16. Fejezet - Indulás!!!

Sziasztok! :)

Ahogy ígértem, már itt is vagyok a fejezettel! :) Remélem tetszeni fog. :) Köszönöm a megértést, hogy eddig nem voltak részek, de most már belelendülök és nincs megállás! :))
Nagyon várom a véleményeiteket! :) Mindenre kíváncsi vagyok! ;)

Bedobtam még a törülközőmet, és behúztam a bőröndön a cipzárt. Remélem minden holmimat elraktam. Mondjuk, nem sok mindent tudnék itt hagyni.  Bár az is igaz, hogy alapból sem volt sok, mert ugye alig pár dologgal láttam neki az útnak. Igazi nagyhátizsákos túra… csak bőrönddel. Most pedig irány a turné! El sem hiszem! Csak az úti célt nem nagyon tudom még. Nagy gondolatmenetemet a hirtelen megszólaló telefonom törte meg. Szinte macskaként vetődtem érte az ágyra, mert már nagyon vártam egy bizonyos személy hívását, akit hiába próbáltam meg elérni, nem reagált.

-          Drew!!! – vettem fel azonnal a készüléket a kicsi zöld gombbal.

Igen… Őt akartam elérni. Végre visszahívott! Szerettem volna megtudni pár dolgot.

-          Mi a baj? – rögtön ráérzett, hogy valami nem stimmel.

Bár lehet, hogy ezt onnan is sejtette, hogy vagy kétszázszor kerestem.

-          Ugye nem intézkedtél, hogy lebukhassam?

-          Én? – meglepett volt.

Nem tűnt megjátszottnak a kérdése. Őszintén hangzott, hogy fogalma sincs miről van szó. Na de majd mindjárt megbeszélünk mindent.

-          Nem, a szomszéd öreg néni, aki Párizsban mindig átkopog, mikor hangosan hallgatom a zenét. Ugyan ki? Meg amúgy is… Minek neked a telefon?

Utálom, ha valakit nem lehet elérni. Főleg, ha fontos lenne, és hiába van ott a készülék, csak csörög, csörög, és semmi válasz.

-          Ne haragudj, csak lenémítva elsüllyesztettem a telefonomat a szekrényem mélyébe, és most találtam meg.

-          Jó kifogás… még eldöntöm, hogy elfogadom-e. – mosolyodtam el magam.

Akármennyire is szerettem volna, nem tudtam rá haragudni valami miatt. Fura egy srác volt, de mégis volt benne valami különös, ami érdekelt, és mozgósította a fantáziámat. Titokzatos volt. Nagyon is titokzatos, és talán pont ezért foglalkoztatott ennyire… Meg hát az a jelenet, amikor képes volt bemászni hozzám az ablakon… Szerintem nem sokan képesek ilyesmire.

-          Majd harcolok érte, hogy elfogadd! – hallottam a hangján, hogy már szinte nevet – Tényleg ne haragudj rám. Mikor megláttam, hogy kerestél, az volt az első, hogy visszahí…

Aztán csak csend.

-          Drew!! Hallo! Drew itt vagy? – próbálkoztam, de semmi – Megszakadt… Fantasztikus.

Akkor ma sem leszünk okosabbak és nem tudok meg többet. Eric és a blog téma még mindig idegesít. Be kell vallanom, hogy félek a lebukástól. Nehéz lesz úgy blogolni, hogy éjjel-nappal össze leszünk zárva, Mr. Tökéllye. Azért persze, még egy gyors bejegyzés az éjjel is született. Egyre népszerűbb az oldal, így nem kellene meglepődnöm, hogy Eric fülébe is eljutott a híre. Most is… felraktam a bejegyzést és pár perc múlva már jöttek a kommentek, meg mindenféle visszajelzések. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sok embert fog érdekelni amiket felirkálok a világhálóra…

Zsebre raktam a készüléket, majd felállítottam a bőröndöt, hátamra kaptam a táskámat, és elindultam lefelé. Odalent kifizettem a szobabérlést. Jobban járok ha kijelentkezem. Minek fizessek azokra a napokra is, mikor itt se vagyok?

Kiléptem az utcára. Még nagyon korán volt, így csak a munkába induló emberek voltak az utcán. Furcsa volt itt állni megint csomagokkal… de még visszatérek. Hirtelen befordult a már jól ismert autó az utcába, és megállt közvetlen előttem. Az anyós ülés ablaka elkezdett lefelé húzódni, majd szembe találtam magam a vigyorgó Eric Saadeval.

-          Jó reggelt. – köszönt.

-          Jó reggelt. – mosolyogtam vissza rá.

-          Tudnál nekem segíteni? Szükségem lenne egy kis útbaigazításra.

-          Igen? – néztem rá gyanakodva, hogy vajon, most éppen mire készül.

-          Találkoznom kéne egy lánnyal, aki jön ma velünk turnézni, de egyszerűen eltévedtem és nem tudom, hol lehet. Félek, hogy most várni fog rám, de hiába… - váltott szomorúra.

-          Miről lehet ezt a lányt megismerni?

-          Barna haja van, barna szeme.

-          Ilyen nagyon sok lánynak van. Nem szűkítetted le túlságosan a kört.

-          Ó! Tudom már! Szereti a kakaót! – nézett felderült arccal, mire elnevettem magam – Pont ilyet szokott inni! – nyúlt a hátsó ülésre, és elővett egy dobozos kakaót, mint amilyet magamra borítottam azon a napon, ami sorsfordító lett számomra – Nézd.

A kezembe adta, majd mint aki szellemet lát, hatalmasra tátotta a száját, és úgy nézett rám meglepetten. Imádom mikor idiótára vált, és nem lehet kiszámítani mire készül. Szeretem az ilyen játékokat.

      -     Úristen!!! – kiáltott fel.

      -     Mi az?

      -     Te vagy az! Jézusom! Ne haragudj Jenna, de a kakaó nélkül meg sem ismertelek.

      -     Hülye vagy! – nevettem, és ő meg csak nézett rám azzal az ellenállhatatlan mosolyával. 

      -     De tudom, hogy szereted a hülyéket. – kacsintott rám.

      -    Mitől vagy te ebben olyan biztos? – támaszkodtam az ajtóra, és kicsit beljebb hajoltam, ő meg még közelebb.

      -   Mert akkor már nem lennél itt. – mondta szinte suttogva, és már zavarba ejtően közel voltak egymáshoz az ajkaink.

Komolyan átfutott az agyamon, hogy a kezeim közé fogom az arcát, és megcsókolom. Aztán gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot a fejemből. A helyére pedig Drew mászott. Drew… Eric. Mind a két fiú az őrületbe kerget azzal, amiket művel.

-          Nem akarsz beülni? – kérdezte meg végül, amivel most már vissza is rázott a valóságba.

-          De... de igen. – léptem hátrébb.

Eric kiszállt és odajött hozzám. Elvette a bőröndömet, meg a táskámat, és berakta a csomagtartóba. Beültem végül az anyósülésre, ő vissza a volán mögé, és elindultunk. Nem tudom mit gondolhat az ilyen elbambulós pillanataimról. Tuti elkönyvelte magának, hogy ő jár a fejemben.

-          Azt hittem több minden lesz. A táncos lányok vagy nyolc táskával jönnek fejenként. – forgatta a szemeit – Nem bántásból, csak fölösleges annyi cuccot hozni.

Elnevettem magam az arckifejezésén. Olyan fejeket tud vágni, hogy már komolyan elgondolkodtam azon, hogy órákat veszek tőle grimasz ügyben.

-          És neked mennyi cuccod van? – kérdeztem.

Egy ideig nem szólt semmit, csak nézett maga elé, mint amikor a bűnös inkább próbál hallgatni, mert már nem tudja mit is mondjon.

-          Sejtettem. – mosolyogtam rá.

-          Jó, de nekem egy rakat fellépő ruhám van…

-          Oké, nem kell mentegetőzni.

-          Legközelebb inkább meg sem szólalok. – mondta úgy, mint egy durcás kisgyerek.

Mereven bámulta az utat, lebiggyesztett ajkakkal, majd egy ideig nem mondott semmit. Én meg nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg megsértődött, vagy csak játszik. Bár ahogy őt ismerem, inkább csak játszik velem megint. Szerintem ehhez jobb lesz, ha hozzászokom. Mint ahogy említettem szeretem az ilyen őrültségeket, de még senki nem játszott velem ilyen sokat, mint Eric. Így nem vagyok beedződve…

-          Azért a kakaónak örülsz? – szólalt meg végül.

Olyan aranyosan kérdezte, hogy komolyan megsajnáltam, és legszívesebben átöleltem volna, de van egy olyan érzésem, hogy nem jöttünk volna jól ki belőle… És nem arra gondolok, hogy egymásnak estünk volna, hanem ő vezet… elrántja a kormányt és kész a baj.

-          Igen. – mosolyodtam el – Nagyon. Tudod, hogy mennyire szeretem.

-          Tudom hát! – vigyorodott el ő is – Kakaós lány. – kacsintott ismét felém.

Eric! Ne csináld ezt légyszi! Ha meg akarsz ölni, csak így tovább, de én még szeretnék élni! Annyira… olyan… nem is tudom mivel, de úgy hat rám, mint még soha senki más. Csak félek, hogy megfog utálni, ha meg tudja én kezelem a blogot, amiről már ő is tud. Sikerült ügyesen kijátszanom a dolgokat, és elbeszélgettünk, hogy igen, már jártam én is a blogon egyszer talán, de annyira nem szoktam a neten lógni, aztán hamar témát váltott és szerencsére itt le is rendeztük a dolgokat.

És ha jobban belegondolok, szeretem mikor Kakaós lánynak hív. Ő az egyetlen, aki bármilyen becenévvel illet, és ez olyan, hogy összeköt minket. Na jó… ilyen hülyeségeket! Nem agyalok tovább, mert annak nem lesz jó vége… vagy hát… na hagyjuk inkább.

-          Mit szólnál, ha megállnánk megreggelizni valahol? – kérdezte, majd le is parkolt.

-          Mondjuk itt? – nevettem rá.

-          Mondjuk itt. – állította le a motort, majd intett a fejével, hogy szálljunk ki.

Egy kisebb park mellett álltunk. A hátsó ülésről kiemelt egy kosarat, majd elindultunk a fák közé. Megállt, leterített egy plédet, és leültünk.

-          Nem fogunk elkésni? – kérdeztem, miközben ő mindent egyesével kipakolt.

-          Nem. Igazából… Be kell vallanom valamit.

-          Mit csináltál? – mosolyogtam.

-          Kicsit füllentettem az indulás idejével kapcsolatban.

-          Miért is?

-          Hogy együtt tudjunk kakaózni! – emelt ki még egy dobozt a kosárból – Egészségedre! És jó étvágyat! Van itt minden, ami kell.

Tényleg így volt. Egy rakat gyümölcs volt előttünk, mindenféle péksütemények, kekszek, csokoládé. Meg a kakaó.

-          Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csináltad. – szólaltam meg végül, mikor felfogtam, hogy mit mondott.

-          Pedig de. – mosolygott rám – Több nyugtunk nem nagyon lesz, most, hogy nekiindulunk a turnénak.

-          Ó, Mr. Saade, megtisztelő, hogy ennyire fontosnak tartja, hogy kettesben étkezhessünk! – húztam ki magam, és úgy csináltam, mintha legyezővel ülnék mellette.

Elmosolyodott komolyan, és rám mutatott.

-          Figyellek ám! – mondta, majd belekortyolt a kakaójába.

Nevettem egyet, majd én is nekifogtam reggelizni. A kezembe fogtam egy csokis croissant és vidáman falatoztam, Mr. Elbűvölő oldalán. Ha ezt Beckinek elmondom, oda meg vissza lesz ettől az egésztől. Ezek után végképp azt fogja hajtani, hogy tuti bejövök Ericnek, és majd minden nap kapom az üzeneteket, hogy „Na, megcsókolt már? Megfogta már a kezed? Szerelmet vallott már?” és a többi… és a többi.

Közben elkalandozott a tekintetem a környéken. Minden nyugodt volt. Madarak csicseregtek, néhol kis állatok mászkáltak a fűben, vagy a fákon. Nagyon idilli volt a hangulat… Túl idilli. Mint a filmekben. Most kell jönnie valakinek, vagy valaminek, ami megzavar minket, nem?

-          Soha nem reggeliztem még így. – figyeltem a távolba.

-          Nem? Kész bűn ezt kihagyni! De megtiszteltetés, hogy én avathattalak be a reggeli piknik rejtelmeibe. – mosolygott rám.

Mögém húzódott, a két lába az enyémek mellé került, átkarolta a derekamat, és a vállamra tette az állát. Mondanom sem kell, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, a tudattól, hogy Mr. Saade ölében ülök. Csak tudnám, hogy most miért csinálja ezt? Meg akar ölni? Pláne most, hogy indulunk együtt turnézni, és egész nyáron össze leszünk zárva? Eric…

-          Nekem köszönhetően akar kiugrani a szíved a helyéről? – kérdezte mosolyogva.

-          És ha igen?

-          Megtisztelő. – nevetett.

-          Miért csinálod ezt?

-          Tudod… - nyelt egy nagyot, én meg már nem tudtam mit gondoljak – ha elárulnám meg kéne, hogy halj. – súgta a fülembe.

-          Utállak ilyenkor, ugye tudod? – böktem oldalba a könyökömmel.

-          Igen, tudom. De tetszik a dolog. – mosolygott még mindig.

-          Nem félsz a lesifotósoktól és az újságíróktól?

-          Az interneten úgyis fenn van minden, anélkül, hogy szeretném, úgyhogy tökmindegy. – nevetett – Amúgy meg mindenki higgyen csak amit akar.

Tudtam, hogy a blogra gondol, és igaza volt. Oda előbb utóbb úgyis felkerültek volna a dolgok, még ha a paparazzik nem is örökítik meg az itt történteket. Azért kezdett furdalni a lelkiismeret az egész miatt. Főleg, hogy átverem… Hogy letagadom az egész blogos dolgot, pedig én tudnám a legtöbbet mondani. De ha elmondom… valószínűleg ennyi volt az egésznek. De mi lesz, ha később rájön? Nem! Nem lesz ilyen… Remélem, hogy nem fog megutálni, de ha rájön is, szeretnék én lenni majd az akitől tudomást szerez a dolgokról, mert talán úgy lesz a legtisztességesebb. De miért agyalok ilyesmin, amikor Eric Saade karjaiban ülök, ahelyett, hogy élvezném? Nem is én lennék, komolyan mondom.

-          Ideje indulnunk. – szólalt meg, majd kiterült a földön, mint egy béka.

-          Nagyon megindultál mondhatom. – nevettem rajta.

-          Eltelített a kakaó és nincs kedvem fölkelni. – mondta behunyt szemekkel.

Föltápászkodtam, majd odatérdeltem mellé óvatosan, hogy ne vegyen észre. Először az ajkait figyeltem, majd végignéztem az arcának minden egyes pontját. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez az egész velem történik. Annyira hihetetlen!

-          Ha megakarsz csókolni most tedd meg. – suttogta Eric.

Annyira meglepődtem, hogy hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Úgy elmerültem a vonásaiban, hogy észre sem vettem, hogy már kinyitotta a szemét.

-          Miért akarnálak megcsókolni? – vettem fel a védekező álláspontot.

-          Hát, mert miért ne? – pimaszkodott – Sok lány meg szeretne csókolni. – támaszkodott fel és közelebb hajolt.

-          De én nem tartozom a tucat lányok közé. – löktem le a földre, és fölé hajoltam.

Nyomtam egy puszit a homlokára, majd felálltam és elindultam az autó felé.

-          Jézusom… - terült szét Eric, mint akinek az izmai feladták a munkát – Feladtad nekem a leckét rendesen te lány!

-          Most jössz vagy maradsz? – támaszkodtam az autónak.

Felült és a háta mögött támaszkodott a földön. Végigmért és csak mosolygott. Azt hiszem, ideje lenne elkezdenem még jobban élvezni ezt a játszmát, amit vívunk, mert izgalmasnak ígérkezik, és nem szabad átadnom neki az irányítást. Ha övé lesz az uralom, akkor semmi esélyem a menekülésre. Így viszont, hogy nem hagyom magam, egyenlő lesz a játék.

-          Hmm… tetszik ez nekem. – vigyorodott el.

-          Ez volt a cél… - feleltem, majd beültem az autóba.

Igazából nem is tudom mi ütött belém pontosan. Lehet, hogy azért viselkedtem igazán így, mert nem akartam lebukni előtte, hogy mennyire tetszik nekem... Láttam, ahogy egy ideig még figyel a kocsi irányába, majd felpattan és összeszedi a maradékot, aztán utánam jön. Beült a helyére, majd hátratette a kosarat, és se szó se beszéd elindultunk.

Félszemmel azért mindig felém figyelt, és a szája sarka mosolyra húzódott. De most nem mondott semmit. Vagy nem tudott, vagy egy újabb frappáns terven szövi a fejét.

Aztán már nem sokáig utaztunk.

-          Megérkeztünk. – mosolygott rám – Szép kis csatának nézünk elébe, úgy érzem.

-          Szerintem is. – kacsintottam rá, úgy csinált, mintha valami szúrósat mondtam volna és felszisszent.

Elnevettem magam, mire ő is, aztán kiszálltunk és a buszhoz sétáltunk a cuccaimmal. Sorra jöttek a fiúk, a lányok, a táncosok, a zenészek, meg mindenki, aki a csapathoz tartozik, és vagy jön velünk, vagy csak most segít… Eric mindenkinek bemutatott. Mindenki szimpatikus, és kedves volt. Most legalább is még tuti. Bepakoltunk, felsétáltunk a buszra, mindenki leült egy –egy kényelmes kis székbe, ami inkább volt már fotel, mint szék. Hatalmas volt a busz. Nem fogom bánni, hogy annyit kell majd idebent ülnöm. Soha életemben nem láttam még ilyet. És ízlésesen volt berendezve, és nem ment rá a csillogásra. Mindenki beszélgetett és nevetett. Voltak dolgok, amiket nem értettem, így csak mosolyogtam és figyeltem. Eric akkorákat nevetett, hogy fülig ért a szám tőle. Az, ahogy ő nevet, valami leírhatatlan.

-          Indulhatunk srácok? – szállt fel Tomas a buszra és ránk nézett, majd mindenki egyszerre felkiáltott, hogy igen, de én csak mosolyogtam.

-          Akkor vigyázz Európa, mert jövünk! – ült le a sofőr mellé, és már gurultunk is.

Mindenki hangos őrjöngésben tört ki, hogy végre elindultunk.

-          Európa? – néztem meglepetten Ericre.