17. Fejezet - V.I.P.

Sziasztok! :) 

Már hoztam is az újabb fejezetet. :) Remélem tetszeni fog nektek ez is. :)) Köszönöm a véleményt, a pipákat. :) Remélem továbbra is megosztjátok velem a gondolataitokat, mert számomra ez nagyon fontos ^^
A következő fejezettel igyekszem, de már most neki kell ülnöm a többi történetemnek is, mert várják őket :D De sietek ahogy tudok! ;)

És készült egy facebook oldal, ahol elérhetitek a története, vagy engem: https://www.facebook.com/AzEricProjekt

Nyugodtan írjatok, ha bármi kérdésetek, vagy felvetésetek, ötletetek van! :))

-          Ja, hogy ezt elfelejtettem mondani? – vigyorgott pimaszul.

-          Igen, úgy rémlik, mintha ez az infó valahogy kimaradt volna az elhangzottak közül.

Fölálltam, majd hátrébb vonultam a már az úton haladó buszban. Megálltam és bámultam az elsuhanó fákat, aztán hallottam, hogy valamit beszélnek rólam, de nem értettem csak apróságokat, és végül léptek közeledtek felém.

-          Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ez a dolog bántani fog… nem akartam, hogy ez legyen ennek az egésznek a vége. – lépett mellém, de én még mindig az utat fürkésztem csak.

-          Már mindegy. – rántottam meg a vállam.

-          Kérlek, ne haragudj rám. – kért olyan szépen, mint még soha.

Felé fordultam, majd elmosolyodtam. Olyan bűnbánó szemekkel nézett rám, hogy nem bírtam ki, és átöleltem. Meglepődött, de aztán felbátorodott, és ő is átfonta rajtam a karjait. Éreztem a mellkasában dobogó szívét. Most először éreztem ennyire közel magamhoz.

-          Nem haragszom. – néztem rá nevetve.

Hirtelen akkorát fékelt a sofőr, hogy sikeresen ráestünk az egyik székre. Eric arckifejezését látva, kifejezetten élvezte a szitut, majd mind a ketten nevetésben törtünk ki.

-          Akkor tényleg nem haragszol?

-          Dehogyis. Csak élveztem, hogy húzhatom az agyad. – pöcköltem meg az orrát, majd felálltam az öléből, ahova az előbb sikerült esni.

-          Á, igazán? – mondta, majd visszarántott.

Zavarba ejtően közel hajolt hozzám. Az arcomon éreztem a lélegzetét. Egy ideig csak méregetett, majd megszólalt:

-          Élvezed, hogy játszhatsz velem?

-          Őszintén? – mosolyogtam rá.

-          A lehető legőszintébben.

-          Nagyon! – adtam a tömör választ, majd felpattantam és elindultam vissza a többiekhez, akik minket figyeltek, majd nevetésben törtek ki a végkifejletet látván.

Alex, Edin és Tomas röhögtek a legjobban. A lányok érdekesen néztek. Kicsit furák voltak. Na mindegy is. Őket még eddig nem láttam, vagy csak túlságosan el voltam foglalva Erickel... pedig már rég ott táncolnak mögötte… De majd meglátjuk mi lesz ebből. Vagy befogadnak a szívükbe, vagy nem.

-          Hé kicsi lány! – lépdelt felém Eric – Nem tudod mit szabadítottál el! De ha harc, hát legyen harc!!! Helsinki vigyázz, mert támadunk! – emelte a magasba diadalmasan a jobb öklét.

-          Azt hiszem jobb lesz, ha beszerzek egy golyóállómellényt!

-          Mindenképpen! – kacsintott rám, majd kényelmesen elhelyezkedett ott, ahol korábban is ült.

Én is elfoglaltam egy széket, előkotortam a fülhallgatómat és a telefonom, majd papírokat és rajzeszközt. Ha már Erickel bevásároltunk, akkor ideje használni is a dolgokat.  Nekiláttam tervezni. Már nagyon régen nem volt rá alkalmam, de most, hogy ennyit fogunk utazni, így bőven belefér. És már legalább azt is tudom, hogy Helsinki az első állomás. Még utazhatunk jócskán, mire odaérünk. Nem tudom miért nem repülővel mentünk. Talán Eric szereti, ha sokáig össze van zárva az embereivel? Akkor szép kis útnak nézünk elébe! Bár, végül is… itt az egész nyár előttünk, úgyhogy belefér.

Sokáig ültem ott és nem is tűnt fel, hogy mennyire telik az idő. Egyszer sem álltunk meg a kompig, amivel átmentünk Finnországba. Így azért hamarabb odaérünk, mintha körbe mennénk teljesen.

-          Üdv újra a köreinkben! – mosolygott rám Eric, mikor csatlakoztam hozzájuk a korlátnál.

Már egy jó ideje szeltük a vizet. Elvileg hamarosan átérünk a finnekhez.

-          Hello. – mosolyodtam el én is.

-          Hogy haladsz?

-          Egész jól. Kikapcsoltam.

Rátámaszkodtam a korlátra és a vizet kezdtem figyelni. A hűs tengeri levegő még jobban megcsapta az arcom, ahogy kissé kihajoltam.

-          Igen. Azt észrevettem. – állt mellém szorosan Eric – Egyszer odaálltam föléd, és figyeltem percekig, hogy rajzolsz, és kérdeztem is valamit, de semmi reakció.

Meglepődtem. Tényleg ennyire sikerült volna kizárnom a külvilágot?

-          Bocsi. – húztam el a számat.

-          Tetszett, amit láttam, úgyhogy nincs harag. – vigyorgott, majd elkezdett távolodni – A rajzok is, meg maga az összkép is. – csinált kis négyzetet a mutató és hüvelyujjaival, majd becsukta az egyik szemét és én kerültem az apró kis keretbe.

-          Majd adok neked egy képet magamról emlékbe, ha elválunk, hogy nézegethesd.

-          Király! De óriásméretben kérem, és kirakom az ágyam fölé! – kontrázott rá, majd nevetve folytatta – Gyere, ebédeljünk! A srácok már várnak minket.

Intett, hogy menjek, majd úgy tettem, ahogy kérte. Mikor odaértem mellé átkarolt, és úgy sétáltunk tovább. Fölértünk a buszra és mindenki körbeülte az asztalt. Mindenféle földi jó várt ránk, és senki sem szégyenlősködött. Annyiszor szedtek amennyiszer akartak, és senkit nem zavart semmi. Igazi kis családias ebéd volt. A lányok is, úgy éreztem kezdenek megbarátkozni velem. Aminek kifejezetten örültem. Nem akartam senkivel sem rosszban lenni a nyáron. Pláne, hogy össze leszünk zárva…

A délután hipergyorsan elment. Végig beszélgettünk, játszottunk, meg melóztunk. Egyáltalán nem éreztem soknak az utazást… bár mondjuk még csak most indultunk el, ha azt nézzük hány ezer km vár még ránk. Éjszaka sikerült leérnünk Helsinkibe. Mondanom sem kell, hogy mindenki olyan volt már, mint akit megnyúztak. Álmosak voltunk, fáradtak, és már nem találtuk a helyünket a buszon. Megálltunk a szállodánál. Még így is akadtak emberek, akik vártak minket, jobban mondva Ericet, annak ellenére, hogy mennyire késő volt már. Eric kiosztott pár aláírást, meg pózolt pár fotóhoz, aztán véglegesen becsukták mögöttünk az ajtót. Megkaptuk a szobakulcsokat, és felvonultunk a szükséges holmikkal. Milyen meglepő, pont Eric mellé kerültem! Persze, csak szobaügyileg. Azért azt nem hagytam volna annyiban, ha egy szobába kért volna minket, de azon sem csodálkoznék, ha ez is Mr. Saade kérése lett volna.

Kipakoltam, vettem egy forró zuhanyt, majd bebújtam az ágyba. Már éppen elnyomott volna az álom, mikor arra keltem fel, hogy az ágy besüllyed mellettem. Ijedtemben felsikítottam volna, de a számra rakta az illető a kezét, így sikerült elhallgattatnia. Próbáltam kapálózni, de lefogott.

-          Cssss. Én vagyok az… Nem akartalak megijeszteni. Ne haragudj, de ha megállok kopogni, észrevesznek. – azonnal felismertem, hogy Drew az illető.

Még jó, hogy könnyen felismerem az embereket a hangjukról, még ha nem is látom az illető arcát.

-          Hogy kerülsz ide? – kérdeztem és felkapcsoltam a kislámpát az ágy mellett.

-          Én is turnézom veletek, csak külön utakon. – mosolygott.

-          A szívbajt hoztad rám, ugye tudod? Ne csinálj ilyeneket. Kérlek.

-          Ígérem, próbálok nem ijesztő lenni a jövőben. – fogta meg a kezem – Legalább is, ha rólad van szó.

Olyannyira személyes lett a légkör közöttünk, hogy hirtelen meg sem tudtam szólalni. Ilyet még nem nagyon tapasztaltam eddig.

-          Drew.

-          Igen? – nézett rám úgy, mint aki vár valamit.

-          Ugye te nem mondtál semmit Ericnek?

-          Nem. – hallottam a csalódottságot a hangján.

De mire várt? Talán arra, hogy szerelmet vallok? Abban reménykedhet. Azt nem fogok. Remélem nem jutok el addig a pontig. Legalább is… nem szeretnék… Vagy igen? Ez a baj, hogy már én magam sem tudom, mit szeretnék és mit nem. Mi lenne jó és mi nem…

-          Minden rendben amúgy?

-          Igen. – bólintottam.

-          Örülök. – mosolygott rám, és utána végig engem fürkészett – Furcsa ez a helyzet így.

-          Igen, szerintem is. – húztam fel a lábaimat.

-          Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni, ne haragudj.

-          Semmi gond… csak tényleg furcsa így. Szokásod lesz most már beosonni hozzám?

-          Hát, ha szeretnéd. – vigyorgott.

-          Nem igazán ínyemre való a szívinfarktus közeli állapot. – nevettem, majd annyira nem figyeltem oda közben, hogy lecsúsztam az ágyról, és elég nagy zajt csaptam, ahogy földet értem.

Drew mellém térdelt, én meg még mindig csak nevettem, aztán észbe kaptam és befogtam a számat. Ha valaki meghallja, akkor lebukunk, és most ez cseppet sem hiányzott. És nem azért, hogy egy fiúval találnak a szobámban. Bár, ha bejönnek a többiek és már első este idegen pasassal találnak, biztosan meglenne rólam a véleményük… Meg ugye Drewval megvan a mi közös kis titkunk, amiről jobb, ha nem tud senki. Pláne, hogy a lebukás után feltűnő lenne, ha megjelenne mindenhol. Jobban szemet szúr az olyan ember, aki valami miatt bevési magát az emlékezetedbe.

-          Jenna…

-          Pszt. – tettem a mutatóujjam az ajkára.

Odakintről motoszkálást hallottam, meg a szomszéd szobából is. Bíztam benne, hogy nem akarnak átjönni, megnézni minden rendben van-e. De ha mégis, akkor Drewt elbújtatjuk gyorsan.

Közben éreztem, hogy rajtam marad a tekintete, és az enyém is visszavándorolt rá. Az ujjam még mindig az ajkait érintette. A szívem a torkomban dobogott, de próbáltam nem mutatni azt, ami rám tört, és próbáltam nem remegni… de nagyon nehéz volt visszatartani, mert közel álltam hozzá. Megfogta a kezem, lehúzta az ajkáról az ujjam, majd elkezdett egyre közelebb hajolni hozzám. Úgy éreztem menten elájulok… Egyáltalán biztos, hogy felébredtem már? Vagy az egészet csak álmodom? Most tényleg meg akar csókolni? Drew! Drew?

Aztán valaki kopogott az ajtómon és azonnal szétrebbentünk.

-          Igen? – szóltam ki, és közben mutattam, hogy maradjon csöndben.

-          Alex vagyok.

Intettem Drewnak, hogy bújjon el, és azonnal bevetődött az ágyam mögé a földre. Feltápászkodtam, és az ajtóhoz sétáltam. Még egyszer visszanéztem, hogy minden oké-e, majd kinyitottam az ajtót.

-          Minden oké nálad? Zajt hallottam. – mondta Alex, és látszott rajta, hogy rettenetesen álmos.

-          Igen, persze, csak annyira forgolódtam, hogy sikerült leesnem az ágyról. – mosolyogtam rá.

-          Vigyázz magadra. – mosolyodott el ő is – Visszamegyek aludni. További jó éjszakát.

-          Neked is.

Becsuktam az ajtót, majd visszasiettem az ágyhoz. Nem tudom miért rohantam annyira. Talán vártam lesz-e folytatás… talán csak kíváncsi voltam mi ez az egész, és örültem volna, ha kapok választ.

-          Drew! – szóltam halkan, de semmi reakció nem jött.

Átsétáltam az ágy másik oldalára, de ott sem volt. Benéztem az ágy alá, de semmi. Megnéztem a fürdőben, szintén semmi.

-          Drew! – suttogtam még mindig a semmibe.

Azt hiszem lelépett. De hogyan? Körbe néztem még egyszer. A fürdőben nyitva volt az ablak. Kihajoltam, de egy árva lélek sem volt az utcán. Elvégre mégis csak éjnek éjjelén járunk. Hát, akkor ennek a kis titkos összejövetelnek már vége is. Alex betáncolt és megzavarta a dolgokat. Bezártam az ablakot, majd visszamásztam az ágyamba, és teljesen magamra húztam a takarót. Behunytam a szemem és még mindig előttem volt a jelenet, a majdnem csókról. Beckivel beszélnem kell hamarosan, úgy érzem. Szerintem ki lesz akadva, hogy nem hívtam fel azonnal. Drew meg ezen túl az ablakokon keresztül fog közlekedni? Ő a titokzatos herceg, aki sosem jön az ajtón… Na jó, Aimer Jenna Diélia ezt most fejezd be!

Nem tudom, hogy végül elnyomott-e az álom, vagy mi lett, mert már csak arra emlékszem, hogy valaki rávetődik az ágyamra. Mindenki az ágyamat nézte ki magának, vagy visszatért az Ablakherceg?

-          Jó reggelt! – hallottam.

-          Neked is Drew! – mondtam félálomban, majd átfordultam az oldalamra, és mikor felfogtam, hogy mit mondtam, azonnal kipattantak a szemeim és felültem.

-          Mesélj csak nekem. – hallottam Eric nevetését – Ki az a Drew?

Odahasalt mellém, felkönyökölt és engem nézett mosolyogva. A franc az elszólásokkal. De gyorsan túllépek ezen a témán…

-          Ajj… senki, csak álmodtam… - nyomtam az arcába a kispárnámat, mire nevetve elterült az ágyon.

Csak mosolyogtam rajta. Aranyos volt, ahogy most ott feküdt, mint a kis pikniken előző reggel, amit szervezett nekünk. Végül kikászálódtam mellőle.

-          És mire fel volt ez az ébresztő?

-          Csak gondoltam megleplek.

-          Örülök. – gúnyolódtam vele, miközben kivonultam a fürdőbe és elkezdtem fogat mosni.

-          Ne mondd, hogy nem esett jól az ébresztőm. Nem sokan mondhatják el, hogy Eric Saade ugrik be melléjük az ágyba ébresztőként, pedig hidd el, sokan verekednének ezért a lehetőségért.

Utánam jött és megállt az ajtóban. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, és csak engem nézett. Minden egyes porcikámon éreztem a tekintetét.

-          Ugye tudod, hogy ma buli van? Turné első állomás, innen már nincs megállás! Ó ez még rímelt is! Király vagyok! – vigyorgott.

-          Csak el ne szállj magadtól! – mostam meg az arcom, majd megtöröltem és elé álltam – Szóval úgymond premier buli lesz?

-          Pontosan! Érted te a dörgést!

-          Naná! – nevettem majd visszasétáltam a szobába, és a szekrényemhez léptem – És, mielőtt bármit is mondanál. Nem kérek divattanácsot a buli szerkómhoz. Megoldom, hidd el! – mosolyogtam rá – Neked viszont lehet nem ártana egy kis segítség.

-          Miért? Mi a baj a szerelésemmel? – nézett végig magán, miközben kifelé tessékeltem a folyosóra.

Igazából semmi baj nem volt azzal, ahogy fel volt öltözve. Sőt, kifejezetten jól nézett ki. Csak ha már ő így, akkor én is, ugye… Visszaléptem a szekrényemhez, és kikaptam egy fölsőt, meg egy nadrágot, megfésülködtem, és elindultam reggelizni. De amint kinyitottam az ajtót meg is torpantam. Eric állt velem szemben, és csak némán figyelt.

-          Te miért nem vagy még reggelizni?

-          Tudod… Mindenkit megkérdeztem, és semmi baj nincs a ruhámmal. – lépdelt közelebb, mire belőlem majdnem kitört a nevetés.

Tényleg képes volt megkérdezni az embereket, hogy nem gáz-e a szerelése, csak mert én azt mondtam, hogy szüksége lenne egy két tanácsra.

-           Tetszik ez nekem. – simított végig az arcomon gyengéden az ujjaival.

-          Srácok jöttök? – jelent meg a folyosó végén Alex.

-          Igen. – válaszoltam rögtön és kibújtam Eric karmaiból.

Hallottam, ahogy elindul utánam, majd ahogy utolért átkarolt. Nem tudom már hova tenni azt, ahogyan viselkedik. Jól esik meg minden, és ha nem abban a helyzetben lennék, amiben vagyok, nem is ellenkeznék egy pillanatig sem.

-          Bocsi, hogy így belekontárkodom. – maradt le hozzánk Alex – De van köztetek valami? – kérdezte sejtelmes mosollyal.

-          Nincs!

-          Van!

Feleltünk egyszerre, majd Alex furcsán nézett, meg én is Ericre, aki csak mosolygott.

-          Én ezt most nem értem. – nevetett Alex.

-          Nyugi, én sem. – feleltem még mindig kérdőn nézve Ericre.

-          Csak szórakozom! – nevetett Eric, mire oldalba böktem.

Nevetve szaladt előre, mint a gyerekek, mi meg utána. Bármennyire is akartam nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról.

Reggeli után kimentünk a színpadhoz. Míg a technikusok állították a fényeket és a hangfalakat, meg ami kell, addig Eric és a táncosok elvonultak egy terembe a táncokat lepróbálni. Én kivittem magammal néhány ceruzát, meg vázlatfüzetet, és leültem a nézőtérre rajzolni. Most nem vittem a zenemasinámat. Jó volt hallgatni a próba zaját.

Délután meg megyünk Erickel vásárolni. Most neki veszünk ruhákat, az ötleteim és elképzeléseim alapján. Izgalmas lesz!

Azért be kell valljam, hogy élvezem ezt az egészet, mert oda megyek ahova akarok. Mindenki tudja, ki vagyok, miért vagyok itt, és nem akar kizavarni senki innen. Mindannyian kaptunk egy-egy V.I.P. kártyát, fényképpel, névvel ellátva, és így jogosultak vagyunk mindenhova bemenni és elvileg különlegesen kedves kiszolgálásban részesülünk. Legalább is Tomas ezt mondta, mikor megkaptuk a kártyákat.

Mindenki elvégezte a dolgát, megvoltak a próbák és Erickel béreltünk egy autót. Elindultunk valami üzletbe. A szálloda információján hasznos útbaigazítást kaptunk, így könnyedén indultunk utunkra.

-          Azért, annak ellenére, hogy szívom a véred, jól érzed magad velünk? – kérdezte váratlanul Eric.

-          Igen. Nagyon jól érzem magam.

-          Akkor jó. – mosolygott – De tényleg őszintén mondd meg bármikor, ha elvetem a sulykot, mert akkor visszafogom magam. Nem akarom, hogy bármi rossz legyen neked, vagy kellemetlenül érezd magad.

-          Rendben van. Ha bármi ilyesmi lesz, szólok. – ez most nagyon jól esett – Aranyos vagy.

Rám nézett és elmosolyodott. Ez a pillanat elég volt arra, hogy megtörténjen a baj. Megcsúszott az autó a nem túl száraz aszfalton, és azon imádkoztam, hogy csak éljük túl!