25. Fejezet - Mobil

 Sziasztok! :)

Újra itt! ^^ 

Köszönöm az eddigi véleményeket, remélem továbbra is elmondjátok nekem, hogy mit gondoltok. :) És köszönöm, hogy a hosszú kihagyások után is visszajöttök és olvassátok a történetet^^ Ez nagyon jól esik^^ 

De nem is húzom tovább a szót :D 

Jó olvasást^^   

    A tömeg, nagy meglepetésemre, üdvrivalgásban tört ki. Bár azért elvétve hallottam egy két negatív jelzőt, vagy „fújj” hangzatú kiáltást, de nem nagyon zavart. Eric bátorítóan mosolygott, majd intett a fejével, hogy menjek oda. Nagy levegőt vettem és elindultam. Újra úgy éreztem magam, mint a legelső alkalommal, mikor ezt csinálta. Annyira fura volt, megint a színpadon állni és hallgatni az embereket. Kicsit ilyenkor átérezhetem, hogy milyen amikor, a sztárok állnak a színpadon. Néha megfordult a fejemben gyerekként, hogy milyen lenne úgy élni, mint ők, de aztán ahogy nőttem lemondtam ezekről az álmokról és rájöttem, hogy a rivaldafény nem nekem való. Jobb vagyok, ha a háttérből segítem azokat, akiknek a mestersége a szórakoztatás. Jobban érzem magam, ha nem kell a színpadon állni, pláne ha még meg is kéne szólalni. De Eric mindig beletrafál ezekbe a dolgokba, és ahogy észlelem, próbálja leküzdetni velem a félelmeimet, ha lehet ezeket így nevezni.

      -    Hej! – mosolygott rám Eric, mikor odaértem hozzá, majd átkarolt és szorosan magához ölelt.

       -   Meglepetés. – motyogtam, miközben alig kaptam levegőt.

       -   Örülök, hogy itt vagy. – súgta, és engedett az ölelésből – Csüccs le. – mutatott a székre, amit Alex hozott fel a színpadra és lerakott mellénk.

Úgy tettem, ahogy kérte, majd csendben figyeltem. Eric körbesétált és minden zenekari tagnak és táncosnak mondott valamit, aztán kilépett a színpad elejére és beleszólt a mikrofonba. Nem értettem, hogy mi történik, vagy hogy mire készül, de hogy őszinte legyek féltem kicsit attól, hogy mi fog még várni rám a színpadon. Próbáltam nem arra koncentrálni milyen sok ember ácsorog velünk szemben, de nehéz volt őket kizárni… nagyon nehéz.

-          A következő dalt, most kivételesen szeretném Jennanak énekelni. Nagyon fontos tagja lett az életemnek, habár nem túl hosszú ideje ismerjük egymást. Bár ezt lehet, hogy már említettem. – húzódott még szélesebb mosolyra a szája, mint addig - Azt sem tudom hol áll a fejem. – nevetett, mire a tömeg lánytagjainak alélása hangosan zengte át a teret.

Megértettem őket. Ericnek olyan mosolya és nevetése volt, aminek nem lehetett ellenállni. Én is csak nehezen tudtam sokszor visszafogni magam, de már az is lehet, hogy… hozzászoktam. Bár nem biztos, hogy ez a megfelelő kifejezés erre, mert ezt nem lehet megszokni. Inkább csak megtanultam visszafogni magam.

Elmondott még pár mondatot, míg én agyaltam és rám mosolygott ismét. Majdnem leestem a székről és Eric ugrott is utánam, de sikerült nem a földön landolnom. És most már biztos vagyok benne, hogy nem, nem szoktam hozzá a mosolyához. Meg persze a fejsérülés is még hatott az egyensúly érzékemre… vagy legalább is, mondjuk ezt, hogy emiatt volt az esés. Ehhez nem lehet hozzászokni… Eric közelségéhez. Lehetetlen.

-          Minden oké? – kérdezte halkan, és ahogy rám nézett, láttam az aggódás jeleit a szemében megcsillanni.

-          Igen. – feleltem, de alig jött ki hang a torkomon, így inkább csak nyöszörgésnek hathatott a hang, ami elhagyta a szám.

Rám kacsintott, majd beállt a mikrofon mögé és elkezdett énekelni. Amint meghallottam a Without you I’m nothing című dal első taktusait, tudtam hogy végem van és ha most nem fogom elbőgni magam, akkor soha. Olyan kábulatban hallgattam minden egyes hangot, mintha még sosem hallottam volna őket. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt nekem fogja elénekelni. Még arról sem álmodtam soha, hogy majd egy fiú nekem valaha énekelni fog, nemhogy majd pont Eric Félisten Saade. Komolyan úgy nézhettem ki, mint akit éppen sokkoltak. Azt hiszem, ezt a kalandot soha életemben nem fogom elfelejteni.

Miközben épp próbáltam nem átlépni az őrület határain és elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik, hoztak egy széket Ericnek is és leült, közvetlenül mellém. És a következő váratlan fordulat… a kezembe adtak egy mikrofont és a zenei részben odafordult hozzám, hogy énekeljek vele. Azonnal leblokkoltam és nem tudtam mit csináljak.

Közelebb hajolt és adott egy puszit az arcomra.

-          Menni fog. – mosolygott rám, majd újra belekezdett a dalba.

Lassan szétnéztem az emberek között, akiknek a nagy része engem figyelt és várta, mikor nyikkanok már meg végre. Óvatosan a számhoz emeltem a mikrofont, behunytam a szemem és hallgattam Eric hol jár. Próbáltam minden mást kizárni, és lassan, halkan én is becsatlakoztam. Aztán, ahogy éreztem, hogy megvan minden a helyén, a dallam, a hangok, a ritmus… bátrabb lettem és még mindig csukott szemmel, de egyre merészebben énekeltem. Végül utat tört magának a tömeg moraja és kiabálása, és magamhoz térve döbbenten álltam az emberekkel szemben. Mindenki mosolygott rám és tapsoltak.

-          Miért hagytad abba? – lépett mellém Eric – Csúcs voltál!!! Hallgasd csak az embereket!

És tényleg. Az én nevemet kiabálták és azt akarták, hogy énekeljünk még Erickel, ami nem tudom hogy ment-e volna. Már így is elég nehéz volt erre rávennem magam.

-          Srácok, srácok. – csitította őket Eric – Jennának pihennie kell, mert mint tudjátok most tért vissza közénk a kórházi falak rejtekéből. Hagyjuk, had menjen most egy kicsit nyugisabb sarokba, de megígéri, hogy még fog nekünk énekelni. – nézett rám huncut mosollyal az arcán – Ugye?

-          Igen. – feleltem, bár… amint kimondtam nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt.

Cseles húzás volt Erictől, mert sejtette, hogy nagyközönség előtt nem fogok neki nemet mondani. De annak örültem, hogy nem most zaklatott tovább. Annyi előnye lesz a dolognak, hogy lelkiekben rá tudok készülni az újabb bevetésre.

Lesétáltam a színpadról, majd bevonultam hátra, ahol a többiek kifaggattak, hogy vagyok, mi van velem és miért nem szóltam, hogy jövök. Mindenkinek szép türelmesen válaszoltam, majd el akartam bújni kicsit és úgy döntöttem bemegyek az öltözőbe, ahol jó ideig nem lesz senki. Eric gépét ott találtam az asztalán, és rá volt kapcsolva a kamerákra. Így nyomon tudtam követni az egész koncertet. Annyira imádtam, ahogy táncolt, és énekelt, ahogy a showt csinálta. Elképesztett minden egyes alkalommal.

Na jó, kezdek úgy beszélni, mint aki totál bele van zúgva Ericbe. Pedig Drewt szeretem. Vagy lehet, hogy mind a kettőt? Oké Jenna! Fejezd be! És ha már szóba került Drew, felhívom, hogy mi van velem. Kihalásztam a zsebemből a mobilomat, és már tárcsáztam is a számot, de nem kaptam választ. Vajon merre lehet? Újra hívni kezdtem, hátha csak épp kinyomtam mielőtt felvette volna. A folyosón abban a pillanatban elkezdett csörögni egy telefon. Felpattantam és az ajtóhoz siettem. Kiléptem a folyosóra. A túloldalon még mindig kicsöngött a készülék, legalább is a kezemben lévő ezt jelezte. De odakint már nem volt senki és a hang is eltűnt. Biztos csak véletlen. Ráadásul már képzelődök is. De mindegy…

Leraktam a telómat, és hátradőltem a széken. Körbenéztem a helyiségben… mindenfelé ruhák, meg kiegészítők. Annyi napszemüvege volt, hogy megszámolni se tudnám. Odamentem hozzájuk és elkezdtem felpróbálgatni őket. Minden alkalommal pózoltam a tükörbe és próbáltam menő lenni. Ha erre ez a megfelelő kifejezés.

Felvettem az egyik olyat, amit ma már valamelyik dal alatt viselt. Aztán ismét beálltam a tükörrel szembe, és úgy döntöttem, most én leszek Eric. Elképzeltem, ahogy a rengeteg ember előttem áll, kezemben a mikrofon és mindenki őrjöng és tapsol.

-          Hello mindenki!!! – kiáltottam – Most pedig az explosive love-ot fogom nektek elénekelni!

Aztán teljesen megfeledkeztem magamról és már nem volt megállás. Teljes beleéléssel énekeltem és próbáltam egy két ellesett táncmozdulatot is leutánozni. Végül azért a fejsérülés annyira nem kedvelte meg, hogy ennyit izgek mozgok ilyen rövid időn belül és jelezte, hogy bizony, ő még nem gyógyult meg. Jobb lenne, ha nem ugrálnék ennyit és inkább pihennék egyet.

-          Most tartsunk egy kis szünetet, mert megszédültem a sok ugrálástól. – közöltem a képzeletbeli közönségemmel – Köszönöm, tíz perc múlva folytatjuk! – képzeltem el a tapsot, ami bezengi a teret, aztán kiderült, hogy nem csak képzelem.

Legalább is, ha nem több száz, de egyetlen pár kéz épp nem messze tőlem tapsolt és a tulajdonosa hatalmas mosollyal nézett rám. Szinte azonnal elszégyelltem magam, attól, amit itt láthatott és már kitudja mióta nézte mit csinálok.

-          Bakker. Bocsi… Én csak. – tettem vissza gyorsan mindent oda, ahol eredetileg is voltak.

-          Nyugi. – nevetett – Örülök, hogy jól szórakoztál. – csukta be maga után az ajtót.

-          Remélem te is. – ültem le az egyik székre egy nagy sóhaj közepette.

Nem is mertem a szemébe nézni. Baromira cikinek éreztem, amit az előbb itt leműveltem. Nem akartam én azt, hogy ezt bárki is lássa. Főleg azt nem, hogy Eric legyen a közönség.

-          Ó, én nagyon! – nevetett.

-          Mióta álltál ott? – kérdeztem meg félve a dolgot, de valahogy sejtettem, hogy már a műsorom elejétől kezdve ott állhatott.

-          Épp elég ideje. – húzott elém egy széket, és leült velem szembe.

Aztán egy ideig csak nézett rám és nem szólt semmit. Egyáltalán semmit. Csak mosolygott és végigjáratta rajtam a szemét, majd az enyéimbe nézett és még jobban mosolygott.

-          Ugye tudod, hogy imádott a közönség? – szólalt meg.

-          A képzeletbeli közönség mindig hálás. – közöltem komolyan, mire elnevette magát.

-          Az biztos. De odakint a valódi emberek is nagyon bírtak! – mutatott a háta mögé.

-          Az jó… azt hiszem. – sosem gondoltam azt, hogy jó hangom van, így most sem hittem el igazán, hogy tényleg tetszettem a nézőknek.

-          Jenna! Hidd el! Baromi jó volt! Épp ezért, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy énekeltél velem!

Szinte azonnal megállt a szívem, amikor ezt kimondta, majd egy ötletem támadt, ami nem is tudom az agyam melyik bugyrából pattant ki.

-          Van egy ötletem! – szólaltam meg.

-          Mondjad! – nézett rám csillogó szemekkel.

Utálom, hogy így néz rám. Ettől a tekintettől még mindig majd elájulok. Hiába ismerem már egy jóideje. Lassan kezdtek az álombeli képek a szemem elé csúszni és éreztem, hogy ezt most nem kellene. Megráztam a fejem.

-          Na szóval… - tértem vissza a valóságba – Felénekelem a dalokat, aztán valaki aki szeret a színpadon állni, majd playbackel!

-          Oké. – vágta rá – Vagyis… - kapott észbe – Ilyesmiről szó sem lehet! Csak és kizárólag te énekelhetsz a te hangodon és nem engedem, hogy más arassa le a babérokat helyetted!

-          Jó, de nem akarok… Vagyis nem tudok…

-          Dehogynem tudsz! Ezt ma be is bizonyítottad! – mosolygott rám – Egyébként, hogy hogy már itt vagy?

-          Eljöttem a kórházból.

-          Azt észrevettem. – nevetett fel hangosan – Kiengedtek?

-          Elintéztem, hogy jöhessek. Itt akartam lenni. Meglepetés lett volna, de hamarabb észrevettél, mint arra számította… - már nem tudtam teljesen befejezni a mondatomat, mert ekkor közelebb hajolt és megcsókolt.

Egy pillanatig azt sem tudtam mit csináljak. Visszacsókoljak? Az összes gondolat elszállt a fejemből. Egy viszont megjelent. Ott van Drew. Ebben a pillanatban eltávolodtam tőle, és ő csak nézett rám nagy szemekkel, kérdőn.

-          Drew. – feleltem röviden és mindent értett.

-          Ne haragudj. – láttam, hogy őszintén gondolja – De nehéz kibírnom melletted.

-          Nehéz kibírnod mellettem? De… de miért?

Nem tudtam hirtelen mire is gondoljak pontosan. Lehetséges, hogy… nem. Ez hülyeség. Hogy szerethetett volna belém? Pont belém? Nem…

-          Tudod, kedves kakaós lány. El kell, hogy mondjak neked valamit. – mosolyodott el, de olyan kedvesen, hogy, ha az volt a célja hogy levegyen a lábamról, akkor gratulálok, mert sikerült.

Ám ekkor kopogtak az ajtón.

-          Bocsi srácok, de Eric rád várnak, tudod. Autogramm osztogatás, meg a beszélgetés. – jelent meg Alex harmadik félként.

-          Csesszemeg. – mondta alig hallhatóan maga elé – Bocsi, elfelejtettem. Megyek, csak egy perc.

Alex eltűnt, majd Eric is felállt a székből, inget cserélt. Semmit sem mondott ezek után. Én is csak csendben ültem tovább a széken, de vártam, hogy valamit esetleg majd még mond. Hogy talán közli, hogy ha végzett elmondja amit akart, de nem. Odalépett hozzám, megfogta az állam és maga felé fordította az arcomat. A szemembe nézett, majd egy fél mosollyal az arcán közelebb hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Utána már csak a léptei távolodását hallottam és, hogy becsukta maga mögött az ajtót.

Na jó. Ez így most nagyon fura volt. Meg fogok bolondulni tőle. És közben ott van Drew. Akit meg nem lehet elérni. Még mindig. Próbáltam közben újra tárcsázni, de semmi. Elraktam hát a telómat, majd inkább felkeltem a székről és úgy döntöttem elmegyek a szállodába. Azt hiszem rám fér egy forró fürdő. Elindultam hát. Az egyik ajtó mellett elhaladva hallottam Eric nevetését. Biztosan odabent volt a találkozó pár rajongójával. Vicces, hogy nem sokkal ezelőtt még bármit megadtam volna egy ilyen találkozóért, most meg… Együtt turnézok vele. Valószínűleg én vagyok az egyik legnagyobb mázlista a világon. Bár ezt lehet, hogy már mondtam.

Csendben haladtam előre és csak a saját lépteim keltette zaj maradt meg az éjszakai csöndben. Fura volt az addigi nagy felfordulás után a hirtelen jött némaság. De lehet, hogy most jobb is volt ez így. Nem tudtam kiverni Ericet a fejemből. Hogy vajon mit akart mondani. Egyszer már beszélgettünk ilyesmiről, mikor szintén csókban végződött a találkánk. Most viszont valahogy megint más volt, mint akkor. Teljesen más… Mintha valami nagyon komoly dolgot szeretne mondani… Á, hagyjuk! Csak bebeszélek magamnak baromságokat…

Hirtelen rezegni kezdett a zsebemben a telóm. Hatalmas öröm futott át rajtam a tudattól, hogy talán Drew az, de nem ő volt. Becki neve villogott a kijelzőn. Nem mintha neki nem örültem volna.

-          Szia Becki! – vettem fel a már zenélő készüléket.

-          Mi az, hogy te itt kórházba kerülsz és nekem meg nem is szólsz róla? – támadott le azonnal amivel sikerült elérnie, hogy nevetnem kelljen. – Nem olyan vicces ez! Ne nevess! Mesélj csak!

-          Rendben van. – feleltem, majd szép lassan elmeséltem neki mindent.

Csodák csodájára, de nem szólt közbe egyszer sem. Csak csendben hallgatott és néha egy egy döbbent hangot, vagy sóhajt hallatott. Egészen addig, amíg eljutottam a pár perccel ezelőtt történtekig.

-          Úristen!!! És mit mondott?

-          Semmit, mert mennie kellett.

-          Szerintem totál beléd van zúgva!

-          Becki… ne kezd el megint. És amúgy is… tudod, hogy Drewt szeretem.

-          Meg Ericet is.

-          Talán… Azt hiszem. Nem tudom…

-          Na ha eldöntötted, akkor majd hívj vissza, még mielőtt kitör a világvége és úgy ér utol, hogy nem tudom az igazat.

-          Oké. – nevettem fel.

-          És ugye fogsz még vele énekelni?

-          Utálok a színpadra állni és ezt te is tudod. Inkább csak háttérember vagyok.

-          De te magad mondtad, hogy Eric szerint is oda meg vissza volt tőled a nép. Ne legyél már ilyen mamlasz! Ha van rá lehetőséged, hogy megteremtsd magadnak a hírnevet, a karriert, a… a… minden mást is ami még ezzel jár, akkor miért ne ragadnád meg az alkalmat?

-          Nem olyan egyszerű az.

-          De azért ígérd meg, hogy megpróbálod.

-          Becki…

-          Ígérd meg!

-          Jó, megígérem.

-          Ezt már szeretem! Na csajos, most viszont mennem kell! Majd még cserélünk információkat, mert nekem is van mit mesélnem! Aztán majd jelentkezz nekem a franciáktól! Tu comprends?

-          Oui mademoiselle! – feleltem nevetve - Becki, miért nem mondtad, hogy tényleg jó hangom van? Vagyis… azt mondják, hogy az.

-          Szerinted meddig próbálkoztam ezzel? Aztán kénytelen voltam azt mondani, hogy mégse, mert meggyőzhetetlen voltál.

-          Tudod, milyen vagyok. Néha ütni kéne, hogy a fejembe menjenek a dolgok és elhiggyem azokat.

-          Lehet, hogy néha alkalmazni fogom. Csak fussunk össze! Na de most szia!

-          Szia Becki.

Jót nevettem magamon, aztán mosolyogva sétáltam tovább, és már közben odaértem a szálló elé. Lassan vettem a fokokat az emeletre. Most tudatosult bennem, hogy a következő állomás tényleg Párizs lesz. Mintha csak hazamennék. Nagyon fura lesz ott lenni. Lehet, hogy akkor otthon lakom majd és nem is szállodában, hogy ne fizessenek miattam fölöslegesen szobát. Ha Becki nem mondja, nekem igazából eszemben sincs, hogy már oda megyünk és nem a németeknél állunk meg. Már el is felejtettem, hogy kaptuk az infót, hogy későbbre csúszik a német koncert valami miatt. Ez a kis kórházi kiruccanás bekavart itt a dolgokba.

A szobámba érve, csak leültem az ágyra és bámultam magam elé. Annyi érzés cikázott bennem, hogy egyszerűen nem tudtam őket feldolgozni. Nem tudtam mit hova soroljak és ez nagyon rossz volt. Bizonytalanságot éreztem. Szerelemet. Szeretetet, biztonságot és közben meg féltem. Féltem attól, hogy mit is érzek pontosan. Nem tudom eldönteni és ez rossz. Nagyon rossz. Eric, Drew… a régi kérdés újra előtérbe került. Ami igazából nem is annyira régi. Miért kell, hogy ez az egész ilyen nehéz legyen?

A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne valamivel megtömnöm. Nem volt már a szálloda étterme nyitva, így hát lementem egy közeli kisboltba. Vettem egy kis csokis croissant meg kakaót. Csak, hogy hű maradjak a nevemhez. Meg ez a kombó bármikor jöhetett, ha éhes voltam. A kisboltban vidáman köszöntött a pult mögül egy idősebb férfi. Hamar megtaláltam mindent, amit szerettem volna. Fizettem, köszöntem és már ismét az éjszakai levegő csapta meg az orromat. Visszaindultam a szálláshoz, de útközben inkább leültem egy padra és lassan falatozni kezdtem.

Kissé már kezdett hűvös lenni, de valahogy nem bántam. Az viszont, hogy lassan szükségem volt egy fájdalomcsillapítóra kevésbé volt jó érzés. Előkotortam egy gyógyszert a táskámból, majd leöblítettem egy kis kakaóval, bekaptam az utolsó falat croissant, aztán a frissítőmet iszogatva sétáltam tovább. Nem siettem. Nem is akartam sietni. Valahogy most jobb volt egyedül. Igaz a szobámban is egyedül lehettem volna, de ez mégis más volt. Mint ahogy már lassan én is más vagyok. Sok mindenben segített, és változtatott meg ez az utazás. És még közel sincs vége. Nem tudom mi lesz a vége… de remélem, hogy valami jó.

Pár perc múlva már újra a folyosón sétáltam a szobám felé. Gondoltam megpróbálom megint elérni Drewt, hogy elmondjam neki, hogy ne keressen a kórházban, mert már nem vagyok ott. Épp kicsöngött a készülék, amikor zenélést hallottam. Eric szobájából jött a zene. Bekopogtam, de nem jött válasz. Megpróbáltam bejuthatok-e, de a várva várt zárt ajtó nyitva volt, így elém tárult a szoba teljes pompájában. Gyorsan becsuktam magam után és beljebb sétáltam. A zene még hangosabban szólt. Próbáltam megkeresni a forrást. Hamar rájöttem, hogy az ágy felől érkezett a zaj. Közelebb sétáltam. Nem akartam feltúrni, így csak füleltem. Aztán végül az ágy alatt megpillantottam a zenélő és villogó készüléket. Kinyomtam a hívást és lehasaltam, hogy elérjem a mobilt. Akárhogy nyújtóztam nem sikerült. De mit kereshet egyáltalán itt Drew telefonja? Lehet, hogy kémkedett? Na majd megtudakolom tőle. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért nem értem el eddig. Beljebb másztam az ágy alá és mikor épp megfoghattam azt, kinyílt az ajtó és három pár láb sétált be rajta. Nem tudom, hogy most mi lenne jó. Ha felfedném magam… vagy ha nem. Lehet, hogy jobban járok, ha csendben maradok. Nem szeretnék magyarázkodni, hogy mit kerestem itt. Mert még ha csak Eric jött volna egyedül… de nem. Ahogy hallom Tomas és Alex társaságában érkezett.

-          Elmondtad neki? – szólalt meg Alex.

-          Nem, nem tudtam. – felelt Eric.

-          Pedig lassan itt az ideje… szerintem ezt így nem folytathatod már sokáig.

-          Igen, tudom.

És ebben a pillanatban hangosan zenélni kezdett a telefon a kezemben. A szívem pedig kihagyott két ütemet.