30. Fejezet - Tarzan és Pocahontas

Sziasztok! :D

Itt is az újabb fejezet! Nagyon köszönöm a véleményeket mindenféle úton módon. :)) Remélem továbbra is megosztjátok velem amit gondoltok! 

Jó olvasást! ^^ 

-          Még mindig nem veszi fel? – kérdezte Becki, mikor már századjára hívtam Drewt és még mindig nem reagált.

Már amikor Eric felhozta a témát telefonáltam neki, de mondta, hogy még átgondolja és beszélünk. Azóta nem értem el egyszer sem, akármennyiszer is próbálkozhattam. Nem tudom mi történt, de az az érzésem támadt, hogy nem akar jönni és inkább leráz. De akkor meg miért nem mondja meg, hogy nem akar jönni? Sokkal rosszabb, hogy ezt csinálja, minthogy megmondaná az igazat.

-          Nem. – hajítottam le a telefonom az ágyra – Tudod mit? Nem érdekel. Nem viszek telefont se magammal. Ma jól fogom magam érezni, veled és a fiúkkal. – karoltam át a nyakát és elindultunk kifelé.

Felkaptuk a hátizsákjainkat, amiket megtömtünk szendvicsekkel, péksütikkel, mindenféle rágcsával és rengeteg innivalóval. Kicsit nehezek voltak, de úgyis csak könnyebbek lesznek majd útközben. Eric azt mondta, hogy egész napos kirándulásra számítsunk, így muszáj volt mindenre felkészülni. Szereztünk túrabakancsot, és lazába öltöztünk és igazság szerint már vártam ezt az egész napot. Mindig szerettem kirándulni, régen apával jártunk el néha, de hogy elköltöztem ezek meg is szűntek.

Felszálltunk a buszra, hogy azzal megyünk a hegy lábáig. Szép lassan mindenki megérkezett. Leültünk és elindultunk.

-          Kimegyünk a Mátrába. – csapta ki az asztalra a térképet Eric – Bejelöltem az útvonalunkat.

Egy baromi hosszú kék vonal volt, az Eric által kijelölt útvonal. Hát ez tényleg egész napos menet lesz. Még csak reggel hat óra volt. Már kiugrasztott minket az ágyból korán, hogy biztosan ne maradjunk le semmiről sem. Azt hiszem holnap mindenkinek izomláza lesz a túrázástól és bízom benne, hogy most semmi sem fog történni velem, mint amikor aquaparkba mentünk.

-          A cél a Kékes tető. Úgyhogy reggelizzetek srácok és pihenjetek még most a buszban. – összehajtotta a térképet és elrakta a táskájába.

Mindannyian bőségesen reggeliztünk, ahogy azt parancsba kaptuk, de igazából nem csak azért, hanem azért is mert farkaséhesek voltunk már. Eric még azt is elintézte nekünk a buszra, hogy mindenből legyen amit csak szeretnénk. Tényleg nagyon készült. Úgy tűnik nagyon várta már ezt a kirándulást. Lehet, hogy tök régóta tervezgeti, csak titokban tartotta? Igazából mindegy is. A fontos az, hogy most itt vagyunk, és már indulunk. Hello magyarok! Jövünk!

Megkajáltunk, majd mindannyian bedőltünk valahova pihenni, úgy tele ettük magunkat. Mi moccanni sem bírtunk, Eric meg leülni nem bírt. Úgy szaladozott fel-alá, mint a sózott egér. Talán még szunyókáltunk is egy kicsikét mire odaértünk, és még mindig nagyon korán volt, mikor leszálltunk a buszról. Mindenfelé fák fogadtak minket és a friss levegő semmihez sem volt fogható. Még mindig a reggeli levegő kicsit hűvös fuvallata lengte be a környéket, de már érződött, hogy ma bizony meleg lesz.

-          Indulás! Tarzan majd mutatja az utat! – intett Eric, kihúzta magát, feltette a napszemüvegét és már meg is kezdtük a napi túrát.

Nevetve vetettük neki magunkat a lankáknak, majd az egyre meredekebb hegyoldalaknak. Fárasztó volt. Főleg, hogy tényleg egyre melegebb lett és Eric pedig kemény tempót diktált felfelé. Egy síkabb pontra érve megálltunk és lepihentünk egy kicsit. Mindenki öntötte magába a vizet, Eric pedig úgy döntött, hogy a fehér trikóját a fejére köti vizesen, így félmeztelenül folytatja az utat. Becki tátott szájjal nézte, és hiába szóltam neki nem vette észre magát, így belecsíptem a vállába.

-          Áu! – nézett rám – Most mi van?

-          Töröld fel a nyálad. – nevettem és elsétáltam mellette.

-          Nem vagy vicces! Én csak most látom először! – kiáltotta utánam és az egész környéken visszhangzott.

-          Nem lehetne kicsit hangosabban? Svédországban még nem hallották! – nyújtottam ki felé a nyelvem vigyorogva, mire ő vágott egy grimaszt.

A fiúk csak nevettek rajtunk. Szerintem már meg sem lepődtek az ilyesfajta jeleneteken. Főleg, hogy alig pár napja ismerik Beckit, de már bemutatkozott nekik rendesen. Nem hazudtolta meg magát, az egyszer biztos. De ez egyáltalán nem is baj. Az a legviccesebb az egészben, hogy lassan tényleg folyt már mindannyiunk nyála, vagyis nem, mert annyira kiizzadtunk magunkból minden vizet, hogy folyamatosan csak ittunk és ittunk.

-          Na srácok. Elfáradtatok már? – kérdezte Eric nevetve, mikor már két órája törtünk fölfelé.

-          Nekem pisilni kell! – emelte fel a kezét Becki, mint amikor kisiskolásként jelentkezni kellett, ha ki akartunk menni a mosdóba.

-          Oké. – nevetett fel Eric – Szaladjatok el valamelyik bokorba.

Becki megragadta a karomat és berángatott a fák közé. Kerestünk egy bokrot ami lehetőleg mindent eltakart, majd megálltam az egyik oldalon a fiúkat figyelve, míg ő tollászkodni kezdett a bokor túloldalán. Hogy őszinte legyek megértettem, hogy Becki miért csorgatta a nyálát annyira, mikor Eric úgy döntött megmutogatja az izmait. Rám is volt hasonló hatással. Nem hiába buktam le majdnem a szellőzőrendszerben elbújva, mikor a fotózására beosontam.

-          Kész vagyok. – pattant mellém Becki.

-          Kezet mostál?

-          Most csak viccelsz ugye? – nézett rám rosszallóan – Van kézfertőtlenítőm! – mosolyodott el és felmutatta az apró kis tubust, mintha csak egy reklámban lennénk.

Nevetve sétáltunk vissza a fiú szakaszhoz. Hallottuk, hogy nekik is jó kedvük van. Szerencsére. Örültem, hogy minden rendben van és jó a hangulat. Lehet, hogy több ilyen kirándulást kellene csinálnunk.

-          Hát, lehet, hogy holnap senki sem fog táncolni a koncerten. – nevetett Edin és Alex.

-          Edzettek vagytok ti! – fordult hátra Eric, majd minket nézett és mosolygott rajtunk, ahogy szenvedjük magunkat felfelé, hogy melléjük érjünk a sziklákon át – Remélem nem adjátok fel! – mondta, mire valamiben megbotlott és hanyatt vágódott.

Azonnal hallottuk, ahogy nekiáll szitkozódni. Mindannyian odaszaladtunk hozzá, hogy megnézzük nem esett-e baja.

-          Jól vagy? – léptem oda mellé és megpróbáltam segíteni neki.

-          Hagyj békén! – rivallt rám és kirántotta a kezemből a karját.

-          Most meg mi a bajod? – nem értettem mi ütött belé.

-          Az, hogy állandóan azzal foglalkozol mi van velem. Nem vagy se az anyám, se a nővérem, se a barátnőm, se senkim, hogy azt figyeld mit csinálok!!! Inkább foglalkozz a drágalátós barátoddal! Apropó… Hol is van most a te nagy szerelmed?

-          Eric, fejezd be. – lépett oda Alex, és segítettek neki feltápászkodni, de mintha nem is mondott volna semmit, Eric nem foglalkozott vele.

-          Látod? Jól vagyok! Csak egy két karcolást szereztem! – nézett rám és ismét gúnyosan mosolygott.

-          Örülök!

-          Gondolom jobban örültél volna annak, ha kitöröm a nyakam, mert akkor nem okoznék akkora fejfájást neked!

-          Most már elég. – adtam neki egy nagypofont, és mindenki szája tátva maradt a csattanást hallva – Rohadtul elegem van belőled és az idióta kitöréseidből! Mondd meg mi a francot tettem ellened?!

-          Srácok. – próbálkozott Edin is.

-          Kopj le! – szólalt meg újra Eric és nem Edinnek szólt, hanem nekem.

-          Jó! Tudod mit? Így is lesz!!! Nem vagyok hajlandó ezt elviselni! Azt hittem minden rendben lesz…

-          Minden rendben? Mitől lenne minden rendben???

Már nem érdekelt. Leléptem. Otthagytam mindegyiküket. Még egy ideig hallottam amint utánam kiabál és a többiek próbálják lenyugtatni. Nem tudom mi ütött belé, de már túl messzire ment. Mi az, hogy jobban örültem volna annak, ha kitöri a nyakát? Hogy mondhat egyáltalán ilyet? Ha tudná, hogy ez egyáltalán nem vicces. Hogy ez a kijelentése sokkal rosszabb, mint bármi más, amit eddig tett…

Közben meg sem álltam és csak bíztam benne, hogy visszatalálok a buszhoz. Dühömben azt sem néztem merre megyek. Nem értem, miért teszi ezt velem. Megint ok nélkül vagyok én a bűnbak. Reméltem, hogy soha többet nem kell majd ezt átélnem, de úgy tűnik ez a sorsom. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha lelépek. Nem csak a túráról, hanem az egész Eric hatósugárból. De nem hagyhatom cserben csak úgy az egész csapatot. Ha azon múlik, a turnét végigcsinálom, aztán lelépek… végleg.

Egy örökkévalóságnak tűnt az út, amíg visszaértem a buszhoz. Főleg egyedül. Felvonultam, lehajítottam a táskámat a földre, és leültem az egyik fotelbe. A tenyerembe temettem az arcomat és a térdemre könyököltem. Próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből. Felhúztam a lábaimat és összegubózva ültem, a térdemet magamhoz ölelve. Egy ideig csak bámultam a bútorokat magam körül. Végül úgy döntöttem, hogy nem maradok a buszon. Kivonultam és kisétáltam a peremre és leültem. A lábamat lógattam a mélységbe. Gyönyörű volt a táj. Behunytam a szemem és élveztem a szellőt, ami folyamatosan körbelengte a környéket. Úgy éreztem, hogy repülni tudnék. Azt szerettem volna, ha tényleg lehetséges lenne, hogy repüljek… Elrugaszkodnék, és nem érdekelne többet senki és semmi.

Felálltam és széttártam a karjaimat. Ismét behunytam a szemem. Lehet, hogy nekem így kellene élnem? Egyedül? Míg Párizsban voltam barátok nélkül, semmi baj nem volt. Talán vissza kellene mennem és mindenkit kizárni az életemből. Vagy ki kellene költöznöm az erdőbe. Lehet, hogy nem véletlenül Pocahontas az egyik kedvenc Disney karakterem.

-          Jenna! – hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja – Jenna!!!

Ijedtemben megbotlottam és ha nem kapják el a karom, akkor valószínűleg már csak egy utam lett volna hátra és az után soha többet nem mentem volna sehova.

-          Mire készültél! Normális vagy? – kaptam a fejmosást Erictől.

-          Nem készültem semmire! Nem akartam leugrani a szikláról, csak élveztem a csendet és nyugalmat! Nélküled!!!

Téptem ki magam a karjai közül és elindultam. Nem tudtam merre megyek, csak mentem és a jelekből ítélve, ő pedig jött utánam.

-          Várj már meg kérlek.

-          Minek? Hogy megint kiossz valami miatt, amit el sem követtem?

-          Jenna! – ért utol és megfogta a vállamat – Kérlek. Hallgass meg.

-          És ha nem akarlak? És ha elegem van már az egészből? És ha legszívesebben lelépnék, és itt hagynálak a fe…

-          Becki elmondott mindent. – vágott közbe, mire nyeltem egy nagyot.

-          Mindent? – bámultam magam elé.

-          Igen. És… szörnyen sajnálom azt, ahogy viselkedtem veled. Egyébként sem kellett volna, de ha tudom… ha… csak sejtem, akkor meg végképp nem lettem volna veled ilyen.

-          Nem kell sajnálni. – mondtam, de már a sírás fojtogatott.

Gyűlöltem felidézni a múltat. Soha senkinek sem beszéltem semmiről. Nem akartam, hogy bárki sajnáljon, vagy elkönyveljen egy kis áldozatnak. Csak azok tudták mi történt, akik a környezetünkben éltek és hallottak róla, meg Becki. Ha ő nem lett volna, akkor talán meg is bolondulok teljesen azokban az időkben.

Újra elindultam az erdőbe befelé. Hallottam amint ismét a nyomomba ered.

-          Hagyj békén! – álltam és fordultam meg hirtelen, mire majdnem nekem jött.

Már nem bírtam tovább és a könnyek végigfolytak az arcomon. Ritkán szoktam sírni, de most már nem bírtam tovább.

-          Miért csinálod ezt velem? Hm? Megmondod végre? Mit titkolsz előlem? Mit akartál elmondani? Eric! Ne játssz velem? Jó? Kérlek! Most már tudod az én titkomat. Tudod mi történt.

-          Jenna… én… Nem megy. Ne haragudj. Nem most van itt az ideje, hogy elmondjam. – nyelt egy nagyot.

-          Jó. Akkor hagyjuk ezt az egészet. Szerintem… jobb ha most… ha visszamegyek a buszra.

-          Jenna! Kérlek. – nézett rám és láttam rajta, hogy mondani akar valamit – Én…

Úgy nézett rám, hogy azt éreztem a nyakába kell borulnom. Hogy magamhoz kell ölelnem. Végül nem én tettem meg ezt a lépést, hanem ő. Olyan szorosan húzott magához, hogy nem bírtam, de nem is akartam ellenkezni.

Próbáltam nem kibukni, de a múlt újra előkerült és már nem bírtam tovább. Nem tudom meddig álltunk ott, de mikor meghallottuk, hogy a többiek kiabálnak és keresnek minket. Hátrébb lépett, majd letörölte a könnyeket az arcomról.

-          Szerinted… lesz még olyan a kapcsolatunk, mint amilyen volt? – kérdeztem.

-          Nem tudom. – nyelt egy nagyot, majd megfogta a kezem és elindultunk visszafelé.

Nem tudja. Szuper. Akkor bármelyik pillanatban várhatom, hogy mikor tör majd ki a vulkán és terít be a kiömlő forró láva.

Felszálltunk a buszra. Kicsit rövidebb lett a kirándulás, mint az eredetileg tervezve volt, de senki sem bánta már, hogy elindulunk.

-          Olyanok vagytok, mint a rossz házasok. Sose lehet tudni, hogy mi fog történni veletek. – nézett ránk Alex, miközben egy csokit majszolt.

-          Szerintem rosszabbak… - forgatta a szemét Becki.

Vetettem egy szúrós pillantást Becki felé, majd elvonultam a busz egy olyan felébe, ahol nem volt senki. Úgy éreztem jobb, lesz nekem, ha most egyedül leszek. A szállodához érkezésig vissza sem mentem a srácokhoz. Felvonultunk a szobáinkba. Bár nem túráztunk annyit, amennyit eltervezett Eric, mindannyian elfáradtunk.

Vettem egy gyors zuhanyt. Majd bedőltem az ágyba, az ölembe vettem a gépemet és úgy döntöttem, hogy írok a blogba. Drew felől semmi hírem sem volt. Nem hívott, nem írt. Egyáltalán semmi. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, mert akkor hazudnék. De hagyjuk is… inkább írok.

„Eric Saade ma meghódította a magyar hegyvidéket!

       Többen látták, amint elindult kora reggel a busz a szálloda elől, majd a következő informátorok már a hegyekben látták. És igen! Jól informálódtak! Ugyanis jómagam is a közelben voltam. Ha már egyszer eddig is mindig mindenről infót adtam nektek, most sem maradhattam le!

Viták hegye! Nem, ez nem egy hegy neve Magyarországon. Tudjátok, hogy Eric és Jenna eléggé heves kapcsolatot ápolnak mostanában egymással. Az erőd népe is szemtanúja lehetett egy ilyen veszekedésnek. Vajon meddig bírják még? Meddig húzódik ez az egész? Melyikük a féltékenyebb a másikra? ”

Ez után a mondatom után megálltam egy kicsit. Nem tudtam már hazudni se magamnak, se senkinek. Szeretem Ericet. Ez tény… De létezik az, hogy az ember lánya egyszerre két férfiba legyen szerelmes?

Inkább befejeztem a bejegyzést, majd lementem a többiekkel vacsorázni. Aznap este nem kellett elaltatni. Másnap pedig minden koncert körüli hercehurca megkezdődött. Beállás, hátul készülés, minden.

-          Jenna! – sétált felém Tomas, mikor épp a színpadon sétáltam át.

-          Tessék?

-          Figyelj csak. Hátul ma segítened kéne. A VIP találkozóknál, meg az irányításban. Úgyis tudsz mindent, annyi koncertet végigcsináltál már.

-          Hű, oké. – mosolyodtam el.

-          Ne félj! Menni fog és meghálálom, esküszöm!

-          Rendben. – mondtam és próbáltam magabiztosabb lenni, mint előtte.

Tomas elköszönt, mikor mondtuk, hogy minden készen áll. Az a vicces, hogy annyiszor néztem végig, hogy mi folyik hátul, hogy tényleg nem kellett aggódnom azon, hogy nem tudom majd mikor mi jön, de ettől függetlenül mégis izgultam. Ráadásul Ericet is nekem kellett segíteni gyors öltözni. Na, emiatt izgultam talán a legjobban. A tegnap délután történtek óta nem beszéltünk egymással sem a vacsora, sem a reggeli alatt. Így annyi biztos a mai napban, hogy ahogy a kapcsolatunk áll, nem fog felhívni a színpadra, meg eleve nem is tudnék felmenni most a színpadra.

Lassan érkezett az őrjöngő tömeg. Mindenki öltözött és készült. Becki most lement az emberek közé. Azt mondta, hogy szeretné megtapasztalni milyen odalentről a koncert, mert még sosem volt Eric koncerten azelőtt, hogy közénk keveredett volna. 

Aztán megkezdődött a show. Eric mikor meg volt neki az ideje, hogy átöltözzön, kiszaladt, húztam le a nadrágját, míg ő kibújt a pólójából, belelépett az új nadrág szárába, fölvette az új pólóját és már ment is kifelé. Minden olyan gyorsan történik ilyenkor, hogy az embernek ideje sincs feleszmélni abba, hogy mi, vagy ki áll épp előtte. Eric megint olyan profi volt, mint ahogy mindig.

Ahogy vége lett a koncertnek, lassan hátraszállingóztak a VIP vendégek. Folyamatosan sikítoztak és ájuldoztak attól, hogy hamarosan találkoznak Erickel. Összeszedtem a kis csapatot és bevezettem őket a terembe, ahol a találkozó volt. Ott hagytam őket a biztonsági őrökkel, aztán elsétáltam Eric öltözőjéhez, hogy megnézzem, hogy áll.

Most nem nyitottam be csak úgy. Kopogtam.

-          Kész vagyok. – nyitotta ki az ajtót és szembetaláltam magam Mr. Jóképű Saadeval.

-          Már várnak.

-          Rendben. Menjünk. – mosolygott rám, de ez egy tőle nem szokott félszeg mosoly volt – Jól vagy? – álltunk meg az ajtó előtt.

Annyira meglepődtem a kérdésén, hogy nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Csak bólogattam, hogy igen. Átkarolt, magához húzott és nyomott a homlokomra egy puszit. Aztán benyitott az ajtón, széttárta a karját és széles mosollyal köszöntötte a fiatalokat odabent. Én is bementem, mert ez volt a feladatom. Megálltam az ajtóban és csendben hallgattam, ahogy mindenki izeg-mozog, hogy végre itt lehet és Eric egy karnyújtásnyira van.

Egy óráig tartott a találkozó. Eric mindenkivel fotózkodott, aláírta a képeket, majd elvonult. Vártam egy kicsit, míg mindenki összeszedte magát, majd kivezettem a csapatot a színfalak mögül és ezzel én is végeztem. Visszavonultam a többiekhez. Mindenki vidáman iszogatott épp valami kis italt.

-          Gyere Jenna! Igyál te is valamit! – kiabált Edin.

-          Van kakaó is. – mosolygott rám Eric – Ennek csak nem mondasz nemet.

-          Na jó. – mosolyodtam el, majd csatlakoztam hozzájuk.

Megköszönték, hogy a mai napon még többet segítettem neki, mint azt máskor szoktam. Egy pár órán keresztül még lent voltunk és beszélgettünk, mielőtt elvonultunk volna aludni. Folyamatosan csak forgolódtam, ezért inkább felöltöztem és elmentem sétálni egyet a városban. A Duna part közel volt, így lesétáltam oda és kiültem a partra. Nagyon szép volt a város. Nem tudom, hogy eddig mért nem tettem ilyesmit egy-egy városban. Mondjuk mindig volt mit csinálni, meg korábban Erickel lógtam együtt. Jóideig csak ültem és figyeltem a fényeket. Hallgattam a vidáman társalgó fiatalokat és most szerettem volna én is közéjük tartozni. Akkor eszméltem csak fel, mikor két láb megállt mellettem, majd a tulajdonosa leült mellém.

-          Szia. – köszönt csendesen.

-          Szia. – figyeltem még mindig a vizet.

-          Meg tudsz nekem még bocsájtani?

-          Igen. – bólogattam gondolkodás nélkül, mert úgysem bírtam volna ki, hogy haragban legyünk, bármennyire is utáltam azért, ahogyan bánt velem.

-          Csúcs! – vigyorodott el – És… - váltott vissza komolyabbra – nagyon sajnálom ami… ami a bátyáddal történt.

Csak ejtettem egy félmosolyt felé, majd átkarolta a vállam és magához húzott. Vicces volt az éjszaka közepén Eric Saadeval ülni a Dunaparton, Budapest közepén. Jó volt. Nagyon jó. Örültem, hogy kijött utánam. És per pillant nem érdekelt Drew sem.

Nem tudom mennyi ideje ültünk ott, mikor úgy döntöttünk, most már ideje aludni. Elindultunk vissza a szállásra. Naná, hogy felismerték Ericet, és megállítottak minket még mielőtt elhagyhattuk volna a rakpartot. Míg ők fotózkodtak, feltűnt egy boríték a földön, amire ráraktak egy kicsi követ, így nem vitte el a szél. Valami azt súgta, hogy meg kell néznem mi is az. Mikor felvettem a földről és megláttam mi van ráírva, még a szívem is kihagyott egy pillanatra. Megfordultam, hogy megnézzem kik vannak Erickel, de már elmentek addigra, Eric pedig engem nézett és intett a fejével, hogy mehetünk.

-          Mit találtál?

-          Semmit, csak valaki elhajított egy nagy papírt. Gondoltam kidobom majd.

-          Oh, védjük a környezetet. – nevetett.

-          Igen. – feleltem és mosolyt erőltettem az arcomra.

Nem mondhattam meg neki az igazat, mert akkor ő is látni akarta volna a borítékot. Ugyanis egy kis szöveg volt ráírva, mégpedig, hogy kinek a részére készült a levél, és ez a név nem más volt, mint: Rice Angel.