27. Fejezet - Bienvenue á la ville de l’amour

Sziasztok!:)

Már itt is vagyok újra :D

Ígértem, hogy hozom a részeket ahogy csak tudom, és már hoztam is az újabb fejezetet. :)

Remélem tetszeni fog nektek :)

Köszönöm a véleményeket minden formában és továbbra is nagyon várom őket ^^

Jó olvasást :)

-          Sziasztok! – intett apa.

-          Még egyszer kérdem. – néztem rájuk – Mit csináltok itt?

Már szinte előre féltem a választól. Apától kitelik, hogy gondol egyet és csak úgy gépre ül. Lehet, hogy ezt éppenséggel tőle örököltem. Mondjuk inkább az ő génjeiből kaptam, mint az anyáéból. Szoktam olyan hirtelen ötlettől vezérelt és nem belegondolós lenni, mint ő. De ettől függetlenül, nagyon szeretem. De mondjuk ez ugyanígy van a családom minden egyes tagjával. Lehet, hogy sokan azért tartanak furának, mert apára ütöttem és hasonló a természetünk?

-          Tudtuk, hogy jöttök és gondoltuk meglepünk. – felelt a nővérem.

-          Csak ketten?

-          Nem, anya fenn ül a bőröndjén az ajtód előtt.  Már unja a várakozást.

Együtt nevettünk, majd odaszaladt hozzám átölelni. Hiányoztak már. Régen láttam őket. Mikor egyszer jöttek volna meglátogatni, akkor ugye pont leléptem és nem hitték el, hogy hol vagyok.

-          Hiányoztál hugi. Megszoktam, hogy legalább a nyáron hazajössz.

-          Hát igen, most másképp alakult az életem. – mosolyogtam.

-          Ééértem én! – és én is értettem a célzást.

-          Nem. – nevettem – Ő is hozzájárult az életem fenekestül való felfordításához, de nem csak ő.

-          Micsoda? Mesélj csak!

Átkarolta a vállam, elkezdtünk beszélgetni és elindultunk felfelé a lépcsőn, persze csak miután bemutattam apáékat Ericnek. Elvégre jó nevelést kaptam és tanultam illemet. A lényeg, hogy mindenkinek szimpatikus volt és én már alig vártam, hogy lepakolhassak és egy kis nyugtom legyen, de egyelőre úgy tűnt, ez nem perceken belül fog bekövetkezni. Remélem anyáék foglaltak maguknak szobát, mert tényleg szeretnék Drewval együtt lakni és amúgy sem férnénk el. Bízom benne, hogy nem fognak megsértődni, ha esetleg olyen terveik voltak mégis, hogy nálam maradjanak és közlöm velük, hogy jobb lenne, ha mégse. Lehet, hogy ez most kicsit önzőn hangzik, de itt legalább nem kell majd bujkálnunk, hanem nyugodtan együtt lehetünk. Ami még nem fordult elő, mióta ismerem Drewt. Bár eleve elég kacifántosan indult a kapcsolatunk.

-          Na végre. – állt fel anya, mikor megjelentünk a folyosón és rám mosolygott – Tudod, mondtam apádnak, hogy ez hülye ötlet, de ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk el.

-          Neked is szia anya. – mondtam, miközben magához préselt.

Közben pedig a két férfi is utolért minket az ajtó előtt és valamiről nagyon diskuráltak.

-          És figyelj csak… hogy működnek azok a kis izék…  - apa kíváncsiskodott Erictől és úgy hallottam, hogy Eric jókat derül rajta – tudod, azok a… - láttam rajta, hogy nagyon erőlködik, hogy eszébe jusson mit is akar mondani, de nem jön össze – Mindegy is! Figyelj… Jól megvagytok Aimervel? Megcsókoltad már? Vagy esetleg már több is…

-          Apa!!! – álltam közéjük még mielőtt túlzásba vihette volna a dolgokat – Szerintem menjünk be.

Kinyitottam az ajtó. A kis családom indult előre, Eric pedig megállt mellettem és ketten néztük, ahogy beszenvedik a csomagjaikat az ajtón. Apa felajánlotta, hogy majd ő viszi a lányok bőröndjét, de felakadt az ajtóba, és anya majdnem átesett rajta. Ebből persze vita kerekedett és csak bízni tudtam abban, hogy a szomszédok nincsenek itthon. Aztán hamar sikerült dűlőre jutniuk és szerencsére mindenki épségben megérkezett az apró kis lakásomba.

-          Vicces kis családod van. – szólalt meg Eric nevetve.

-          Nekem mondod? Én éltem velük. – mosolyogtam rá.

-          Tetszik apukád észjárása. – indult el befelé, majd rám kacsintott, mire utánaeredtem és a vállára csaptam egyet, ő pedig csak nevetett.

-          Bolond vagy.

-          Hát igen… szokták mondani, hogy bolond az ember…

-          Aimer! – kiáltott anya, és így Eric nem tudta befejezni a mondatát.

-          Bocsi… - fordultam Eric felé - Igen anya? – indultam a konyhába.

-          Semmi, csak tudni akartam hallgatsz-e még a nevedre.

-          Jajj anya. – forgatta a szemeit a nővérem vele szemben – Miért ne hallgatna rá? Attól, hogy vannak akik Jennának hívják még tudja a másik nevét is.

-          Női szakasz! Van egy ötletem. – szólalt meg apa, még mielőtt kitört volna a világháború a nevem körüli cívódásból – Menjünk át a szállodába, hogy ne zavarjuk a fiatalokat. Biztosan sok a dolguk.

Sosem voltam ilyen hálás apa egyetlen ötletéért sem. Még azért anya ragaszkodott hozzá, hogy legalább igyunk meg együtt valamit, úgyhogy készítettem egy kancsó limonádét és miközben megiszogattuk el kellett mesélnem, hogy vagyok és végighallgattuk, hogy mennyire aggódtak értem. Persze a pletykákat ők is hallották és olvasták így tudni akarták, hogy mennyi valóságalapja van ezeknek a dolgoknak. Anya megkönnyebbült, hogy nem vagyok terhes és nem mentem férjhez titokban. A nővérem örült volna ha igaz a titkos házasság híre és apa is belelkesülve kérdezte, aztán alábbhagyott a lelkesedése, mikor elmondtuk, hogy semmi sincs közöttünk és nekem más barátom van. Utána róla kezdtek faggatni, de mivel láttam, hogy Eric nem örül a témának hamar kitértem arra, hogy meddig lesznek Párizsban. Kiderült, hogy jönnek a koncertre és aztán repülnek haza. Ráadásul ugyanabban a szállodában fognak lakni, mint amiben a Saade team. Nem tudom, hogy ez nekik mennyire öröm, de azt hiszem nem sok nyugtuk lesz a szükséges munkán felül sem.

Aztán lassan átköltözködtek a szállodába, hogy elfoglalják a szobáikat, mi pedig ketten maradtunk Erickel.

-          Hű. – nevetett és lehuppant egy székre.

-          Szerintem is. – könyököltem az asztalon és a tenyerembe temettem az arcom.

Rossz embernek éreztem magam attól, ahogy azt kívántam, hogy minél hamarabb lelépjen a családom és megszabaduljak tőlük. A könnyeim pedig hamar utat törtek maguknak. És nem csak ezért, hanem úgy mindenért. Kicsit elfáradtam. Mióta belevágtam az Eric projektbe, annyi minden történt, hogy meg sem tudtam állni. Lehet, hogy szükségem lenne egy kicsi pihenőre. Csak néhány perc is elég lenne sokszor. Vagy legalább annyi, hogy végre tisztában legyek azzal, hogy mit is akarok… Talán itthon hazai vizeken egy kicsit egyszerűbb lesz minden. Legalább is remélem…

-          Hékás. Csak nem sírsz? Mi a baj? Jenna? – guggolt mellém, majd átölelt – Jenna, kérlek válaszolj. Mi történt?

-          Semmi. Csak… Hagyjuk. – feleltem, majd letöröltem a könnyeim és mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Biztos, hogy nem vagy terhes? – nézett rám, mire elnevettem magam.

-          Hülye! – nevettem fel - Nem, nem vagyok. Csak… - azzal belekezdtem.

Elmondtam neki, hogy mennyire nem találom a helyem, hogy mennyire össze vagyok zavarodva. Őszinte voltam, és megmondtam, hogy ehhez nagyban hozzájárul ő is. Értette mire gondolok és azt mondta megpróbálja visszafogni magát és tiszteletben tartani, hogy nekem barátom van és nem nyomul majd annyira, csak egy kicsit. Nem is ő lenne, ha nem ilyen választ kaptam volna.

-          Szeretném visszakapni azt a nagyon magabiztos lányt, akit az elején megismertem. Amikor elmentünk Tomasszal az irodába és először találkoztunk, vagy amikor elvittél vásárolni és olyan magabiztosan lépkedtél a különféle művészeszközök között, hogy tátva maradt a szám tőled. Ne veszítsd el önmagad. Bár, ha kényszerzubbonyt kapnál és gumiszobában őriznének én akkor is bemennélek meglátogatni. – bokszolt bele gyengén a vállamba.

-          Köszi. – nevettem el magam – De tényleg. Nagyon köszönöm. – öleltem át.

-          Mindig itt leszek neked, akármilyen fordulatot is vegyen fel az életünk, akárhova is sodródjunk.

Magához szorított. Aztán egy ideig csendben maradtunk egymást ölelve. Azt hiszem jót tett, hogy kibeszéltem magamból a dolgokat. Nem tudom miért nem tettem ezt meg korábban Beckivel. Lehet, hogy azért mert Becki sokszor elpoénkodja a dolgokat, ha zavarában nem tudja mit is mondjon. És annyira jól esett amiket Eric mondott, hogy azt elmondani sem tudom.

-          Aranyos vagy, hogy kiraktad a képeimet a falra. – szólalt meg hirtelen, majd a hátam mögé néztem, ahonnan látni lehetett a szobámba kiragasztott képeket a falon.

-          Tudod, leszedtem volna, ha nem pofátlankodsz be rögtön a lakásomba.

-          Ó, igazán? – mosolygott.

-          Igen. – bólogattam mosolyogva én is.

Felnevetett és szinte ugyanebben a pillanatban megszólalt a mobilom, de csak sms érkezését jelezte. Drew írt.

„Az Eiffel- toronynál várlak egy fél óra múlva.

Drew J”

Nagyot dobbant a szívem, hogy végre láthatom, majd nem tudtam elrejteni az arcomra kiülő örömömet.

-          Drew? – kérdezte Eric és láttam, hogy egy kicsit elkenődik.

Csak bólogattam, mire közölte, hogy ő akkor megy és elfoglalja a szobáját a szállodában, nekem pedig jó szórakozást kívánt, majd lelépett. Bezártam utána az ajtót. A mai nap után már simán számítottam még olyan vendégekre, akik előre nem szóltak, hogy érkeznek. Gyorsan előkotortam valami ruhát. Átöltöztem és már szinte szaladtam is az Eiffel-toronyhoz. A könnyeimnek már nyoma sem volt. Az arcomról el sem tudtam volna törölni a mosolyomat és szinte azonnal kiszúrtam a tömegben Drewt. Egy hatalmas csokor rózsa virított a kezében. Ahogy odaértem hozzá, megálltam vele szemben mosolyogva, de nagyon nehéz volt csak ott állni és nem a nyakába ugrani.

-          Szia. – mosolygott látva, hogy mennyire izgatott vagyok.

-          Szia. – vigyorogtam és nem bírtam tovább.

A nyakába ugrottam és szorosan öleltem, ő pedig csak nevetett és viszonozta az ölelésemet. Soha, senki sem volt még rám ilyen hatással, mint ő. Már csak az, ha megtudtam, hogy találkozunk is felvidított és senki előtt nem tudtam titkolni, hogy mi a helyzet. Annyira jó érzés volt újra vele lenni, hogy azt el sem tudom mondani.

      -    Ez a tiéd. – nyújtotta nekem a kicsit megkuszálódott csokrot, ami a viharos érkezésemet épp egy kis szerencsével élte túl.

      -     Köszönöm.

Nem akármilyen csokor volt. Kék és fehér rózsákból állt össze és valami hihetetlen gyönyörűek voltak. Soha nem kaptam még rózsacsokrot, csak a családomtól valamelyik ballagásom alkalmával. És a kék rózsa volt az egyik kedvencem.

-          Gondolkodtam a vörösön. – szólalt meg, látva, ahogy elmélázom a virágokon – De az olyan snassz.

-          Gyönyörűek.

-          Akárcsak te. – lépdelt közelebb, átkarolta a derekam és megcsókolt – Gyere. Együnk valamit.

Megfogta a kezem és elindultunk az egyik lift felé a torony lábánál. Mikor megláttuk mennyi ember áll sorba, hogy feljuthasson, úgy döntöttünk inkább lépcsőzünk. Amikor megálltunk és végignéztük mennyi lépcső vár ránk, támadt egy ötletem.

-          Versenyezzünk.

-          Micsoda?

-          Ki ér fel előbb? – kérdeztem vigyorogva és már szaladtam is.

-          Hé! Ez nem ér! Te csaló! – hallottam a hangján hogy nevet, és közben már ő is a lépcsőket szelte.

Meg sem álltunk egészen az első szintig. Lihegve estünk át a kapun és sokan furcsán néztek ránk, hogy nekünk meg mi bajunk van, de nem érdekelt. Megálltam, nekitámaszkodtam a rácsoknak. Drew megállt velem szemben. Hangosan szuszogott és a két kezét a fejem mellett a rácsnak támasztotta.

-          Elfáradtál? – kérdeztem.

-          Áh! – legyintett – Miért? Úgy tűnik? – nevetett, de közben még mindig alig kapott levegőt.

-          Neeeem, egyáltalán nem. – ráztam a fejem.

-          Szeretlek. – hajolt közelebb és az ajkait az enyémekre tapasztotta.

-          Én is szeretlek. – súgtam a fülébe, mikor eltávolodtunk egymástól, és miután a futás és a csók okozta oxigénhiányt egy kicsit sikerült pótolni.

Megfogta a kezem, és elindultunk az éttermek felé. De most már nem szaladtunk. Egyikünk sem vágyott túlságosan arra, hogy még bármennyit is fusson. A lábaimban szerintem így is izomláz lesz, ráadásul még nem nagyon érzem most sem, úgyhogy lehet úgy megyek, mint aki becsinált a nadrágjába. De nem érdekelt, mert legalább Drew is úgy megy, így legalább nem egyedül vagyok idióta most éppen. Boldog vagyok! És ez a legfontosabb most számomra. Annak meg még jobban örülök, hogy végre megmutathatom neki, hogy hol is élek.

Leültünk egy asztalhoz, ami kiderült, hogy foglalva volt, mert Drew előre intézkedett. Rendeltünk, majd kifaggatott hogy vagyok, hogy jól bántak-e velem és mi történt, hogy a telefonja hozzám került. Elmeséltem, hogy majdnem lebuktam. Aztán mondta, hogy ő pedig foglalkozott a blog ügyeivel, míg én nem tudtam és minden rendben van. Az Ericről és rólam szóló cikkek pedig sokasodnak, ráadásul már megjelent egy cikk hármunkról is. Ez elég volt arra, hogy kiakadjak és eddig se szerettem a médiát, de most már végképp nem. Miután megvacsoráztunk elindultunk hozzám. Készítettem két bögre forró csokit, amíg ő kényelembe helyezte magát és bekapcsolta a gépemet, hogy megmutasson egy cikket.

„Két vasat… Eric, Jenna és ki a harmadik?

Úgy tűnik az ártatlan arcú lány, mégsem olyan ártatlan mint amilyennek mutatja magát. Úgy tudtuk teljesen oda meg vissza van Ericért, és szerelmesek, de lehet, hogy még sincs így? A hölgyet elég gyakran látják egy fiatal férfi társaságában és úgy tűnik nem csak barátok. Többen látták már őket csókolózni. Jenna már meg sem elégszik a lassan világsztár Erickel? Miért tart két vasat a tűzben? Eric vajon tud róla? Vagy épp az ő javaslatára szerzett egy kis vigaszt? Talán ez már sosem derül ki, mert nem nyilatkoznak nekünk. ”

Csak egy rövidke cikk volt, de épp elég arra, hogy már elegem is legyen a cikk íróiból és abból, hogy nem bírnak leállni a pletykák terjesztésével és generálásával.

-          Ne foglalkozz velük. – szólalt meg Drew, miután legalább tíz percig szidtam a hírhajhászokat.

-          Jó, megpróbálok. – ültem az ágyra vele szemben.

Letette a bögréjét és odaült mellém. Megfogta a kezem, majd félresimította a hajamat az arcomból, és közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson. Mondanom sem kell, hogy nem ellenkeztem. Egyáltalán nem. Lassan az érzések sodrásába kerültünk és… hát… nem álltunk meg a csókoknál. És mivel ez eléggé magánügy, hogy mi is történt pontosan, mindenkinek a fantáziájára bízom. Ez igazából csak kettőnkre tartozik, és így is túl sokat mondtam már.

Aznap este még el kellett mennem a csapattal bejárni a koncert helyét. Drew addig elment a cuccaiért és mondta, hogy visszajön, mire hazaérek.

-          Sziasztok! – kaptam el a szálloda előtt pont a kis csapatot.

-          Ciao! – emelte a kezét Edin, hogy csapjak bele és így is tettem.

-          Hogy vagy? – kérdezte Alex.

-          Megvagyok. Jöttem dolgozni. – mosolyogtam.

-          Látom tényleg jól vagy. – karolta át a vállamat Alex.

Nem válaszoltam többet, csak megrántottam a vállam és vártuk Ericet. Hamar leértekezett ő is, és furcsamód most nem jött oda hozzám, mint máskor szokott. Hát mindegy. Lehet, hogy csak valamit meg kell beszélnie Tomasszal. Olyan hangzavarral mentünk, hogy szerintem a városi zsivajban is hallatszott, hogy közeledünk. Jó kedvem volt és ezt semmi sem tudta elrontani. A srácok pedig még segítettek is a dolgon, hogy ez az érzés ne csillapodjon.

Hamar odaértünk a koncert helyszínre, ugyanis az Eiffel-torony lábánál elterülő parkban tartják, a szabad ég alatt. Szerintem szuper hangulata lesz az egésznek. Egy rendezvénysorozaton belül lép fel Eric is és így lett beépítve turnéhelyszínnek. Értesítettek minket, hogy már minden jegy elkelt a holnap esti koncertre, úgyhogy nagy buli várható.

Hamar körbejártuk a helyet. Minden teljesen profi volt, nekünk mindenünk megvolt. Semmit sem kellett beszerezni. Még ma este összeállítom a koncertfelszerelést, holnap reggel összeszedem Ericnek és a fiúknak, míg ők próbálnak, aztán minden kész és este mehet a buli. Mindent megbeszéltünk, majd sétáltunk még egyet a városban.

-          Nem tartunk egy közös vacsorát? – szólalt meg Tomas, mikor épp az egyik kis utcában meglátott egy barátságos éttermet.

-          Benne vagyok.

-          Igen, jó ötlet.

Mindenki helyeselt én pedig írtam egy üzenetet Drewnak, hogy még vacsorázunk, így később végzek. Szólok, amikor elindulok haza.

Mindannyian rendeltünk valamit enni, Tomas pedig kért két üveg, helyi specialitású francia pezsgőt. Mindenki megkapta a poharát, kitöltötték a pincérek az italt, Tomas mondott egy kis beszédet és megköszönte a munkánkat. Aztán kihozták az ételeket és csendben vacsoráztunk. Még maradtunk egy kicsit és Tomas kért még pezsgőt. Nagyon jó volt a hangulat és nagyon élveztem velük lenni. Drew pedig remélem nem haragszik majd meg.

-          Énekelsz velem? – ült mellém Eric hirtelen, és majdnem kiborítottam a pezsgőmet meglepődöttségemben.

-          Most?

-          Igen. – mosolygott.

-          De mit? – már épp elég volt a pezsgőmennyiség ahhoz, hogy még kicsit tetsszen is az ötlet.

-          Without you I am nothing?

-          De… biztos?

-          Igen. – szedte elő azt a féloldalas mosolyát, aminek sosem tudtam ellenállni.

-          Hát… oké. – feleltem kissé bizonytalanul, mire már rá is kezdett.

Aztán bátorítóan nézett rám és végül csatlakoztam. Nagyon szerettem ezt a dalt és ezt Eric is tudta. Jó volt vele énekelni. Nagyon élveztem. És legalább nem több ezer ember előtt kellett, ami egy jó pontot jelentett. Mikor pedig vége lett, hatalmas tapsot kaptunk és meg is lepődtem. Az étterem vendégei és a személyzet is mind minket néztek és tapsoltak. Meg is feledkeztem róla, hogy nem csak mi vagyunk itt.

Végül fizettünk, vagyis Tomas állta a vacsorát és senkinek sem hagyta, hogy fizessen, megköszöntünk mindent, majd újra kiléptünk a már éjszakai Párizs utcáira.

-          Holnap délutánra ne tervezz programot. – súgta Eric, majd fogta magát és elszaladt.

Mindenki furán nézett rám, de én meg furán néztem vissza rájuk, mert ugyanannyira nem tudtam miről van szó, mint ahogy ők sem. Elköszöntem a srácoktól, majd én is hazafelé vettem az irányt. Már kellőképpen elfáradtam. Útközben felhívtam Drewt.

-          Szia. – szinte azonnal felvette.

-          Szia. Most sétálok hazafelé. Merre vagy.

-          Hát, ha jobban szétnézel, akkor rájössz.

Rögtön hátrafordultam, hogy mögöttem jön-e, de nem. Belenevetett a készülékbe.

-          Rossz irány.

Visszafordultam menetirányba és ott mosolygott velem szemben. Összecsukta a telefonját és zsebre rakta, majd megvárta, hogy odaérjek hozzá.

Köszönésképpen megcsókolt, majd megfogta a kezem és úgy sétáltunk tovább. Annyira jó volt így lenni egy kicsit. Sosem sétáltam még Párizs utcáin senkivel sem kézen fogva. A szerelem városa, és én most szerelmes vagyok. Mióta itt élek ez az első alkalom, hogy ilyesmi történjen velem. Már nem is érdekelt, hogy mit terjesztenek az újságokban. Ha nekik így a jó, legyenek boldogok. Aki meg hisz nekik, az megérdemli.

Hazaérve vettünk egy forró fürdőt, majd bevackoltuk magunkat az ágyamba és egész éjjel egymást ölelve aludtunk.

Másnap reggel már az ébresztő előtt fel voltunk. Megreggeliztünk, majd nekiindultunk a városnak. Drew a háttérben kémkedett szokás szerint, én pedig mentem a kulisszák mögé, ahol már vártak rám a ruhák. Ahogy pakolásztam a fölsőket és a nadrágokat, rengeteg ötletem támadt új ruhákat illetően, így mihelyst végeztem, le is ültem rajzolni. Minden ki volt nekem készítve a kis dobozban, amit Erictől kaptam.

-          Ez jól néz ki.

Ijedtemben ugrottam egyet, annyira váratlanul ért, hogy bárki is legyen a helyiségben rajtam kívül. Elmerültem a munkában.

-          Indulhatunk? – nyújtotta felém a kezét Eric.

-          De hová? – fogtam meg a kezét és maga elé húzott.

-          Megnézzük azt a híres mosolyt. – kacsintott, majd neki is indultunk.

Először nem fogtam fel, milyen mosolyról beszél, de aztán mikor megláttam a híres üvegpiramisokat, rögtön tudtam, hogy Mona Lisával van találkánk. Megvette a belépőket. Csak ketten mentünk és más nem tartott velünk, ami talán kicsit fura volt, de nem zavart túlságosan.

-          Gyere. – kapta el a kezem és szinte végigszaladtunk az egész Louvre-on.

Sorra tűntek fel és tűntek el mellettem a híresebbnél híresebb festmények, szobrok és mindenféle műremekek a régi korok emlékeiből. Egyedül a Mona Lisa volt őrökkel védve, és csak ott volt tilos fényképezni, vagy bármilyen felvételt készíteni.

-          Mire készülsz? – néztem Ericre, mikor előkotorta a mobilját.

-          Csak figyelj és gyere velem. – odasétáltunk a szalaghoz, ami nem engedte, hogy teljesen a közelébe lehessen férkőzni.

-          Nézd! Mekkora becsapás! Ha a filmekben látsz egy másolatot, mindig hatalmas a festmény, pedig csak egy spirálfüzet nagyságú az egész.

-          Igen. – bólogatott, de úgy tűnt máshol jár.

-          Figyelsz te egyáltalán?

Hiába kérdeztem, már nem felelt. Fogta a telefonját, közelebb húzott magához, és a mobilja első kamerájával magunkat láttuk és Mona Lisát a háttérben. Rányomott a kis fényképezőgépre és már kész is volt a kép.

-          HÉ! Maguk ketten! Itt nem lehet fotózni! – indult meg felénk az egyik biztonsági őr.

-          Futás! – kiáltotta Eric és már mind a ketten szaladtunk is.

-          Álljanak meg!

Az őrök már utánunk eredtek, mi meg nevetve szlalomoztunk az emberek között, akik nem értették mi történik. Eric az egyik fordulónál elkapta a karom és abba az irányba húzott, amerre ő ment, mert olyan gyorsan vette be a kanyart, hogy hirtelen nem tudtam reagálni. Rájöttem közben hogy máris a kijárat felé tartunk. Egyre több őr szegődött a nyomunkba, de mi meg se álltunk. Egyszer majdnem elkaptak, de mázlim volt és ki tudtam cselezni az öreg fickót.

Meg sem álltunk, míg ki nem értünk az üvegpiramis kijáraton át a szabadba, majd megálltunk egy aprócska mellékutcában.

-          Te nem vagy normális! – nevettem nekidőlve a falnak – Még jó, hogy már jártam itt párszor, mert ezek után soha többet nem fognak ide beengedni.

-          Az tuti! – nevetett Eric is, miközben a térdét fogta előre dőlve és küszködött ő is a levegővétellel – A bemelegítés már meg is volt.

-          Ugye tudod, hogy ezzel lesz tele minden híroldal?

-          Tudom. De nem zavar. Van egy közös fotónk Mona Lisával. Ilyen se sok embernek van. – tette zsebre büszkén a telefonját.

-          Az biztos. – fogtam copfba a hajam, mert eléggé melegem volt - Gyere, együnk valami franciásat.

-          Oké. – karolt át, majd szinte azzal a mozdulattal el is engedett és egy lépéssel arrébb állt.

Kicsit feszélyezős helyzet volt, így inkább egyikünk sem szólt semmit. Kerítettünk egy kisebb kajáldát, majd utána visszamentünk a koncert helyére. Eric elvonult, lezuhanyozott átöltözött és lassan kezdődött a show.

Mindenki elfoglalta a helyét, Eric pedig megint olyan műsort csinált, hogy a tömeg őrjöngött. Alig tudtunk elmenekülni a sok rajongó elől, miután már századjára elmondta Tomas, hogy indulnunk kell, de az emberek, mintha meg sem hallották volna.

-          Ijesztőbbek, mint a biztonsági őrök. – súgta oda Eric, mikor végre sikerült elindulni.

-          Szerintem is. – értettem egyet.

Általában gyalog közlekedtünk, de most muszáj volt autóval mennünk, mert akkor még jövőnyáron sem jutunk el a következő állomásra. Eddig is ennyire nehéz volt lelépni a koncerthelyszínekről? Lehet, hogy csak nekem nem tűnt fel és mindenhol így viselkedtek a nézők? Mindenesetre, nem biztos, hogy örülnék neki, ha engem így szétszednének az emberek.

A szálloda előtt elköszöntünk, én pedig már épp indultam volna, mikor:

-          Aimeeer! – hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja és rögtön tudtam, hogy ki az.

-          Szia apa. – fordultam meg és a családom sietett felém.

-          Szuper volt a koncert!!! Szerinted kaphatok Erictől autogrammot?

-          Igen apa, szerintem kaphatsz. – nevettem.

-          Csúcs! – mondta, majd besietett a szállodába – Jajj, - fordult vissza – szia kicsim! Vigyázz magadra.

-          Igyekszem. – intettem neki – Jól éreztétek magatokat? – fordultam anyáék felé.

-          Igen, jól. – vigyorgott Elinor, majd megölelt – Mázlista vagy, hogy ilyen helyen dolgozhatsz! Remélem, ha vége a turnénak hazajössz majd egy kicsit!

-          Megpróbálok.

-          Tényleg vigyázz magadra. – nyomott egy puszit az arcomra anya, majd elköszöntek és mindannyian eltűntek a bejárati ajtó mögött.

Már el is felejtettem, hogy ők is ott voltak a koncerten. Örülök, hogy mindenkivel találkoztam Párizsban. A családommal, Drewval. Jó volt kicsit itthon lenni. Nagyon jó. Mosolyogva lépkedtem a járdán végig és néhányan szintén mosolyra fakadtak, akik látták, hogy milyen jó kedvem van.

Mikor hazaértem Drew már várt. Odaadtam neki a kulcsomat, hogy betudjon menni ha akar, mert nem tudtam mikor szabadulok majd el. Éppen egy bejegyzést szerkesztett a blogba. Odasétáltam hozzá és az ölébe ültem. Adtam neki egy puszit köszönésképpen, majd pár dolgot még én is pötyögtem ahhoz, amit írt, és közzétettük.

Nagyon sokáig beszélgettünk, és élveztük egymás társaságát. Úgy voltam vele, hogy majd a buszon alszom, ha fáradt leszek, de most szeretnék együtt lenni Drewval amennyit csak lehet. Elrágcsáltunk egy csomó chipszet és a nagyon sok limonádé is megtette a hatását. Öt percenként járkáltunk a wc-re felváltva. A végén már, ha valamelyikünk elindult, a másik csak nevetett. Aztán valamikor hajnalban elnyomott minket az álom.

Ám az éjszakai hajcihőnek az lett a vége, hogy reggel sikerült elaludnunk egy kicsit. A telefonom hangos zenélésére ébredtünk. Tomas hívott. Elég dühös volt. Azt hitte Erickel együtt tűntünk el valahol, de mondtam neki, hogy nem láttam tegnap óta, aztán közölte, hogy siessek, addig ő előkeríti Ericet. Drewt is felráztam, majd gyorsan összeszedelődzködtünk és már rohantunk is mind a ketten. Drew azért, hogy elérje a repülőt, amivel továbbindul, én pedig azért, hogy ne húzzam ki még jobban a gyufát.

Öt perccel később már a buszon ültem, majd egy fél óra múlva Eric is beesett, aki elég csapzott volt.

-          Hát te?

-          Nem mindegy az neked. – felelte elég bunkón, és csak elsétált mellettem, leült és a fejébe húzta a baseballsapkáját.

Próbáltam nem foglalkozni vele, de annál azért jobban érdekelt, hogy mi történt. Bár lehet, hogy jobb lenne, ha hagynám az egészet, és ha akarja, úgyis elmondja mi van. Vagy az is lehet, hogy csak másnapos.

-          Tudom, hogy engem bámulsz, de jobb lenne, ha találnál magadnak más elfoglaltságot.

Alex és Edin ránéztek, majd rám. Egyáltalán nem úgy volt, ahogy azt Eric gondolta, mert a srácoknak épp az egyik rajzomat akartam megmutatni, amit meg szerettek volna nézni.

-          Mi bajod van neked?

-          Ó, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – hajította el a sapkáját.

-          Mi ütött beléd? Nem tettem ellened semmit!

-          Nem? – nevetett fel – Csak gondolkodj! Nézz magadra! Megdugattad magad vele, mi?

-          Eric! – szólalt meg Alex.

-          Ti is őt véditek?

-          Eric, semmi közöd ahhoz, hogy mit csinál!

-          De igenis van közöm hozzá!

-          Ugyan miért lenne? – szállt be Edin is.

Én pedig csak hallgattam. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Lefagytam. Nem tudtam mi történt és miért történt. Mi ütött belé? Mi baja lett hirtelen velem? A fiúk még mindig veszekedtek, de nem értettem már semmit sem abból, hogy min, csak a körülöttem lévő hangok jutottak el a tudatomig. Mindig is gyűlöltem a veszekedést és sose reagáltam rá jól. A valóságba az hozott vissza, mikor Tomas erélyesen rájuk szólt, hogy fejezzék be, és a mondata, hogy lerobbant a busz.

-          Na tessék! Ez is a te rossz ómenednek köszönhető! – intett felém Eric.

-          Rohadj meg! – préseltem a fogaim között, majd leszálltam a buszról és már nem érdekelt senki és semmi.

Elindultam az út szélén, megtöröltem a szemeimet, amik könnybe lábadtak és eldöntöttem, hogy soha az életben többet nem fogom hagyni, hogy így beszéljen velem. Vagy hogy bárki is így beszéljen velem, legyen az Eric, vagy akárki más. Túlságosan könnyen megbocsátottam neki a múltkoriért is. De ennyi volt. Azt hittem, hogy végre elfogadja majd azt, hogy Drew és én egy pár vagyunk, de úgy tűnik nem. Talán jobb lenne, ha kilépnék és hagynám ezt az egészet, még mielőtt tovább romlik a helyzet.