23. Fejezet - Splassh!

Sziasztok! :D

Először is nagyon szépen köszönöm a kommenteket és a sok pipát^^ nagyon örültem mindnek^^ Remélem továbbra is kapok tőletek véleményeket! ;)

Az oldalsáv szavazásában továbbra is adhattok osztályzatot a történetre! :)

Ez pedig a facebook oldal: Az Eric projekt

-          Ezt hogy érted? – néztem rá meglepetten és próbáltam nem mutatni a rémületet, ami bennem tombolt, hogy mivel bukhattam le.

Az első gondolatom a blog volt… Vagy látta Drewt? Tudja, hogy követ minket, de nem tudja miért? Eric… Mire gondolsz?

-          Szerelmes vagy! – mondta nemes egyszerűséggel.

Kicsit megkönnyebbültem, a válasz hallatán, mert mindenre számítottam csak éppen erre nem. De ha már így alakult, hogy tudja, minek titkoljam?

-          Ennyire látszik? – néztem rá mosolyogva.

-          Egész nap mosolyogsz. Mint most is! – mutatott rám - Mondjuk máskor is, de most még kábé úgy szökdelsz mellé, mint egy őzike, plusz totál be vagy zsongva egész nap és állandóan a telefonodat nézegeted. Szerinted nem vágtam le rögtön? – nézett rám mosolyogva.

-          Honnan tudod, hogy nem csak egy jobb álláslehetőséget kaptam? – kezdtem a szívózást.

-          Csak ez volt az első ötletem…és… Hé! – esett le neki, hogy szívom a vérét – Ennél jobb munkát? Szórakozol velem?

-          Medence tesztelőnek fogok állni és egész nap egyik medencéből a másikba fogok átmászni.

Először halálosan komolyan próbáltam előadni a dolgokat, az első értelmetlen munkaformát, ami eszembe jutott, de aztán már nem bírtam tovább nevetés nélkül látva, hogy milyen arcot vág.

-          Dinka vagy! – karolta át a nyakam nevetve – Na hol az a hamburger?

Elindultunk csak egyenesen előre, és kerítettünk egy hamburgerest. Nem kellett sokáig keresnünk, szinte az talált meg minket. Végig futottuk a kínálatot. Eric mikor meglátta, hogy van óriáshamburger, azonnal belelkesült, mint egy kisgyerek és rögtön kért is egyet mindennel megrakva.

-          Te mit kérsz? – nézett rám, majd meg sem várta a válaszomat és visszafordult a lány felé, aki a pult mögött állt – Még egy ilyet!

A pultos csajszi elég serényen mosolygott Ericre, de ő ügyet sem vetett rá. Gondolom, nagyon sok ilyen helyzettel akad dolga nap, mint nap és már megtanulta természetesen venni az egészet.

-          Szerinted én megeszek egy akkora hamburgert? – néztem rá meglepve.

-          Majd besegítek! – legyintett – Üljünk le addig!

Leültünk egy asztal mellé a kis étteremben. Valahogy jobban tetszett, mint az előző, amiben jártunk. Kicsi volt, kedvesek voltak az emberek, és barátságos volt az egész hangulata. A másik hely is barátságosnak tűnt, de csak első pillanatra, aztán ez hamar el is múlt.

Eric kitalálta, hogy nézzünk farkasszemet. Belementem a dologba. Miért is ne? Legalább gyorsabban telik a várakozás, amíg elkészülnek az óriásburgereink.

Visszaszámolt és elkezdtük… Vicces volt, ahogy kimeresztette a szemeit és az enyémekbe bámult. Láttam rajta, hogy mennyire koncentrál arra, hogy minél tovább bírja és meglepően nagyon sokáig bírtuk… Aztán már lassan kínlódni kezdtem és nehéz volt visszatartani a szemhéjamat. Mindenféle módon próbáltam nyitva tartani a szemem, de már nem ment és pislogni kezdtem.

-          Ezazz!!! – pattant fel örömében Eric – Végre valami, amiben én nyertem! – vigyorgott rám és örömtáncot járt az asztal mellett.

A lányok a szomszéd asztalnál sugdolóztak és mosolyogtak őt nézve. Be kell valljam, hogy nem csodálkozom a dolgon. Elég vicces látványt nyújtott, de nagyon aranyos volt, és így hogy Eric az egyik legjobb pasi akit ismerek, így biztos vagyok benne, hogy én is ugyanezt csinálnám perpillanat a helyükben.

Közben elkészült a két hamburger. Odasétáltunk érte a pulthoz és mikor megláttam, hogy nem csak kamu volt az óriás kifejezés tátva maradt a szám. Egyenként kb kétszer akkorák voltak, mint a fejem. Eric vigyorgott és azt vizsgálta rögtön, hogy melyik oldalról harapjon bele.

-          Menjünk vissza a szállásra és ott együk meg! Itt nem akarok malackodni. – súgta nekem, mire nevetni kezdtem.

-          Menjünk!

Becsomagoltattuk a két jókora adag vacsoránkat és elindultunk visszafelé. Mindenki megnézte, hogy mit viszünk a kezünkben. Vicces volt, ahogy végignéztek minket, bár a fele embertömeg szerintem Eric miatt vizslatott minket annyira.

-          Olyan jól fogok lakni belőle, hogy egy hétig nem fogok enni már!

Annyira belelkesült most már, hogy tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek. De nagyon aranyos volt. Végig vigyorgott egész úton és folyamatosan a hamburgerről beszélt.

-          Egyébként… Arra befizetek, hogy te egy hétig nem eszel… - húztam az agyát ismét, mire elhúzta a száját és összehúzott szemöldökei alól sandított rám.

-          Ez nem volt vicces. – szólalt meg komolyan, mire kitört belőlem a nevetés.

-          Annyira bolond vagy, hogy az valami elképesztő! – néztem rá, mire a háta mögé emelte a tekintetét, majd körbefordult kémlelve van-e még ott valaki, majd magára mutatott.

-          Én?

-          Te bizony.

-          De így szeretsz! – emelte a magasba az orrát.

-          Így. – mosolyogtam rá, mire szabad kezével átkarolt és kaptam a halántékomra egy puszit.

A szállodába érve azt mondta együnk nála, belőle úgyis jobban kinézik, ha minden úgy fog kinézni, mint egy disznóólban. Leültünk a földre egymással szemben törökülésbe és nekiestünk a vacsorának. Eric félúton járt, mikor letelefonált a recepcióra, hogy szeretne üdítőket kérni a szobájába. Mikor a férfi, aki felhozta az üdítőket meglátott minket, elkerekedett szemekkel figyelt, pedig semmi szokatlan nincs abban szerintem, ha két fiatal a földön ülve esznek két óriási hamburgert. Vagy igen? Bár lehet, hogy az volt számára ilyen meglepő, hogy Eric kábé a füle tövéig ketchupos, majonézes, meg mustáros, meg még ki tudja milyen volt. Azt mondta nem érdekli hogy néz ki, csak szeretné élvezni az ételt. Úgy is tett. Szinte meg sem szólaltunk evés alatt és ez annak volt tudható, hogy nagyon finom volt a burger.

Én megettem a fél hamburgert, amíg Eric benyomta az egészet. Azt mondta nagyon éhes volt, és megrántotta a vállát. Aztán elment megmosakodni.

-          Én már nem bírok vele. – terültem el a földön.

-          Ha gondolod, én bevállalom.

-          Ha szeretnéd, neked adom.

-          Királyság! – pattant mellém olyan hirtelen, hogy ijedtemben ugrottam egyet oldalra és nekiestem az ágynak – Ennyire azért nem vagyok ijesztő! – nevetett, majd begyűrte a fél hamburgeremet és most már annyira tele volt ő is, hogy kidőlt mellém – Nem bírok megmoccanni! – fogta a hasát.

Sokáig csak feküdtünk egymás mellett és meg sem nyikkantunk. Mind a ketten jól lakottan, kidőlve bámultuk a plafont. Nem mintha lett volna rajta bármi izgalmas. Sima krémszínű volt és csupán a csillár díszítette, de nem is ez volt a lényeg. Hihetetlen jól esett most így itt feküdni. Néha otthon is van olyan, hogy már semmihez sincs kedvem és csak elterülök az ágyon, vagy a földön.

-          Szépek a csillagok, nem? – szólalt meg hirtelen Eric, mire kitört belőlem a nevetés.

-          Látod a kis göncölt? – mentem bele a játékba és ez így ment egész éjjel.

Mindössze annyiban változott a helyzetünk, hogy mindketten a fejünk alá nyomtunk egy párnát, meg levettünk egy takarót. Csak egy volt belőle… így kénytelenek voltunk osztozni rajta. Annyira nem bántam a dolgot, bár így hogy már ott volt nekem Drew kicsit fura helyzet volt. De az embernek még lehetnek barátai attól függetlenül, hogy szerelmes nem? Biztos akadna olyasvalaki, aki már kihasználta volna a helyzetet, de az nem én vagyok…

-          Nem lesz féltékeny a szerelmed? – nézett rám Eric vigyorogva.

-          Eddig sem volt az.

-          Ó, szóval már régóta tart?

-          Nem. – vágtam rá rögtön, és rájöttem, hogy lehet nem kellett volna ezt mondani.

-          De mikor találkoztatok? Ki ő?

Na most légy okos Jenna! Végül elmeséltem, hogy már régóta tartjuk a kapcsolatot, aztán hogy hamarabb is volt köztünk vonzalom, de nem lett belőle semmi és most újra találkoztunk nem régen és végül beteljesülni látszik a szerelem. Tudom, hogy hazugság, de muszáj volt. Most nem mondhattam azt, hogy: Ó, minden nap találkozunk, mert folyamatosan követ minket akármerre is megyünk, mert segít blogot írni, ami történetesen rólad szól. Ja, hogy eddig ezt még nem is mondtam? Én vagyok amúgy RiceAngel, remélem nem baj. Ugye most hogy már mindent tudsz, nincs harag?

Azonnal, mindennel lebuktattam volna magam, ha bármi konkrétat elmondok. Így nyugodtabb voltam annyival, hogy nincs esély arra, hogy leleplezzem magam, viszont utáltam hazudni és egyre több hazugságot gyűjtök már össze Erickel szemben. Sajnos…

Végül addig feküdtünk ott, hogy mind a kettőnket elnyomott az álom. Arra keltünk fel, hogy valakik kuncognak fölöttünk és valamit beszélgetnek. Mikor sikerült kinyitni a szemem akkor láttam, hogy Alex és Edin állnak felettünk. Az arcukról lelehetett olvasni mire gondolhatnak a kép láttán ami a szemük elé tárult…

-          Mit röhögtök? – vágta hozzájuk félkómásan a párnáját Eric.

-          Azt, hogy milyen viccesen néztek ki. – nevetett Edin – Mi ez a disznóól?

-          Vacsoráztunk. – felelte elégedetten Eric – Nem is tudjátok miből maradtatok ki az éjjel!

-          Óh, sejtjük! – vigyorgott még mindig Edin.

-          Ajj! Semmi olyasmiről nincs szó, amire te gondolsz éppen. – felelte nemes egyszerűséggel Eric.

-          Nem bizony. – mormoltam a párnámba.

-          De hát miért nem? – kérdezte úgy Alex, mintha valami totál természetes dolog lenne az, hogy mi Erickel bármit is csináljunk, amire tizennyolc pluszos karikát szoktak tenni.

-          Nem én vagyok az igazi. – biggyesztette le az ajkait Eric.

-          Óh, ne sírj! – szólalt meg Edin – Majd veszünk neked cukorkát!

-          Igen! – bólogatott Alex – A cukor segít, hogy jobb legyen a kedved!

-          Na jó! – nevetett Eric – Most már húzzatok innen kifelé!

Erre felpattant és kitessékelte a két fiút a szobából. Becsukta mögöttük az ajtót, majd hasra feküdt mellettem a padlón úgy hogy az arcunk egyvonalban legyen.

-          Bocs a srácok miatt. Sokszor nagyon élénk a fantáziájuk!

-          Azt már megtapasztaltam. – nevettem – De azt hiszem jobb, ha megyek. – álltam talpra – Lassan indulunk a busszal. – néztem az órára – Segítsek kicsit rendet rakni?

-          Hagyd csak. – legyintett – Megoldom.

-          Rendben. Jó legyél! – néztem rá komolyan.

-          Én mindig jó vagyok. – mosolygott.

Kisétáltam a folyosóra és átmentem a saját szobámba. Először is vettem egy forró zuhanyt, majd átöltöztem és összepakoltam a holmimat a mini bőröndbe. Mikor mindennel végeztem, bezártam az ajtót és elindultam lefelé. A recepción leadtam a kulcsomat, és kisétáltam a buszhoz.

Még nem volt ott senki csak a sofőrünk… Nem igazán lepett meg a dolog, hogy én lettem az első, aki kiköltözött a szállóból, de nem baj, addigis legalább nem vagyunk egymásnak láb alatt. Visszaköltöztem a kis lakomba, és ami nem kellett most azt elraktam a csomagtartóba. Aztán szép lassan mindenki felszállingózott a helyére, és újra elindultunk.

Miközben beszélgettünk és nevettünk kaptam egy sms-st. Először azt hittem Drew lesz a feladója de a nővérem volt. Kicsit elkapott a bűntudat, mert már nagyon régen kommunikáltam az otthoniakkal. Írtam neki válaszként egy jó hosszú üzenetet. Mindent leírtam ami eddig velem történt, persze, csak a fontosabb eseményeket, meg hogy ne haragudjanak rám amiért ritkán jelentkezem, de hát a felnőtté válás ezzel jár. Párizsból sem sűrűn jelentkeztem haza, úgyhogy végülis… miért van bűntudatom? Na mindegy… megírtam az üzenetet és szinte azonnal kaptam egy másikat. Ez már Drewtól jött. Azt írta, hogy már ő is úton van velünk együtt és reméli többet tudunk majd találkozni. Ebben én is bíztam, bár Eric mellett ezt nehéz volt megoldani, hiszen folyamatosan össze vagyunk zárva. Tényleg… Drew mivel jön utánunk? Eddig még nem is kérdeztem. Gondolom, ha kocsival lenne, már feltűnt volna mindenkinek, hogy követ minket indulás óta. Lehet, hogy buszozik, meg vonatozik. Majd megtudakolom, ha nem felejtem el. Mindenesetre, nagyon örülök, hogy így alakultak kettőnk között a dolgok.

-          Ő írt? – pattant mellém Eric

-          Miből gondolod?

-          Abból, hogy úgy vigyorogsz, mint aki mosolyszérumot kapott.

-          Igen, ő. – nevettem el magam.

-          Akkor nem is zaklatlak tovább. – sétált vissza lassan a többiekhez.

Magamra maradtam, és még váltottunk pár üzenetet Drewval. Örültem, hogy legalább így tudunk kommunikálni egymással, ha már személyesen nagyon nem is jön össze a dolog. Láttam, hogy a többiek is a telefonjaikat nyomkodják. Mosolyt csalt az arcomra a jelenet. Gondolom mindenkinél érdeklődnek otthonról, hogy mi a helyzet. Aztán előkotortam a laptopom és írtam egy bejegyzést a blogba.

Egyre több és több olvasó özönlött az oldalra és egyre többen voltak, akik oda meg vissza voltak attól, hogy mennyi infót közlök velük és egyre kevesebben voltak a kétkedők. Amin nagyon meglepődtem. Talán kezd egyre hihetőbbé válni az én kis történetem? És ha tudnák, hogy így is mennyi csavarás van benne, hogy ne lepleződjek le…

Amíg írtam teljesen megfeledkeztem magamról és a környezetemről és elkezdtem énekelgetni. Gyakran szoktam ilyet csinálni, így abszolút nem is zavart a dolog… Az első dal, ami csak úgy jött mindenféle gondolkodás nélkül, az az Echo volt. Már a refrénnél jártam mikor meghallottam, hogy a többiek is velem együtt énekelnek és észbe kaptam, hogy mennyire elbambultam. Mindenki mosolygott és vidáman nézett rám. Még sokáig énekeltünk és Eric dicsekedett vele, hogy ő már hallott engem énekelni és mindig is tudta, hogy egy rejtett tehetség vagyok. Nem szerettem, ha valaki így ugrált körülöttem. De azért jól esett. Kész ellentmondás vagyok, nem?

Szóval, a lényeg, hogy nagyon jól telt az utazás és most már nagyon sokáig nem álltunk meg. A következő alkalom már csak Lengyelországban volt. Addig folyamatosan utaztunk, csak néhány pár órás megállót beiktatva. A lengyeleknél elfoglaltuk a szállásunkat aztán egy rakat szabadidőnk maradt. Két nappal korábban értünk oda, így a másnap totál szabadon állt előttünk. Bár ebből már nem sok volt hátra, mert besötétedett odakint, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy vacsorázunk és összeülünk egy kis megbeszélésre, ahol rengeteg volt a kérdés.

-          Mit csináljunk?

-          Állatkert?

-          Mozi?

-          Vidámpark?

-          Menjünk aquaparkba!!! – jöttek sorra az ötletek és az utolsó kapta a legtöbb szavazatot.

-          Akkor jó szórakozást nektek srácok. – szólaltam meg és belekortyoltam a kakaómba.

-          Hogy érted ezt? Te is jössz! Mind megyünk! – szólalt fel azonnal Eric.

-          Nincs fürdőruhám. – rántottam meg a vállam nemes egyszerűséggel.

-          Hmm… - nézett rám gondolkodva Eric – Erre van megoldás! – mondta, felkapta a telefonját és már el is rohant.

A srácokkal értetlenül néztünk egymásra. Senki sem értette, hogy mi volt Ericnek ez a rohanós akciója.

      -     Szerintetek hova ment? – szólalt meg Edin.

      -     Fogalmam sincs. – válaszolt Alex, de mindenki rázta a fejét, hogy egyetértenek vele.

Kezdtem félni. Eric már megint kitalált valamit. Fürdőruhát akar nekem venni? De akkor miért nem vitt magával? Nem fogja tudni a méreteimet. Vagy igen? Lehet, hogy ő is többet tud rólam, mint én azt gondolnám?

Visszamentem a szobámba és mivel pár napig még itt leszünk, kipakoltam a szekrényekbe azt a kevéske holmit, amit felvittem magammal. Nem sokkal később kopogtatás nélkül rontott be Eric széles vigyorral az arcán.

-          Hoztam neked valamit! – emelt fel egy hatalmas bevásárló táskát.

-          Mi ez?

-          Nézd meg! – nyomta a kezembe – És próbáld fel!!!

Olyan lelkesen vigyorgott rám, mint egy kisgyerek és levágódott az ágyra, majd kérdőn néztem rá, mire ő is rám.

-          Itt akarod felpróbálni előttem? – vigyorgott Eric – Részemről az is bevállalható!

-          Hahhahha. – húztam el a számat, belemenve a játékba.

-          Menj a fürdőbe és próbáld fel. – mosolygott elégedetten.

-          Ó, igazán? – nevettem – Ezért, nem fogom megmutatni! – zártam be magam mögött az ajtót.

Kivettem egy piros bikinit, majd egy tengerkéket, meg még egy vöröset, és egy világoskéket, aztán még volt két lila is. Hat darab fürdőruhát hozott nekem. Mi lesz, ha egyik sem lesz jó? Remélem nem csak egy méretet vett. Felvettem az egyik pirosat, de mellben kicsi volt, így azonnal le is vettem. Felpróbáltam egy kéket, de az meg nagy volt rám. Aztán gondoltam próba szerencse a következő legyen egy lila. Tökéletesen passzolt. Nagyon tetszett. A felső része csavart volt és nyakpántos, a felső vonalon vékony csillámos vonallal futtatva. Az alsóján egy övszerű rész volt, egy csillámokkal kirakott csattal. Felkaptam rá egy kis lenge ruhát, amit korábban behoztam, és kisétáltam Erichez.

-          Fogadjunk, hogy direkt válogattad úgy, hogy a lila legyen jó.

-          Jó lett? – nézett rám és kiült az öröm az arcára – Királyság! Amúgy fogalmam nem volt róla, hogy milyen méretet vegyek, csak találomra válogattam. Akkor reggel mehetünk?

-          Mehetünk!

-          Csobbanás!!!! – ugrott fel, majd elvetődött az ágyon, mire az reccsent egyet – Ójajj. – vágott riadt arcot – Bocsi, ha beszakítottam az ágyadat. – mászott le róla óvatosan, de már felülni sem mert.

-          Te fizeted ki, ha beszakad alattam éjszaka.

-          Nem kellett volna annyi hamburgert enni és nem lenne rá esély, hogy beszakadjon! – szívózott megint, és üldözőbe vettem, de kiszaladt az ajtón.

-          Inkább neked nem kellett volna annyit enni! – nevetve kiabáltam utána – Akkor nem is reccsent volna!

Még hátrafordult és kinyújtotta felém a nyelvét, aztán eltűnt a szobájában, én pedig visszatértem a sajátomba. Bevonultam a fürdőbe, hogy levegyem a bikinit és utána már csak lezuhanyoztam és pizsamába bújtam, aztán pedig az ágyba. Hasra fordultam, átöleltem a kispárnámat, és mivel még elaludni nem tudtam, így kisebb történeteket kreáltam a kis világomban. Régen is, mikor még nem tudtam aludni, de már nem is tudtam mit csináljak, elalvás előtt mindig egész sztorikat játszottam le a fejemben, aztán abbamerülve aludtam el. Most viszont nem tudtam elaludni, mert feleszméltem arra, hogy az ágy besüpped mellettem. Az ajtót bezártam, így csak egy ember lehetett az. Drew.

-          Szia. – suttogta, mikor már a szemembe tudott nézni és simogatni kezdte az arcom.

-          Szia! – vigyorodtam el azonnal.

Örültem neki, hogy itt van. Nagyon örültem! Már hiányzott. Egy ideje nem nagyon tudtunk találkozni így, hogy folyamatosan utaztunk. Közelebb hajolt és megcsókolt.

-          Itt maradhatok veled estére?

-          De… - nyeltem egy nagyot, mire azonnal kapcsolt mi jutott eszembe és elnevette magát.

-          Nem terveztem semmit. Csak szeretnék veled aludni.

-          Oké. – nevettem fel, és azt hiszem belepirultam abba, hogy milyen idióta voltam az előbb – Gyere ide. – nyújtottam felé a karomat és bebújt mellém a takaró alá.

Letolta magáról a cipőjét és a zokniját, majd még szorosabban húzódott mellém. Eszméletlen jó érzés volt a karjaiban feküdni. Hozzábújtam, és az illata totál megnyugtatott és nem is sok kellett ahhoz, hogy mind a ketten aludjunk.

Reggel én keltem hamarabb és még mindig egymást ölelve feküdtünk. A mellkasára tettem a fejem és hallgattam, ahogyan lélegzik. Nyugodt pillanat volt, mindaddig, amíg nem kopogtak az ajtómon. Azonnal nem szóltam ki, higgyék csak azt, még most keltem fel, így nyerünk egy kis időt. Ébresztgetni kezdtem Drewt, de nem akart megmozdulni. Nem tudtam már mit próbáljak ki. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a számat az ő ajkaira nyomtam, mire magára rántott és csókolni kezdett. A hirtelen sodrás engem is magával ragadott, majd mikor ismét kopogtattak eltoltam magamtól Drewt.

-          Sajnálom, de menned kell. Indulunk valami aquaparkba.

-          Oh. Kár. De élveztem, veled az éjszakát. – nyomott még egy puszit a számra.

-          Én is. – mosolyogtam.

Mind a ketten felpattantunk az ágyról és most már kiszóltam a kopogónak, hogy jövök már. Drew pedig kimászott az ablakon. Remélem, eljön majd az az idő is, amikor nem az ablakon kell majd közlekednie.

Edin állt az ajtóban már strandolásra készen és kíváncsi volt készen vagyok-e már én is, de mondtam, hogy még csak most keltem, mire elhúzta a száját, hogy nem igaz, hogy senki sem várja annyira, hogy menjünk, mint ő, mire majdnem az arcába nevettem, annyira aranyos volt, mint egy durcás kisgyerek.

-          Sietek, ígérem! Csak át kell öltöznöm és mehetünk is. Ha más nem itt hagyjuk a többieket, oké?

-          Felőlem mehetünk kettesben is. – vigyorgott Edin – Majd bedoblak a mélyvízbe. Lent megvárlak.

-          Rendben.

Visszaléptem a szobámba, ledobáltam a ruháimat, felkaptam a bikinit, rá egy laza pólót és szoknyát. Fogtam a táskámat, a törülközőmet, belebújtam a papucsomba és már csattogtam is lefelé benne. Edin és Alex már kint álltak teljes felszerelésben, Eric pedig ásítozva, csupa kóc hajjal lépdelt lefelé mögöttem a lépcsőn. Szépen lassan összegyűltünk és már úton is voltunk a busszal a park felé. Másfél óra volt körülbelül mire odaértünk, de már meg sem kottyant a hosszú utak után ennyi.

Megvettük a belépőket, kaptunk egy-egy gyönyörű rózsaszínben pompázó karszalagot, aminek a fiúkkal együtt nagyon örültem. Iróniával értsétek a nagyont… Utáltam a rózsaszínt, mint ahogy a fiúknak sem volt épp a kedvence ez az árnyalat, pláne ha nekik kellett viselni. Aztán mikor beléptünk a kapun nem nagyon érdekelte őket tovább a dolog.

Mindenfelé csobogott a víz, színesben pompáztak a különböző csúszdák, amik ide-oda csavarodtak. Elképesztő volt! Felpörögtünk és már alig vártuk, hogy indulhassunk és kipróbáljunk mindent!

-          Úristen! Másszunk fel arra! – mutatott Alex egy félgömb alakú felfújt valamire, aminek a tetején egy gomba szerűn fém volt, amiből csobogott a víz lefelé, és kötelek lógtak az aljához erősített kör fémcsőről, amin fel lehetett mászni.

Lepakoltunk és már indultunk is megmászni ezt a micsodát. Be kell valljam, hogy eléggé tetszett a látvány, mikor a fiúk ledobták a pólóikat. Eric vitte a prímet, a többiek sem voltak semmik…

Visszaértünk a gömbhöz és mindannyian elkaptunk egy-egy kötelet és elindultunk fölfelé, versenyezve, hogy ki lesz a gyorsabb. Eric és én értünk fel elsőként, bár nem nagyon tudom hogyan is csináltam, de így sikerült. Felértünk a tetejére, egymásra néztünk és meg sem kellett szólalnunk, mind a ketten elkezdtünk ugrálni, mire mozgott az egész fél labda és a srácok visszacsúsztak a földre.

-          Hé ez nem ér! – kiabált felfelé nekünk Alex, de mi csak nevettünk.

A lányok napozni akartak így a mászás után inkább fogtak egy-egy napágyat, én pedig a fiúkkal tartottam és mentünk az óriáscsúszdák felé. Mindannyian kinéztünk magunknak egyet, aztán felsétáltunk a lépcsőn és sorba álltunk. Mikor odaértünk a tetejére, már majd kiugrott a szívem. Kicsit féltem, mert még sosem csúsztam le ilyenről. Beléptem a vízsodrásba, leültem, aztán mikor zöldre váltott a kicsi lámpa a cső tetején ellöktem magam, hanyattfeküdtem és már száguldottam is lefelé. Az első rugószerű csavarodásban nagyon felgyorsultam, szinte a cső tetején voltam már és hol az egyik hol a másik oldalra vetődtem, attól függően merre kanyarodott épp a csúszda. A végén pedig csobbantam a vízbe, majd feljöttem onnan és úgy éreztem akarok még! Nagyon felpörgetett ez a csúszás és most már nem volt megállás! A fiúk is sorjában leértek, majd mentünk a következőre és a következőre. Mindent kipróbáltunk! A srácok még a gyerekeknek épített óriásgombára is felmásztak, amiből mindenfelé csúszdák lógtak ki. Igazi nagy gyerekek módjára viselkedtek, de élveztem nézni őket.

Aztán úgy határoztunk kisétáltunk a hatalmas torony felé, amiből le lehetett csúszni egy drótkötélen és beleugrani a végén a vízbe.

-          Hú gyerekek ez nagyon magas. – nézett fel Eric – Nem akarok leszédülni, elég volt felmászni a csúszdákhoz is. Megvárlak idelent titeket.

-          Tuti? – néztem rá.

-          Igen. – mosolygott bólogatva.

Elindultunk fölfelé, majd odafent a fiúk meghunyászkodtak, mikor lenéztek. Így nem maradt más választás. Odaálltam a kötélhez, előre. A kezembe nyomták a fém rudat, amibe bele kellett kapaszkodni, még intettem egyet Ericnek odalent, aztán szorosan fogtam kezembe a rudat, lendítettem magamon és elindultam lefelé. Az arcomba süvített a szél és valami elképesztő érzés volt száguldani lefelé! Mikor már közeledtem a végéhez elengedtem a csövet, és zuhantam a víz felé.

Ezután pedig… Nem tudom mi történhetett… Lehet, hogy nem indultam időben a víz felé a levegőben, de tudom, hogy bevertem a fejem, lassan minden elhomályosodott, és az utolsó hang, ami eljutott a tudatomig, hogy Eric azt kiabálja:

-          Jenna!!!

22. Fejezet - C'est vrai?!

Sziasztok! :))

Először is bocsánatot szeretnék kérni a késlekedésért, csak sok dolgom összezsúfolódott és az augusztusom már ilyen lesz...

Másodszor! Nagyon szépen köszönöm a sok-sok pipát és a kommenteket!^^ Nagyon örültem nekik és remélem továbbra is kapok ilyen  meglepiket tőletek^^ 

Harmadszor: Az oldalsávban osztályozhatjátok a történetet egy 1-5ig terjedő skálán :D Akárcsak az iskolában... O.o :D 

Facebook oldal: Az Eric Projekt

-          Csak szórakozom! Gyere táncolni! – rántott fel magával és bevitt a többiek közé.

Szólt a zene és mindenki jól érezte magát. Tomas csak ült és nevetett rajtunk.

Elég szűkös volt a hely, de nem nagyon zavart a dolog. A hangulat a tetőfokán és ez volt a lényeg. Pláne, úgy, hogy rengeteget fogunk még idebent ülni, mire Lengyelországba érünk, így végképp jó volt ilyen légkörben lenni. Mondjuk sosem kételkedtem egy pillanatig sem abban, hogy nem így lesz, de be kell valljam, hogy féltem ettől az egésztől. Hogy majd hogyan fogadnak a többiek, hogy lenéznek-e, vagy maguk közé vesznek. Ericben nem kételkedtem egy percig sem, mert már a korábbi tapasztalatok megmutatták, hogy nem fog bunkózni velem és összevissza rugdosni.

Nem tudom mikor dőltünk ki az éjszaka folyamán, de már odakint kezdett világosodni. Jó hosszúra sikeredett a kis rögtönzött buli, de egy pillanatot sem bántam meg és szerintem senki sem. Pláne a kis sztriptíz az elején… Azt hiszem mélyen az emlékeimbe égett, ahogy a fiúk táncolni kezdtek nekem aztán meg sorra szabadultak meg a ruháiktól. Azt pedig hozzátenném, hogy után sem vettek fel semmit továbbra sem, így mind a hárman alsóban táncoltak velünk, azon a nagyon, nagyon szűk kis helyen…Vicces volt!

Bemásztam a saját kis ágyikómba, de még nem tudtam elaludni. Folyamatosan járt a lábam és dúdoltam. A többiek sorra nyomták be a szunyát. Egyre több szuszogás vett körbe, és valahogy mosolyra késztetett az egész. Alakulhatna ennél jobban az életem? Bámultam a karnyújtásnyira sem lévő plafont előttem, és újra láttam magam előtt a táncot, amit a fiúk lejtettek nekem. Azt hiszem még mindig nem fogtam fel igazán, hogy milyen piszok nagy mázlista is vagyok én, hogy itt lehetek a buszon. Nem is sejtettem, hogy valaha majd ilyesmi fog velem történni. Életem egyik legeslegjobb döntése volt, hogy eljöttem ide.

Persze a nagy bulizás közepette már a kompra is felszálltunk, ami átvitt minket Észtországba. Mi ezzel mondjuk nem nagyon törődtünk, mert Tomas mindent elintézett, csak annyit kért, hogy kicsit halkabban kiabáljunk, mert különben nem fognak felengedni minket és akkor rohanhatunk körbe az oroszokon, de akkor Forma1-es autókat fog szerezni, hogy időben odaérjünk. Tény és való, hogy sokkal gyorsabb volt így közlekedni, mint ha átvágunk Oroszországon is, így inkább halkabbra vettük kicsit a dolgot. Eric mutatta, hogy ő még be is lassul és úgy még kevésbé csap zajt, aztán mi is követtük. Nehezen bírtuk ki, hogy ne nevessünk nagyokat, de próbáltuk komolyan csinálni a hülyeséget. Aztán mikor Tomas belépett és közölte, hogy minden oké, akkor újra felgyorsultak a testrészek és már nem bírtuk tovább nevetés nélkül. Lehet, hogy ha lezavarnak minket, tényleg nem érünk oda időben a lengyelekhez, de még előttünk az egész nyár a jó hangulathoz és az őrülethez! Késni inkább ne késsünk sehonnan! Az a tuti! És… Már kíváncsian várom miket fog még hozni az elkövetkező jó pár hét!

-          Hu! – hallottam hirtelen és majdnem lefejeltem a falat.

Nem tudom kinek volt szándékában, hogy halálra ijesszen, de sikerült neki és perpillanat egyetlen ember jutott eszembe gyanúsítottként.

-          Te tényleg meg akarsz ölni? – fordultam meg mosolyogva, de mikor megláttam, hogy ki az, majdnem kiugrott a szemem a helyéről – Hogy kerülsz te ide? – nem az az ember volt, akit tippeltem volna, de szerintem ez már kiderült.

-          Shh. – csitított és a szája elé tette a mutatóujját, majd körbekémlelt nem-e jön valaki – Gyere velem.

Szó nélkül mentem vele, bár nem sok választásom volt, mert fogta a kezem és el sem engedte. Fogalmam nem volt, hogy mire készülhet, de nagyon őrült ötlet volt tőle, hogy csak így besétált a buszba, pláne azok után, hogy már Edin is látta őt és még tényleg azt hiszik, hogy a barátom, aztán meg majd itt magyarázkodhatok. Már látom is magam előtt a címlapokat mi szerint „Eric Saadet megcsalja barátnője?” vagy éppen „Édes hármas? Eric, Jenna, ? De ki a harmadik?” Már előre féltem ezektől a szalagcímektől.

Kisétáltunk a kompra. Az arcomat azonnal megcsapta a hűs, párás, sós tengeri levegő. Kerülgettük sorra a különféle járműveket, közben pedig folyamatosan figyeltük nincs-e valaki a közelben, aki a turnébusz lakosa. Szerencsére senki sem járt arra, így elmentünk egészen az utolsó autók mögé, be a fedett részre. Elég kihalt volt itt. Mindenki inkább a szabad ég alatt utazott, vagy leült odafent. Mondjuk perpillanat épp nem bántam, hogy egyedül vagyunk itt.

-          Drew, te mit csinálsz itt? – kérdeztem most már mosolyogva.

Be kell valljam, azért örültem neki, hogy itt volt. Ugyanúgy, mint Ericnek szoktam, vagy kicsit jobban… Igen. Rá kellett jönnöm, hogy Eric egyfajta rajongás, meg talán picit több, de... De Drew… őt nem tudtam megmagyarázni. Teljesen más az egész légkör, mikor vele vagyok. Sokszor hiányzik… Sokszor várom, hogy felkeressen. Mindig nagyon örültem neki, hogy ha felbukkant.

Csak mosolyra húzódott a szája, de még mindig nem mondott semmit.

-          Nos? – böktem oldalba, mire ugrott egyet és nevetni kezdett.

Annyira engem figyelt, hogy nem számított arra, hogy majd megbököm, vagy bármi is.

-          Ne csak nézz már, mert idegesít!

-          Akkor mit csináljak? – láttam, hogy a szemében valami különös fény gyúlt erre a kérdésre.

-          Akármit! – nevettem most már az arcát látva.

-          Jól meggondoltad?

-          Igen! Csak kérle – mondtam volna tovább is, de nem bírtam.

Ugyanis az utamba álltak. Belém fojtották a szót, mégpedig nem is akárkik. Drew ajkai állták el a számat elhagyó szavak útját.

-          Akár ezt is? – suttogta úgy, hogy összeért a szánk.

-          Akár. – feleltem, de alig jött ki hang a torkomon.

A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem átüti a mellkasomat és Drewét is egyaránt. A légzésem a duplájára váltott és minden normális biológiai működés felmondta bennem a szolgálatot.

Szorosan húzott magához, aztán már nem volt menekvés. Gyengéd volt, de mégis olyan szenvedélyt éreztem a csókjában, amit eddig el sem tudtam képzelni. Ez aztán csók volt a javából! Mint ahogy a filmekben szokták mondani, úgy éreztem megszűnt számomra a külvilág. Nem tudom meddig tartott, de soknak is tűnt, meg kevésnek is. Akartam még belőle!

      -     Ez…

      -     Ne, - állított meg ismét – ne mondj semmit.

      -   De miért? – próbáltam nem mutatni, hogy mennyire boldog vagyok, de nem ment sokáig, hogy ne vigyorogjak.

Elnevette magát, ahogy engem figyelt, aztán csak széles mosollyal lebámult a földre és a lábával kezdett birizgálni valami ott sem lévő dolgot. Zavarba jött? Drew zavarba jött? Ezt nem hiszem el!

-          Nem vetted eddig észre? – kérdezte meg végül.

-          Mit is pontosan? – mosolyogtam rá és előre léptem egyet.

Tudtam jól, hogy miről van szó. Sejtettem, hogy érez irántam valamit, mert azért voltak már elég félreérthető helyzetek a közelmúltban. Az egyik leginkább jellegzetes példa erre, az amikor Edin zavart meg minket és rebbentünk szét. Az ott akkor nagyon heves pillanat volt, és nem sokon múlt, hogy nem akkor csókolt meg, hanem eddig várt. Gondolom, most mindenki okkal kérdezi, hogy akkor Erickel mi van? Ez egy bonyolult sztori…

-          Beléd zúgtam. – válaszolta, miközben farzsebébe mélyesztette a kezét.

Szinte azonnal mosolyra húzódott a szám, de úgy, hogy szinte már fájt. Nem gondoltam volna hogy az a srác, aki képes beosonni helyekre, bemászni az ablakomon, megfenyeget, hogy lebuktat, de mikor érzésekről van szó, akkor teljesen megváltozik. Nagyon aranyos volt, ahogy ott állt előttem és nézett rám nagy szemekkel.

Felnevettem, majd a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem és éreztem, ahogy először tétovázik, majd átkulcsol a karjaival. Furcsa, hogy az előbb olyan bátran megcsókolt, most meg tétovázik… Lehet, hogy félt attól, mit is fogok szólni ehhez az egészhez? Nem reagáltam rosszul, úgyhogy semmi oka arra, hogy féljen.

-          Én is… - azt hiszem legalább is.

De, nem értem miért kételkedem saját magamban, mikor Ericnek is megmondtam mindent. Szerelem nélkül nem megy… és tudom, hogy sokan idiótának tarthatnak most, mert ott van Eric, aki oda meg vissza van értem, legalább is elmondása szerint így van, és én még sem ugrottam a karjaiba. Tudjátok miért? Mert ez nem szerelem, amit iránta érzek. Tudom, hogy nem az… Ha az lenne egy pillanatig sem gondolkodtam volna semmin. Egy idő után pedig nem lennék boldog. Rajongás és szerelem között nagyon sok a különbség. Eric megértette és megmondta, hogy semmi nem fog változni a kapcsolatunkban, csak nem fog rám nyomulni. Örülök, hogy így alakultak a dolgok…

-          Drew, azt hiszem, nekem most mennem kellene. Túl feltűnő lesz, ha sokáig nem találnak, pláne, hogy egy úszó szigetre vagyunk összezárva. – húztam el a számat.

-          Igen. – nevetett – Azt hiszem, igazad van. Menj csak. Majd felhívlak.

-          Rendicsek. – mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára és indultam volna, de nem engedett el.

Visszahúzott és kaptam még egy újabb csókot, aztán mosolyogva elváltunk egymástól és szinte repültem a busz irányába. Talán ez lenne az az érzés, amire eddig vártam? Tényleg ez lenne az? Beszéltem itt szerelemről, rajongásról, de ez szerelem? Igen… Azt hiszem az! Eric meg attól, hogy sztár, még nem feltétlenül kell vele összejönnöm… Igen, baromi nagy a kísértés. Nagyon szeretem őt, de nem úgy, mint Drewt… A pénz, a siker és a népszerűség még nem ok arra, hogy valakivel összejöjjön az ember. Sokan esnek abba a hibába, hogy a rajongásra azt hiszik szerelem és sokan vannak, akik ezt ki is használják és játszadoznak a rajongóikkal. De Eric nem ilyen. Mindig sikerül kellemes meglepetéseket okoznia számomra.

Gyorsabban visszaértem a mi kis szállásunkhoz, mint azt gondoltam volna. Már épp a lépcsőt szeltem fölfelé, mikor megállított egy ismerős hang.

-          Hé Jenna! – szaladt felém Edin.

-          Szia. – mosolyogtam rá.

-          Azt hittük már fel sem ébredsz! – nevetett.

-          Ó, már sétáltam is egyet a fedélzeten! – mosolyogtam rá.

-          Nem vagy éhes? A srácokkal kiültünk egy asztalhoz kajálni és elküldtek, hogy nézzelek meg.

-          Felkapom a mobilomat és már mehetünk is. – feleltem, beszaladtam a cuccaimhoz, előkotortam a telefonom, zsebre vágtam és már indultam is – Kész vagyok.

Belekaroltam Edinbe, és elindultunk arrafelé amerre a többieket sejtettem. Hihetetlenül boldog voltam ebben a pillanatban. A világ legszuperebb pasijával dolgozok együtt egy baromi jó háttércsapatban, ráadásul találtam valakit, aki szeret. Bár az is igaz, hogy ő talált meg engem. Igaz nem ezzel a céllal, de ha már így alakult, akkor miért ne?

Mikor odaértünk az asztalhoz, amit körbevettek a többiek, mindenki megörült nekem. Jó érzés volt ehhez a csapathoz tartozni! Elmondhatatlanul jó! Mindenfélével megtömtek ami előttük volt. Mondván: Kóstold meg ezt is, meg azt is, ja meg még ezt is! Aztán Eric a kezembe nyomott vigyorogva egy doboz kakaót. Ezt már sosem mosom le magamról. Úgy érzem, örökre kakaós lány maradok. Eric Saade Kakaós lánya. Ez így elég viccesen hangzik, de így igaz.

Az utazás hátralévő óráit szinte itt töltöttük végig. Valaki előkapott egy pakli kártyát. Be akartak vonni engem is a játékba, pedig mondtam, hogy nem szeretnék játszani, hiába szeretek annyira. Már megkaptam párszor, hogy nem fognak velem leülni semmi ilyesmi mellé, mert mindig megnyerem a játékot és ez így már nem is izgi. És ezt minden nagyképűség nélkül mondom, de tényleg így volt, van…

Aztán addig-addig nyúztak, hogy leültem játszani. Mindenkinek kiosztották a lapokat. A Solo nevű kártyajátékról volt szó, így nagyon nem kellett elmagyarázni senkinek a szabályokat, mert mindenki ismerte. A sokadik kör után már tényleg nem akartak velem többet játszani. Mindenki azon nevetett, hogy ez nem lehet igaz.

-          Játszottunk vagy húsz fordulót és abból tizenhetet te nyertél! – nézett rám Eric mosolyogva miközben a buszra szálltunk felfelé, majd gyanakvóra váltott – Valld be, hogy csalsz!

-          Csalni? Én? Soha! – nevettem.

-          Eric! – szólt Alex a hátunk mögül – Menjél már befelé, mert sosem jutunk fel a buszra! – mutatott a háta mögé, ahol mindenki karba öltött kézzel csúnyán nézett Eric irányába, ugyanis ő volt az első ember aki föllépett a buszra, de most megállította a sort.

-          Ójajj! Oké, megyek már! – játszotta a félelmet, majd beljebb szaladt, mire mindenki nevetni kezdett és követtük Mr. Tökélyt a busz belsejébe.

Mindannyian letelepedtünk valami kényelmes helyre, majd a sofőrünk is beszállt és beindította a motort. A jármű lassan rázkódott alattunk, aztán Tomas is feljött hozzánk és ránk nézett.

-          Lengyelország? – kérdezte, mire mindannyian kórusban kiáltottuk válaszként, hogy:

-          Lengyelország!!!!!

És már indultunk is. Újra úton voltunk. Átutazunk az észteken, letteken és litvánokon. Azt mondták meg fogunk állni majd párszor, hogy rendesen kinyújtóztassuk magunkat. Az egyik ilyen megállónk már csak Lettországban volt. Az Észteken csak úgy áthajtottunk. Szinte folyamatosan utaztunk, de muszáj volt, hogy időben elérjünk a koncertre. Így mire leszálltunk és bevonultunk a hotelbe már mindenki kissé nyúzott volt. Drewval nagyon sokat beszéltünk telefonon, főleg, mikor megálltunk egy-egy helyen kicsit pihenni. A buszon nem nagyon akartam ilyen beszélgetéseket folytatni, de legalább tudtam, hogy mindig ott van ahol mi. Talán most, hogy megálltunk, így tudunk majd találkozni. Meg kell mondjam, hogy már alig vártam azt a pillanatot, amikor megölelhetem!

Fent ültem a hotelszobában, mikor egyszer csak kopogtak az ajtómon. Azonnal a torkomban dobogott a szívem és összeszorult a gyomrom, hiába tudtam, hogy Drew általában nem az ajtón keresztül közlekedik. Sőt… szinte sosem használja azt. Azért bírom benne, hogy eljön majd az a pillanat is, mikor nem titokban fog bemászni az ablakomon, hogy találkozzunk. Felpattantam és szaladtam ajtót nyitni.

-          Hey! – találtam szembe magam Eric varázserővel rendelkező mosolyával.

-          Szia.

-          Arra gondoltam, hogy ha lenne kedved elmehetnénk valamerre vacsorázni. A többiek azt mondják nincs kedvük, és így legalább beszélgethetnénk kicsit.

-          Rendben van. – egyeztem bele rögtön – Mikor?

-          Hétre átjövök, aztán kitaláljuk hová üljünk be.

-          Szuper! – mosolyogtam rá.

-          Szerintem is! Aztán meg majd legurítunk valahol egy kakaót!

-          Oké. – nevettem el magam.

-          Akkor hamarosan találkozunk! – kacsintott rám, majd elsétált.

Bezártam az ajtót és az ágyon heverő telefonomat figyeltem. Vártam mikor szólal meg, de sokáig semmi nem történt. Hívni akartam Drewt, de nem volt elérhető. Remélem semmi baj nem történt. Annyira utálom, hogy ilyenkor már rögtön a legrosszabb ugrik az ember tudatalattijába, pedig lehet, hogy a legprimitívebb dolog van a háttérben.

Hívtam újra, de még mindig semmi. Remélem csak lemerült és nem tudja feltölteni. Legalább is nagyon bízom benne. Egy húsz perc múlva újra megpróbáltam.

-          A francba már. – dobtam el a mobilomat, mikor még mindig semmi változás nem volt.

Követtem az ívét, ahogy lerepül a földre az ágyról és mikor megláttam a lábakat, amik közé esett hirtelen hátrahőköltem.

-          Erre még szükséged lehet. – hajolt le érte a tulajdonosuk és felvette a földről – Szia. – mosolygott rám.

-          Szia! – mosolyodtam el én is.

-          Ennyi jár egy régen látott ismerősnek? – tárta szét kérdőn a karjait, mire elnevettem magam.

Nevetne pattantam fel az ágyról és rohantam hozzá, majd átöleltem és megcsókoltam. Szorosan fogott magához. Érződött az ölelésében, hogy már hiányoztam neki, és ez viszont is így volt. Örültem hogy végre itt volt, és tényleg semmi baja.

-          Jó már végre látni rendesen és nem csak dugiban figyelni merre jársz éppen. És bocsi a telefon miatt. Beleejtettem a vízbe ma és még nem volt lehetőségem újat beszerezni.

-          Semmi baj, te kis paparazzi! – böktem mellkason.

-          Fotókat nem készítek, csak a saját memóriámba. – mutatott a fejére.

-          Ajánlom is. – mosolyogtam rá.

-          Nem fura ez az egész?

-          Mármint mire gondolsz?

-          Hogy mi ketten…

-          De az, fura. Nem gondoltam volna… Pláne a kezdetek után.

-          Hát igen… - nevette el magát.

Nagyon jól tudta mire gondolok. Kezdetben elég kuszán alakult a kapcsolatunk. De ki ugrott volna a nyakába bárkinek, aki beállít, hogy lebuktatja kedvence előtt, akiről bármit is csinál? Szerintem leginkább mindenki

-          Mik a terveid ma estére? – kérdezte.

-          Oh, Erickel vacsorázom.

-          Legyek féltékeny? – nézett rám csúnyán, és nehezen bírtam ki, hogy ne nevessek az arcába.

-          Nem kell. – ráztam meg a fejem nevetve – Pedig… hát… lett volna lehetőségem egy s másra. – lépdeltem távolabb tőle.

Kicsit húztam az agyát. Szerettem szórakozni az emberekkel, de ezt már Beckivel megtapasztalhatta mindenki. Igazából, ebből is látszik ki az, akit szeretek. Általában a hozzám nagyon közel álló emberekkel szoktam a legtöbbet szívózni. De hát én már csak ilyen vagyok…

-          Micsoda? Miről beszélsz?

-          Arról amire gondolsz. – vigyorogtam rá.

-          Na neee! Te engem választottál Eric helyett? Hát te hülye vagy?

-          Mi van? – néztem rá meghökkenve, de nevetés közben.

Hirtelen kopogtak az ajtómon. Egymásra néztünk, majd én az órámra. Ez már biztos, hogy Eric lesz. Basszus! Most légy okos Aimer!!!

-          El kell bújnod. – adtam gyorsan parancsba, mire bevágódott az ágy mellé a földre.

Hm… ez gyorsan ment. Nyugtáztam elégedetten, hogy milyen hamar reagált. Magamra kaptam a köpenyemet, mintha öltözés közben lennék és megzavart volna. Kinyitottam az ajtót, de meglepetésemre nem Eric volt, hanem Alex.

-          Szia. – néztem rá meglepetten.

-          Szia! – mosolygott – Nem akarok zavarni, csak azt akartam megkérdezni, hogy nincs-e… – nézett át a vállam fölött, mire azt hittem kiugrik a szívem a helyéről – Fú de jó szobád van! – sétált el mellettem – És ráadásul, te egyedül vagy! Mi meg Edinnel osztozunk. Na az a csávó… megér egy misét! Félreértés ne essék! Jó haver, meg minden, nem fogok hozzámenni feleségül! Együtt lakni vele? Borzalom! Most is fekszik az ágyon kiterülve, félig lelóg róla, egy alsóban van, és az is félig lelóg róla. Már azon gondolkodtam, hogy lefotózom és kirakom twitterre! – nevettem vele együtt.

Csak végig nézett a szobán az ajtóból és már ki is sétált. Szerencsére… szerencsémre…

-          Szóval mit szeretnél?

-          Jajj, csak azt akartam kérdezni nem maradt-e nálad a kártya a múltkor. Sehol sem találom.

-          Nem Edin rakta el?

-          Most hogy mondod, lehetséges. Na majd, ha visszafolyt a nyála a szájába megkérdezem. Bocsi, hogy zavartalak!

-          Semmi gond. Nem zavartál. – mosolyogtam rá, majd intett egyet és elsétált.

Még figyeltem egy ideig, ahogy a folyosón halad és amikor bekanyarodott épp Eric tartott felém.

-          Sietek! – kiáltottam neki, mire bólintott és én bevágódtam az ajtón – Drew! – suttogtam miközben előkotortam a kis fekete ruhámat – Drew! – kerestem, de nem volt sehol.

Valószínűleg lelépett, míg én Alexel kommunikáltam. Utálom mikor csak így feltűnik, meg eltűnik. De úgy tűnik jobb lesz, ha hozzászokom… Kibújtam a cuccaimból, felkaptam a ruhát, belebújtam a topánomba, kiengedtem a hajam, áttúrtam és már kint is voltam. Majdnem sikerült beleütköztem a lendülettől Ericbe.

-          Ne olyan sebesen szélvészkisasszony! – nevetett.

-          Újabb becenév? – mosolyogtam rá.

-          Meglehet. Gyere! – karolt át és elindultunk kifelé az épületből.

Odakint kellemesen hűvös volt. Még elég északon jártunk ehhez, de hamarosan átérünk délebbre és akkor már szerintem meg fogunk főni még éjszaka is.

-          Ha így sétálunk, már gyerekünk is lesz!

-          Mi? Téged nem világosítottak fel a szüleid?

Hangosan felnevettem, mire egy csomó szempár felém fordult, így inkább visszafogtam magam. Eric még mindig nem értette mire gondoltam, így értetlen arckifejezését, még a napszemüvegén keresztül is láttam. Igen, már lassan kezdett sötétedni, de gondolom azt hitte így kevésbé ismerik fel.

-          Nem arra gondoltam. – nevettem még mindig - Az újságírókra!

-          Óh basszus! Felfogtam! – nevetett – De nem nagyon érdekel. Írjanak, amit csak akarnak.

-          Végülis. – rántottam meg a vállam.

-          Gyere. Menjünk be ide. – intett az út túloldalán lévő étterem felé.

Konkrét célunk nem volt, de ez szimpatikusnak tűnt, kívülről legalább is. Mikor nem jött semmi akkor átsétáltunk az úton, be az épületbe és kértünk magunknak egy asztalt. Mosolyogva ültem ott és bámultam magam elé, aztán rápillantottam Ericre egy mit nézel tekintettel, mire megrázta a fejét, hogy semmit, de láttam rajta, hogy ő is nagyon mosolyog, de ő viszont rajtam. Közben odajött a pincérsrác és kaptunk két menüt. Amikor megláttam az árlistát azonnal elszállt a mosoly az arcomról.

-          Itt olyan drága minden, hogy nem is merek rendelni semmit. – súgtam át neki az asztal felett.

-          Azt kérsz, amit csak akarsz. – nevetett.

Visszatértem a menübe. Sokáig gondolkodtam, de semmit nem találtam, ami olcsó volt és esetleg kedvemre lett volna. Vagyis, hogy olcsóbb lett volna… Itt mindent csillagászati áron adtak.

-          Nem is vagyok éhes. – raktam le a menüt az asztalra.

Eric először még mosolygott aztán felfogta mit mondtam és fokozatosan alábbhagyott a mosolya.

-          Jenna, ne csináld már. Az én vendégem vagy! Bármit kérhetsz. – emelte fel az összecsukható kis könyvecskét és felém tolta.

-          Oké. – nyitottam ki ismét.

Újból csak méregettem benne a dolgokat, de tényleg nem akartam ilyen méregdrága kajákat rendelni. Sajnáltam volna megenni, pláne úgy, hogy mindent Eric akart fizetni.

-          Figyi. – hajoltam közelebb Erichez és jeleztem neki, hogy ő is tegyen így – Nem veszünk inkább valahol egy hamburgert?

Felnevetett és a mosolyával gyilkolni lehetett volna. Szerintem be kéne tiltani, hogy ő bárkire is rámosolyogjon, mert kész tömeggyilkos fegyver.

-          Ha ezt szeretnéd, akkor menjünk. Nem túl szimpi a hely. – suttogta a keze mögül.

Egy pár gúnyos szem minket pásztázott amíg megköszöntük a dolgokat és egy jó kis kifogással kisétáltunk az utcára. Mikor kiértünk már egyikünk sem bírta és mindkettőnkből kitört a nevetés. Bentről kijött az egyik pincér és csúnyán nézett ránk, jelezve a nem tetszését. Eric elkapta a kezem és szaladni kezdtünk, majd befordultunk egy kisebb utcába.

-          Kalandos vacsora. – nevetett.

-          Az biztos! – tartottam vele én is.

-          Tudod. – nézett rám méregetve – Nem vagyok ám vak.

-          Mire gondolsz? – fogalmam sem volt miről beszél így már nagyon kíváncsi voltam.

-          Sok mindent látok, amiket nem is gondolnál!

-          Ezt most tényleg nem értem.

-          Egyszerű Jenna! – nézett rám komolyan - Lebuktál!