28. Fejezet - Hát te?

Sziasztok! :D

Megint itt vagyok ^^

Nagyon köszönöm a véleményeket ^^ :D Remélem tetszeni fog nektek a rész és megosztjátok velem a gondolataitokat. Mindenre kíváncsi vagyok! :D Tényleg mindenre ami csak felmerül bennetek a sztori olvasása közben! :))

Nem mentem túl messzire. Leültem az árokparton és dühömben a füvet tépkedtem és dobáltam, miközben az orrom alatt morogtam és szitkozódtam. Nem hiszem el, hogy képes volt ennyire bunkó lenni. Mit követtem el ellene? Hiszen semmi rosszat nem tettem. Mivel érdemeltem ki, hogy ennyire tahó legyen velem?

Annyira dühös voltam, hogy legszívesebben most azonnal visszamentem volna és lekevertem volna neki egy nagypofont. De olyan hatalmasat, hogy évek múlva is emlegesse. Tudjátok mit? Ez így is lesz! Felpattantam és már dühödten trappoltam visszafelé, mikor hirtelen megállt mellettem egy busz. Felnéztem rá. Nem értettem, hogy mi ez az egész. Gondoltam csak megállt esetleg megkérdezni, hogy mi a helyzet. Vártam egy kicsit, de nem történt semmi. Aztán mikor indultam volna tovább, épp abban a pillanatban nyílt ki az ajtó és tátva maradt a szám. A mai nap első döbbenetét most követte a második.

-          Hello Mrs. Eltűnés mestere!!! – vigyorgott rám a lépcső tetejéről a kedves ismerős.

-          Becki? Hát te? – meglepődöttségemben, azt sem tudtam mit reagáljak, vagy csináljak.

-          Jöttem meglepni téged! – állt meg előttem, majd megölelt, utána visszafordult a busz felé – Mehetnek! – intett nekik, majd a sofőr morgott valamit és elindult.

Olyan lazán kezelte a dolgokat, mintha a sofőr legalább gyerekkori barátja lett volna, pedig ezt nem tartom túl valószínűnek.

-          El sem hiszem, hogy itt vagy! – mosolyogtam rá.

Mit mosolyogtam? Inkább vigyorogtam, de úgy, hogy majdnem kiestem a saját számon.

-          Már itt lettem volna a koncertre is, de késett minden járatom, amivel ideérhettem volna, így csak bízni tudtam benne, hogy még elkaplak. Aztán mit ad isten, most hogy jöttünk megláttam az Eric Saade feliratot hatalmas ház méretű betűkkel a busznak az oldalán, majd téged az út szélén és elintéztem, hogy itt lehessek. - hajolt meg előttem - Apropó. – nézett föl - Mit kerestél az út szélén?

-          Azt majd elmesélem. De hogy intézted el, hogy itt lehess?

-          Megállítottam a buszt.

-          Megállítottad? – nevettem.

-          Igen! Ha egyszer muszáj volt! Na figyelj… Megláttalak titeket… Szóltam neki, de nem hallotta… aztán odafutottam hozzá és rákiabáltam, hogy állj! – megjegyzem, hogy ugyanúgy kiáltott, mint ahogy azt az elmondása szerint, így sikerült a szívbajt hoznia rám – Aztán a fékre taposott és megállt. -  vigyorodott el elégedetten - Mindenki riadtan nézett rám, hogy mi történt, de megnyugtattam őket, hogy nincs bomba a fedélzeten, mire páran pánikolni kezdtek, és hiába mondtam, hogy csak egy barátnőm van az út szélén aki egy popsztárral turnézik, már nem hittek nekem, így legyintettem egyet, a sofőr kinyitotta az ajtót, és már eléggé mérgesnek tűnt, de rámosolyogtam, megköszöntem a segítséget, és itt vagyok. – tárta szét a karját – Tádám!

Mindent amit mesélt, simán elhittem neki, mert tudtam, hogy képes rá. Rengeteg sztorit tudnék mesélni, ami Beckivel és velem történt, vagy csak vele. Elég hajmeresztő dolgokra volt képes már kisgyerekként is. Aztán ahogy nőttünk, ez nem változott. Hiányzott már a bolond ötleteivel együtt. Nem tudom mennyi időre tervezte, hogy eljön, de támadt egy ötletem nekem is.

-          Örülök, hogy itt vagy. – mosolyogtam rá – Gyere, menjünk a buszra. Remélem hamarosan indulunk tovább.

-          Lerobbantatok?

-          Igen. – forgattam a szemeimet.

-          Az király. – éreztem az iróniát a hangján – Na és mi történt?

-          Majd elmondok mindent, de most gyere.

Egyelőre nem volt kedvem belekezdeni a lerobbanás előtti pillanatok kitárgyalásába, így hanyagoltam kicsit még a témát. Felkapta a sporttáskáját és elindultunk vissza a buszunkhoz. Edin épp az említett járműnek támaszkodva dobált egy követ. Tomas pedig vadul telefonált. A sofőr a motorral babrált, ami egy kicsit még mindig füstölt. A többiek meg valószínűleg még a buszon voltak.

-          Hello! – integetett mosolyogva Becki.

Edin odalépett bemutatkozni, Tomas is megfogta a kezét, majd gyors odalökte, hogy örvend, aztán folytatta a telefonálást.

-          Gyere, vigyük fel a cuccodat.

Felsétáltunk, majd megmutattam neki, hogy hova tegye a táskáját és, hogy melyik az én életterem éppen az utazás alatt.

-          Azt a fűzfán fütyülőjét! Ez aztán a luxus busz! – nézett körbe tátott szájjal

-          Az biztos. Kényelmes is, ahhoz képest, hogy buszon kell utazni.

-          Hát azt meghiszem! – figyelte a bútorokat.

-          Mi a francot csináltok itt? – hallottam a kérdést és rögtön tudtam ki tette fel.

Becki is abbahagyta a kémlelést, majd a hang irányába fordult, ahogy én is. Eric állt velünk szemben és elég flegmán nézett ránk.

-          Tudtommal ugyanannyi jogom van idefent lenni, mint neked.

-          Oh, igazán?

-          Igen. Megkérdezzük Tomast?

-          És ő? – intett a fejével Becki felé.

-          A legjobb barátnőm, akire mindig számíthatok!

-          És mit keres itt?

-          Velünk fog jönni a turné hátralévő részében.

-          Igen? – kérdezte Eric és Becki egyszerre.

-          Igen! – válaszoltam magabiztosan, aztán lesétáltam a buszról megbeszélni a dolgot Tomasszal, aki rögtön áldását adta a dologra, mondván úgyis elfér és mikor kifejtettem neki, hogy nem bírnám ki Erickel Becki nélkül azok után, amit művelt, csak ennyit felelt: Megértem.

Úgyhogy Becki ezentúl velünk fog utazni. Azt hiszem nem lesz unatkozás. Lassan kiértek az autómentők is. Azt mondták, hogy be kell vinniük a buszt egy szerelőhöz, úgyhogy ma már biztos nem jutunk tovább. A legközelebbi pont ahol megszállhattunk és a szerelőállomás is közel volt hozzá, az a Disney Land és a szállodái voltak. Így bevonultunk az egyikbe és kivettünk néhány szobát. Beckivel közös szobát kaptunk, amit egyikünk sem bánt. A szoba tele volt Disney figurákkal, és nagyon hangulatos volt az egész. Újra kisgyereknek érezhettem magam és ez jól esett a kis lelkemnek. Hanyatt vetettem magam az ágyon és előkotortam a mobilomat. Megírtam Drewnak, hogy mi történt. Szinte azonnal visszaírt, hogy most azonnal jön és szétveri a képét Ericnek, majd írtam neki, hogy most már itt van velem Becki és ne jöjjön vissza. Nem kell aggódnia. Megoldom a dolgot és Spanyolországban találkozunk. Azt válaszolta, hogy rendben van, de ha bármi történik hívjam és már ott is van ahol csak kell. Azt hiszem megfogtam ezzel a fiúval a szerencsémet, de nagyon. Ha vége lesz a turnénak, soha többet nem engedem el magam mellől.

-          Menjünk be a parkba! – ugrott mellém Becki az ágyon – Még sose voltam, és ha már úgyis itt kell maradnunk, és közvetlen a park mellett lakunk, miért ne?

-          Igaz is. Miért ne? – ültem fel mosolyogva.

Felkaptuk a táskánkat és benéztünk a fiúkhoz is van-e kedvük jönni szórakozni egyet. Amint az várható volt Eric húzta a száját, hogy neki nincs kedve ilyen gyerekes dolgokhoz, Edin és Alex pedig azonnal ugrottak. Szinte szaladtunk a bejáratig, ahol megvettük a belépőinket, majd tátott szájjal néztük a körülöttünk sorakozó mesebeli épületeket és a jelmezbeöltözött embereket, akik megelevenítették nekünk a szereplőket is. Azonnal megrohamoztuk a legelső hullámvasutat, ami szembe jött velünk. Az egész egy fedett helyen volt, és amikor beültél és elindultatok, olyan volt az egész, mintha kilőttek volna az űrbe. Minden koromfekete volt és csak néha bukkant fel egy egy bolygó, vagy csillag. Nem mertük a magasba emelni a kezünket, mert nem tudtuk merre járunk éppen. Egyáltalán nem tudtuk behatárolni, hogy mennyi hely van körülöttünk. Ijesztő volt, de iszonyatosan jó is!

Miután vége lett a menetnek, annyira felvillanyozódtunk mindannyian, hogy tényleg olyanok voltunk, mint a körülöttünk lévő gyerekek. Beálltunk a Toy Story-s épület sorába. Nem tudtuk pontosan mi vár ránk, de nem is zavart minket. Jöhetett bármi! Végül kettesével ültünk egy-egy kis kocsiban és mindenkinek volt egy pisztolya, ami érzékelők segítségével képes volt lelőni a célpontot ami persze a te feladatod volt.

Hangosabbak voltunk, mint bárki más.

-          Nézd, ott van! – kiabált Becki én pedig már lőttem is.

-          Ezazz! Eltaláltad! Csapj bele!!!– üvöltötte, mire mindenki nevetni kezdett körülöttünk.

Miután túléltük a játékháborút, szinte kiestünk az ajtón a nevetéstől. Mindannyiunk adrenalin szintje olyan magasan kopogott a létra legfelső fokairól, kiakadt volna a mérőeszköz, ha úgy dönt valaki, hogy megvizsgál minket.  

-          Ezt nem hiszem el! Ez valami eszméletlen!!

-          Menjünk tovább!!! – kiáltotta Becki és már szaladtunk is.

Megtaláltuk a Star Wars szimulátort. Sosem ültem még szimulátorban, így baromira kíváncsi voltam mi vár ránk. Ahogy szép lassan araszoltunk előre, sorra megjelentek mellettünk a híres filmszereplők másai, majd a végén több sorba oszlott a tömeg, mint ahogy a katonák is így szállnak be az űrhajókba. Elfoglaltuk a helyünket, az ülések alatt lévő kis hálóba kellett pakolni a cuccainkat, majd bekapcsoltatták velünk az öveket, és ellenőrzésképpen mindenkit megkértek, hogy álljon fel, csak hogy tuti legyen mindenki biztonsága.

Végül jó utat kívántak, majd megkezdődött az utazás. Kilőttek minket az űrbe, ahol egy csatába keveredtünk. Sorra lőttek ránk, kisebb meteoritoknak ütköztünk és az egész űrhajó remegett, dőlt jobbra, balra, előre zuhantunk majd hátra. Vívtuk a csatát, de a végén felrobbantunk és hatalmasat rázkódva véget ért a szimuláció.

Az egész valami olyan elképesztő érzés volt, hogy el sem tudom mondani. Annyira fel voltam már dobódva, hogy ezt a kedvet semmi sem tudta elrontani.

Mindenre felültünk. Egy hullámvasút sem maradhatott ki a sorból, Csipkerózsika várát is megnéztük. Beültünk az Alice csodaországban csészéibe, és a legvégére hagytuk a szellemkastélyt. Valami frenetikus élmény volt! Ahogy beléptünk az első terembe, minden kis barátságosnak tűnt, majd megnyúlt a plafon és a képeken felbukkantak a szörnyűségek, amik eddig nem voltak láthatóak, aztán bepattantunk a kétszemélyes fekete kis kocsikba és elindultunk a rejtélyek ösvényén. Sorra jártuk az épület termeit. Belecsöppentünk egy szellemek által tartott bálba, majd egy tükörrel fordítottak minket szembe és minden kocsi tetején láthatóvá vált egy csontváz, ami igazából nem is volt ott. Vagy mégis? Alex ki is nyúlt a tetőre és megvizsgálta, hogy tényleg ott van-e. Aztán azt is megnéztük, hogy milyen egy túlvilági vacsora… Annyira sokminden történt odabent, hogy nem is tudom, hogy mit emeljek még ki! Egy hét is kevés lenne az élményeim elmesélésére.

Az egész elvarázsolt. Sosem volt még ilyen élményben részem. Ennyit nem szórakoztam még egyik vidámparkban sem. Nem sokban jártam, de ez volt az első számú jelenleg a listámon.

Kifelé átugráltuk a cikkcakkos kordonokat, amiben a sor szokott állni, majd kerestünk valami helyet, ahol kajálhattunk. Már mindenki nagyon éhes volt. Kiugráltuk magunkat és kellett pótolni az energiát.

-          Hú gyerekek. – nevetett Edin – Ez aztán szórakozás volt a javából.

-          Az biztos! – nevetett Becki – Kaja után még meg kell néznünk a Karib tenger kalózainak helyszínét! Ott még nem jártunk. – nézte a kicsi térképet, amit útközben valahol összeszedtünk.

-          Benne vagyok!

-          Naná! – ült le mellénk Alex, aki épp kihozta nekünk a nagy tálca ennivalót, amit kértünk.

Olyan mohón estünk neki, mintha sosem ettünk volt. Hamburgereztünk, sült krumplival és igaz, hogy nem ez volt az első hamburger amit életünkben ettünk, de ilyen finomat ritkán. Utána még ettünk valami süteményt, majd fagyit vettünk, meg turmixot és már indultunk is tovább.

-          Vigyázat Will Turner!  Jön Jenna! – szaladtam előre.

Bejártuk a barlangokat, a függőhidakat. Hihetetlen, hogy mire képeseket az emberek. Hogy miket meg tudnak teremteni. És nem csak a gyerekek élvezik, hanem a felnőttek is. Vagy a felnőttnek még nem nevezhető, de már az ahhoz közeljáró egyének is, mint én például.

Még bejártuk az üzleteket és beszereztünk pár apróságot. Vettem egy Dagobert bácsis cilindert és azzal a fejemen sétáltam tovább. Miután mindent megnéztünk, már elérkezett a záróra, így szép lassan kisétáltunk a tömegbe beállva. Még mindig ámuldoztunk a körülöttünk lévő dolgoktól, de ahogy hallottuk az emberektől, ezzel nem voltunk egyedül.

Visszaértünk a szállodába és ledobtuk magunkat a fotelekbe. Fáradtak voltunk. Hihetetlen, hogy mennyire le tudja fárasztani az embert az, ha szórakozik. Jól eső fáradtság volt. Csak szétterültünk, majd egymásra néztünk Beckivel és elnevettük magunkat.

-          Hallod. Akkor most Erickel nem vagytok jóban?

-          Én nem tudom. – nem volt jó érzés, hogy felhozta ezt a témát, de előbb utóbb úgyis előkerült volna – Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé.

-          Néha a férfiak furcsán viselkednek, ha féltékenyek. – mondta úgy, mintha az egész szöveg valami ismeretterjesztő előadás része lenne.

-          Féltékeny? De akkor se így kellene viselkednie.

-          Hé! Nem mondtad, hogy nem lehet féltékeny! – pattant fel a fotel tetejére és rám mutatott – Akkor tényleg az?

-          Megeshet…

-          Az újságok… meg… meg ahogy viselkedik veled… Eric szerelmes beléd! – ilyenkor olyan volt, mint egy őrült tudós, aki épp ráébred, hogy valami új szörnyet teremtett.

-          De én nem vagyok szerelmes belé. – bámultam a plafont.

-          Biztos?

-          Igen, az. – bólogattam, de inkább azért, hogy meggyőzzem magam, semmint Beckit – Nem, nem vagyok szerelmes belé. Drewt szeretem.

-          Ééés… - azt hiszem sejtem, hogy mire fog most rákérdezni – az igaz, hogy lefeküdtél Drewval, vagy csak Eric találta ki féltékenységében?

Jók a megérzéseim. Sóhajtottam egy nagyot, majd elmosolyodtam és nem tudtam hazudni Beckinek szavak nélkül sem.

-          Ó, hogy az a!!! – pattan fel megint – Te mocsok! És nem mondtad el?

-          Most elmondtam. – nevettem.

-          Jó, de akkor is! – vágott hozzám egy kispárnát.

Az hallgattatott el minket csak, hogy kopogtak. Nem volt kedve egyikünknek sem ajtót nyitni, így csak kikiáltottunk, hogy nyitva van. Nem nagyon örültem a vendégnek, ugyanis Eric lépkedett be a szobába, majd végigmért és úgy nézett rám, mintha valami pondró lennék. És ez nagyon nem esett jól.

-          Tudjátok, van aki szeretne pihenni egy kicsit.

-          És mi tart vissza?

-          Az, hogy vihogtok már órák óta!

-          Megtudhatnám végre, hogy mi a fészkes fene bajod van velem?

Sétáltam elé, és végre rám emelte a tekintetét, mert eddig kábé semmibe vett, Beckinek néha mondott egy két mondatot, de ennyi.

-          Tudod te azt nagyon jól.

-          Ha tudnám, nem kérdezném!!! – vágtam a képébe – Egyáltalán mit akarsz?

-          Ha már nem tudok tőletek aludni, gondoltam leszek olyan kedves és megmondom, hogy reggel tízkor már itt lesz a buszunk és indulunk tovább.

-          Szuper. Köszi. – kinyitottam neki az ajtót – Most már mehetsz is.

-          Remélem rémálmaitok lesznek.

-          Óh, neked annál sokkal rosszabb álmaid lesznek, hidd el. – mosolyogtam rá.

Kiment és bezártam utána az ajtót. Becki csak félrehajtott fejjel ült és nézett engem. Tudtam, hogy ilyenkor valamin nagyon agyal és ez nem tetszett.

-          Mi van?

Elmosolyodott a kérdésemre, mire már kezdett kicsit idegesíteni. Felemeltem a kezem és kérdőn néztem rá. Nem válaszolt. Egy ideig csak álltuk egymás tekintetét, majd nem bírtam tovább és én szólaltam meg előbb.

-          Becki?

-          Ti totál bele vagytok zúgva egymásba!

-          Micsoda? – maradt tátva a szám.

Hát nem éppen erre a válaszra vártam, bár nem tudom miért lepődöm meg még mindig, mikor ilyen kijelentéseket tesz.

-          Csak meg kéne nézned magatokat kívülről.

-          Jó, inkább megyek és lezuhanyzom. – felkaptam a törülközőmet.

-          Rajtatok tartom a szemem! – mutatott a saját két szeméről rám – És azt nem tagadhatod, hogy baromi jóképű ez a srác, még a bunkósága ellenére is!

-          Becki! – szóltam rá, de már nehéz volt nem nevetnem, így mikor bezárkóztam a fürdőbe, már nem is tartottam vissza tovább.

Jó, abban tényleg igaza volt, hogy Eric attól függetlenül, hogy most hirtelen ilyen bunkó lett, még mindig nagyon helyes volt. Csak tudnám, hogy mi ütött belé. Nagyon rossz, hogy most így viselkedik. Ha normálisan elmondaná a dolgokat, talán meg tudnánk oldani. Lehet, hogy nem is velem van baja, csak rajtam és a többieken vezeti le a feszültséget? Tegnap délután még együtt szaladtunk a Louvre biztonsági őrei elől, ma meg… Legszívesebben felképelném. Eric? Miért csinálod ezt velem? Nem akarom, hogy rosszban legyünk és mivel már csak pár állomás van a turnéból, lassan elválnak útjaink és nagyon nem szeretném, hogy úgy széledjünk szét, hogy szóba sem állunk egymással többet.

Közben beálltam a zuhany alá, és a vízzel együtt a könnyeim is lefolytak a lefolyón.

Becki is követte a példámat miután végeztem, ő foglalta el a fürdőt és én befeküdtem az ágyamba, majd már csak annyit hallottam félálomban, hogy kijött és ő is fészkelődött a saját ágya körül. Percek alatt elaludtunk mind a ketten.

Hihetetlen, hogy milyen érzelmi hullámvasúton ülök éppen. Régen volt már ilyen és most, hogy újra ezzel kell szembesülnöm, kezd mély sebeket feltépni, ezt pedig nem szerettem volna. Vannak dolgok, amiket nem akarok újra előszedni…

A másnapot reggelivel kezdtük a szálloda éttermében, majd miután meghozták a buszt, már fel is pakoltunk és útnak indultunk. Muszáj volt, mert így is csúszásban voltunk már. Így a betervezett pihenőket kihagytuk és meg sem álltunk Barcelonáig.

Egész úton Beckivel alkottunk valami, meg a srácokkal. Néha úgy tűnt, hogy Eric is megenyhül és talán normálisan fog viselkedni, de aztán mindig visszaváltott nem jó fejbe.

Már koncert után voltunk és épp a ruhákat pakoltam össze, mikor Eric besétált a helyiségbe. Mikor meglátott megállt, majd sóhajtott egyet és először el akart menni, de aztán láttam, hogy mégsem teszi. Becsukta az ajtót, majd nekilátott öltözködni.

-          Megköszöntem már, hogy mindig itt vagy és segítesz?

-          Azt hiszem… igen… - annyira meglepett, hogy normálisan szólt hozzám, hogy először nem is fogtam fel a kérdést.

-          Nem baj. Most is… köszönöm.

-          Nem kell. Ez a feladatom.

Aztán nem mondott már semmit. Átöltözött csak, majd leült a laptopja elé. Csendben telt az idő. Én hajtogattam a ruhákat, ő meg pötyögött és kattintgatott.

-          Gyorsan terjednek a hírek. Már mindenki tudja, hogy kiabáltam veled. És azt mondják… mindjárt mondom… hogy… féltékeny vagyok. Még ezen a blogon is erről írnak. Nevetséges. – mondta és nevetett is, mint ahogy azt az olvasott cikkekről is gondolta.

-          Miért, nem igaz?

-          Hogy én féltékeny vagyok? Megint vitázni akarsz? – állt fel és lassan odasétált hozzám.

-          Nem vagy az? – néztem a szemébe.

-          Viccelsz velem?

-          Én ugyan nem. – vigyorogtam az arcába.

-          És mi van, ha nem? Hm? Nem úgy volt, hogy Drewt szereted?

-          De igen!

-          Akkor meg? Mit foglalkozol velem??? – kiabált.

-          Mert érdekel, hogy mi van veled!!!

-          Kopj le rólam!

-          Nem fogok lekopni rólad, mert…

-          Mert? – állt olyan közel már, hogy zavarba jöttem – Na mi van kislány? Most nem tudsz mit mondani?

-          Rohadj meg!!!

-          Rohadjak meg? – nevetett fel - Most én kérdezhetném, hogy neked mi bajod van???

-          Tudod, ha így folytatod, meg foglak gyűlölni!

-          Gyűlölj csak! – mondta, majd olyan hirtelen fúrta bele az ujjait a hajamba és húzott magához, hogy meg sem tudtam állítani.

Megcsókolt. De olyan hevesen, mint még soha. Utoljára Drew csókolt így és akkor éreztem ilyet. De mit is csinálok? Eltoltam magamtól, majd megkapta azt a pofont, amire már olyan régóta készültem, de most megadta rá az utolsó okot, így nem volt miért kihagyni.

Fogta az arcát, és csak bámult maga elé. Kicsit mintha a megbánás jeleit láttam volna megjelenni az arcán és már kezdtem a bűntudat első jeleit érezni, mikor úgy döntöttem ideje elmenni innen. Szinte feltéptem az ajtót és majdnem beleütköztem Beckibe, aki a kulcslyukon leskelődött. Megráztam a fejem és elindultam, ő pedig utánam eredt.

-          Most mondd azt, hogy nem jóképű! – mondta – Legalább jól csókol?

-          Igen. – feleltem szinte tátogva magam elé, hogy senki se hallja és egy kicsike félmosoly azért kiült az arcomra.