerencsétlen valaki, aki
vagyok is előbújt belőlem és sikerült néha lesérülnöm. De még a kórházban is
jól éreztem magam, mert tudtam, hogy mennyi ember áll mellettem. Mondjuk, ezt
kb fölösleges volt leírnom már megint… :D
Ti pedig itt a blogon! Csodásak voltatok
srácok végig! Nem is gondolnátok, hogy mennyire jól esett, hogy ilyen sokan
írtatok nekem! Rengetegen voltatok! Iszonyatosan sokan! Hihetetlen volt, hogy
olvassátok azt, amit írok Nektek. Hogy írtok nekem véleményt, kommenteltek
állandóan, megbeszélitek együtt is, meg velem is a dolgokat. Hogy üzenetben is
megkerestek és velem voltatok. Mindvégig… Nem tudtátok ugyan, hogy ki vagyok,
de sejtettétek. Volt, aki jól tippelt ki lehetek, de nem mondhattam el. J Bár, ha jobban
belegondolok el is mondhattam volna. De már úgyis mindegy…
Térjünk vissza a kis elmesélésre… Éltem a
buszban, a szállodákban és minden kezdett szép lassan összekuszálódni. Sokan
összeboronáltak Erickel. Sokan utáltak is emiatt, de hozzászoktam… Mint ahogy
Ericnek köszönhetően a rivaldafénynek is lassan, mert nem bírta ki, hogy ne
vigyen fel a színpadra. J
J Ezért még egyszer tuti
megölöm! :D
Volt egy segítőm a blogon, amit tudtok. J Így minden sokkal
egyszerűbbé vált egy idő után, így kicsit élveztem a dolgot, hogy van aki segít
és nem kell azonnal bezárnom az oldalt. Néha mondjuk azt kívántam, hogy bár
megtettem volna már azután, hogy Eric mellett kellett, hogy dolgozzam... de már
úgyis mindegy. Aztán szépen lassan beütött a krach… De ezt tudjátok. Elkezdtek
terjengeni a pletykák…egyre jobban és egyre sűrűbben… ami még nem is lett volna
baj… Túl sok minden történt egyszerre, amivel nem tudtunk normálisan
megküzdeni… nem tudtuk őket normálisan kezelni. Sem Eric, sem én.
De végül eljutottunk arra a pontra, hogy
véget ért minden. A blog, a turné, a kapcsolatok. Hazautaztam és most itt
vagyok megint és írok nektek. Hihetetlen ugye? Ez a nyár… úgy elrepült, mintha
nem is lett volna. Olyan sok esemény történt, hogy még most is képtelen vagyok
mindet feldolgozni. Azt hiszem le kéne írnom magamnak minden egyes napot, hogy
örökké emlékezhessek rájuk.
Tudom sokáig vártam erre a bejegyzésre, de
kellett az idő, míg mindenen áttudtam rágni magam.
Így az ünnepek előtt szeretném megköszönni
mindenkinek, aki velem volt. Mindenkinek, aki kitartott mellettem és annak is
akinek nem! Úgyis tudjátok, hogy senkire sem tudok haragudni! J És persze, nagyon
boldog ünnepeket nektek srácok! Legyetek jók! Éljétek meg az álmaitokat! Mert
ha nagyon szeretnétek, mindegyik teljesülni fog! Ne higgyetek azoknak, akik azt
mondják, hogy nem így van. Mert igenis minden lehetséges! Csak önmagatok
dönthetitek el és lehettek képesek mindezt véghezvinni! Hajrá srácok! Legyetek
boldogok! Legalább annyira, mint amilyennek most én érzem magam. J
Sziasztok!
Az Eric Saade projekt ezennel véget ért.
Üdv.: RiceAngel ”
Megszerkesztettem, átolvastam még
egyszer és megosztottam. Azt hiszem méltó záró szöveg lett. Ha nem, nyugodtan
szóljatok. Úgy érzem mindent leírtam amit akartam. Az apróbb részletek, meg
úgysem tartoznak a nagy publikumra. Mindent nem akartam kitárni a nagyvilágnak,
mert már így is sokat tudnak az emberek.
Egy dolog viszont teljesen és
totálisan biztos. Mégpedig, hogy az Eric szerelem… örök. És ez soha nem fog
elmúlni. Minden pillanatban olyan, mintha itt lenne velem, még így is, hogy –néha
úgy érzem – milliónyi kilométer választ el minket egymástól. De hogy mi lett
velünk?
Hirtelen egy felugró üzenet ablak
zökkentett ki a gondolataimból.
Becki üzenete: Sziaaaaaaaaa
Jenna!
Én: Szia Becki! :D
Becki üzenete: Na mi a szitu
csajszikám? 8-|
Én: Megint megőrültél? :D :D Amúgy semmi különös. Most zártam be
végleg a blogot.
Becki üzenete: De megám!
Benyomtam egy rakat gumicukrot, amit TŐLED kaptam! Úgyhogy ez a te hibád! *-*
:D xD Az jó amúgy! :D Örülök, hogy végre eljutottál erre a pontra! J
Én: Hidd el, hogy én is! De nagyon! Egyébként meg! xD Ne fogd rám,
hogy őrült vagy! xD
Becki üzenete: Hát jó… de
akkor is rátettél egy lapáttal! :D
Én: Oké… xD Ez így megfelel! :D
Becki üzenete: Tényleg… Akkor
tuti nem jössz haza, majd csak karácsonyra pont?
Én: Aha. A szentestét még itthon töltöm. Aztán másnap repülés!
Becki üzenete: Aztán óvatosan
a szerekkel! Tudod, hogy függőséget okoznak! :O xD
Én: Ajj Becki! xD xD Tudod, hogy mindig vigyázok! :D
Becki üzenete: Az én
barátnőm! 8-| :D xD
Én: Bolond vagy! :D
Becki üzenete: Boldogan
vállalom, hogy az vagyok! ^^
Én: Akkor jó! ;)
Becki üzenete: ;) :P És mi
lesz a program? :D ;) ;) Azzal is csak óvatosan! ;)
Én: Beckiiiiii! xD xD Ugyanaz a válaszom, mint az előbb xD Mindig
vigyázok xD Amúgy meg még nem tudom mi lesz a program :D Csak élvezni fogom^^
Becki üzenete: Meghiszem azt!
;) De ha keresztanya kell, csak szólj!
Én: -.-’ xD Na jóvan most már… be
lehet fejezni :D :D
Becki üzenet: Oké, oké :$
Leállok :$ :D xD Vagy nem… xD :D
Én: xD :D ;) Dinka! :D
Becki üzenete: De így
szeretsz! *-* :D
Én: Így bizony! :D
Becki üzenete: :* :$ :D
Én: :D Na figyi, megyek, mert még
be kell ugranom egy helyre.
Becki üzenete: Okézsoké!
Aztán vigyázni! ;)
Én: Úgy lesz! xD :D Szió!
Becki üzenete: Pápá! :D
Becki őrült! De komolyan! Nevetve
bezártam az ablakot, kiléptem a böngészőből, majd kikapcsoltam a gépet.
Lecsuktam és egy ideig csak bámultam magam elé mosolyogva. Annyira hihetetlen
volt ez az egész. Úgy minden, ami történt velem… ami történt velünk.
Felhúztam mind a két lábam,
átkaroltam őket és a térdemre döntöttem a fejem. Nem tudtam letagadni, hogy
boldog vagyok. Egy pillanatra sem tudtam eltitkolni és ezt bárki láthatta is
rajtam. Ha kimegyek, az emberek az utcán úgy megnéznek, mintha legalább
karácsonyfaégőket aggattam volna magamra és úgy járkálnék fel alá.
Felpattantam és dalolászva
elindultam a szekrényemhez. Előtúrtam egy pár zoknit, felhúztam őket, majd
belebújtam a csizmámba, a kabátomba, fejemre húztam a sapkámat és elindultam.
Szinte repültem lefelé a lépcsőkön, miközben még mindig énekelgettem. Ahogy
kiléptem az épületből, megcsapta az arcom a hideg, havas levegő és a
mindenfelől áradó ünnepi hangulat. Elindultam az utamra. Mosolyogva figyeltem a
kirakatokat, az embereket és a tájat. Még egy cukrászdába tartok, ahol
felvásárolok egy rakat finom édességet. Ez tuti!
Amint beléptem az üzletbe szinte
ledöntött a lábamról a finom sütemények illata. Mélyet szippantottam a levegőből
és lehúztam a kesztyűimet, meg a sapkámat és a zsebeimbe tömködve őket,
odalépdeltem a pulthoz.
-
Jó napot! – köszöntött mosolyogva a fiatal eladólány.
-
Jó napot! – mosolyogtam vissza.
A pult tartalmát bámultam. Valami
eszményi volt a rengeteg finomság, ami előttem hevert. Sőt… némelyik felért egy
kész műalkotással. Azt sem tudtam mivel kezdjem. Ez a bőség zavara, ahogy
mondani szokták. Úgy érzem, hatalmas szatyorral fogok távozni innen.
Egyszerűen… mondhatjuk, hogy semminek sem tudok ellenállni.
Közben a lány, kiszolgálta az
utolsó vevőjét is, aki előttem volt és velem szembe sétált.
-
Segíthetek? – kérdezte kedvesen.
-
Azt hiszem igen… - néztem rá – Miért kell ennyi
finomságot kínálnotok? – néztem majdhogynem nyálcsorgatva a pultba.
Felnevetett.
-
Ezt a kérdést már hallottam egy párszor. És tudom ám,
hogy nehéz dönteni! Én is így szoktam vacilálni, ha úgy döntök viszek haza
valamit.
-
És hogy szoktál választani?
-
Kiszámolom őket. Általában. – mosolygott még mindig.
-
Tudod mit? Kitaláltam! Behunyom a szemem és rámutatok a
sütikre, és te pedig elvehetsz azokból kettőt, amikre mutattam.
-
Rendben! – mondta és már emelte is a kis csipeszt,
amivel összeszedi nekem a választottjaimat – És ha ugyanarra mutatsz kétszer?
-
Akkor a mellette lévőből. – rántottam meg a vállam
mosolyogva, mire újra nevetett.
-
Oké! Kezdhetjük?
-
Aha! – mondtam és behunytam a szemem, majd nekiálltam
mutogatni.
Nem tudom mennyire mutattam, mert
nem számoltam. De nem is volt tervezve, hogy mennyi mindent fogok venni. Így
csak mutogattam, majd egyszer mikor úgy éreztem, hogy már elég lesz
abbahagytam. Egy egész édesség torony várt rám, mikor kinyitottam a szemem és
legszívesebben már most beleharaptam volna legalább az egyikbe. Na jó… igazából
mindegyikbe.
A lány elcsomagolta nekem őket
szépen, hogy ne törjenek össze. Mondtam neki, hogy képes vagyok hasra esni a
saját lábamban, mire mondta, hogy dobozba rakja nekem a sütiket, nem lesz
bajuk, ne aggódjak. Ejtettem felé egy nagy mosolyt, azzal a gondolattal a
háttérben, hogy Jenna biztos lesz a sütemény szállítmány! Majd kifizettem őket
és elindultam a kis szatyrommal. Vagyis a nagy szatyrommal… Egy nagy szatyorba
rakta nekem a három doboznyi sütit. Lehet, hogy kicsit sok lesz, deee… szerintem
megoldjuk a dolgot. Nem fog egy morzsa sem kárba veszni.
Mikor kiértem a hóesésbe, még
pördültem is egyet széttárt karokkal. Az emberek nevetve nézték, hogy mit
alkotok. De most valahogy nem zavart semmi. Régen inkább elbújtam volna… most
meg… Nem érdekel már, hogy mit gondolnak az emberek, vagy hogy milyen fejeket
vágnak rám. Ilyen vagyok… ha valaki nem szeret, azzal nem foglalkozom. Nem
tetszhet mindenkinek az őrültségem, a boldogságom és minden egyéb ami velem
járt.
Viszont van valaki, akinek minden
úgy tetszik bennem, ahogy vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy majd jön egy
ilyen ember az életembe, de jött.
Egy dolgot nem osztottam meg a
nagyközönséggel. Mégpedig azt, hogy… dobpergés… megbeszéltük a dolgokat
Erickel. Úgy döntöttünk, hogy békében válunk el egymástól. Megmaradt a
barátságunk, senki sem haragszik senkire és minden happy marad. De… aztán nem
bírtam sokáig… vagyis… nem bírtuk sokáig… Egyikünk sem. Sem ő, sem én. Minden
nap beszéltünk, egyre többet és egyre gyakrabban… rájöttünk, hogy hiába a
távolság és hiába minden, ami volt… nem tudunk egymás nélkül meglenni… Így
végül… Nem sokkal az után, hogy hazajöttem Stockholmból, repültem is vissza.
Igen. Vissza hozzá. Ő pedig várt rám a reptéren. Aztán minden olyan volt, mint
a filmekben. Meglátott és mosolyogva szaladni kezdett felém, majd elnevettem
magam és én is szaladtam. Egyikünket sem érdekelte a tömeg, akik néha nem túl
jó szemmel néztek ránk. Csak egymást láttuk és akartuk! A nyakába ugrottam,
magához ölelt és megcsókolt. Hosszan… Nagyon hosszan. Soha nem csókolt még így.
Ennyi vággyal, ennyi érzéssel… ennyi szerelemmel.
Ott a stockholmi reptéren
kezdődött minden, mikor egymásba botlottunk a nyár elején, majd ugyanott
kezdődött újra minden. Egy új álom kezdete… egy új álomé, ami most már nem csak
álom, hanem a valóság. Egy közös álom, egy közös élet, egy közös szerelem.
Most pedig én tartok a reptérre.
Eric már úton van és hamarosan itt lesz, hogy együtt töltsük az időt az
ünnepekig, majd a szentestét, aztán megyünk Athénba, mert a szüleim rágják a
fülünket, hogy nem csinálhatunk olyat, hogy nem karácsonyozunk együtt. Úgyhogy
muszáj leszünk odarepülni. Mondjuk nem bánom. Mert ennyire boldog még sosem
voltam, és mindegy merre visz az élet, most már csak az a lényeg, hogy Eric
mellettem legyen, hogy mellette lehessek és együtt töltsük az időt.
Beszálltam egy taxiba és
kivitettem magam a reptérre. A gép épp leszállt, mikor odaértem. Megálltam a
váróban és figyeltem, hogy mikor jön Eric. Átfutott az agyamon az a rengeteg
élmény, amit együtt éltünk át, az a sok minden, amin átmentünk együtt olyan
rövid idő alatt, és elmosolyodtam. Aztán megpillantottam a közeledő
embertömegben. Ő is észrevett és rám mosolygott. Ez volt az a mosoly, ami
megváltoztatta az életemet. Ez volt az a mosoly, amitől nem tudtam elszakadni,
és amit most már minden nap élvezhetek életem végéig.