26. Fejezet - Elkaptak

Sziasztok! :))

Ahogy azt ígértem, már itt is vagyok! :D Még egyszer bocsánat a rengeteg kimaradásért, de most már ahogy csak tudok, írok nektek és igyekszem minél gyorsabban hozni a részeket! :)

Remélem tetszeni fog ez a fejezet is nektek :) Annyira nem lett eseménydús, de innentől kezdve beindulnak majd a dolgok :D 

Kíváncsian várom a véleményeiteket, legyen az jó, vagy rossz! :D

Jó olvasást ^^ :)

Amint azt vártam, szinte azonnal megjelentek az ágy végében a fiúk fejei és mikor megláttak, értetlenül néztek rám. Elmosolyodtam és intettem nekik, de lefagytam. Nem tudtam, hogy most mit is csináljak. Biztos kíváncsiak lesznek rá, hogy mit csinálok itt, de nem mondhatom el az igazat, mert akkor tudni akarják majd, hogy mit keresett Drew a szobában. Ez a sztori bonyolultabb lassan, mint egy brazil szappanopera ezerháromszáz részen keresztül tartó cselekménye. Azt hiszem bajban vagyok…

-          Hát te? – nézett rám mosolyogva, de gyanakvón Eric.

Na most mit is mondjak? Körülbelül már az egész eddigi életem lezajlott előttem attól az eshetőségtől, hogy elmondjak mindent. Ha bevallom ki vagyok, és mit kerestem itt igazából, szervezhetem a temetésemet.

-          Én csak…

-          Gyere, talán idekint könnyebb lesz.

-          Igen. – mondtam alig hallhatóan és megfogtam a felém nyújtott kezet.

Lassan kimásztam, feltápászkodtam és miközben a rám ragadt portól próbáltam megszabadítani a ruháimat, azon törtem a fejem, hogy vajon milyen sztorit találjak ki. Mert itt csak egy dolgot nem szabadott elmondani: az igazat. Lassan kezdett összeállni a fejemben egy épkézlábnak nevezhető sztori, és már épp nyitottam a szám, hogy megszólalok, mikor Eric megelőzött.

-          Srácok. Magunkra hagynátok minket? – kérdezte a többiektől, de közben folyamatosan csak engem figyelt.

-          Persze. – felelte Tomas és már ki is sétáltak.

Meglepődtem, hogy elküldte őket, de tényleg valami olyasmiről beszéltek, hogy valamit el kéne már mondania. Lehet, hogy most akarja ezt megtenni, mert az öltözőben megzavarták, és ha már itt vagyok… A szívem már most majd kiugrott a helyéről.

Eric pedig még csak mindig állt velem szemben és nem mozdult. Úgy néz, mint aki mindent tud. Vagy ez már csak az én agyszüleményem? Honnan tudhatna mindent? Lehet, hogy tud a gondolataimban olvasni és ehhez az kell, hogy a szemembe nézzen? Elkaptam a tekintetem és már szinte azonnal jött is a kamu sztorim:

-          Figyelj…én csak… csak téged kerestelek, miközben próbáltam felhívni Drewt, kiesett a telefon a kezemből és az aksi, meg a háta berepültek az ágy alá…. És… és én…

-          Ne. – nevetett.

-          Mit ne? – néztem rá értetlenül.

-          Ne hazudj.

-          Mi? – nyeltem egy nagyot és már nagyon nehéz volt visszafogni magam, hogy ne áruljak el mindent – De miből gondolod, hogy hazudtam?

-          Miért nem jöttél ki rögtön, ahogy beléptünk? – sétált felém, miközben én folyamatosan hátráltam.

-          Hát mert… csak… így is… elég fura lett volna… nem tudom. – összevissza hebegtem-habogtam és nem tudtam egy normális épkézláb mondatot kinyögni.

Ő meg csak nézett rám azokkal a mélybarna szemeivel és nem mondott semmit, csak mosolygott, amivel egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat. Az az érzésem, hogy tényleg mindent tud és már ezer éve vannak infói arról is, hogy én írom a blogot, és Drew is segít nekem, bár fogalmam sincs honnan jöhetett volna rá, de ahogy néz, azt látom rajta, hogy tudja. Lehet, hogy ezt akarja elmondani? Ez az a fontos dolog, amiről beszélni akart velem? Csak mondana már valamit.

      -    Figyelj, szerettem volna már hamarabb elmondani, de egyszerűen nem tudtam... – törte meg a csendet.

Vártam. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, így hát ezt láttam a legjobb döntésnek. Lehet, hogy megint megcsókol majd? Úristen! Nem! Ilyenre még csak gondolnom sem lenne szabad. De ha egyszer ilyeneket csinál, akkor hogy tudnám kizárni a fejemből ezeket a dolgokat?

-          Nem is tudom hogyan kezdjek neki.

-          Felőlem a végén is kezdheted, csak mondd már. – ahogy kimondtam a mondatot elnevette magát én pedig felfogtam, hogy milyen kérlelve sikerült ezt megtennem és elszégyelltem magam.

Megsimította az arcom és ismét csak vártam. Hát mit ne mondjak, elég jól értett ahhoz, hogy az ember idegszálain lépkedjen, mint egy légtornász. Ha Becki itt lenne már rég kiharcolta volna, hogy beszéljen. Néha szeretnék kicsit olyan rámenős lenni, mint Becki szokott lenni. De csak egy egészen kicsit. Mint például most… Ilyenkor nagyon jól jönne, ha nem lennék ennyire betoji. Vagy ha én tudnék olvasni a gondolataiban.

-          Annyira bonyolult ez az egész…

-          De hát mi?

-          Jenna, én.

-          Igen?

De már nem tudott válaszolni… A mobilom, amit még mindig a kezemben tartottam, hangosan zenélni kezdett, ráadásképp még az ajtón is kopogtak. Nem érdekelt volna a telefon, ha nem jöttek volna be a fiúk is közben, hogy indulni kell. Bár igazából így is fölöslegesen fogadtam a hívást, mert nem szólt bele senki az ismeretlen szám mögött rejtőző vonal végéről. Hirtelen olyan nagy lett körülöttem a káosz, hogy azt hittem megfulladok és muszáj volt kimennem a szobából.

-          Akkor egy fél óra múlva a buszon. – kiáltott utánam Alex, mire bólintottam és szinte már kóvályogva lépdeltem a saját szobám felé, hogy összepakolhassak.

A fejem iszonyatosan hasogatott és a lábam alig vitt előre. Lehet, hogy kicsit sokat ugráltam a szinte még friss fejsérülésemmel. Nagyon sokat… Szédülni kezdtem. Minden egyre homályosabb volt, és már a hányinger is kerülgetett. Nekidőltem a falnak és a vonala mentén a földre ültem. Tompán hallottam, hogy valaki közeledik felém és talán a nevemet mondja, meg még valamit, de már nem fogtam fel semmit. Egyáltalán semmit… Csak úrrá lett rajtam a sötétség.

Mikor végre kezdtem újra magamhoz térni, éreztem hogy remeg alattam a világ. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de perpillanat nem is nagyon érdekelt.

     -    Jenna. – hallottam a nevemet – Jenna. – most újra, és valaki megfogta a kezem.

Lassan kinyitottam a szemem és bíztam benne, hogy nem a kórházban leszek ismét.

-          Mi… mi történt?

-          Elájultál. – jött a válasz, és most már tudtam, hogy Eric ül fölöttem – A doki azt mondta, hogy túlhajszoltad magad, úgyhogy pihenőre fogott. Furcsán hamar odaért az a doki… azt mondta egy személyzeti ember hívta aki látta mi történt. Na mindegy… de látod – mutatott fel egy papírt – még receptet is írattam vele, hogy pihenned kell, mert mondtam neki, hogy nagyon makacs vagy és nem fogsz csak szép szóra engedelmeskedni nekem.

-          Köszi. – csuktam be a szemem és elnevettem magam, majd mikor rájöttem, hogy mi van abbahagytam – El fogunk késni miattam.

-          Nem. – felelte Eric – Áthoztunk a buszra, hogy ne te akarj majd átszaladni mikor rájössz, hogy nem tudtunk elindulni miattad. Így most muszáj lesz itt feküdnöd egész úton és nem csinálni semmit. Most, bár ne mondd el senkinek, hogy valaha ilyen történt, – hajolt közelebb és súgva folytatta – de én leszek a szolgád egész úton és minden óhajodat teljesítem. Sőt, ha szeretnéd, még tovább is… – kacsintott rám, majd nyomott a homlokomra egy puszit és elsétált – Mindjárt jövök! – kiáltotta vissza.

Már csak egyetlen egy dolog aggasztott, és az nem a hasogató fejem volt, hanem Drew. Bár okos fiú és biztos tudja, hogy úton vagyunk. Csak a telefonja még mindig nálam van. A zsebemhez nyúltam, hogy elővegyem az emlegetett készüléket, de nem volt ott. Basszus! A kezemben volt, mikor elestem. Lehet, hogy a hotelben maradt. Most már vissza sem tudom adni neki. Szerezni fogok neki egy másikat. Már, ha végül utolér minket. Az lesz a legjobb, ha írok majd neki egy emailt. A gépe mindig nála van. Meg is keresem a sajátomat!

Leemeltem magamról a vékony kis plédet, amivel betakartak, és már épp másztam volna ki az ágyamból, mikor Eric megjelent és azonnal visszatessékelt a helyemre.

-          Nem megmondtam, hogy nincs kiszállás az ágyból! – parancsolt rám, majd a receptet, amit a dokival íratott kitűzte velem szemben a falra, hogy jól lássam – Így ni! Legalább nem fogod elfelejteni! – mosolygott rám – Hoztam neked enni. – emelte fel a tálcát, majd ideadta.

-          Köszönöm, de…

-          Nincs de, tudod jól. Most nem ellenkezhetsz.

-          Oké. – nevettem el magam, mire ő csak mosolygott.

Vicces szituáció volt. Nagyon vicces. Azt hiszem a blogolvasók oda meg vissza lesznek attól, hogy Eric milyen aranyos, hogy ilyesmire is képes. Persze jól ki kell majd találnom a tálalását, mert elég necces lenne ilyesmivel elszólni magam. Csendben falatozni kezdtem, Eric pedig végig figyelt és szerintem minden mozdulatomat kielemezte. Kissé frusztráló volt így ott ülni, hogy ő közben árgus szemekkel vizslat.

-          Megmutatod majd, hogy hol laksz? – kérdezte meg váratlanul, mire elmosolyodtam.

-          Párizsban? Naná! Sőt, ha nem gond, szívesen tölteném ott ezt a pár napot.

-          Jó, én is veled leszek.

-          Hogy mi? – majdnem megfulladtam az épp lenyelni készült falattól – Nálam akarsz lakni?

-          Nem várnám el, hogy ezt tedd. Csak vicceltem. – nevetett – De a reakciód még viccesebb volt. Ennyire ciki lenne velem mutatkozni?

-          Háát… - húztam az agyát.

-          Hé! Elvégre már házasok vagyunk! És a gyerekekkel mi lesz? – ezt olyan komolyan kérdezte, hogy kitört belőlem a nevetés.

-          Erről már meg is feledkeztem.

-          Mondhatom szép kis feleség vagy. Most csalódtam benned Kakaós Lány.

-          Ilyen névvel mit vársz tőlem? – mosolyogtam rá, de ahogy találkozott a tekintetünk megint azt éreztem, mint amit a szobájában. 

Visszafordultam a tálca fölé és inkább a tányéron lévő ételdarabkákat nézegettem. Kissé kínossá vált a csend.

-          Mi a helyzet a barátoddal?

-          Megvagyunk. – eléggé váratlanul ért a kérdés – Csak már régen láttam sajnos.

-          Hiányzik?

-          Igen. – nem hazudtam, ez így van.

-          Jön Párizsba?

-          Nem tudom.

-          Hogy hogy?

-          Épp őt próbáltam elérni, mikor nálad jártam… azóta nem tudtam vele beszélni. Írok majd neki egy emailt.

-          Jól teszed. – mosolyodott el – Elviszem a maradékot és idehozom a gépedet.

-          Köszi. – adtam egy puszit az arcára, és láttam, hogy széles mosollyal az arcán sétál el.

Aztán csak ültem ott csendben és vártam. Pár percen belül visszajött a laptopommal, majd magamra hagyott, de megjegyezte, hogy rajtam tartja a szemét és ne próbáljak meg kikelni az ágyból. Azonnal bekapcsoltam a gépem és mihelyst lehetővé tette a rendszer, már írtam is Drewnak az üzenetemet. Néhány perccel később már meg is kaptam rá a választ.

„Jenna! Szia!

Ne tudd meg mennyire aggódtam érted! Nem tudtam mikor hívhatlak és nem akartalak zavarni. Mentem hozzád a szállodába és pont abba a jelenetbe botlottam, mikor mindenki körbeállt, mert elájultál. Gondolhatod, hogy mit éreztem akkor… De nem akartam lebuktatni magunkat, így nem tehettem meg, hogy odamegyek és tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de azt is tudom, hogy érted mire gondolok. J Aztán bevittek a szobádba, a telefonom pedig ott hevert a folyosón. Fölkaptam és azonnal hívtam egy orvost, ha már mást nem tehettem.. Azt mondtam neki, hogy a szállodában dolgozom és megkértek, hogy azonnal értesítsem.

Ugye jól vagy már? Remélem nem ugrálsz ezek után, mert megyek Párizsba és nem állok jót érted! :D

Most már el tudsz érni telefonon. J Láttam, hogy sokszor hívtál, de azt hiszem rájöttél, hogy miért nem reagáltam…

Remélem hamarosan találkozunk J

Hiányzol! Szeretlek!

Drew”

Annyira jól esett az üzenete, hogy legszívesebben ugráltam volna örömömben. Főleg az utolsó két szó volt, ami megdobogtatta a szívemet, a hiányzol, és a szeretlek. Ilyenkor rájövök, mennyire hülye vagyok, mikor Eric miatt vacilálok, pedig Drewt szeretem. De nagyon. Vagy mind a kettőt? Ezek a férfiak megőrjítenek!

„Úgy örülök, hogy ilyen gyorsan írtál nekem! Annyira hiányzol már, hogy el sem tudod képzelni. L De Párizsban végre látjuk egymást! ^^ Remélem eszedbe sem jutott szobát bérelni, mert muszáj lesz nálam laknod és semmilyen kifogást nem fogadok el! :D

Vigyázok magamra, nem is hagynak másképp tenni. És igen, már jól vagyok. J

Siess! Várlak!

Szeretlek! J

Jenna”

Miután megírtam a levelemet, csak lecsuktam a laptopot, hátradőltem és behunytam a szemem. Olyan fáradtnak éreztem magam, mintha egy egész házat egyedül kellett volna megépítenem, pedig nem volt szó semmi ilyesmiről. Szinte pillanatokon belül elnyomott az álom. Már alig várom, hogy Párizsba érjünk!

Igazából egy dolgot elfelejtettem megkérdezni Erictől, mégpedig, hogy mennyi ideig feküdtem ájultan, mert mikor felébredtem az álmomból a buszon, már Párizs külvárosi részét súroltuk. A laptopom át volt rakva a másik ágyra. Eric valószínűleg folyamatosan figyelte, hogy mi van velem. Nagyon jól esett ez a törődés, amit tőle kaptam.

-          Hello. – sétált felém az emlegetett.

-          Szia.

-          Kipihented magad? – mosolygott rám és leült a szemben lévő ágyra.

-          Igen. Nagyon is.

-          Szuper! Ugyanis, mindjárt megérkezünk, elviszünk haza, aztán mi lepakolunk a szállón és utána átmegyek hozzád. Ha neked ez így okés, és esetleg nincs már más programod.

-          Teljesen jó. – mosolyogtam rá, majd kimásztam az ágyból.

Ránéztem, mert vártam, hogy majd azt mondja, hogy üljek vissza most azonnal, de semmi ilyesmi nem történt. Furcsálltam is, hogy ilyen csendben figyel és semmit sem csinál. Nem volt megszokott. Bár ha jobban belegondolok mostanában elég gyakran csak áll és figyel csendben, amivel elég gyakran sikerül is zavarba hoznia.

-          Mi az főnök? Megenyhült? – kérdeztem, mire kitört belőle a nevetés.

-          Talán… egy kicsit… - lépdelt közelebb - Melletted nehéz nem megenyhülni. –körülbelül úgy éreztem, mintha valaki összeszorította volna a gyomromat ettől a mondatától.

Már háttal álltam neki, ahogy összehajtogattam a plédet az ágyról, így nem láthatta az arcomra kiülő reakciót. Ami lehet, hogy jobb is volt így. Bár szerintem így is érzi, hogy elég jó nyerési esélyei vannak és ha nagyon akarná, akkor lehet, hogy sikerülne megszédítenie, és mindent elfeledtetnie velem. De igazából még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak azért van-e rám ilyen hatással, mert hogy ő Eric Saade, és híres és jól néz ki és imponál, vagy tényleg azért mert maga ő képes így hatni rám.

Hirtelen azt éreztem, hogy a hátam mögé lép és átkarolja a derekamat. A plédet leejtettem és szinte megmerevedtem. Meg sem mertem mozdulni. Sőt, meg sem tudtam mozdulni.

-          Nyugi. – súgta a fülembe, miközben a vállamra omló hajam közé fúrta az arcát.

-          Eric, kérlek… ne csináld. – alig tudtam megszólalni is.

A lábaim remegtek az érintésétől, és már majdnem elvesztettem a fejem, mikor rájöttem, hogy nekem ezt egyáltalán nem szabadna csinálnom. Vagy is, hogy nem szabadna hagynom, hogy Eric ezt csinálja. Hiszen ott van Drew, aki már közeledik Párizs felé és vár rám, és szeret.

     -     Eric. – léptem el tőle és szembe fordultam vele – Ne.

Ezt a ne-t, olyan nehéz volt kimondanom, mintha a fogamat húzták volna közben. Közelebb akart lépni, de a mellkasára tettem a kezem és megállítottam. Kérdőn nézett rám, de csak a fejemet ráztam.

-          Drew miatt, ugye?

-          Igen. Hiszen ő a barátom.

-          És hol van most a te drágalátós barátod?

Dühös volt. Furcsán dühös…  Ilyennek még sosem láttam ezelőtt. Meglepett. Nem számítottam ilyen reakcióra és nem is értettem, hogy miért csinálja. Féltékeny? Vagy csak azért haragszik, mert nem kapta meg amit akart?

-          Akkor menj. Mindjárt megállunk és keresd meg a barátodat.

-          Szeretem őt, érted? – vágtam vissza.

-          De engem is szeretsz, igaz?

Feltette a kérdést, egyenesen és nyíltan. Nem tudtam mit feleljek. Ha azt mondom, hogy nem azzal hazudok. Nem akartam hazudni, de ha meg az igazat mondom, akkor… Lehet, hogy azzal is hazudok? Én már nem is tudom mi zajlik bennem pontosan.

-          Mondd a szemembe, hogy nem és békén hagylak.

Ráemeltem a tekintetem és láttam, hogy várja a feleletemet. Nem tudtam, hogy most mit is csináljak. Ez az ember, aki itt áll előttem olyan zavarokat okozott a lelkivilágomban, amilyeneket még soha senkinek sem sikerült.

-          Tehát?

-          Nem.

-          Nem szeretsz?

-          Nem szeretlek. – végül kimondtam.

Nem tudom miért ezt mondtam, de mikor kinyitottam a számat, ezek a szavak szabadultak fel.

-          Jenna! – már szinte kiabált - De hiszen..

-          Srácok! Megérkeztünk! – ugrott be közénk Edin mosolyogva, majd ránk nézett és kicsit elkomorodott – Mi a baj? Valami gáz van?

-          Nem, nincs semmi. – felelte Eric, majd elsétált.

-          Durcás? – mutatott utána Edin.

-          Igen.

-          Hagyd csak rá. Ilyenkor olyan, mint egy kisgyerek. Gyere. – karolt át – Viszem a cuccodat.

Lesétáltunk a buszról. Az épület előtt álltunk, amelyben én is laktam. Furcsa volt újra itt lenni annyi idő után. De igazából, mintha el sem mentem volna. Jó érzés volt.

Edin elindult, hogy segít felvinni a cuccaimat, de Eric megállította és elvette tőle a csomagomat. Én meg sem álltam, csak az ajtó felé sétáltam és felfelé lépdeltem a lépcsőn.

-          Figyelj. Jenna. – szaladt utánam Eric – Ne haragudj. Hülye voltam… nem tudom mi ütött belém. Kérlek, bocsáss meg nekem.

Az utolsó mondatával elém sétált, majd sarokba szorított.

-          Kérlek mondj valamit.

-          Nem haragszom. – feleltem, mire elmosolyodott és én sem bírtam tovább.

-          Akkor szent a béke?

-          Igen. – feleltem, majd örömében eldobta a csomagjaimat és átölelt.

-          Hé! Ha összetörtél valamit…

-          Veszek másikat. – nevetett, majd megállt velem szemben és csak nézett megint.

Megsimogatta az arcom, majd összekócolta a hajam és mind a ketten nevetni kezdtünk, majd szorosan megint a karjaiba zárt. Nem tudom mi történt a buszon, de hogy szeretek vele lenni és úgy tűnik ő is szeret velem lenni, az teljességgel bizonyos.

-          Szerinted meg fogja csókolni? – hallottunk suttogó hangokat valahonnan.

Körbenéztünk, de nem láttunk sehol senkit.

-          Nem tudom, de szorítok érte. – lelkes válasz érkezett az előző kérdésre.

-          Igen, én is. Annyira aranyosak együtt.

Aztán hirtelen kiszúrtam két leskelődő fejet a lépcsőfordulóból, akik egyáltalán nem voltak ismeretlenek.

-          Apa? Elinor? – tettem fel hangosan a kérdést – Ti mit kerestek itt?