22. Fejezet - C'est vrai?!

Sziasztok! :))

Először is bocsánatot szeretnék kérni a késlekedésért, csak sok dolgom összezsúfolódott és az augusztusom már ilyen lesz...

Másodszor! Nagyon szépen köszönöm a sok-sok pipát és a kommenteket!^^ Nagyon örültem nekik és remélem továbbra is kapok ilyen  meglepiket tőletek^^ 

Harmadszor: Az oldalsávban osztályozhatjátok a történetet egy 1-5ig terjedő skálán :D Akárcsak az iskolában... O.o :D 

Facebook oldal: Az Eric Projekt

-          Csak szórakozom! Gyere táncolni! – rántott fel magával és bevitt a többiek közé.

Szólt a zene és mindenki jól érezte magát. Tomas csak ült és nevetett rajtunk.

Elég szűkös volt a hely, de nem nagyon zavart a dolog. A hangulat a tetőfokán és ez volt a lényeg. Pláne, úgy, hogy rengeteget fogunk még idebent ülni, mire Lengyelországba érünk, így végképp jó volt ilyen légkörben lenni. Mondjuk sosem kételkedtem egy pillanatig sem abban, hogy nem így lesz, de be kell valljam, hogy féltem ettől az egésztől. Hogy majd hogyan fogadnak a többiek, hogy lenéznek-e, vagy maguk közé vesznek. Ericben nem kételkedtem egy percig sem, mert már a korábbi tapasztalatok megmutatták, hogy nem fog bunkózni velem és összevissza rugdosni.

Nem tudom mikor dőltünk ki az éjszaka folyamán, de már odakint kezdett világosodni. Jó hosszúra sikeredett a kis rögtönzött buli, de egy pillanatot sem bántam meg és szerintem senki sem. Pláne a kis sztriptíz az elején… Azt hiszem mélyen az emlékeimbe égett, ahogy a fiúk táncolni kezdtek nekem aztán meg sorra szabadultak meg a ruháiktól. Azt pedig hozzátenném, hogy után sem vettek fel semmit továbbra sem, így mind a hárman alsóban táncoltak velünk, azon a nagyon, nagyon szűk kis helyen…Vicces volt!

Bemásztam a saját kis ágyikómba, de még nem tudtam elaludni. Folyamatosan járt a lábam és dúdoltam. A többiek sorra nyomták be a szunyát. Egyre több szuszogás vett körbe, és valahogy mosolyra késztetett az egész. Alakulhatna ennél jobban az életem? Bámultam a karnyújtásnyira sem lévő plafont előttem, és újra láttam magam előtt a táncot, amit a fiúk lejtettek nekem. Azt hiszem még mindig nem fogtam fel igazán, hogy milyen piszok nagy mázlista is vagyok én, hogy itt lehetek a buszon. Nem is sejtettem, hogy valaha majd ilyesmi fog velem történni. Életem egyik legeslegjobb döntése volt, hogy eljöttem ide.

Persze a nagy bulizás közepette már a kompra is felszálltunk, ami átvitt minket Észtországba. Mi ezzel mondjuk nem nagyon törődtünk, mert Tomas mindent elintézett, csak annyit kért, hogy kicsit halkabban kiabáljunk, mert különben nem fognak felengedni minket és akkor rohanhatunk körbe az oroszokon, de akkor Forma1-es autókat fog szerezni, hogy időben odaérjünk. Tény és való, hogy sokkal gyorsabb volt így közlekedni, mint ha átvágunk Oroszországon is, így inkább halkabbra vettük kicsit a dolgot. Eric mutatta, hogy ő még be is lassul és úgy még kevésbé csap zajt, aztán mi is követtük. Nehezen bírtuk ki, hogy ne nevessünk nagyokat, de próbáltuk komolyan csinálni a hülyeséget. Aztán mikor Tomas belépett és közölte, hogy minden oké, akkor újra felgyorsultak a testrészek és már nem bírtuk tovább nevetés nélkül. Lehet, hogy ha lezavarnak minket, tényleg nem érünk oda időben a lengyelekhez, de még előttünk az egész nyár a jó hangulathoz és az őrülethez! Késni inkább ne késsünk sehonnan! Az a tuti! És… Már kíváncsian várom miket fog még hozni az elkövetkező jó pár hét!

-          Hu! – hallottam hirtelen és majdnem lefejeltem a falat.

Nem tudom kinek volt szándékában, hogy halálra ijesszen, de sikerült neki és perpillanat egyetlen ember jutott eszembe gyanúsítottként.

-          Te tényleg meg akarsz ölni? – fordultam meg mosolyogva, de mikor megláttam, hogy ki az, majdnem kiugrott a szemem a helyéről – Hogy kerülsz te ide? – nem az az ember volt, akit tippeltem volna, de szerintem ez már kiderült.

-          Shh. – csitított és a szája elé tette a mutatóujját, majd körbekémlelt nem-e jön valaki – Gyere velem.

Szó nélkül mentem vele, bár nem sok választásom volt, mert fogta a kezem és el sem engedte. Fogalmam nem volt, hogy mire készülhet, de nagyon őrült ötlet volt tőle, hogy csak így besétált a buszba, pláne azok után, hogy már Edin is látta őt és még tényleg azt hiszik, hogy a barátom, aztán meg majd itt magyarázkodhatok. Már látom is magam előtt a címlapokat mi szerint „Eric Saadet megcsalja barátnője?” vagy éppen „Édes hármas? Eric, Jenna, ? De ki a harmadik?” Már előre féltem ezektől a szalagcímektől.

Kisétáltunk a kompra. Az arcomat azonnal megcsapta a hűs, párás, sós tengeri levegő. Kerülgettük sorra a különféle járműveket, közben pedig folyamatosan figyeltük nincs-e valaki a közelben, aki a turnébusz lakosa. Szerencsére senki sem járt arra, így elmentünk egészen az utolsó autók mögé, be a fedett részre. Elég kihalt volt itt. Mindenki inkább a szabad ég alatt utazott, vagy leült odafent. Mondjuk perpillanat épp nem bántam, hogy egyedül vagyunk itt.

-          Drew, te mit csinálsz itt? – kérdeztem most már mosolyogva.

Be kell valljam, azért örültem neki, hogy itt volt. Ugyanúgy, mint Ericnek szoktam, vagy kicsit jobban… Igen. Rá kellett jönnöm, hogy Eric egyfajta rajongás, meg talán picit több, de... De Drew… őt nem tudtam megmagyarázni. Teljesen más az egész légkör, mikor vele vagyok. Sokszor hiányzik… Sokszor várom, hogy felkeressen. Mindig nagyon örültem neki, hogy ha felbukkant.

Csak mosolyra húzódott a szája, de még mindig nem mondott semmit.

-          Nos? – böktem oldalba, mire ugrott egyet és nevetni kezdett.

Annyira engem figyelt, hogy nem számított arra, hogy majd megbököm, vagy bármi is.

-          Ne csak nézz már, mert idegesít!

-          Akkor mit csináljak? – láttam, hogy a szemében valami különös fény gyúlt erre a kérdésre.

-          Akármit! – nevettem most már az arcát látva.

-          Jól meggondoltad?

-          Igen! Csak kérle – mondtam volna tovább is, de nem bírtam.

Ugyanis az utamba álltak. Belém fojtották a szót, mégpedig nem is akárkik. Drew ajkai állták el a számat elhagyó szavak útját.

-          Akár ezt is? – suttogta úgy, hogy összeért a szánk.

-          Akár. – feleltem, de alig jött ki hang a torkomon.

A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem átüti a mellkasomat és Drewét is egyaránt. A légzésem a duplájára váltott és minden normális biológiai működés felmondta bennem a szolgálatot.

Szorosan húzott magához, aztán már nem volt menekvés. Gyengéd volt, de mégis olyan szenvedélyt éreztem a csókjában, amit eddig el sem tudtam képzelni. Ez aztán csók volt a javából! Mint ahogy a filmekben szokták mondani, úgy éreztem megszűnt számomra a külvilág. Nem tudom meddig tartott, de soknak is tűnt, meg kevésnek is. Akartam még belőle!

      -     Ez…

      -     Ne, - állított meg ismét – ne mondj semmit.

      -   De miért? – próbáltam nem mutatni, hogy mennyire boldog vagyok, de nem ment sokáig, hogy ne vigyorogjak.

Elnevette magát, ahogy engem figyelt, aztán csak széles mosollyal lebámult a földre és a lábával kezdett birizgálni valami ott sem lévő dolgot. Zavarba jött? Drew zavarba jött? Ezt nem hiszem el!

-          Nem vetted eddig észre? – kérdezte meg végül.

-          Mit is pontosan? – mosolyogtam rá és előre léptem egyet.

Tudtam jól, hogy miről van szó. Sejtettem, hogy érez irántam valamit, mert azért voltak már elég félreérthető helyzetek a közelmúltban. Az egyik leginkább jellegzetes példa erre, az amikor Edin zavart meg minket és rebbentünk szét. Az ott akkor nagyon heves pillanat volt, és nem sokon múlt, hogy nem akkor csókolt meg, hanem eddig várt. Gondolom, most mindenki okkal kérdezi, hogy akkor Erickel mi van? Ez egy bonyolult sztori…

-          Beléd zúgtam. – válaszolta, miközben farzsebébe mélyesztette a kezét.

Szinte azonnal mosolyra húzódott a szám, de úgy, hogy szinte már fájt. Nem gondoltam volna hogy az a srác, aki képes beosonni helyekre, bemászni az ablakomon, megfenyeget, hogy lebuktat, de mikor érzésekről van szó, akkor teljesen megváltozik. Nagyon aranyos volt, ahogy ott állt előttem és nézett rám nagy szemekkel.

Felnevettem, majd a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem és éreztem, ahogy először tétovázik, majd átkulcsol a karjaival. Furcsa, hogy az előbb olyan bátran megcsókolt, most meg tétovázik… Lehet, hogy félt attól, mit is fogok szólni ehhez az egészhez? Nem reagáltam rosszul, úgyhogy semmi oka arra, hogy féljen.

-          Én is… - azt hiszem legalább is.

De, nem értem miért kételkedem saját magamban, mikor Ericnek is megmondtam mindent. Szerelem nélkül nem megy… és tudom, hogy sokan idiótának tarthatnak most, mert ott van Eric, aki oda meg vissza van értem, legalább is elmondása szerint így van, és én még sem ugrottam a karjaiba. Tudjátok miért? Mert ez nem szerelem, amit iránta érzek. Tudom, hogy nem az… Ha az lenne egy pillanatig sem gondolkodtam volna semmin. Egy idő után pedig nem lennék boldog. Rajongás és szerelem között nagyon sok a különbség. Eric megértette és megmondta, hogy semmi nem fog változni a kapcsolatunkban, csak nem fog rám nyomulni. Örülök, hogy így alakultak a dolgok…

-          Drew, azt hiszem, nekem most mennem kellene. Túl feltűnő lesz, ha sokáig nem találnak, pláne, hogy egy úszó szigetre vagyunk összezárva. – húztam el a számat.

-          Igen. – nevetett – Azt hiszem, igazad van. Menj csak. Majd felhívlak.

-          Rendicsek. – mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára és indultam volna, de nem engedett el.

Visszahúzott és kaptam még egy újabb csókot, aztán mosolyogva elváltunk egymástól és szinte repültem a busz irányába. Talán ez lenne az az érzés, amire eddig vártam? Tényleg ez lenne az? Beszéltem itt szerelemről, rajongásról, de ez szerelem? Igen… Azt hiszem az! Eric meg attól, hogy sztár, még nem feltétlenül kell vele összejönnöm… Igen, baromi nagy a kísértés. Nagyon szeretem őt, de nem úgy, mint Drewt… A pénz, a siker és a népszerűség még nem ok arra, hogy valakivel összejöjjön az ember. Sokan esnek abba a hibába, hogy a rajongásra azt hiszik szerelem és sokan vannak, akik ezt ki is használják és játszadoznak a rajongóikkal. De Eric nem ilyen. Mindig sikerül kellemes meglepetéseket okoznia számomra.

Gyorsabban visszaértem a mi kis szállásunkhoz, mint azt gondoltam volna. Már épp a lépcsőt szeltem fölfelé, mikor megállított egy ismerős hang.

-          Hé Jenna! – szaladt felém Edin.

-          Szia. – mosolyogtam rá.

-          Azt hittük már fel sem ébredsz! – nevetett.

-          Ó, már sétáltam is egyet a fedélzeten! – mosolyogtam rá.

-          Nem vagy éhes? A srácokkal kiültünk egy asztalhoz kajálni és elküldtek, hogy nézzelek meg.

-          Felkapom a mobilomat és már mehetünk is. – feleltem, beszaladtam a cuccaimhoz, előkotortam a telefonom, zsebre vágtam és már indultam is – Kész vagyok.

Belekaroltam Edinbe, és elindultunk arrafelé amerre a többieket sejtettem. Hihetetlenül boldog voltam ebben a pillanatban. A világ legszuperebb pasijával dolgozok együtt egy baromi jó háttércsapatban, ráadásul találtam valakit, aki szeret. Bár az is igaz, hogy ő talált meg engem. Igaz nem ezzel a céllal, de ha már így alakult, akkor miért ne?

Mikor odaértünk az asztalhoz, amit körbevettek a többiek, mindenki megörült nekem. Jó érzés volt ehhez a csapathoz tartozni! Elmondhatatlanul jó! Mindenfélével megtömtek ami előttük volt. Mondván: Kóstold meg ezt is, meg azt is, ja meg még ezt is! Aztán Eric a kezembe nyomott vigyorogva egy doboz kakaót. Ezt már sosem mosom le magamról. Úgy érzem, örökre kakaós lány maradok. Eric Saade Kakaós lánya. Ez így elég viccesen hangzik, de így igaz.

Az utazás hátralévő óráit szinte itt töltöttük végig. Valaki előkapott egy pakli kártyát. Be akartak vonni engem is a játékba, pedig mondtam, hogy nem szeretnék játszani, hiába szeretek annyira. Már megkaptam párszor, hogy nem fognak velem leülni semmi ilyesmi mellé, mert mindig megnyerem a játékot és ez így már nem is izgi. És ezt minden nagyképűség nélkül mondom, de tényleg így volt, van…

Aztán addig-addig nyúztak, hogy leültem játszani. Mindenkinek kiosztották a lapokat. A Solo nevű kártyajátékról volt szó, így nagyon nem kellett elmagyarázni senkinek a szabályokat, mert mindenki ismerte. A sokadik kör után már tényleg nem akartak velem többet játszani. Mindenki azon nevetett, hogy ez nem lehet igaz.

-          Játszottunk vagy húsz fordulót és abból tizenhetet te nyertél! – nézett rám Eric mosolyogva miközben a buszra szálltunk felfelé, majd gyanakvóra váltott – Valld be, hogy csalsz!

-          Csalni? Én? Soha! – nevettem.

-          Eric! – szólt Alex a hátunk mögül – Menjél már befelé, mert sosem jutunk fel a buszra! – mutatott a háta mögé, ahol mindenki karba öltött kézzel csúnyán nézett Eric irányába, ugyanis ő volt az első ember aki föllépett a buszra, de most megállította a sort.

-          Ójajj! Oké, megyek már! – játszotta a félelmet, majd beljebb szaladt, mire mindenki nevetni kezdett és követtük Mr. Tökélyt a busz belsejébe.

Mindannyian letelepedtünk valami kényelmes helyre, majd a sofőrünk is beszállt és beindította a motort. A jármű lassan rázkódott alattunk, aztán Tomas is feljött hozzánk és ránk nézett.

-          Lengyelország? – kérdezte, mire mindannyian kórusban kiáltottuk válaszként, hogy:

-          Lengyelország!!!!!

És már indultunk is. Újra úton voltunk. Átutazunk az észteken, letteken és litvánokon. Azt mondták meg fogunk állni majd párszor, hogy rendesen kinyújtóztassuk magunkat. Az egyik ilyen megállónk már csak Lettországban volt. Az Észteken csak úgy áthajtottunk. Szinte folyamatosan utaztunk, de muszáj volt, hogy időben elérjünk a koncertre. Így mire leszálltunk és bevonultunk a hotelbe már mindenki kissé nyúzott volt. Drewval nagyon sokat beszéltünk telefonon, főleg, mikor megálltunk egy-egy helyen kicsit pihenni. A buszon nem nagyon akartam ilyen beszélgetéseket folytatni, de legalább tudtam, hogy mindig ott van ahol mi. Talán most, hogy megálltunk, így tudunk majd találkozni. Meg kell mondjam, hogy már alig vártam azt a pillanatot, amikor megölelhetem!

Fent ültem a hotelszobában, mikor egyszer csak kopogtak az ajtómon. Azonnal a torkomban dobogott a szívem és összeszorult a gyomrom, hiába tudtam, hogy Drew általában nem az ajtón keresztül közlekedik. Sőt… szinte sosem használja azt. Azért bírom benne, hogy eljön majd az a pillanat is, mikor nem titokban fog bemászni az ablakomon, hogy találkozzunk. Felpattantam és szaladtam ajtót nyitni.

-          Hey! – találtam szembe magam Eric varázserővel rendelkező mosolyával.

-          Szia.

-          Arra gondoltam, hogy ha lenne kedved elmehetnénk valamerre vacsorázni. A többiek azt mondják nincs kedvük, és így legalább beszélgethetnénk kicsit.

-          Rendben van. – egyeztem bele rögtön – Mikor?

-          Hétre átjövök, aztán kitaláljuk hová üljünk be.

-          Szuper! – mosolyogtam rá.

-          Szerintem is! Aztán meg majd legurítunk valahol egy kakaót!

-          Oké. – nevettem el magam.

-          Akkor hamarosan találkozunk! – kacsintott rám, majd elsétált.

Bezártam az ajtót és az ágyon heverő telefonomat figyeltem. Vártam mikor szólal meg, de sokáig semmi nem történt. Hívni akartam Drewt, de nem volt elérhető. Remélem semmi baj nem történt. Annyira utálom, hogy ilyenkor már rögtön a legrosszabb ugrik az ember tudatalattijába, pedig lehet, hogy a legprimitívebb dolog van a háttérben.

Hívtam újra, de még mindig semmi. Remélem csak lemerült és nem tudja feltölteni. Legalább is nagyon bízom benne. Egy húsz perc múlva újra megpróbáltam.

-          A francba már. – dobtam el a mobilomat, mikor még mindig semmi változás nem volt.

Követtem az ívét, ahogy lerepül a földre az ágyról és mikor megláttam a lábakat, amik közé esett hirtelen hátrahőköltem.

-          Erre még szükséged lehet. – hajolt le érte a tulajdonosuk és felvette a földről – Szia. – mosolygott rám.

-          Szia! – mosolyodtam el én is.

-          Ennyi jár egy régen látott ismerősnek? – tárta szét kérdőn a karjait, mire elnevettem magam.

Nevetne pattantam fel az ágyról és rohantam hozzá, majd átöleltem és megcsókoltam. Szorosan fogott magához. Érződött az ölelésében, hogy már hiányoztam neki, és ez viszont is így volt. Örültem hogy végre itt volt, és tényleg semmi baja.

-          Jó már végre látni rendesen és nem csak dugiban figyelni merre jársz éppen. És bocsi a telefon miatt. Beleejtettem a vízbe ma és még nem volt lehetőségem újat beszerezni.

-          Semmi baj, te kis paparazzi! – böktem mellkason.

-          Fotókat nem készítek, csak a saját memóriámba. – mutatott a fejére.

-          Ajánlom is. – mosolyogtam rá.

-          Nem fura ez az egész?

-          Mármint mire gondolsz?

-          Hogy mi ketten…

-          De az, fura. Nem gondoltam volna… Pláne a kezdetek után.

-          Hát igen… - nevette el magát.

Nagyon jól tudta mire gondolok. Kezdetben elég kuszán alakult a kapcsolatunk. De ki ugrott volna a nyakába bárkinek, aki beállít, hogy lebuktatja kedvence előtt, akiről bármit is csinál? Szerintem leginkább mindenki

-          Mik a terveid ma estére? – kérdezte.

-          Oh, Erickel vacsorázom.

-          Legyek féltékeny? – nézett rám csúnyán, és nehezen bírtam ki, hogy ne nevessek az arcába.

-          Nem kell. – ráztam meg a fejem nevetve – Pedig… hát… lett volna lehetőségem egy s másra. – lépdeltem távolabb tőle.

Kicsit húztam az agyát. Szerettem szórakozni az emberekkel, de ezt már Beckivel megtapasztalhatta mindenki. Igazából, ebből is látszik ki az, akit szeretek. Általában a hozzám nagyon közel álló emberekkel szoktam a legtöbbet szívózni. De hát én már csak ilyen vagyok…

-          Micsoda? Miről beszélsz?

-          Arról amire gondolsz. – vigyorogtam rá.

-          Na neee! Te engem választottál Eric helyett? Hát te hülye vagy?

-          Mi van? – néztem rá meghökkenve, de nevetés közben.

Hirtelen kopogtak az ajtómon. Egymásra néztünk, majd én az órámra. Ez már biztos, hogy Eric lesz. Basszus! Most légy okos Aimer!!!

-          El kell bújnod. – adtam gyorsan parancsba, mire bevágódott az ágy mellé a földre.

Hm… ez gyorsan ment. Nyugtáztam elégedetten, hogy milyen hamar reagált. Magamra kaptam a köpenyemet, mintha öltözés közben lennék és megzavart volna. Kinyitottam az ajtót, de meglepetésemre nem Eric volt, hanem Alex.

-          Szia. – néztem rá meglepetten.

-          Szia! – mosolygott – Nem akarok zavarni, csak azt akartam megkérdezni, hogy nincs-e… – nézett át a vállam fölött, mire azt hittem kiugrik a szívem a helyéről – Fú de jó szobád van! – sétált el mellettem – És ráadásul, te egyedül vagy! Mi meg Edinnel osztozunk. Na az a csávó… megér egy misét! Félreértés ne essék! Jó haver, meg minden, nem fogok hozzámenni feleségül! Együtt lakni vele? Borzalom! Most is fekszik az ágyon kiterülve, félig lelóg róla, egy alsóban van, és az is félig lelóg róla. Már azon gondolkodtam, hogy lefotózom és kirakom twitterre! – nevettem vele együtt.

Csak végig nézett a szobán az ajtóból és már ki is sétált. Szerencsére… szerencsémre…

-          Szóval mit szeretnél?

-          Jajj, csak azt akartam kérdezni nem maradt-e nálad a kártya a múltkor. Sehol sem találom.

-          Nem Edin rakta el?

-          Most hogy mondod, lehetséges. Na majd, ha visszafolyt a nyála a szájába megkérdezem. Bocsi, hogy zavartalak!

-          Semmi gond. Nem zavartál. – mosolyogtam rá, majd intett egyet és elsétált.

Még figyeltem egy ideig, ahogy a folyosón halad és amikor bekanyarodott épp Eric tartott felém.

-          Sietek! – kiáltottam neki, mire bólintott és én bevágódtam az ajtón – Drew! – suttogtam miközben előkotortam a kis fekete ruhámat – Drew! – kerestem, de nem volt sehol.

Valószínűleg lelépett, míg én Alexel kommunikáltam. Utálom mikor csak így feltűnik, meg eltűnik. De úgy tűnik jobb lesz, ha hozzászokom… Kibújtam a cuccaimból, felkaptam a ruhát, belebújtam a topánomba, kiengedtem a hajam, áttúrtam és már kint is voltam. Majdnem sikerült beleütköztem a lendülettől Ericbe.

-          Ne olyan sebesen szélvészkisasszony! – nevetett.

-          Újabb becenév? – mosolyogtam rá.

-          Meglehet. Gyere! – karolt át és elindultunk kifelé az épületből.

Odakint kellemesen hűvös volt. Még elég északon jártunk ehhez, de hamarosan átérünk délebbre és akkor már szerintem meg fogunk főni még éjszaka is.

-          Ha így sétálunk, már gyerekünk is lesz!

-          Mi? Téged nem világosítottak fel a szüleid?

Hangosan felnevettem, mire egy csomó szempár felém fordult, így inkább visszafogtam magam. Eric még mindig nem értette mire gondoltam, így értetlen arckifejezését, még a napszemüvegén keresztül is láttam. Igen, már lassan kezdett sötétedni, de gondolom azt hitte így kevésbé ismerik fel.

-          Nem arra gondoltam. – nevettem még mindig - Az újságírókra!

-          Óh basszus! Felfogtam! – nevetett – De nem nagyon érdekel. Írjanak, amit csak akarnak.

-          Végülis. – rántottam meg a vállam.

-          Gyere. Menjünk be ide. – intett az út túloldalán lévő étterem felé.

Konkrét célunk nem volt, de ez szimpatikusnak tűnt, kívülről legalább is. Mikor nem jött semmi akkor átsétáltunk az úton, be az épületbe és kértünk magunknak egy asztalt. Mosolyogva ültem ott és bámultam magam elé, aztán rápillantottam Ericre egy mit nézel tekintettel, mire megrázta a fejét, hogy semmit, de láttam rajta, hogy ő is nagyon mosolyog, de ő viszont rajtam. Közben odajött a pincérsrác és kaptunk két menüt. Amikor megláttam az árlistát azonnal elszállt a mosoly az arcomról.

-          Itt olyan drága minden, hogy nem is merek rendelni semmit. – súgtam át neki az asztal felett.

-          Azt kérsz, amit csak akarsz. – nevetett.

Visszatértem a menübe. Sokáig gondolkodtam, de semmit nem találtam, ami olcsó volt és esetleg kedvemre lett volna. Vagyis, hogy olcsóbb lett volna… Itt mindent csillagászati áron adtak.

-          Nem is vagyok éhes. – raktam le a menüt az asztalra.

Eric először még mosolygott aztán felfogta mit mondtam és fokozatosan alábbhagyott a mosolya.

-          Jenna, ne csináld már. Az én vendégem vagy! Bármit kérhetsz. – emelte fel az összecsukható kis könyvecskét és felém tolta.

-          Oké. – nyitottam ki ismét.

Újból csak méregettem benne a dolgokat, de tényleg nem akartam ilyen méregdrága kajákat rendelni. Sajnáltam volna megenni, pláne úgy, hogy mindent Eric akart fizetni.

-          Figyi. – hajoltam közelebb Erichez és jeleztem neki, hogy ő is tegyen így – Nem veszünk inkább valahol egy hamburgert?

Felnevetett és a mosolyával gyilkolni lehetett volna. Szerintem be kéne tiltani, hogy ő bárkire is rámosolyogjon, mert kész tömeggyilkos fegyver.

-          Ha ezt szeretnéd, akkor menjünk. Nem túl szimpi a hely. – suttogta a keze mögül.

Egy pár gúnyos szem minket pásztázott amíg megköszöntük a dolgokat és egy jó kis kifogással kisétáltunk az utcára. Mikor kiértünk már egyikünk sem bírta és mindkettőnkből kitört a nevetés. Bentről kijött az egyik pincér és csúnyán nézett ránk, jelezve a nem tetszését. Eric elkapta a kezem és szaladni kezdtünk, majd befordultunk egy kisebb utcába.

-          Kalandos vacsora. – nevetett.

-          Az biztos! – tartottam vele én is.

-          Tudod. – nézett rám méregetve – Nem vagyok ám vak.

-          Mire gondolsz? – fogalmam sem volt miről beszél így már nagyon kíváncsi voltam.

-          Sok mindent látok, amiket nem is gondolnál!

-          Ezt most tényleg nem értem.

-          Egyszerű Jenna! – nézett rám komolyan - Lebuktál!