17. Fejezet - V.I.P.

Sziasztok! :) 

Már hoztam is az újabb fejezetet. :) Remélem tetszeni fog nektek ez is. :)) Köszönöm a véleményt, a pipákat. :) Remélem továbbra is megosztjátok velem a gondolataitokat, mert számomra ez nagyon fontos ^^
A következő fejezettel igyekszem, de már most neki kell ülnöm a többi történetemnek is, mert várják őket :D De sietek ahogy tudok! ;)

És készült egy facebook oldal, ahol elérhetitek a története, vagy engem: https://www.facebook.com/AzEricProjekt

Nyugodtan írjatok, ha bármi kérdésetek, vagy felvetésetek, ötletetek van! :))

-          Ja, hogy ezt elfelejtettem mondani? – vigyorgott pimaszul.

-          Igen, úgy rémlik, mintha ez az infó valahogy kimaradt volna az elhangzottak közül.

Fölálltam, majd hátrébb vonultam a már az úton haladó buszban. Megálltam és bámultam az elsuhanó fákat, aztán hallottam, hogy valamit beszélnek rólam, de nem értettem csak apróságokat, és végül léptek közeledtek felém.

-          Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ez a dolog bántani fog… nem akartam, hogy ez legyen ennek az egésznek a vége. – lépett mellém, de én még mindig az utat fürkésztem csak.

-          Már mindegy. – rántottam meg a vállam.

-          Kérlek, ne haragudj rám. – kért olyan szépen, mint még soha.

Felé fordultam, majd elmosolyodtam. Olyan bűnbánó szemekkel nézett rám, hogy nem bírtam ki, és átöleltem. Meglepődött, de aztán felbátorodott, és ő is átfonta rajtam a karjait. Éreztem a mellkasában dobogó szívét. Most először éreztem ennyire közel magamhoz.

-          Nem haragszom. – néztem rá nevetve.

Hirtelen akkorát fékelt a sofőr, hogy sikeresen ráestünk az egyik székre. Eric arckifejezését látva, kifejezetten élvezte a szitut, majd mind a ketten nevetésben törtünk ki.

-          Akkor tényleg nem haragszol?

-          Dehogyis. Csak élveztem, hogy húzhatom az agyad. – pöcköltem meg az orrát, majd felálltam az öléből, ahova az előbb sikerült esni.

-          Á, igazán? – mondta, majd visszarántott.

Zavarba ejtően közel hajolt hozzám. Az arcomon éreztem a lélegzetét. Egy ideig csak méregetett, majd megszólalt:

-          Élvezed, hogy játszhatsz velem?

-          Őszintén? – mosolyogtam rá.

-          A lehető legőszintébben.

-          Nagyon! – adtam a tömör választ, majd felpattantam és elindultam vissza a többiekhez, akik minket figyeltek, majd nevetésben törtek ki a végkifejletet látván.

Alex, Edin és Tomas röhögtek a legjobban. A lányok érdekesen néztek. Kicsit furák voltak. Na mindegy is. Őket még eddig nem láttam, vagy csak túlságosan el voltam foglalva Erickel... pedig már rég ott táncolnak mögötte… De majd meglátjuk mi lesz ebből. Vagy befogadnak a szívükbe, vagy nem.

-          Hé kicsi lány! – lépdelt felém Eric – Nem tudod mit szabadítottál el! De ha harc, hát legyen harc!!! Helsinki vigyázz, mert támadunk! – emelte a magasba diadalmasan a jobb öklét.

-          Azt hiszem jobb lesz, ha beszerzek egy golyóállómellényt!

-          Mindenképpen! – kacsintott rám, majd kényelmesen elhelyezkedett ott, ahol korábban is ült.

Én is elfoglaltam egy széket, előkotortam a fülhallgatómat és a telefonom, majd papírokat és rajzeszközt. Ha már Erickel bevásároltunk, akkor ideje használni is a dolgokat.  Nekiláttam tervezni. Már nagyon régen nem volt rá alkalmam, de most, hogy ennyit fogunk utazni, így bőven belefér. És már legalább azt is tudom, hogy Helsinki az első állomás. Még utazhatunk jócskán, mire odaérünk. Nem tudom miért nem repülővel mentünk. Talán Eric szereti, ha sokáig össze van zárva az embereivel? Akkor szép kis útnak nézünk elébe! Bár, végül is… itt az egész nyár előttünk, úgyhogy belefér.

Sokáig ültem ott és nem is tűnt fel, hogy mennyire telik az idő. Egyszer sem álltunk meg a kompig, amivel átmentünk Finnországba. Így azért hamarabb odaérünk, mintha körbe mennénk teljesen.

-          Üdv újra a köreinkben! – mosolygott rám Eric, mikor csatlakoztam hozzájuk a korlátnál.

Már egy jó ideje szeltük a vizet. Elvileg hamarosan átérünk a finnekhez.

-          Hello. – mosolyodtam el én is.

-          Hogy haladsz?

-          Egész jól. Kikapcsoltam.

Rátámaszkodtam a korlátra és a vizet kezdtem figyelni. A hűs tengeri levegő még jobban megcsapta az arcom, ahogy kissé kihajoltam.

-          Igen. Azt észrevettem. – állt mellém szorosan Eric – Egyszer odaálltam föléd, és figyeltem percekig, hogy rajzolsz, és kérdeztem is valamit, de semmi reakció.

Meglepődtem. Tényleg ennyire sikerült volna kizárnom a külvilágot?

-          Bocsi. – húztam el a számat.

-          Tetszett, amit láttam, úgyhogy nincs harag. – vigyorgott, majd elkezdett távolodni – A rajzok is, meg maga az összkép is. – csinált kis négyzetet a mutató és hüvelyujjaival, majd becsukta az egyik szemét és én kerültem az apró kis keretbe.

-          Majd adok neked egy képet magamról emlékbe, ha elválunk, hogy nézegethesd.

-          Király! De óriásméretben kérem, és kirakom az ágyam fölé! – kontrázott rá, majd nevetve folytatta – Gyere, ebédeljünk! A srácok már várnak minket.

Intett, hogy menjek, majd úgy tettem, ahogy kérte. Mikor odaértem mellé átkarolt, és úgy sétáltunk tovább. Fölértünk a buszra és mindenki körbeülte az asztalt. Mindenféle földi jó várt ránk, és senki sem szégyenlősködött. Annyiszor szedtek amennyiszer akartak, és senkit nem zavart semmi. Igazi kis családias ebéd volt. A lányok is, úgy éreztem kezdenek megbarátkozni velem. Aminek kifejezetten örültem. Nem akartam senkivel sem rosszban lenni a nyáron. Pláne, hogy össze leszünk zárva…

A délután hipergyorsan elment. Végig beszélgettünk, játszottunk, meg melóztunk. Egyáltalán nem éreztem soknak az utazást… bár mondjuk még csak most indultunk el, ha azt nézzük hány ezer km vár még ránk. Éjszaka sikerült leérnünk Helsinkibe. Mondanom sem kell, hogy mindenki olyan volt már, mint akit megnyúztak. Álmosak voltunk, fáradtak, és már nem találtuk a helyünket a buszon. Megálltunk a szállodánál. Még így is akadtak emberek, akik vártak minket, jobban mondva Ericet, annak ellenére, hogy mennyire késő volt már. Eric kiosztott pár aláírást, meg pózolt pár fotóhoz, aztán véglegesen becsukták mögöttünk az ajtót. Megkaptuk a szobakulcsokat, és felvonultunk a szükséges holmikkal. Milyen meglepő, pont Eric mellé kerültem! Persze, csak szobaügyileg. Azért azt nem hagytam volna annyiban, ha egy szobába kért volna minket, de azon sem csodálkoznék, ha ez is Mr. Saade kérése lett volna.

Kipakoltam, vettem egy forró zuhanyt, majd bebújtam az ágyba. Már éppen elnyomott volna az álom, mikor arra keltem fel, hogy az ágy besüllyed mellettem. Ijedtemben felsikítottam volna, de a számra rakta az illető a kezét, így sikerült elhallgattatnia. Próbáltam kapálózni, de lefogott.

-          Cssss. Én vagyok az… Nem akartalak megijeszteni. Ne haragudj, de ha megállok kopogni, észrevesznek. – azonnal felismertem, hogy Drew az illető.

Még jó, hogy könnyen felismerem az embereket a hangjukról, még ha nem is látom az illető arcát.

-          Hogy kerülsz ide? – kérdeztem és felkapcsoltam a kislámpát az ágy mellett.

-          Én is turnézom veletek, csak külön utakon. – mosolygott.

-          A szívbajt hoztad rám, ugye tudod? Ne csinálj ilyeneket. Kérlek.

-          Ígérem, próbálok nem ijesztő lenni a jövőben. – fogta meg a kezem – Legalább is, ha rólad van szó.

Olyannyira személyes lett a légkör közöttünk, hogy hirtelen meg sem tudtam szólalni. Ilyet még nem nagyon tapasztaltam eddig.

-          Drew.

-          Igen? – nézett rám úgy, mint aki vár valamit.

-          Ugye te nem mondtál semmit Ericnek?

-          Nem. – hallottam a csalódottságot a hangján.

De mire várt? Talán arra, hogy szerelmet vallok? Abban reménykedhet. Azt nem fogok. Remélem nem jutok el addig a pontig. Legalább is… nem szeretnék… Vagy igen? Ez a baj, hogy már én magam sem tudom, mit szeretnék és mit nem. Mi lenne jó és mi nem…

-          Minden rendben amúgy?

-          Igen. – bólintottam.

-          Örülök. – mosolygott rám, és utána végig engem fürkészett – Furcsa ez a helyzet így.

-          Igen, szerintem is. – húztam fel a lábaimat.

-          Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni, ne haragudj.

-          Semmi gond… csak tényleg furcsa így. Szokásod lesz most már beosonni hozzám?

-          Hát, ha szeretnéd. – vigyorgott.

-          Nem igazán ínyemre való a szívinfarktus közeli állapot. – nevettem, majd annyira nem figyeltem oda közben, hogy lecsúsztam az ágyról, és elég nagy zajt csaptam, ahogy földet értem.

Drew mellém térdelt, én meg még mindig csak nevettem, aztán észbe kaptam és befogtam a számat. Ha valaki meghallja, akkor lebukunk, és most ez cseppet sem hiányzott. És nem azért, hogy egy fiúval találnak a szobámban. Bár, ha bejönnek a többiek és már első este idegen pasassal találnak, biztosan meglenne rólam a véleményük… Meg ugye Drewval megvan a mi közös kis titkunk, amiről jobb, ha nem tud senki. Pláne, hogy a lebukás után feltűnő lenne, ha megjelenne mindenhol. Jobban szemet szúr az olyan ember, aki valami miatt bevési magát az emlékezetedbe.

-          Jenna…

-          Pszt. – tettem a mutatóujjam az ajkára.

Odakintről motoszkálást hallottam, meg a szomszéd szobából is. Bíztam benne, hogy nem akarnak átjönni, megnézni minden rendben van-e. De ha mégis, akkor Drewt elbújtatjuk gyorsan.

Közben éreztem, hogy rajtam marad a tekintete, és az enyém is visszavándorolt rá. Az ujjam még mindig az ajkait érintette. A szívem a torkomban dobogott, de próbáltam nem mutatni azt, ami rám tört, és próbáltam nem remegni… de nagyon nehéz volt visszatartani, mert közel álltam hozzá. Megfogta a kezem, lehúzta az ajkáról az ujjam, majd elkezdett egyre közelebb hajolni hozzám. Úgy éreztem menten elájulok… Egyáltalán biztos, hogy felébredtem már? Vagy az egészet csak álmodom? Most tényleg meg akar csókolni? Drew! Drew?

Aztán valaki kopogott az ajtómon és azonnal szétrebbentünk.

-          Igen? – szóltam ki, és közben mutattam, hogy maradjon csöndben.

-          Alex vagyok.

Intettem Drewnak, hogy bújjon el, és azonnal bevetődött az ágyam mögé a földre. Feltápászkodtam, és az ajtóhoz sétáltam. Még egyszer visszanéztem, hogy minden oké-e, majd kinyitottam az ajtót.

-          Minden oké nálad? Zajt hallottam. – mondta Alex, és látszott rajta, hogy rettenetesen álmos.

-          Igen, persze, csak annyira forgolódtam, hogy sikerült leesnem az ágyról. – mosolyogtam rá.

-          Vigyázz magadra. – mosolyodott el ő is – Visszamegyek aludni. További jó éjszakát.

-          Neked is.

Becsuktam az ajtót, majd visszasiettem az ágyhoz. Nem tudom miért rohantam annyira. Talán vártam lesz-e folytatás… talán csak kíváncsi voltam mi ez az egész, és örültem volna, ha kapok választ.

-          Drew! – szóltam halkan, de semmi reakció nem jött.

Átsétáltam az ágy másik oldalára, de ott sem volt. Benéztem az ágy alá, de semmi. Megnéztem a fürdőben, szintén semmi.

-          Drew! – suttogtam még mindig a semmibe.

Azt hiszem lelépett. De hogyan? Körbe néztem még egyszer. A fürdőben nyitva volt az ablak. Kihajoltam, de egy árva lélek sem volt az utcán. Elvégre mégis csak éjnek éjjelén járunk. Hát, akkor ennek a kis titkos összejövetelnek már vége is. Alex betáncolt és megzavarta a dolgokat. Bezártam az ablakot, majd visszamásztam az ágyamba, és teljesen magamra húztam a takarót. Behunytam a szemem és még mindig előttem volt a jelenet, a majdnem csókról. Beckivel beszélnem kell hamarosan, úgy érzem. Szerintem ki lesz akadva, hogy nem hívtam fel azonnal. Drew meg ezen túl az ablakokon keresztül fog közlekedni? Ő a titokzatos herceg, aki sosem jön az ajtón… Na jó, Aimer Jenna Diélia ezt most fejezd be!

Nem tudom, hogy végül elnyomott-e az álom, vagy mi lett, mert már csak arra emlékszem, hogy valaki rávetődik az ágyamra. Mindenki az ágyamat nézte ki magának, vagy visszatért az Ablakherceg?

-          Jó reggelt! – hallottam.

-          Neked is Drew! – mondtam félálomban, majd átfordultam az oldalamra, és mikor felfogtam, hogy mit mondtam, azonnal kipattantak a szemeim és felültem.

-          Mesélj csak nekem. – hallottam Eric nevetését – Ki az a Drew?

Odahasalt mellém, felkönyökölt és engem nézett mosolyogva. A franc az elszólásokkal. De gyorsan túllépek ezen a témán…

-          Ajj… senki, csak álmodtam… - nyomtam az arcába a kispárnámat, mire nevetve elterült az ágyon.

Csak mosolyogtam rajta. Aranyos volt, ahogy most ott feküdt, mint a kis pikniken előző reggel, amit szervezett nekünk. Végül kikászálódtam mellőle.

-          És mire fel volt ez az ébresztő?

-          Csak gondoltam megleplek.

-          Örülök. – gúnyolódtam vele, miközben kivonultam a fürdőbe és elkezdtem fogat mosni.

-          Ne mondd, hogy nem esett jól az ébresztőm. Nem sokan mondhatják el, hogy Eric Saade ugrik be melléjük az ágyba ébresztőként, pedig hidd el, sokan verekednének ezért a lehetőségért.

Utánam jött és megállt az ajtóban. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, és csak engem nézett. Minden egyes porcikámon éreztem a tekintetét.

-          Ugye tudod, hogy ma buli van? Turné első állomás, innen már nincs megállás! Ó ez még rímelt is! Király vagyok! – vigyorgott.

-          Csak el ne szállj magadtól! – mostam meg az arcom, majd megtöröltem és elé álltam – Szóval úgymond premier buli lesz?

-          Pontosan! Érted te a dörgést!

-          Naná! – nevettem majd visszasétáltam a szobába, és a szekrényemhez léptem – És, mielőtt bármit is mondanál. Nem kérek divattanácsot a buli szerkómhoz. Megoldom, hidd el! – mosolyogtam rá – Neked viszont lehet nem ártana egy kis segítség.

-          Miért? Mi a baj a szerelésemmel? – nézett végig magán, miközben kifelé tessékeltem a folyosóra.

Igazából semmi baj nem volt azzal, ahogy fel volt öltözve. Sőt, kifejezetten jól nézett ki. Csak ha már ő így, akkor én is, ugye… Visszaléptem a szekrényemhez, és kikaptam egy fölsőt, meg egy nadrágot, megfésülködtem, és elindultam reggelizni. De amint kinyitottam az ajtót meg is torpantam. Eric állt velem szemben, és csak némán figyelt.

-          Te miért nem vagy még reggelizni?

-          Tudod… Mindenkit megkérdeztem, és semmi baj nincs a ruhámmal. – lépdelt közelebb, mire belőlem majdnem kitört a nevetés.

Tényleg képes volt megkérdezni az embereket, hogy nem gáz-e a szerelése, csak mert én azt mondtam, hogy szüksége lenne egy két tanácsra.

-           Tetszik ez nekem. – simított végig az arcomon gyengéden az ujjaival.

-          Srácok jöttök? – jelent meg a folyosó végén Alex.

-          Igen. – válaszoltam rögtön és kibújtam Eric karmaiból.

Hallottam, ahogy elindul utánam, majd ahogy utolért átkarolt. Nem tudom már hova tenni azt, ahogyan viselkedik. Jól esik meg minden, és ha nem abban a helyzetben lennék, amiben vagyok, nem is ellenkeznék egy pillanatig sem.

-          Bocsi, hogy így belekontárkodom. – maradt le hozzánk Alex – De van köztetek valami? – kérdezte sejtelmes mosollyal.

-          Nincs!

-          Van!

Feleltünk egyszerre, majd Alex furcsán nézett, meg én is Ericre, aki csak mosolygott.

-          Én ezt most nem értem. – nevetett Alex.

-          Nyugi, én sem. – feleltem még mindig kérdőn nézve Ericre.

-          Csak szórakozom! – nevetett Eric, mire oldalba böktem.

Nevetve szaladt előre, mint a gyerekek, mi meg utána. Bármennyire is akartam nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról.

Reggeli után kimentünk a színpadhoz. Míg a technikusok állították a fényeket és a hangfalakat, meg ami kell, addig Eric és a táncosok elvonultak egy terembe a táncokat lepróbálni. Én kivittem magammal néhány ceruzát, meg vázlatfüzetet, és leültem a nézőtérre rajzolni. Most nem vittem a zenemasinámat. Jó volt hallgatni a próba zaját.

Délután meg megyünk Erickel vásárolni. Most neki veszünk ruhákat, az ötleteim és elképzeléseim alapján. Izgalmas lesz!

Azért be kell valljam, hogy élvezem ezt az egészet, mert oda megyek ahova akarok. Mindenki tudja, ki vagyok, miért vagyok itt, és nem akar kizavarni senki innen. Mindannyian kaptunk egy-egy V.I.P. kártyát, fényképpel, névvel ellátva, és így jogosultak vagyunk mindenhova bemenni és elvileg különlegesen kedves kiszolgálásban részesülünk. Legalább is Tomas ezt mondta, mikor megkaptuk a kártyákat.

Mindenki elvégezte a dolgát, megvoltak a próbák és Erickel béreltünk egy autót. Elindultunk valami üzletbe. A szálloda információján hasznos útbaigazítást kaptunk, így könnyedén indultunk utunkra.

-          Azért, annak ellenére, hogy szívom a véred, jól érzed magad velünk? – kérdezte váratlanul Eric.

-          Igen. Nagyon jól érzem magam.

-          Akkor jó. – mosolygott – De tényleg őszintén mondd meg bármikor, ha elvetem a sulykot, mert akkor visszafogom magam. Nem akarom, hogy bármi rossz legyen neked, vagy kellemetlenül érezd magad.

-          Rendben van. Ha bármi ilyesmi lesz, szólok. – ez most nagyon jól esett – Aranyos vagy.

Rám nézett és elmosolyodott. Ez a pillanat elég volt arra, hogy megtörténjen a baj. Megcsúszott az autó a nem túl száraz aszfalton, és azon imádkoztam, hogy csak éljük túl!

16. Fejezet - Indulás!!!

Sziasztok! :)

Ahogy ígértem, már itt is vagyok a fejezettel! :) Remélem tetszeni fog. :) Köszönöm a megértést, hogy eddig nem voltak részek, de most már belelendülök és nincs megállás! :))
Nagyon várom a véleményeiteket! :) Mindenre kíváncsi vagyok! ;)

Bedobtam még a törülközőmet, és behúztam a bőröndön a cipzárt. Remélem minden holmimat elraktam. Mondjuk, nem sok mindent tudnék itt hagyni.  Bár az is igaz, hogy alapból sem volt sok, mert ugye alig pár dologgal láttam neki az útnak. Igazi nagyhátizsákos túra… csak bőrönddel. Most pedig irány a turné! El sem hiszem! Csak az úti célt nem nagyon tudom még. Nagy gondolatmenetemet a hirtelen megszólaló telefonom törte meg. Szinte macskaként vetődtem érte az ágyra, mert már nagyon vártam egy bizonyos személy hívását, akit hiába próbáltam meg elérni, nem reagált.

-          Drew!!! – vettem fel azonnal a készüléket a kicsi zöld gombbal.

Igen… Őt akartam elérni. Végre visszahívott! Szerettem volna megtudni pár dolgot.

-          Mi a baj? – rögtön ráérzett, hogy valami nem stimmel.

Bár lehet, hogy ezt onnan is sejtette, hogy vagy kétszázszor kerestem.

-          Ugye nem intézkedtél, hogy lebukhassam?

-          Én? – meglepett volt.

Nem tűnt megjátszottnak a kérdése. Őszintén hangzott, hogy fogalma sincs miről van szó. Na de majd mindjárt megbeszélünk mindent.

-          Nem, a szomszéd öreg néni, aki Párizsban mindig átkopog, mikor hangosan hallgatom a zenét. Ugyan ki? Meg amúgy is… Minek neked a telefon?

Utálom, ha valakit nem lehet elérni. Főleg, ha fontos lenne, és hiába van ott a készülék, csak csörög, csörög, és semmi válasz.

-          Ne haragudj, csak lenémítva elsüllyesztettem a telefonomat a szekrényem mélyébe, és most találtam meg.

-          Jó kifogás… még eldöntöm, hogy elfogadom-e. – mosolyodtam el magam.

Akármennyire is szerettem volna, nem tudtam rá haragudni valami miatt. Fura egy srác volt, de mégis volt benne valami különös, ami érdekelt, és mozgósította a fantáziámat. Titokzatos volt. Nagyon is titokzatos, és talán pont ezért foglalkoztatott ennyire… Meg hát az a jelenet, amikor képes volt bemászni hozzám az ablakon… Szerintem nem sokan képesek ilyesmire.

-          Majd harcolok érte, hogy elfogadd! – hallottam a hangján, hogy már szinte nevet – Tényleg ne haragudj rám. Mikor megláttam, hogy kerestél, az volt az első, hogy visszahí…

Aztán csak csend.

-          Drew!! Hallo! Drew itt vagy? – próbálkoztam, de semmi – Megszakadt… Fantasztikus.

Akkor ma sem leszünk okosabbak és nem tudok meg többet. Eric és a blog téma még mindig idegesít. Be kell vallanom, hogy félek a lebukástól. Nehéz lesz úgy blogolni, hogy éjjel-nappal össze leszünk zárva, Mr. Tökéllye. Azért persze, még egy gyors bejegyzés az éjjel is született. Egyre népszerűbb az oldal, így nem kellene meglepődnöm, hogy Eric fülébe is eljutott a híre. Most is… felraktam a bejegyzést és pár perc múlva már jöttek a kommentek, meg mindenféle visszajelzések. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sok embert fog érdekelni amiket felirkálok a világhálóra…

Zsebre raktam a készüléket, majd felállítottam a bőröndöt, hátamra kaptam a táskámat, és elindultam lefelé. Odalent kifizettem a szobabérlést. Jobban járok ha kijelentkezem. Minek fizessek azokra a napokra is, mikor itt se vagyok?

Kiléptem az utcára. Még nagyon korán volt, így csak a munkába induló emberek voltak az utcán. Furcsa volt itt állni megint csomagokkal… de még visszatérek. Hirtelen befordult a már jól ismert autó az utcába, és megállt közvetlen előttem. Az anyós ülés ablaka elkezdett lefelé húzódni, majd szembe találtam magam a vigyorgó Eric Saadeval.

-          Jó reggelt. – köszönt.

-          Jó reggelt. – mosolyogtam vissza rá.

-          Tudnál nekem segíteni? Szükségem lenne egy kis útbaigazításra.

-          Igen? – néztem rá gyanakodva, hogy vajon, most éppen mire készül.

-          Találkoznom kéne egy lánnyal, aki jön ma velünk turnézni, de egyszerűen eltévedtem és nem tudom, hol lehet. Félek, hogy most várni fog rám, de hiába… - váltott szomorúra.

-          Miről lehet ezt a lányt megismerni?

-          Barna haja van, barna szeme.

-          Ilyen nagyon sok lánynak van. Nem szűkítetted le túlságosan a kört.

-          Ó! Tudom már! Szereti a kakaót! – nézett felderült arccal, mire elnevettem magam – Pont ilyet szokott inni! – nyúlt a hátsó ülésre, és elővett egy dobozos kakaót, mint amilyet magamra borítottam azon a napon, ami sorsfordító lett számomra – Nézd.

A kezembe adta, majd mint aki szellemet lát, hatalmasra tátotta a száját, és úgy nézett rám meglepetten. Imádom mikor idiótára vált, és nem lehet kiszámítani mire készül. Szeretem az ilyen játékokat.

      -     Úristen!!! – kiáltott fel.

      -     Mi az?

      -     Te vagy az! Jézusom! Ne haragudj Jenna, de a kakaó nélkül meg sem ismertelek.

      -     Hülye vagy! – nevettem, és ő meg csak nézett rám azzal az ellenállhatatlan mosolyával. 

      -     De tudom, hogy szereted a hülyéket. – kacsintott rám.

      -    Mitől vagy te ebben olyan biztos? – támaszkodtam az ajtóra, és kicsit beljebb hajoltam, ő meg még közelebb.

      -   Mert akkor már nem lennél itt. – mondta szinte suttogva, és már zavarba ejtően közel voltak egymáshoz az ajkaink.

Komolyan átfutott az agyamon, hogy a kezeim közé fogom az arcát, és megcsókolom. Aztán gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot a fejemből. A helyére pedig Drew mászott. Drew… Eric. Mind a két fiú az őrületbe kerget azzal, amiket művel.

-          Nem akarsz beülni? – kérdezte meg végül, amivel most már vissza is rázott a valóságba.

-          De... de igen. – léptem hátrébb.

Eric kiszállt és odajött hozzám. Elvette a bőröndömet, meg a táskámat, és berakta a csomagtartóba. Beültem végül az anyósülésre, ő vissza a volán mögé, és elindultunk. Nem tudom mit gondolhat az ilyen elbambulós pillanataimról. Tuti elkönyvelte magának, hogy ő jár a fejemben.

-          Azt hittem több minden lesz. A táncos lányok vagy nyolc táskával jönnek fejenként. – forgatta a szemeit – Nem bántásból, csak fölösleges annyi cuccot hozni.

Elnevettem magam az arckifejezésén. Olyan fejeket tud vágni, hogy már komolyan elgondolkodtam azon, hogy órákat veszek tőle grimasz ügyben.

-          És neked mennyi cuccod van? – kérdeztem.

Egy ideig nem szólt semmit, csak nézett maga elé, mint amikor a bűnös inkább próbál hallgatni, mert már nem tudja mit is mondjon.

-          Sejtettem. – mosolyogtam rá.

-          Jó, de nekem egy rakat fellépő ruhám van…

-          Oké, nem kell mentegetőzni.

-          Legközelebb inkább meg sem szólalok. – mondta úgy, mint egy durcás kisgyerek.

Mereven bámulta az utat, lebiggyesztett ajkakkal, majd egy ideig nem mondott semmit. Én meg nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg megsértődött, vagy csak játszik. Bár ahogy őt ismerem, inkább csak játszik velem megint. Szerintem ehhez jobb lesz, ha hozzászokom. Mint ahogy említettem szeretem az ilyen őrültségeket, de még senki nem játszott velem ilyen sokat, mint Eric. Így nem vagyok beedződve…

-          Azért a kakaónak örülsz? – szólalt meg végül.

Olyan aranyosan kérdezte, hogy komolyan megsajnáltam, és legszívesebben átöleltem volna, de van egy olyan érzésem, hogy nem jöttünk volna jól ki belőle… És nem arra gondolok, hogy egymásnak estünk volna, hanem ő vezet… elrántja a kormányt és kész a baj.

-          Igen. – mosolyodtam el – Nagyon. Tudod, hogy mennyire szeretem.

-          Tudom hát! – vigyorodott el ő is – Kakaós lány. – kacsintott ismét felém.

Eric! Ne csináld ezt légyszi! Ha meg akarsz ölni, csak így tovább, de én még szeretnék élni! Annyira… olyan… nem is tudom mivel, de úgy hat rám, mint még soha senki más. Csak félek, hogy megfog utálni, ha meg tudja én kezelem a blogot, amiről már ő is tud. Sikerült ügyesen kijátszanom a dolgokat, és elbeszélgettünk, hogy igen, már jártam én is a blogon egyszer talán, de annyira nem szoktam a neten lógni, aztán hamar témát váltott és szerencsére itt le is rendeztük a dolgokat.

És ha jobban belegondolok, szeretem mikor Kakaós lánynak hív. Ő az egyetlen, aki bármilyen becenévvel illet, és ez olyan, hogy összeköt minket. Na jó… ilyen hülyeségeket! Nem agyalok tovább, mert annak nem lesz jó vége… vagy hát… na hagyjuk inkább.

-          Mit szólnál, ha megállnánk megreggelizni valahol? – kérdezte, majd le is parkolt.

-          Mondjuk itt? – nevettem rá.

-          Mondjuk itt. – állította le a motort, majd intett a fejével, hogy szálljunk ki.

Egy kisebb park mellett álltunk. A hátsó ülésről kiemelt egy kosarat, majd elindultunk a fák közé. Megállt, leterített egy plédet, és leültünk.

-          Nem fogunk elkésni? – kérdeztem, miközben ő mindent egyesével kipakolt.

-          Nem. Igazából… Be kell vallanom valamit.

-          Mit csináltál? – mosolyogtam.

-          Kicsit füllentettem az indulás idejével kapcsolatban.

-          Miért is?

-          Hogy együtt tudjunk kakaózni! – emelt ki még egy dobozt a kosárból – Egészségedre! És jó étvágyat! Van itt minden, ami kell.

Tényleg így volt. Egy rakat gyümölcs volt előttünk, mindenféle péksütemények, kekszek, csokoládé. Meg a kakaó.

-          Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csináltad. – szólaltam meg végül, mikor felfogtam, hogy mit mondott.

-          Pedig de. – mosolygott rám – Több nyugtunk nem nagyon lesz, most, hogy nekiindulunk a turnénak.

-          Ó, Mr. Saade, megtisztelő, hogy ennyire fontosnak tartja, hogy kettesben étkezhessünk! – húztam ki magam, és úgy csináltam, mintha legyezővel ülnék mellette.

Elmosolyodott komolyan, és rám mutatott.

-          Figyellek ám! – mondta, majd belekortyolt a kakaójába.

Nevettem egyet, majd én is nekifogtam reggelizni. A kezembe fogtam egy csokis croissant és vidáman falatoztam, Mr. Elbűvölő oldalán. Ha ezt Beckinek elmondom, oda meg vissza lesz ettől az egésztől. Ezek után végképp azt fogja hajtani, hogy tuti bejövök Ericnek, és majd minden nap kapom az üzeneteket, hogy „Na, megcsókolt már? Megfogta már a kezed? Szerelmet vallott már?” és a többi… és a többi.

Közben elkalandozott a tekintetem a környéken. Minden nyugodt volt. Madarak csicseregtek, néhol kis állatok mászkáltak a fűben, vagy a fákon. Nagyon idilli volt a hangulat… Túl idilli. Mint a filmekben. Most kell jönnie valakinek, vagy valaminek, ami megzavar minket, nem?

-          Soha nem reggeliztem még így. – figyeltem a távolba.

-          Nem? Kész bűn ezt kihagyni! De megtiszteltetés, hogy én avathattalak be a reggeli piknik rejtelmeibe. – mosolygott rám.

Mögém húzódott, a két lába az enyémek mellé került, átkarolta a derekamat, és a vállamra tette az állát. Mondanom sem kell, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, a tudattól, hogy Mr. Saade ölében ülök. Csak tudnám, hogy most miért csinálja ezt? Meg akar ölni? Pláne most, hogy indulunk együtt turnézni, és egész nyáron össze leszünk zárva? Eric…

-          Nekem köszönhetően akar kiugrani a szíved a helyéről? – kérdezte mosolyogva.

-          És ha igen?

-          Megtisztelő. – nevetett.

-          Miért csinálod ezt?

-          Tudod… - nyelt egy nagyot, én meg már nem tudtam mit gondoljak – ha elárulnám meg kéne, hogy halj. – súgta a fülembe.

-          Utállak ilyenkor, ugye tudod? – böktem oldalba a könyökömmel.

-          Igen, tudom. De tetszik a dolog. – mosolygott még mindig.

-          Nem félsz a lesifotósoktól és az újságíróktól?

-          Az interneten úgyis fenn van minden, anélkül, hogy szeretném, úgyhogy tökmindegy. – nevetett – Amúgy meg mindenki higgyen csak amit akar.

Tudtam, hogy a blogra gondol, és igaza volt. Oda előbb utóbb úgyis felkerültek volna a dolgok, még ha a paparazzik nem is örökítik meg az itt történteket. Azért kezdett furdalni a lelkiismeret az egész miatt. Főleg, hogy átverem… Hogy letagadom az egész blogos dolgot, pedig én tudnám a legtöbbet mondani. De ha elmondom… valószínűleg ennyi volt az egésznek. De mi lesz, ha később rájön? Nem! Nem lesz ilyen… Remélem, hogy nem fog megutálni, de ha rájön is, szeretnék én lenni majd az akitől tudomást szerez a dolgokról, mert talán úgy lesz a legtisztességesebb. De miért agyalok ilyesmin, amikor Eric Saade karjaiban ülök, ahelyett, hogy élvezném? Nem is én lennék, komolyan mondom.

-          Ideje indulnunk. – szólalt meg, majd kiterült a földön, mint egy béka.

-          Nagyon megindultál mondhatom. – nevettem rajta.

-          Eltelített a kakaó és nincs kedvem fölkelni. – mondta behunyt szemekkel.

Föltápászkodtam, majd odatérdeltem mellé óvatosan, hogy ne vegyen észre. Először az ajkait figyeltem, majd végignéztem az arcának minden egyes pontját. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez az egész velem történik. Annyira hihetetlen!

-          Ha megakarsz csókolni most tedd meg. – suttogta Eric.

Annyira meglepődtem, hogy hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Úgy elmerültem a vonásaiban, hogy észre sem vettem, hogy már kinyitotta a szemét.

-          Miért akarnálak megcsókolni? – vettem fel a védekező álláspontot.

-          Hát, mert miért ne? – pimaszkodott – Sok lány meg szeretne csókolni. – támaszkodott fel és közelebb hajolt.

-          De én nem tartozom a tucat lányok közé. – löktem le a földre, és fölé hajoltam.

Nyomtam egy puszit a homlokára, majd felálltam és elindultam az autó felé.

-          Jézusom… - terült szét Eric, mint akinek az izmai feladták a munkát – Feladtad nekem a leckét rendesen te lány!

-          Most jössz vagy maradsz? – támaszkodtam az autónak.

Felült és a háta mögött támaszkodott a földön. Végigmért és csak mosolygott. Azt hiszem, ideje lenne elkezdenem még jobban élvezni ezt a játszmát, amit vívunk, mert izgalmasnak ígérkezik, és nem szabad átadnom neki az irányítást. Ha övé lesz az uralom, akkor semmi esélyem a menekülésre. Így viszont, hogy nem hagyom magam, egyenlő lesz a játék.

-          Hmm… tetszik ez nekem. – vigyorodott el.

-          Ez volt a cél… - feleltem, majd beültem az autóba.

Igazából nem is tudom mi ütött belém pontosan. Lehet, hogy azért viselkedtem igazán így, mert nem akartam lebukni előtte, hogy mennyire tetszik nekem... Láttam, ahogy egy ideig még figyel a kocsi irányába, majd felpattan és összeszedi a maradékot, aztán utánam jön. Beült a helyére, majd hátratette a kosarat, és se szó se beszéd elindultunk.

Félszemmel azért mindig felém figyelt, és a szája sarka mosolyra húzódott. De most nem mondott semmit. Vagy nem tudott, vagy egy újabb frappáns terven szövi a fejét.

Aztán már nem sokáig utaztunk.

-          Megérkeztünk. – mosolygott rám – Szép kis csatának nézünk elébe, úgy érzem.

-          Szerintem is. – kacsintottam rá, úgy csinált, mintha valami szúrósat mondtam volna és felszisszent.

Elnevettem magam, mire ő is, aztán kiszálltunk és a buszhoz sétáltunk a cuccaimmal. Sorra jöttek a fiúk, a lányok, a táncosok, a zenészek, meg mindenki, aki a csapathoz tartozik, és vagy jön velünk, vagy csak most segít… Eric mindenkinek bemutatott. Mindenki szimpatikus, és kedves volt. Most legalább is még tuti. Bepakoltunk, felsétáltunk a buszra, mindenki leült egy –egy kényelmes kis székbe, ami inkább volt már fotel, mint szék. Hatalmas volt a busz. Nem fogom bánni, hogy annyit kell majd idebent ülnöm. Soha életemben nem láttam még ilyet. És ízlésesen volt berendezve, és nem ment rá a csillogásra. Mindenki beszélgetett és nevetett. Voltak dolgok, amiket nem értettem, így csak mosolyogtam és figyeltem. Eric akkorákat nevetett, hogy fülig ért a szám tőle. Az, ahogy ő nevet, valami leírhatatlan.

-          Indulhatunk srácok? – szállt fel Tomas a buszra és ránk nézett, majd mindenki egyszerre felkiáltott, hogy igen, de én csak mosolyogtam.

-          Akkor vigyázz Európa, mert jövünk! – ült le a sofőr mellé, és már gurultunk is.

Mindenki hangos őrjöngésben tört ki, hogy végre elindultunk.

-          Európa? – néztem meglepetten Ericre. 

Színészek íróbőrben!

Sziasztok! :)

Hoztam nektek egy eseményt :) 10-én lesz egy programunk Szegeden a könyvhéten belül, és a társulatunk írói lesznek kifaggatva, megnyúzva, megnyaggatva, kivallatva a műsorvezető és a vendégek által :D
Ha a közelben jártok, és érdekel titeket, nagyon szívesen várunk mindenkit! ;) 
Jómagam leszek az egyik kiválasztott alany :)))

Színészek íróbőrben  :) Ha a linkre kattintasz mindent megtudsz bővebben :) Vagy nyugodtan írjatok, ha érdekel titeket :)

Millió bocsánat!

Sziasztok!

Tudom... eltűntem, rég nem írtam... és ezért nem győzök tőletek bocsánatot kérni, de annyi dolgom van, hogy a fáradtságtól már lassan ki sem látok a fejemből, és még nincs vége O.o (PleaseHelpMe! o_O) Jelenleg is időhiányban szenvedek és éjszaka sem tudok leállni, mert valamit mindig csinálni kell... Na de mindegy is...

A lényeg! Hamarosan vége a tanévnek és jön a nyár és az új fejezetek! Remélem nem utáltatok meg nagyon az utóbbi időben :$ A nyáron igyekszem a sok-sok elmaradást kárpótolni! :)) :D


Üdv.: RiceAngel :)

15. Fejezet - Stupid with you

Sziasztok! :)

Tudom, már nagyon sokára, de meghoztam az újabb részt. :) Szeretnék én többet írni csak iszonyat kevés időm van rá...:( sajnos... 

De remélem tetszeni fog és írtok nekem véleményt, vagy nyomtok pár pipát a fejezet alján^^
ui.: és köszönöm a türelmeteket^^♥

Egy nagy bevásárló felé közeledtünk. Nem tartottam valószínűnek, hogy egy ilyen helyen találunk amit kell, mert nálunk sosincs olyan üzlet a hasonló helyeken, mint ez. De gondolom Eric biztos jobban tudja. Legalább is reménykedem benne. Bár ha mégse lesz sikerünk, akkor elmehetünk keresni újabb boltokat, és még tovább lehetek Erickel. Ami csak jó, nem? Drew valószínűleg mindenre kíváncsi lesz, akárcsak a blog olvasók. De miért jut rögtön eszembe Drew? Ez a fiú megőrjít… Azok után meg amit csinált, hogy képes volt bemászni az ablakomon… Komolyan… Hogy lehet valaki ennyire bolond? Én még ilyet életemben eddig nem láttam, pedig megfordultam már különböző helyeken, de ez. Mindenen túltesz.

-          Megérkeztünk. – állt be Eric a parkolóba, majd kikászálódtunk a kocsiból és elindultunk befelé.

Hatalmas volt a hely. Nem is gondoltam volna kívülről, hogy mennyi minden fér el az épületben.

-          Azta. – néztem körbe tátott szájjal, mire Eric elkezdett nevetni.

Ránéztem, de ő még mindig csak engem figyelt és mosolygott, próbálva visszafojtani az újonnan előtörni készülő nevetőrohamot.

-          Jó, nevess csak. – húztam el a számat, belemenve a játékba.

-          Ki? – nézett meglepetten, majd fordult egyet maga körül – Én?

-          Látsz még itt valakit? – tártam szét a karom kérdőn.

-          Úristen!!! – ugrott hirtelen akkorát, hogy ijedtemben én is követtem a példáját.

-          Mi történt?

-          Ott! – mutatott maga elé – Ott!!! A hátad mögött!

Megfordultam és körbenéztem, de csak az üzletekben járkáló embereket láttam és senki mást. Most vagy megint szórakozik velem, vagy… megint szórakozik velem. Eric Saade kedves, ennek így nem lesz jó vége. Még nem ismersz igazán, de ha játszani akarsz, akkor játszunk.

-          Mi van? – néztem rá kérdőn, mert már tényleg érdekelt mire fog kilyukadni.

-          Ott áll mögötted Dracula gróf szelleme és egy villódzó táblát tart a kezében, amin az a felirat áll, hogy „Véradás!”

Mondta, olyan halál komolyan mindezt, hogy tágra nyílt szemekkel hallgattam végig és szinte láttam magam előtt, amit ő elmesél. Aztán végiggondoltam mindezt és a számhoz kaptam a kezem, hogy meggátoljam magam abban, hogy ne röhögjek a képébe. Elfordultam, háttal neki, de a testem egyre jobban remegett, de még küzdöttem!! Hogy lehet valaki ennyire bolond? De most komolyan. Dracula? Jó, hogy nem Voldemort harcol Harryvel két méterrel odébb a szökőkút mellett. Aztán meg beállít Darth Vader is, hogy megküzdjön a jégheggyel, ami el akarja süllyeszteni a Titanicot.

-          Bu! – ugrott hirtelen elém Eric, mire majdnem hanyatt vágódtam ijedtemben.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy totál váratlanul ért, és ha nem kap utánam, akkor most én lennék az új felmosórongy. A derekamnál kapott el, és egy ideig csak álltunk ott, mint a filmekben. Csak nézett a mélybarna szemeivel és nem tudtam megszólalni. Mintha megbabonáztak volna. Mr. Tökély. Én pedig a karjaiban… Kívánhat az ember lánya ennél jobb helyzetet? Szerintem nem… Abszolút nem… A szívem ezerrel hevesebben vert, mint az normális lenne. Viszont csak egyet tudok… Nem szabad beleszeretnem! Az a baj, hogy ha már ettől félek, abból jó sosem származhat…

-          Az előbb Draculát láttad, most meg Casper vagy?  - törtem meg a csendet.

Muszáj volt, mert különben lehet, hogy az ajkaira tapadok, de nem a tenyeremmel, hanem a saját számmal. Erős késztetést éreztem rá, de uralkodtam magamon. Mire jó az önuralom, nemde? Bár lehet, hogy sokan most bolondnak gondolnak, amiért nem használtam ki a helyzetet, de nem vagyok én annyira bátor, mint amilyennek sokszor hihet bárki is. Sőt… kifejezetten nyuszi vagyok, ha mondhatjuk így. Főleg, ha férfiakról van szó. Pláne, ha ilyen férfiakról, mint Mr. 2000resmosoly

-          Igen. – nevette el magát, és közben segített biztosabban a talajra állni – Minden oké?

-          Hála neked, igen. – mosolyogtam rá, majd körbe néztem és intettem, hogy hajoljon közelebb – De szerintem az előzőek után, inkább én kérdezhetném, hogy minden oké-e.

Rám nézett, majd most ő jelezte, hogy hajoljak közelebb.

-          Hallod… Szerintem, mintha egy kicsit kinyílt volna a csipád, kicsi lány. – mosolyodott el féloldalasan, amitől ismét nagyot dobbant a szívem.

Ez volt az a mosoly, aminek sosem tudtam ellenállni. Ha valaki csak így megáll velem szemben, és nem mondd semmit, nekem már akkor is végem van.

-          Nem ez volt a célod? – szívóztam vele még egy kicsit.

Ha már ő így, akkor én is. Bajom nem lesz belőle, legalább is nem hiszem, hogy egy ilyen miatt fog távolságtartási végzést kérni.

-          Na gyere csak! – ragadta meg a karom, majd elindultunk valamerre.

Fogalmam sem volt, hogy most mi a fenét akarhat, de követtem. Bár szinte már futott, így nehéz volt nem hasra esni utána és rá se lépni a lábára, de próbálkoztam. Mindenféle üzlet előtt elrohantunk. Bizsuk, ruhák, fehérneműk, játékok, majd megállt a JátékVár nevezetű hely előtt. Odasétált a sráchoz, aki láthatóan várta, hogy majd valaki beállít és nem fog unatkozni, mert legalább lesz mit csinálnia, de sehol nem volt egy gyerek sem, akit le akartak volna ide passzolni. Közben nézelődtem. Egy elég nagy helyiség volt tele mindenféle játékokkal, felfújható várral és egy medenceszerű mélyedéssel a terem közepén, ami tele volt kicsi, színes labdákkal.

Aztán hirtelen csak annyit éreztem, hogy valaki elkap hátulról, átöleli a derekam, majd mindenfelé színes golyók vesznek körbe. Még kiabálni, vagy sikítani se volt időm. Végül nevetve kászálódtam ki közülük, ami elég nehezen ment, mert folyton sikerült elesni egy egy guruló szörnyetegben. Eric pedig velem szemben állt és csak mosolygott rajtam, a medence szélére támaszkodva.

-          Már csak egy koktél kéne a kezedbe, póló nélkül és mintha medencés buliban lennénk.

-          Kérésed számomra parancs. – mondta, majd lekapta a pólóját – Most már csak a bikini vár rád. – vigyorodott el.

-          Bolond! – nevettem - Szerintem itt nem szabad ilyesmit! – siettem mellé, és letoltam a labdák közé, hogy elbújtassam az arra járó, szúrós tekintetű anyukák elől.

-          Legalább fellendül a játszóház látogatottsága. – vigyorgott – Több anyuka is lesz, nem csak rossz gyerek.

-          Látom az önbizalmad nem hagyott alább.

-          Ezek a kockák így a sok gömb között szerintem mindenkinek tetszenek, nem? – mondta és a hasára nyomta a kezem – Úgy hiszem a női nem kedveli az ilyesmit.

Először nem is tudtam mit csináljak hirtelen. Ránéztem. Nagyot nyeltem, majd zavaromban elkaptam a tekintetem.

-          Inkább vedd föl a pólód.

-          Ha segítesz megkeresni. – hallatszott a hangján, hogy élvezi, hogy zavarba hozhatott.

-          Nem mondod, hogy a labdák közé dobtad? – néztem rá kérdőn, mire közelebb húzódott.

Éreztem, ahogy meleg tenyere a derekamhoz ér, és újra hevesebben kezdett verni a szívem. Pedig nem kéne… Ha már így reagálok rá abból nem lesz semmi jó. De ki ne reagálna így, ha egy sztár ilyen közel lenne hozzá, ráadásul félmeztelenül, egy olyan felsőtesttel, amit még Hercules maga is megirigyelhetne?

-          Segítesz megkeresni? – hajolt olyan közel, hogy az ajka súrolta a fülemet, és meleg leheletének érzésébe beleborzongott minden porcikám.

-          Igen. – nyögtem ki végül nehezen ezt az egy szót, majd arrébb léptem és elkezdtem a golyók között keresgélni.

Sokáig nem találtam, de reménykedtem benne, hogy hamarosan megérzem a póló anyagát az ujjaim között, mert már kezdtem magam rosszul érezni ott, és éreztem a tekinteteket a hátamban, amik nem voltak kellemesek. Sejtem mit gondolhatott egy két szülő, aki elhaladt a környéken... Ugyan mit gondolnának ép eszű emberek egy olyan jelenet láttán, mint amilyenbe Eric kevert minket? Félmeztelen fiatal srác, egy lánnyal, sok színes labda között, egy olyan helyen ami gyerekeknek kitalált játszóház… Vicces. Elvigyorodtam, de csak úgy, hogy Eric ne vegye észre.

Aztán a kezem közé akadt a hőn keresett ruhadarab! Boldogan emeltem ki és fordultam meg, abba az irányba, amelyikben Ericet sejtettem. Legalább is előtte ott volt, ám most… Mintha elnyelte volna a labdatenger. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy bajbajutott, aki a cápát várja már végső kétségbeesésében. Mondjuk egy Eric cápa elvihetne magával. Nem biztos, hogy ellenkeznék… De nem is tévedtem sokat a gondolatokkal, melyek a fejemben megfogalmazódtak. Pár pillanattal később megragadta a lábam és ismét a színek fergetegében találtam magam. Minden piros volt, kék, sárga, lila, zöld és mindenféle másik szín. Egyszer csak Eric került fölém, majd elmosolyodott, elkezdett közeledni, majd nyomott egy puszit a homlokomra, megfogta a kezemet a pólójával együtt, és segített felállni. Magára kapta a ruháját, és jelezte, hogy másszunk ki és lépjünk le.

-          Tudod, hogy totálisan őrült vagy? – álltam meg nevetve vele szemben mikor már pár üzlettel arrébb sétáltunk.

-          Őrülteknek áll a világ! – vigyorgott.

-          Nem a hülyéknek?

-          Eric Saade világában az őrülteknek. – hajolt még közelebb.

-          Direkt akarsz zavarba hozni azzal, hogy ilyen közel hajolsz hozzám? – néztem rá, mire elnevette magát és átölelt.

-          Ha tudni akarod… - hajolt ismét a fülemhez – Tetszik, ahogy belepirulsz.

Hátrébb lépett és még mindig csak mosolygott rám.

-          Én viszont örülnék, ha nem szórakoznál ezzel sokat, mert lassan nem lesz szükségem soha többet pirosítóra, mert meg lesz az alapszín ennyi sokktól, amit nekem okozol.

-          Rendben. – nevetett.

-          De most már nem megyünk vásárolni?

-          Pontosan ezt akartam javasolni. – karolta át a vállam – Mire is van szükséged?

-          Kellenek ceruzák, papírok, szén, meg ilyesmi. De majd ha szétnézünk az üzletben jobban fogom tudni mik kellenek.

-          Rendicsek.

Elindultunk az egyik irányba. Szerintem Ericnek fogalma sem volt róla, hogy most mi a fenét is keressen, de azért nem ellenkeztem. Mindenféle boltokba benéztünk, de végül csak egy írószert találtunk, ahol annyiféle illatban találhatott az ember füzeteket és tollakat, amit még nem szégyellt, de semmi olyasmit, ami jó lett volna nekünk.

-          Egy pillanat. – mondta Eric és előhúzta zsebéből a mobilját.

Arrébb sétált, míg elintézte a telefont. Én meg leültem az egyik padra a közelben, és ott vártam rá. Aranyos volt, ahogy hallgatta az infókat és látszott rajta, hogy próbálja eltárolni és megjegyezni, miközben mutogat az ujjával, mintha egy láthatatlan térképet böngészne. Végül elköszönt és hatalmas mosollyal sétált vissza hozzám.

-          Csak nem telefonos segítséget kértél? – mosolyogtam rá.

-          Kicsoda? Én? Dehogyis… Minden üzletet ismerek. – felelt magabiztosan.

-          Aha, persze. – néztem rá gyanakvóan.

-          Na jó, Tomast megkérdeztem nem-e tudja, hol találunk megfelelő üzletet.

-          És?

-          Siker. – vigyorodott el – De az nem itt lesz, úgyhogy irány a kocsi.

Abba az irányba mutatott színpadiasan amerről jöttünk, majd nevetve sétáltunk a járműig. Eric, mint egy udvarias férfi, ajtót nyitott nekem és megvárta, míg beülök, majd csak utána sétált át a saját oldalára és ült be a volán mögé. Szerencsés lány lesz, aki majd a barátnőjének mondhatja magát.

De mi volt ez az egész jelenet? Amit a játszóházban művelt. Miért csinálja ezt velem?

-          Tudod mi a fura? – szólalt meg hirtelen, miközben megálltunk a piros lámpánál.

-          Micsoda? – néztem rá kíváncsian.

-          Nem tudom miért, de totál bolond leszek, ha veled vagyok. – mosolygott, én meg meglepettségemben meg sem tudtam szólalni – Milyen parfümöt használsz? Van benne valami kábítószer, ami ilyen hatást idéz elő az ellenkező nemnél?

-          Dehogyis. – nevettem.

-          Hát akkor? Mi ez Jenna? Belekevertél valamit az italomba?

-          Franc… most lebuktam. – húztam el a számat, mire gondolkodóba esett.

-          Te… ne hazudj! Ma nem is ittam veled semmit! – játszotta a döbbentet – Ideje bepótolni ezt az elmaradást de nagyon gyorsan ám!

Közben váltott a lámpa és továbbhaladtunk.

-          Te teljesen idióta vagy! – nevetettem még mindig.

Látni kellett volna azokat az arckifejezéseket, vagy a hangsúlyokat, amiket használt közben. Imádom!

-          Köszönöm a bókot. – mosolygott – És voilá! – állította meg a járművet – Itt is volnánk.

Egy kis üzlet előtt álltunk meg amire az volt kiírva frappánsan, hogy művészellátó, tehát még a hülye se tévesztheti el, ha éppen ezt keresi.

Betértünk, köszöntünk, és azonnal rávetettem magam a polcokra. Imádtam az ilyen boltokat. Mindenfelé színes kréták, festékek és minden, ami egy képzőművésznek kellhet. El sem tudom mondani mennyire elvarázsoltak mindig ezek a kis üzletek és akár órákat eltudnék tölteni, csak azzal, hogy nézelődök. Még ha esetlegesen nem is veszek semmit.

-          Jézusom, ez micsoda?

Emelt fel Eric egy kicsi nyitott dobozt, melyben metszőkés és annak cserélhető pengéi voltak. Eric arckifejezését látva azonnal elnevettem magam.

-          Ez kérlek szépen metszőkés.

-          De mire? Ezzel gyilkolni lehet. – forgatta a kis fanyelű eszközt.

-          Az egyik linóleumhoz van, a másik fához.

-          Furák vagytok ti képzőművészek. – tette vissza a helyére az említett eszközt, majd továbbsétált, én pedig mosolyogva követtem, majd megálltam, mikor megtaláltam a krétákat melyekre szükségem volt.

Mindenféle színt válogattam össze egy dobozba, majd miközben pakolásztam, hirtelen egy kéz nyúlt elém, egy darab szénnel.

-          Jól látom, hogy ez olyan, mint egy darab faág? – szólalt meg hitetlenkedve Eric.

-          Igen. – nevettem.

-          Akkor nem hülyeségből találták ki neki azt a nevet, hogy fa szén ugye?

-          Nem. – mosolyogtam még mindig majd szembefordultam vele – És mivel szükségem lesz ilyenre is, így pár szép ágacskát össze is szedhetnél nekem.

-          Igenis, kisasszony! – tisztelgett, majd elsétált.

Bolond! Komolyan. Látszik, hogy nem sűrűn jár ilyen helyekre, meg nem is foglalkozik efféle dolgokkal. De sebaj, most legalább én is tanítottam neki valamit.

-          Jenna!

-          Tessék?

Eric most két darab krétával a kezében állt velem szemben.

-          Én ezt nem értem. Mi a különbség a kettő között? Ugyanazok a színek, de mégis más… de miért?

-          Az egyik olajalapú, a másik por. Más struktúrát ad a rajznak.

-          Azt hiszem, sosem térek át a rajzolásra.

Olyan aranyos volt, ahogy állt a krétákkal, maga elé tartotta és nézte őket, hogy muszáj volt megölelnem. Érezhetően váratlanul érte a dolog, de aztán magához szorított.

-          Menjünk szedjük össze még ami kell.

-          Okés. Már csak ceruzák kellenek. Minden mást már megtaláltam.

-          Király vagy! – mosolygott.

Odaálltunk a ceruzás részleg elé. Ericen látszott, hogy tanácstalanul nézegeti őket és nem tudná eldönteni, hogy most akkor mit meg hogy válasszon.

-          Tudod mit? Inkább rád bízok mindent. Mi az, hogy van HB, meg sima B, de még sima H is? Az első kettőről már hallottam, de hogy H-s is legyen.

-          Azok az igazán kemény ceruzák, amik H-sak.

Felém fordult és látszott az arcán, hogy már másfelé kalandozik, majd megjelent a szája sarkában egy huncut mosoly. Tudtam… nagyon jól tudtam, hogy éppen mire gondol, mikor így néz rám…

-          Jajj Eric, inkább menj és mindjárt ott vagyok én is. – lökdöstem a pénztár felé, majd gyorsan összekapkodtam mindenféle ceruzát, és követtem.

Kifizettünk mindent, majd beültünk az autóba.

-          Na, ez is meg van.

-          Meg. – mosolyogtam – Már alig várom, hogy elinduljunk és végérvényesen megkezdődhessen a közös munka.

-          Azt már én is várom!

Közben elindultunk.

-          Hazaviszlek, okés? Jól elment a mai nap. Fel sem tűnt, hogy már ennyi az idő.

Én sem vettem észre, hogy már mindjárt sötétedik, olyan jól elvoltunk egész nap. Remélem a turné alatt is hasonlóan röpül majd az idő, és nem azért, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta, hanem mert akkor jól érezzük magunkat és nincs feszültség.

-          Hú tényleg. Hallottad?

-          Micsodát? – néztem meglepetten ismét.

-          Van a neten egy ilyen blog vagy micsoda, ami velem foglalkozik. Ami megtisztelő, - vigyorgott – de nagyon durván sokat tud az írója. Kíváncsi lennék, hogy most vajon hol lapul. Lehet, hogy bent fekszik a csomagtartóban és mindent fölvesz éppen diktafonra. – viccelődött és próbáltam nem mutatni az ijedtséget, mely úrrá lett rajtam.