24. Fejezet - Fejsérülés

 Sziasztok! 

Tudom, hogy már sokára jöttem, és ezért bocsánat, csak a suli mellett el vagyok havazva. Ahogy tudok írok, de nem tudok túl sűrűn hozni részeket, ne haragudjatok! :$ 

Az eddig kommenteket és pipákat nagyon köszönöm! :D Remélem továbbra is kapok^^ És azt is, hogy legalább nektek tetszeni fog a rész (mert nekem nem tetszik...) :) 

És így, hogy Eric születésnapja is van, gondoltam hosszú kihagyás után ez pláne egy jó alkalom hozni az újabb részt. :))

   A következő kép ami a szemeim elé tárult, minden volt, csak világos és tiszta nem. Érzékeltem a fényeket, hangfoszlányokat, de semmit nem tudtam megállapítani, hogy mi is az pontosan, meg hogy egyáltalán hol vagyok. Hamar feladtam a próbálkozást, inkább becsuktam a szemem és visszahajtottam a fejem a párnára, ami nem volt épp kellemes döntés. Felszisszentem a fájdalomtól, és csukott szemmel próbáltam valami kényelmes pozitúrát felvenni, miközben a homlokomhoz kaptam.

      -    Óvatosan. – hallottam egy csendes hangot, amit nagyon jól ismertem már.

Gyengéden megfogta a kezem és én is próbáltam, már amennyire az energiámból tellett. Úgy éreztem magam, mint aki egy hétig hatalmas sziklákat cipelt és minden energiája elfogyott.

      -    Mi történt? – kérdeztem.

Tényleg nem emlékeztem szinte semmire sem, annyi volt az utolsó emlékem, hogy száguldok le a drótkötélen. Aztán Eric kiabál, és ennyi. Utána minden kiesett. Hogy mennyi idő telt el a között, hogy a vízbe zuhantam és itt felébredtem, arról végképp fogalmam sincsen.

-          Rosszul estél a vízbe, és beverted a fejed.

-          Agyrázkódás? – kérdeztem csendesen, a fellépő hányingerrel küzdve.

-          Igen. És össze kellett varrni a sebet.

-          Ugye nem kellett leborotválni a hajam sehol? – kérdeztem rémülten.

-          Dehogyis. – nevetett – A homlokod sérült, így nem.

-          Hál’Istennek. – dőltem hátra nagy sóhaj közepette.

Még mindig csak mosolygott rajtam és csendben figyelt. Ezek után nekem sem volt több kérdésem és ő sem nyúzott azzal, hogy beszélnem kelljen, amiért perpillanat roppant hálás voltam neki. Próbáltam elhessegetni a kellemetlen érzéseket, a fájdalmat, a hányingert és azt, hogy megpróbáljam agyban újrajátszani, hogy mi is történt pontosan. Éreztem, ahogy a mellettem ülő kedves ismerős ismét megfogja a kezem és ezzel a mozdulatával azonnal mosolyt csalt az én arcomra is.

-          Örülök, hogy itt vagy. – mondtam.

-          Hol máshol lehetnék? – kérdezte, s a hangjából rengeteg szeretet és kedvesség hallatszott.

Nem sok embert ismertem, akinek ennyi mindent elárulna csupán a hangja.

-          Fiatalember! Lassan mennie kell. – hallatszott egy komorabb női hang a háttérből.

-          Egy pillanat. – válaszolt a nőnek - Mindjárt visszajövök. – súgta nekem és adott egy puszit az arcomra.

Cipőtalpak koppanása jelezte a padlón, hogy lassan magamra maradtam. Milyen fura így, hogy nem látom, csak hallom az eseményeket. Sokkal több apróság feltűnik a hangok kapcsán, mint máskor, ha vizuálisan is megnyilvánulhatnak előttem a dolgok. Nem esett jól, ha kinyitottam a szemem, és most így jobb is volt. Csend, sötétség. Nem vágytam a fényre.

De komolyan… Nem is én lennék, ha nem történne velem valami baleset, mikor épp baromira élveznem kellene az életet. Erre tessék. Itt fekszem egy kórházi ágyon, mert elbénáztam a szórakozást.

Lassan újra kinyitottam a szemem. Ezúttal már pár pislogás után kitisztult a kép, és végre láthattam hol is vagyok pontosan. Az ablakon beszűrődtek a város fényei. Odakint már éjszaka volt, idebent csak a lámpák égtek, nálam pedig csak félhomályban úszott a szoba. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy kórházi szobában fekszem, elég barátságos kis hely. Bár, el tudom képzelni, hogy ennek Eric az oka. Tuti nem hagyta, hogy hat, hét, emberrel feküdjek egy szobában, hanem kirakatott valami VIP szektorba. De ez előbb utóbb úgyis kiderül. Most még csak találgatás. Szerettem volna sok mindent megtudni és bíztam benne, hogy nem maradok sokáig magamra, és szerencsére, hamar visszatért a társaságom.

-          Szia! – sétált mellém mosolyogva vissza Drew.

-          Szia. – köszöntem én is, aztán fölém hajolt és gyengéden megcsókolt.

Ez a csók ráébresztett, hogy ez tényleg a valóság és nem csak álmodtam az egészet ami eddig történt. Drew valódi. Mint minden más is.

-          Hogy vagy?

-          Elmúlt a hányinger. Végre. – grimaszoltam, mire kitört belőle a nevetés.

-          Bocsi. – fogta vissza magát – Ne haragudj, csak…

-          Semmi baj. – mosolyodtam el - Régóta vagyok itt?

-          A srácok hozattak be. Mentőt hívtak hozzád rögtön, és ideszállítottak. Tehát nyugi, csak pár órája. – váltott gyorsan a mesélésből a tényekre, látva az arcomra kiülő aggodalmat – Még ugyanaz a nap zötykölődik előre, amelyiken elindultatok az aquaparkba.

-          Fájdalmas vége lett.

-          Igen… Ne tudd meg hogy rohantam ide, mikor megtudtam mi történt. Utánatok mentem a parkhoz, de nem mentem be. Aztán láttam, hogy jön a mentő, majd kihoznak valakit és a srácok ott maradtak, de te eltűntél. Azonnal tudtam, hogy valami baj van. Meg sem álltam ideáig.

Nem mondtam neki semmit, mert nem tudtam szavakkal kifejezni, hogy mennyire örültem a szavainak és milyen jól esik, az hogy aggódik értem. Csak megszorítottam a kezét és mutattam neki, hogy üljön át mellém az ágyra. Odahajoltam hozzá, és adtam a szájára egy puszit, mire hatalmas mosoly terült szét az arcán, amit próbált leplezni, de nem tudott.

-          És… A többiek?

-          Elmentek, úgy két órával ezelőtt. Eric nem akart itt hagyni, de a fiúk rábeszélték, hogy menjen haza velük pihenni, mert így csak ki fog készülni, ha itt ül fölötted, és muszáj toppon lennie holnap a koncerten. Aztán, nagy nehezen elindult velük…

-          Basszus! A koncert! – jutott el a tudatomig, hogy nekem is ott kellene lennem és segíteni, de ahogy felugrottam volna, azonnal megszédültem, és ha Drew nem kap el, valószínűleg a földön kötök ki.

-          Ne csinálj ilyeneket. – nézett rám aggódva – Jó?

-          Jó. – feleltem és annyira aranyosan nézett, hogy nem bírtam ki és elmosolyodtam – Egyébként… hogy jöttél be?

-          A két lábamon. – vigyorodott el.

-          Nem úgy értem. – nevettem.

-          Tudom. – húzódott olyan közel, amennyire csak tudott – Láttam, hogy itt vannak ugye a többiek. Addig nem akartam bejönni, mert nem akartam senkinek magyarázkodni ki vagyok, mi vagyok, szerintem nekik sem hiányzott, és én is csak téged akartalak látni. Kint maradtam hát a folyosón és úgy figyeltem mi történik itt. Így meg vártam, míg Ericet is rábírják, hogy hazamenjen pihenni és csak azután jöttem be. Most meg lebeszéltem a nővérkével, hogy veled maradhassak még.

Annyira jól esett, hogy tényleg miattam van itt, és látszott, hallatszott, hogy komolyan gondolja… Folyamatosan mosolyra húzódott a szám és nem bírtam visszafogni. Azt hiszem… ennél a pontnál végképp beléd szerettem, Drew. Végleg és visszavonhatatlanul.

-          Örülök, hogy itt vagy.

-          Örülök, hogy itt lehetek. – simogatta meg az arcom – Bár annak jobban örülnék, ha nem egy kórházban kellene beszélgetnünk.

-          Annak én is. – nevettem fel.

Egy ideig csak ültünk ott és beszélgettünk. Boldog voltam, hogy együtt lehetünk, de annak mondjuk nem kifejezetten örültem, hogy ilyen okokból kifolyólag. Legközelebb vagy jobban figyelek, vagy messziről elkerülöm majd az ilyen játékszereket, amin sikerült balesetbe keverednem. Talán jobb lesz ha felkészítem, hogy velem gyakran előfordulnak ilyesféle balesetek. Na jó, ennyire komoly még nem volt, de gyakran van egy vérző sebem, vagy lila foltom.

Aztán egy gondolat szöget ütött a fejembe és onnantól kezdve nem hagyott nyugodni.

-          Ugye holnap már kimehetek?

-          Ezt nem tudom. Az orvos azt mondta minden attól függ, hogy jobban leszel-e.

-          Már most jobban vagyok. – próbálkoztam meg egy újabb felállással, aminek szintén az lett a vége, hogy visszazuttyantam az ágyra, és megint forgott velem az egész szoba.

-          Azt mindjárt gondoltam. – mosolygott rám Drew, és visszahúzta a lecsúszott takarómat – Ha ilyeneket csinálsz, akkor egy hét múlva is itt ülünk.

-          Na azt már… - kezdtem, de felemelte a mutatóujját és olyan, ’na mit mondtam az előbb?!’ arccal nézett rám, így inkább elharaptam a mondatomat és visszadőltem a párnámra.

-          Elnézést. – lépett be egy nővérke a szobába – Most már tényleg mennie kell.

-          Rendben. – bólintott Drew, majd visszafordult hozzám és közelebb hajolt - Elintézem, hogy holnap ott lehess a koncerten. – mondta, majd megcsókolt, elköszönt és magamra maradtam.

Csak a kintről beszűrődő zaj maradt, és a folyosóról behallatszódó tv halk moraja. Sokáig füleltem és próbáltam kivenni mi lehet a műsor, amit néznek, de annyira halk volt, hogy inkább csak irritált, hogy hallom, de nem értem rendesen mi az. Próbáltam elaludni, de nem ment. Egyik oldalamról a másikra fordultam, de sehogy sem volt jó. Egyszer meggondolatlanságból az arcomat belenyomtam a párnámba, de azonnal felordítottam a fájdalomtól, és megfordultam.

-          Minden rendben? – lépett be egy nővérke.

-          Igen. – feleltem röviden.

Egy ideig még méregetett. Gondolom várta, hátha mondok még neki valamit, vagy felfedez rajtam egy kis jelet arra, hogy hazudtam, de aztán becsukta az ajtót, és ismét egyedül maradtam.

Ja és igen, azt még nem is említettem, hogy a fejemen szép kis kötés van körbecsavarva, ami az egész homlokomat eltakarja. El tudom képzelni, hogy mindenki milyen pánikba esett mikor meglátták, hogy a vízbe ömlik a vér a fejemből. Szörnyen érzem magam, hogy így alakult a kis kirándulás, de már nem tudom visszacsinálni.

Hanyatt dőltem az ágyon és bámultam a plafont, azt várva, hogy elérjen az álom. Ami, nem akart összejönni. Megint csak forgolódtam… de sehogy sem volt jó. Vagy fájdalmas volt, vagy kényelmetlen.

Fölkeltem és kisétáltam a folyosóra. Az szinte totál kihalt volt. Már a tv-t is lekapcsolták, gondolom eljött a szieszta idő. Vagyis, mindenki alszik, aztán csend legyen… Visszazárkóztam a kis szobámba, leültem az ágy végébe. Szerencsére már nem szédültem annyira, mint korábban, így jobban is éreztem magam a bőrömben. Már csak az éjszakának kellett volna eltelnie és akkor minden a legjobb lenne.

Körbenéztem a falakon. Minden képen elidőzött a szemem. Nem voltak túl izgalmasak. Egy két táj, madár, ház… Olyan megszokott képek voltak.

Életemben nem unatkoztam még ennyire, mint most, ebben a pillanatban. Azon gondolkodtam mivel üthetném el az éjszaka hátralévő részét. Aztán megakadt a szemem egy készüléken. Felpattantam, hogy bekapcsolhassam, de rájöttem, hogy ismét rossz ötlet volt. Azonnal visszazuhantam, de pechemre nem az ágyra, hanem az ágy mellé csúsztam. Kissé kemény volt a talaj és a hátsó felemnek nem tetszett a dolog. Nekidőltem az ágynak és behunytam a szemem. Mély levegőt vettem és próbáltam legyűrni mindenféle fájdalmat, ami eluralkodott rajtam. Azt kívántam, bár valamelyik fiú itt lenne most velem. Drew, vagy Eric. Nagyon szeretnék Erickel beszélni. Remélem nem magát fogja okolni emiatt az egész miatt.

Lassan kinyitottam a szemem és körbenéztem. Lehet, hogy szemmagasságban kell lennem, hogy észrevegyem a dolgokat, de azonnal kiszúrtam a távirányítót a kis szekrény tetején. Odakúsztam érte négy kéz láb, levettem és azonnal bekapcsoltam a tv-t. Nekidőltem az ágy végének és kapcsolgattam a csatornák között. A legtöbb adón valami reklám ment és próbáltak a nézőre tukmálni dolgokat. Aztán az egyik csatornán éjszakai hírekbe botlottam, és gondoltam meghallgatom, mit mondanak, hátha lesz benne valami érdekes. Végül a sokadik hír hallatán azonnal felpattantak a lecsukódni készülő szemeim. Ericről beszéltek, hogy itt fog fellépni, és egy rakat rajongó volt a nyomában és a riporterek kérdezgették. Ami pedig a legmeglepőbb volt, hogy rólam kérdezték. Eric arcán látszott, hogy baromira nincs ínyére, hogy így ugrálnak körülötte az emberek és nyaggatják a kérdéseikkel, és legszívesebben elszaladna jó messzire.

-          Tényleg egy buliban, részegen történt a baleset?

-          Igaz az, hogy lehet túl sem éli? Akkor meg miért nem vagy mellette?

-          Azt hallottam, hogy te lökted a medencébe és akkor történt az eset! Tényleg a te hibád?

-          Eric! Válaszolj! Jenna és közted vannak gyengéd viszonyok? Igaz az, hogy titkon egy pár vagytok? Összekaptatok valamin és akkor történt a baleset?

Végül Eric megállt. Látszott rajta, hogy rettenetesen dühítik a kérdések, amelyek olyan alapokon állnak amiből semmi sem igaz.

-          Jenna egy tök hülye balesetben sérült meg és most kórházban van. Strandolni voltunk, és rosszul esett a vízbe egy drótkötélről. Nem, nem járunk együtt titokban. Hamarosan kiengedik, csak megfigyelésre tartották még bent és nem fog meghalni!

Emelte ki a végét, hogy tudatosítsa az őrült újságírókban a tényeket. Aztán fogta magát és most már átcsörtetett a tömegen, hogy beülhessen az autójába. Idióta hírhajhászok! Azt is el tudom képzelni, hogy itt is akad belőlük. Bár nem feltétlen tudhatják, melyik kórházban fekszem. Ezt igazából még én sem tudom.

El tudnám viselni, ha most itt lenne velem és felvidítana. Tuti nem ülnénk itt csendben. Annyira jó lenne egy kis társaság.

Felmásztam az ágyamba, a hátamra fordultam, és lassan éreztem ahogy leragadnak a szemeim. A tv még mindig hangosan szólt és Eric neve többször is elhangzott, majd valamelyik számát is lejátszották, de végül elsötétült minden, és a hangok is átúsztak tompa zörejjé, majd teljesen megszűntek.

Reggel motozásra ébredtem és arra, hogy valaki óvatosan betakar.

-          Nyöem foázöok. – dünnyögtem a párnába.

-          Akkor jó. – hallottam a nevetős választ, és azonnal felismertem ki áll mellettem.

-          Öeric! Akarom mondani, - húztam ki a párnából az arcom – Eric! – mosolyogtam rá.

-          Szia! – viszonozta a mosolyt – Hoztam neked egy kis virágot. – mutatta a vázát, ami a kisasztalon állt és egy színes virágcsokor állt benne – Meg egy kis csokit. – nyomott a kezembe egy hatalmas doboz bombont.

-          Egy évig ezt fogom enni. Köszönöm. – mutattam neki, hogy hajoljon közelebb és adtam egy puszit az arcára.

-          Szívesen hoztam. Egy kis kárpótlás… Jól vagy?

-          Most már igen. – mosolyogtam rá.

-          Ennek örülök. – felelte, majd az órát nézne – Sajnos mennem is kell. Kezdődik a próba. Rossz lesz nélküled.

-          Majd kérek beszámolót. – feleltem, és próbáltam mosolyogni, de szomorú voltam, hogy nem mehetek – Én is jobban szeretnék ott lenni, mint itt. A múlt éjszaka totális szenvedés volt.

-          Megértem. – nevette el magát – De megyek is. Jó legyél! – kaptam egy puszit – Szia.

-          Szia! És kéz és lábtörést! De ne az én példámat kövesd!

Visszanézett az ajtóból, majd mosolyogva rám kacsintott és már el is tűnt. Jó volt, hogy bejött hozzám. Ha nem ébredek fel, akkor azt sem tudom, hogy itt járt. Örültem neki nagyon.

Felbontottam a csokit, és lassan falatozni kezdtem. Éreztem, hogy még nem aludtam ki magam, és olyan a fejem, mintha felülről nyomná valaki. Bár az is lehet, hogy ez csak a sérülés miatt van.

Órákon keresztül ültem ott és az unalmasabbnál unalmasabb műsorokat kapcsolgattam a tv-ben. Aztán már a sokadik szappanopera végére, megfogalmazódott bennem az elhatározás. Kimegyek innen! Felkeltem és elindultam megkeresni egy orvost. Szerencsére hamar megtaláltam, és nem meglepő, hogy nem akart elengedni, de addig nyaggattam és győzködtem, hogy végül saját felelősségre azt mondta elmehetek. Alá kellett írnom egy papírt, aztán mentem csomagolni és már rohantam is, már amennyire tudtam, hogy taxit fogjak.

Szerencsére nem kellett sokáig várnom. Bepattantam, megmondtam hová tartok és már úton is voltunk. Eszméletlen jó érzés volt tudni, hogy nemsokára ott leszek én is a koncert helyszínén. Csak azt bántam, hogy nem hamarabb jutottam erre az elhatározásra, mert akkor már a próbán is ott lehetnék. Így csak a koncert közepére érek már oda. Még az út egy óra. Legalább is ezt mondta a taxis.

Nem akartam elaludni, de sikerült. Álmomban egy hatalmas ház közepén találtam magam. Minden tiszta volt, és egyszerű. Mikor kiléptem az udvarra egy vidámparkkal találtam szembe magam.

-          Kisasszony. – hallottam egy hangot – Kisasszony.

Lehet, hogy ez nekem szól? Megfordultam és a hátam mögött egy fiatal lány állt kis fekete ruhában, köténnyel a derekán, a kezében tálcát tartott, amin egy telefon hevert.

-          Igen? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

-          Önt keresik.

-          Öhm, köszönöm. – vettem el a készüléket és a fülemhez emeltem.

A lány meghajolt és elsétált.

     -     Tessék.

     -     Na végre! Azt hittük már fel sem veszed.

     -     Eric?

     -     Naná! Ki más lenne? – nevetett – Feljössz a kilátóba? Fordulj meg.

Úgy tettem, ahogy kérte, és keresni kezdtem hol lehet. Aztán megláttam a kilátónak nevezett torony tetején integetni. A következő pillanatban már ott is voltam mellette.

-          Hello! – sétált felém vigyorogva, majd elém lépett, átkarolt és megcsókolt – Hogy aludtál? A kicsi sokáig sírt az éjjel.

-          Jól. – feleltem és azonnal beúszott egy kisbaba képe a szemeim elé, aki békésen szunyókál az ágyában – Igen, de azóta nyugodt. Még jó, hogy Kyle már átaludja az éjszakát nyugodtan.

Egy másik gyerek képe is beosont az emlékeim közé, amint éppen vidáman játszik a földön egy pár plüssállattal.

-          Üdv! – sétált be a térbe Drew.

-          Szia! – csapott a kezébe Eric – Hazaértél?

-          Szerencsére. – sétált hozzám, miközben Ericnek beszélt – Már hiányzott az én kis családom. – mosolygott rám, majd nyomott a számra egy puszit.

-          Elmehetnénk már egy kis kiruccanásra. – javasolta Eric – Mindannyian. Családi nyaralás. Mióta a kicsi megszületett, sehol sem voltunk.

-          Megérkeztünk. – szólalt meg egy idegen hang, de olyan furcsán ismerős volt – Kisasszony.

Lassan elmosódtak a fiúk alakjai, aztán eltűntek és visszatértem a valóságba. A taxis a tükörből nézett rám, és elmondta még egyszer, hogy megérkeztünk, közölte az árat, kifizettem, majd kiszálltam és már el is hajtott. Az a csoda, hogy felkeltett és nem csak kilökött az autóból.

Még mindig az álom okozta sokkban voltam. Fura dolgokat tud összehozni az ember fantáziája, nemde? Megütötte a fülem a jól ismert zenei dallam és máris visszazökkentem a valóságba teljesen. Szaporábban szedtem a lábaimat és hamar odaértem a hátsó bejárathoz, majd csendben hátramentem, ahol épp a táncos fiúk várakoztak, hogy felmenjenek a színpadra. Letettem a cuccaimat, majd mikor észrevettek intettem nekik és jeleztem, hogy ne szóljanak Ericnek. Csak vigyorogtak rám, és már ki is léptek a füstbe, hogy elkezdjenek táncolni. A színpad oldalához sétáltam és elbújtam úgy, hogy az épp a Populart éneklő Eric ne vegyen észre. Sokáig ott támaszkodtam, figyeltem a koncertet és hallgattam a dalokat. Jó volt itt lenni, még ha titokban is. Meglepetésként akartam a legvégén odamenni hozzá.

Megszólalt a Break of Dawn. Emlékezetes marad az a nap, amikor Eric felhívott magához a színpadra.

-          Ma egy olyan személyt fogok idehívni, aki nagyon fontos szereplője lett az életemnek.

Na mi az? Eric becsajozott, míg nem voltam? Kíváncsi vagyok kit fog felhívni. Még jó hogy ilyen közel vagyok, mert így mindent láthatok!

-          Kakaós lány. – fordult felém mosolyogva – Gyere! – nyújtotta felém a kezét én pedig lefagytam.