Halihó! :)

Sziasztok! :)

Újra itt vagyok és most már ígérem amilyen sűrűn csak tudom, hozom a részeket! :) 

Megvan az ihlet és az egész sztori összeállt a fejemben és így fellépésen túl, már időm is jobban lesz írni! :) 

A következő fejezet már készülőben van! Amilyen gyorsan csak tudom hozom is! :) 

Remélem nem haragszotok a sok kimaradásért, de nagyon sűrű évem volt a suliban. Bízom benne, hogy nem felejtettek el és visszatértek hozzám :)) :D A továbbiakban is nagyon kíváncsian várok minden véleményt tőletek. Akár szidjatok, akár nem, minden érdekel. :) 

A terveim között szerepel, az elkövetkező pár hónapban, megírni a teljes sztorit.

Hamarosan újra jelentkezem! 

Egy kis ízelítő:

"Ő meg csak nézett rám azokkal a mélybarna szemeivel és nem mondott semmit, csak mosolygott. Az az érzésem, hogy tényleg mindent tud és már ezer éve vannak infói arról is, hogy én írom a blogot, és Drew is segít nekem, bár fogalmam sincs honnan jöhetett volna rá, de ahogy néz, azt látom rajta, hogy tudja. Csak mondana már valamit.

      -    Figyelj, szerettem volna már hamarabb elmondani, de egyszerűen nem tudtam. – törte meg a csendet.

Vártam. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, így hát ezt láttam a legjobb döntésnek. Lehet, hogy megint megcsókol majd? Úristen! Nem! Ilyenre még csak gondolnom sem lenne szabad. De ha egyszer ilyeneket csinál, akkor hogy tudnám kizárni a fejemből ezeket a dolgokat?

-          Nem is tudom hogyan kezdjek neki.

-          Felőlem a végén is kezdheted, csak mondd már. – ahogy kimondtam a mondatot elnevette magát én pedig felfogtam, hogy milyen kérlelve sikerült ezt megtennem és elszégyelltem magam.

Megsimította az arcom és ismét csak vártam. "

Coming soon....

25. Fejezet - Mobil

 Sziasztok! :)

Újra itt! ^^ 

Köszönöm az eddigi véleményeket, remélem továbbra is elmondjátok nekem, hogy mit gondoltok. :) És köszönöm, hogy a hosszú kihagyások után is visszajöttök és olvassátok a történetet^^ Ez nagyon jól esik^^ 

De nem is húzom tovább a szót :D 

Jó olvasást^^   

    A tömeg, nagy meglepetésemre, üdvrivalgásban tört ki. Bár azért elvétve hallottam egy két negatív jelzőt, vagy „fújj” hangzatú kiáltást, de nem nagyon zavart. Eric bátorítóan mosolygott, majd intett a fejével, hogy menjek oda. Nagy levegőt vettem és elindultam. Újra úgy éreztem magam, mint a legelső alkalommal, mikor ezt csinálta. Annyira fura volt, megint a színpadon állni és hallgatni az embereket. Kicsit ilyenkor átérezhetem, hogy milyen amikor, a sztárok állnak a színpadon. Néha megfordult a fejemben gyerekként, hogy milyen lenne úgy élni, mint ők, de aztán ahogy nőttem lemondtam ezekről az álmokról és rájöttem, hogy a rivaldafény nem nekem való. Jobb vagyok, ha a háttérből segítem azokat, akiknek a mestersége a szórakoztatás. Jobban érzem magam, ha nem kell a színpadon állni, pláne ha még meg is kéne szólalni. De Eric mindig beletrafál ezekbe a dolgokba, és ahogy észlelem, próbálja leküzdetni velem a félelmeimet, ha lehet ezeket így nevezni.

      -    Hej! – mosolygott rám Eric, mikor odaértem hozzá, majd átkarolt és szorosan magához ölelt.

       -   Meglepetés. – motyogtam, miközben alig kaptam levegőt.

       -   Örülök, hogy itt vagy. – súgta, és engedett az ölelésből – Csüccs le. – mutatott a székre, amit Alex hozott fel a színpadra és lerakott mellénk.

Úgy tettem, ahogy kérte, majd csendben figyeltem. Eric körbesétált és minden zenekari tagnak és táncosnak mondott valamit, aztán kilépett a színpad elejére és beleszólt a mikrofonba. Nem értettem, hogy mi történik, vagy hogy mire készül, de hogy őszinte legyek féltem kicsit attól, hogy mi fog még várni rám a színpadon. Próbáltam nem arra koncentrálni milyen sok ember ácsorog velünk szemben, de nehéz volt őket kizárni… nagyon nehéz.

-          A következő dalt, most kivételesen szeretném Jennanak énekelni. Nagyon fontos tagja lett az életemnek, habár nem túl hosszú ideje ismerjük egymást. Bár ezt lehet, hogy már említettem. – húzódott még szélesebb mosolyra a szája, mint addig - Azt sem tudom hol áll a fejem. – nevetett, mire a tömeg lánytagjainak alélása hangosan zengte át a teret.

Megértettem őket. Ericnek olyan mosolya és nevetése volt, aminek nem lehetett ellenállni. Én is csak nehezen tudtam sokszor visszafogni magam, de már az is lehet, hogy… hozzászoktam. Bár nem biztos, hogy ez a megfelelő kifejezés erre, mert ezt nem lehet megszokni. Inkább csak megtanultam visszafogni magam.

Elmondott még pár mondatot, míg én agyaltam és rám mosolygott ismét. Majdnem leestem a székről és Eric ugrott is utánam, de sikerült nem a földön landolnom. És most már biztos vagyok benne, hogy nem, nem szoktam hozzá a mosolyához. Meg persze a fejsérülés is még hatott az egyensúly érzékemre… vagy legalább is, mondjuk ezt, hogy emiatt volt az esés. Ehhez nem lehet hozzászokni… Eric közelségéhez. Lehetetlen.

-          Minden oké? – kérdezte halkan, és ahogy rám nézett, láttam az aggódás jeleit a szemében megcsillanni.

-          Igen. – feleltem, de alig jött ki hang a torkomon, így inkább csak nyöszörgésnek hathatott a hang, ami elhagyta a szám.

Rám kacsintott, majd beállt a mikrofon mögé és elkezdett énekelni. Amint meghallottam a Without you I’m nothing című dal első taktusait, tudtam hogy végem van és ha most nem fogom elbőgni magam, akkor soha. Olyan kábulatban hallgattam minden egyes hangot, mintha még sosem hallottam volna őket. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt nekem fogja elénekelni. Még arról sem álmodtam soha, hogy majd egy fiú nekem valaha énekelni fog, nemhogy majd pont Eric Félisten Saade. Komolyan úgy nézhettem ki, mint akit éppen sokkoltak. Azt hiszem, ezt a kalandot soha életemben nem fogom elfelejteni.

Miközben épp próbáltam nem átlépni az őrület határain és elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik, hoztak egy széket Ericnek is és leült, közvetlenül mellém. És a következő váratlan fordulat… a kezembe adtak egy mikrofont és a zenei részben odafordult hozzám, hogy énekeljek vele. Azonnal leblokkoltam és nem tudtam mit csináljak.

Közelebb hajolt és adott egy puszit az arcomra.

-          Menni fog. – mosolygott rám, majd újra belekezdett a dalba.

Lassan szétnéztem az emberek között, akiknek a nagy része engem figyelt és várta, mikor nyikkanok már meg végre. Óvatosan a számhoz emeltem a mikrofont, behunytam a szemem és hallgattam Eric hol jár. Próbáltam minden mást kizárni, és lassan, halkan én is becsatlakoztam. Aztán, ahogy éreztem, hogy megvan minden a helyén, a dallam, a hangok, a ritmus… bátrabb lettem és még mindig csukott szemmel, de egyre merészebben énekeltem. Végül utat tört magának a tömeg moraja és kiabálása, és magamhoz térve döbbenten álltam az emberekkel szemben. Mindenki mosolygott rám és tapsoltak.

-          Miért hagytad abba? – lépett mellém Eric – Csúcs voltál!!! Hallgasd csak az embereket!

És tényleg. Az én nevemet kiabálták és azt akarták, hogy énekeljünk még Erickel, ami nem tudom hogy ment-e volna. Már így is elég nehéz volt erre rávennem magam.

-          Srácok, srácok. – csitította őket Eric – Jennának pihennie kell, mert mint tudjátok most tért vissza közénk a kórházi falak rejtekéből. Hagyjuk, had menjen most egy kicsit nyugisabb sarokba, de megígéri, hogy még fog nekünk énekelni. – nézett rám huncut mosollyal az arcán – Ugye?

-          Igen. – feleltem, bár… amint kimondtam nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt.

Cseles húzás volt Erictől, mert sejtette, hogy nagyközönség előtt nem fogok neki nemet mondani. De annak örültem, hogy nem most zaklatott tovább. Annyi előnye lesz a dolognak, hogy lelkiekben rá tudok készülni az újabb bevetésre.

Lesétáltam a színpadról, majd bevonultam hátra, ahol a többiek kifaggattak, hogy vagyok, mi van velem és miért nem szóltam, hogy jövök. Mindenkinek szép türelmesen válaszoltam, majd el akartam bújni kicsit és úgy döntöttem bemegyek az öltözőbe, ahol jó ideig nem lesz senki. Eric gépét ott találtam az asztalán, és rá volt kapcsolva a kamerákra. Így nyomon tudtam követni az egész koncertet. Annyira imádtam, ahogy táncolt, és énekelt, ahogy a showt csinálta. Elképesztett minden egyes alkalommal.

Na jó, kezdek úgy beszélni, mint aki totál bele van zúgva Ericbe. Pedig Drewt szeretem. Vagy lehet, hogy mind a kettőt? Oké Jenna! Fejezd be! És ha már szóba került Drew, felhívom, hogy mi van velem. Kihalásztam a zsebemből a mobilomat, és már tárcsáztam is a számot, de nem kaptam választ. Vajon merre lehet? Újra hívni kezdtem, hátha csak épp kinyomtam mielőtt felvette volna. A folyosón abban a pillanatban elkezdett csörögni egy telefon. Felpattantam és az ajtóhoz siettem. Kiléptem a folyosóra. A túloldalon még mindig kicsöngött a készülék, legalább is a kezemben lévő ezt jelezte. De odakint már nem volt senki és a hang is eltűnt. Biztos csak véletlen. Ráadásul már képzelődök is. De mindegy…

Leraktam a telómat, és hátradőltem a széken. Körbenéztem a helyiségben… mindenfelé ruhák, meg kiegészítők. Annyi napszemüvege volt, hogy megszámolni se tudnám. Odamentem hozzájuk és elkezdtem felpróbálgatni őket. Minden alkalommal pózoltam a tükörbe és próbáltam menő lenni. Ha erre ez a megfelelő kifejezés.

Felvettem az egyik olyat, amit ma már valamelyik dal alatt viselt. Aztán ismét beálltam a tükörrel szembe, és úgy döntöttem, most én leszek Eric. Elképzeltem, ahogy a rengeteg ember előttem áll, kezemben a mikrofon és mindenki őrjöng és tapsol.

-          Hello mindenki!!! – kiáltottam – Most pedig az explosive love-ot fogom nektek elénekelni!

Aztán teljesen megfeledkeztem magamról és már nem volt megállás. Teljes beleéléssel énekeltem és próbáltam egy két ellesett táncmozdulatot is leutánozni. Végül azért a fejsérülés annyira nem kedvelte meg, hogy ennyit izgek mozgok ilyen rövid időn belül és jelezte, hogy bizony, ő még nem gyógyult meg. Jobb lenne, ha nem ugrálnék ennyit és inkább pihennék egyet.

-          Most tartsunk egy kis szünetet, mert megszédültem a sok ugrálástól. – közöltem a képzeletbeli közönségemmel – Köszönöm, tíz perc múlva folytatjuk! – képzeltem el a tapsot, ami bezengi a teret, aztán kiderült, hogy nem csak képzelem.

Legalább is, ha nem több száz, de egyetlen pár kéz épp nem messze tőlem tapsolt és a tulajdonosa hatalmas mosollyal nézett rám. Szinte azonnal elszégyelltem magam, attól, amit itt láthatott és már kitudja mióta nézte mit csinálok.

-          Bakker. Bocsi… Én csak. – tettem vissza gyorsan mindent oda, ahol eredetileg is voltak.

-          Nyugi. – nevetett – Örülök, hogy jól szórakoztál. – csukta be maga után az ajtót.

-          Remélem te is. – ültem le az egyik székre egy nagy sóhaj közepette.

Nem is mertem a szemébe nézni. Baromira cikinek éreztem, amit az előbb itt leműveltem. Nem akartam én azt, hogy ezt bárki is lássa. Főleg azt nem, hogy Eric legyen a közönség.

-          Ó, én nagyon! – nevetett.

-          Mióta álltál ott? – kérdeztem meg félve a dolgot, de valahogy sejtettem, hogy már a műsorom elejétől kezdve ott állhatott.

-          Épp elég ideje. – húzott elém egy széket, és leült velem szembe.

Aztán egy ideig csak nézett rám és nem szólt semmit. Egyáltalán semmit. Csak mosolygott és végigjáratta rajtam a szemét, majd az enyéimbe nézett és még jobban mosolygott.

-          Ugye tudod, hogy imádott a közönség? – szólalt meg.

-          A képzeletbeli közönség mindig hálás. – közöltem komolyan, mire elnevette magát.

-          Az biztos. De odakint a valódi emberek is nagyon bírtak! – mutatott a háta mögé.

-          Az jó… azt hiszem. – sosem gondoltam azt, hogy jó hangom van, így most sem hittem el igazán, hogy tényleg tetszettem a nézőknek.

-          Jenna! Hidd el! Baromi jó volt! Épp ezért, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy énekeltél velem!

Szinte azonnal megállt a szívem, amikor ezt kimondta, majd egy ötletem támadt, ami nem is tudom az agyam melyik bugyrából pattant ki.

-          Van egy ötletem! – szólaltam meg.

-          Mondjad! – nézett rám csillogó szemekkel.

Utálom, hogy így néz rám. Ettől a tekintettől még mindig majd elájulok. Hiába ismerem már egy jóideje. Lassan kezdtek az álombeli képek a szemem elé csúszni és éreztem, hogy ezt most nem kellene. Megráztam a fejem.

-          Na szóval… - tértem vissza a valóságba – Felénekelem a dalokat, aztán valaki aki szeret a színpadon állni, majd playbackel!

-          Oké. – vágta rá – Vagyis… - kapott észbe – Ilyesmiről szó sem lehet! Csak és kizárólag te énekelhetsz a te hangodon és nem engedem, hogy más arassa le a babérokat helyetted!

-          Jó, de nem akarok… Vagyis nem tudok…

-          Dehogynem tudsz! Ezt ma be is bizonyítottad! – mosolygott rám – Egyébként, hogy hogy már itt vagy?

-          Eljöttem a kórházból.

-          Azt észrevettem. – nevetett fel hangosan – Kiengedtek?

-          Elintéztem, hogy jöhessek. Itt akartam lenni. Meglepetés lett volna, de hamarabb észrevettél, mint arra számította… - már nem tudtam teljesen befejezni a mondatomat, mert ekkor közelebb hajolt és megcsókolt.

Egy pillanatig azt sem tudtam mit csináljak. Visszacsókoljak? Az összes gondolat elszállt a fejemből. Egy viszont megjelent. Ott van Drew. Ebben a pillanatban eltávolodtam tőle, és ő csak nézett rám nagy szemekkel, kérdőn.

-          Drew. – feleltem röviden és mindent értett.

-          Ne haragudj. – láttam, hogy őszintén gondolja – De nehéz kibírnom melletted.

-          Nehéz kibírnod mellettem? De… de miért?

Nem tudtam hirtelen mire is gondoljak pontosan. Lehetséges, hogy… nem. Ez hülyeség. Hogy szerethetett volna belém? Pont belém? Nem…

-          Tudod, kedves kakaós lány. El kell, hogy mondjak neked valamit. – mosolyodott el, de olyan kedvesen, hogy, ha az volt a célja hogy levegyen a lábamról, akkor gratulálok, mert sikerült.

Ám ekkor kopogtak az ajtón.

-          Bocsi srácok, de Eric rád várnak, tudod. Autogramm osztogatás, meg a beszélgetés. – jelent meg Alex harmadik félként.

-          Csesszemeg. – mondta alig hallhatóan maga elé – Bocsi, elfelejtettem. Megyek, csak egy perc.

Alex eltűnt, majd Eric is felállt a székből, inget cserélt. Semmit sem mondott ezek után. Én is csak csendben ültem tovább a széken, de vártam, hogy valamit esetleg majd még mond. Hogy talán közli, hogy ha végzett elmondja amit akart, de nem. Odalépett hozzám, megfogta az állam és maga felé fordította az arcomat. A szemembe nézett, majd egy fél mosollyal az arcán közelebb hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Utána már csak a léptei távolodását hallottam és, hogy becsukta maga mögött az ajtót.

Na jó. Ez így most nagyon fura volt. Meg fogok bolondulni tőle. És közben ott van Drew. Akit meg nem lehet elérni. Még mindig. Próbáltam közben újra tárcsázni, de semmi. Elraktam hát a telómat, majd inkább felkeltem a székről és úgy döntöttem elmegyek a szállodába. Azt hiszem rám fér egy forró fürdő. Elindultam hát. Az egyik ajtó mellett elhaladva hallottam Eric nevetését. Biztosan odabent volt a találkozó pár rajongójával. Vicces, hogy nem sokkal ezelőtt még bármit megadtam volna egy ilyen találkozóért, most meg… Együtt turnézok vele. Valószínűleg én vagyok az egyik legnagyobb mázlista a világon. Bár ezt lehet, hogy már mondtam.

Csendben haladtam előre és csak a saját lépteim keltette zaj maradt meg az éjszakai csöndben. Fura volt az addigi nagy felfordulás után a hirtelen jött némaság. De lehet, hogy most jobb is volt ez így. Nem tudtam kiverni Ericet a fejemből. Hogy vajon mit akart mondani. Egyszer már beszélgettünk ilyesmiről, mikor szintén csókban végződött a találkánk. Most viszont valahogy megint más volt, mint akkor. Teljesen más… Mintha valami nagyon komoly dolgot szeretne mondani… Á, hagyjuk! Csak bebeszélek magamnak baromságokat…

Hirtelen rezegni kezdett a zsebemben a telóm. Hatalmas öröm futott át rajtam a tudattól, hogy talán Drew az, de nem ő volt. Becki neve villogott a kijelzőn. Nem mintha neki nem örültem volna.

-          Szia Becki! – vettem fel a már zenélő készüléket.

-          Mi az, hogy te itt kórházba kerülsz és nekem meg nem is szólsz róla? – támadott le azonnal amivel sikerült elérnie, hogy nevetnem kelljen. – Nem olyan vicces ez! Ne nevess! Mesélj csak!

-          Rendben van. – feleltem, majd szép lassan elmeséltem neki mindent.

Csodák csodájára, de nem szólt közbe egyszer sem. Csak csendben hallgatott és néha egy egy döbbent hangot, vagy sóhajt hallatott. Egészen addig, amíg eljutottam a pár perccel ezelőtt történtekig.

-          Úristen!!! És mit mondott?

-          Semmit, mert mennie kellett.

-          Szerintem totál beléd van zúgva!

-          Becki… ne kezd el megint. És amúgy is… tudod, hogy Drewt szeretem.

-          Meg Ericet is.

-          Talán… Azt hiszem. Nem tudom…

-          Na ha eldöntötted, akkor majd hívj vissza, még mielőtt kitör a világvége és úgy ér utol, hogy nem tudom az igazat.

-          Oké. – nevettem fel.

-          És ugye fogsz még vele énekelni?

-          Utálok a színpadra állni és ezt te is tudod. Inkább csak háttérember vagyok.

-          De te magad mondtad, hogy Eric szerint is oda meg vissza volt tőled a nép. Ne legyél már ilyen mamlasz! Ha van rá lehetőséged, hogy megteremtsd magadnak a hírnevet, a karriert, a… a… minden mást is ami még ezzel jár, akkor miért ne ragadnád meg az alkalmat?

-          Nem olyan egyszerű az.

-          De azért ígérd meg, hogy megpróbálod.

-          Becki…

-          Ígérd meg!

-          Jó, megígérem.

-          Ezt már szeretem! Na csajos, most viszont mennem kell! Majd még cserélünk információkat, mert nekem is van mit mesélnem! Aztán majd jelentkezz nekem a franciáktól! Tu comprends?

-          Oui mademoiselle! – feleltem nevetve - Becki, miért nem mondtad, hogy tényleg jó hangom van? Vagyis… azt mondják, hogy az.

-          Szerinted meddig próbálkoztam ezzel? Aztán kénytelen voltam azt mondani, hogy mégse, mert meggyőzhetetlen voltál.

-          Tudod, milyen vagyok. Néha ütni kéne, hogy a fejembe menjenek a dolgok és elhiggyem azokat.

-          Lehet, hogy néha alkalmazni fogom. Csak fussunk össze! Na de most szia!

-          Szia Becki.

Jót nevettem magamon, aztán mosolyogva sétáltam tovább, és már közben odaértem a szálló elé. Lassan vettem a fokokat az emeletre. Most tudatosult bennem, hogy a következő állomás tényleg Párizs lesz. Mintha csak hazamennék. Nagyon fura lesz ott lenni. Lehet, hogy akkor otthon lakom majd és nem is szállodában, hogy ne fizessenek miattam fölöslegesen szobát. Ha Becki nem mondja, nekem igazából eszemben sincs, hogy már oda megyünk és nem a németeknél állunk meg. Már el is felejtettem, hogy kaptuk az infót, hogy későbbre csúszik a német koncert valami miatt. Ez a kis kórházi kiruccanás bekavart itt a dolgokba.

A szobámba érve, csak leültem az ágyra és bámultam magam elé. Annyi érzés cikázott bennem, hogy egyszerűen nem tudtam őket feldolgozni. Nem tudtam mit hova soroljak és ez nagyon rossz volt. Bizonytalanságot éreztem. Szerelemet. Szeretetet, biztonságot és közben meg féltem. Féltem attól, hogy mit is érzek pontosan. Nem tudom eldönteni és ez rossz. Nagyon rossz. Eric, Drew… a régi kérdés újra előtérbe került. Ami igazából nem is annyira régi. Miért kell, hogy ez az egész ilyen nehéz legyen?

A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne valamivel megtömnöm. Nem volt már a szálloda étterme nyitva, így hát lementem egy közeli kisboltba. Vettem egy kis csokis croissant meg kakaót. Csak, hogy hű maradjak a nevemhez. Meg ez a kombó bármikor jöhetett, ha éhes voltam. A kisboltban vidáman köszöntött a pult mögül egy idősebb férfi. Hamar megtaláltam mindent, amit szerettem volna. Fizettem, köszöntem és már ismét az éjszakai levegő csapta meg az orromat. Visszaindultam a szálláshoz, de útközben inkább leültem egy padra és lassan falatozni kezdtem.

Kissé már kezdett hűvös lenni, de valahogy nem bántam. Az viszont, hogy lassan szükségem volt egy fájdalomcsillapítóra kevésbé volt jó érzés. Előkotortam egy gyógyszert a táskámból, majd leöblítettem egy kis kakaóval, bekaptam az utolsó falat croissant, aztán a frissítőmet iszogatva sétáltam tovább. Nem siettem. Nem is akartam sietni. Valahogy most jobb volt egyedül. Igaz a szobámban is egyedül lehettem volna, de ez mégis más volt. Mint ahogy már lassan én is más vagyok. Sok mindenben segített, és változtatott meg ez az utazás. És még közel sincs vége. Nem tudom mi lesz a vége… de remélem, hogy valami jó.

Pár perc múlva már újra a folyosón sétáltam a szobám felé. Gondoltam megpróbálom megint elérni Drewt, hogy elmondjam neki, hogy ne keressen a kórházban, mert már nem vagyok ott. Épp kicsöngött a készülék, amikor zenélést hallottam. Eric szobájából jött a zene. Bekopogtam, de nem jött válasz. Megpróbáltam bejuthatok-e, de a várva várt zárt ajtó nyitva volt, így elém tárult a szoba teljes pompájában. Gyorsan becsuktam magam után és beljebb sétáltam. A zene még hangosabban szólt. Próbáltam megkeresni a forrást. Hamar rájöttem, hogy az ágy felől érkezett a zaj. Közelebb sétáltam. Nem akartam feltúrni, így csak füleltem. Aztán végül az ágy alatt megpillantottam a zenélő és villogó készüléket. Kinyomtam a hívást és lehasaltam, hogy elérjem a mobilt. Akárhogy nyújtóztam nem sikerült. De mit kereshet egyáltalán itt Drew telefonja? Lehet, hogy kémkedett? Na majd megtudakolom tőle. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért nem értem el eddig. Beljebb másztam az ágy alá és mikor épp megfoghattam azt, kinyílt az ajtó és három pár láb sétált be rajta. Nem tudom, hogy most mi lenne jó. Ha felfedném magam… vagy ha nem. Lehet, hogy jobban járok, ha csendben maradok. Nem szeretnék magyarázkodni, hogy mit kerestem itt. Mert még ha csak Eric jött volna egyedül… de nem. Ahogy hallom Tomas és Alex társaságában érkezett.

-          Elmondtad neki? – szólalt meg Alex.

-          Nem, nem tudtam. – felelt Eric.

-          Pedig lassan itt az ideje… szerintem ezt így nem folytathatod már sokáig.

-          Igen, tudom.

És ebben a pillanatban hangosan zenélni kezdett a telefon a kezemben. A szívem pedig kihagyott két ütemet.

B.Ú.É.K!

Sziasztok! :)

Először is nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek! :)
Remélem jól teltek az ünnepek, és a szünet. :)

Másodszor pedig bocsánat a hosszú késésért.

Tudom, írtam hogyha lesz rész, akkor az ünnepek körül, de annyira zsúfolt volt a szünetem, hogy nem volt időm írni. A szakdogámhoz sem tudtam egy szót sem hozzászólni pedig azzal is haladnom kellene :/ 

Megint totál el leszek havazva, így nem tudok ígérni semmit a következő résszel kapcsolatban, ne haragudjatok :/ 

Remélem, hogy nem pártoltok el tőlem és Az Eric projekttől 2014ben sem! :)

Üdv.: RiceAngel /Kitti/

24. Fejezet - Fejsérülés

 Sziasztok! 

Tudom, hogy már sokára jöttem, és ezért bocsánat, csak a suli mellett el vagyok havazva. Ahogy tudok írok, de nem tudok túl sűrűn hozni részeket, ne haragudjatok! :$ 

Az eddig kommenteket és pipákat nagyon köszönöm! :D Remélem továbbra is kapok^^ És azt is, hogy legalább nektek tetszeni fog a rész (mert nekem nem tetszik...) :) 

És így, hogy Eric születésnapja is van, gondoltam hosszú kihagyás után ez pláne egy jó alkalom hozni az újabb részt. :))

   A következő kép ami a szemeim elé tárult, minden volt, csak világos és tiszta nem. Érzékeltem a fényeket, hangfoszlányokat, de semmit nem tudtam megállapítani, hogy mi is az pontosan, meg hogy egyáltalán hol vagyok. Hamar feladtam a próbálkozást, inkább becsuktam a szemem és visszahajtottam a fejem a párnára, ami nem volt épp kellemes döntés. Felszisszentem a fájdalomtól, és csukott szemmel próbáltam valami kényelmes pozitúrát felvenni, miközben a homlokomhoz kaptam.

      -    Óvatosan. – hallottam egy csendes hangot, amit nagyon jól ismertem már.

Gyengéden megfogta a kezem és én is próbáltam, már amennyire az energiámból tellett. Úgy éreztem magam, mint aki egy hétig hatalmas sziklákat cipelt és minden energiája elfogyott.

      -    Mi történt? – kérdeztem.

Tényleg nem emlékeztem szinte semmire sem, annyi volt az utolsó emlékem, hogy száguldok le a drótkötélen. Aztán Eric kiabál, és ennyi. Utána minden kiesett. Hogy mennyi idő telt el a között, hogy a vízbe zuhantam és itt felébredtem, arról végképp fogalmam sincsen.

-          Rosszul estél a vízbe, és beverted a fejed.

-          Agyrázkódás? – kérdeztem csendesen, a fellépő hányingerrel küzdve.

-          Igen. És össze kellett varrni a sebet.

-          Ugye nem kellett leborotválni a hajam sehol? – kérdeztem rémülten.

-          Dehogyis. – nevetett – A homlokod sérült, így nem.

-          Hál’Istennek. – dőltem hátra nagy sóhaj közepette.

Még mindig csak mosolygott rajtam és csendben figyelt. Ezek után nekem sem volt több kérdésem és ő sem nyúzott azzal, hogy beszélnem kelljen, amiért perpillanat roppant hálás voltam neki. Próbáltam elhessegetni a kellemetlen érzéseket, a fájdalmat, a hányingert és azt, hogy megpróbáljam agyban újrajátszani, hogy mi is történt pontosan. Éreztem, ahogy a mellettem ülő kedves ismerős ismét megfogja a kezem és ezzel a mozdulatával azonnal mosolyt csalt az én arcomra is.

-          Örülök, hogy itt vagy. – mondtam.

-          Hol máshol lehetnék? – kérdezte, s a hangjából rengeteg szeretet és kedvesség hallatszott.

Nem sok embert ismertem, akinek ennyi mindent elárulna csupán a hangja.

-          Fiatalember! Lassan mennie kell. – hallatszott egy komorabb női hang a háttérből.

-          Egy pillanat. – válaszolt a nőnek - Mindjárt visszajövök. – súgta nekem és adott egy puszit az arcomra.

Cipőtalpak koppanása jelezte a padlón, hogy lassan magamra maradtam. Milyen fura így, hogy nem látom, csak hallom az eseményeket. Sokkal több apróság feltűnik a hangok kapcsán, mint máskor, ha vizuálisan is megnyilvánulhatnak előttem a dolgok. Nem esett jól, ha kinyitottam a szemem, és most így jobb is volt. Csend, sötétség. Nem vágytam a fényre.

De komolyan… Nem is én lennék, ha nem történne velem valami baleset, mikor épp baromira élveznem kellene az életet. Erre tessék. Itt fekszem egy kórházi ágyon, mert elbénáztam a szórakozást.

Lassan újra kinyitottam a szemem. Ezúttal már pár pislogás után kitisztult a kép, és végre láthattam hol is vagyok pontosan. Az ablakon beszűrődtek a város fényei. Odakint már éjszaka volt, idebent csak a lámpák égtek, nálam pedig csak félhomályban úszott a szoba. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy kórházi szobában fekszem, elég barátságos kis hely. Bár, el tudom képzelni, hogy ennek Eric az oka. Tuti nem hagyta, hogy hat, hét, emberrel feküdjek egy szobában, hanem kirakatott valami VIP szektorba. De ez előbb utóbb úgyis kiderül. Most még csak találgatás. Szerettem volna sok mindent megtudni és bíztam benne, hogy nem maradok sokáig magamra, és szerencsére, hamar visszatért a társaságom.

-          Szia! – sétált mellém mosolyogva vissza Drew.

-          Szia. – köszöntem én is, aztán fölém hajolt és gyengéden megcsókolt.

Ez a csók ráébresztett, hogy ez tényleg a valóság és nem csak álmodtam az egészet ami eddig történt. Drew valódi. Mint minden más is.

-          Hogy vagy?

-          Elmúlt a hányinger. Végre. – grimaszoltam, mire kitört belőle a nevetés.

-          Bocsi. – fogta vissza magát – Ne haragudj, csak…

-          Semmi baj. – mosolyodtam el - Régóta vagyok itt?

-          A srácok hozattak be. Mentőt hívtak hozzád rögtön, és ideszállítottak. Tehát nyugi, csak pár órája. – váltott gyorsan a mesélésből a tényekre, látva az arcomra kiülő aggodalmat – Még ugyanaz a nap zötykölődik előre, amelyiken elindultatok az aquaparkba.

-          Fájdalmas vége lett.

-          Igen… Ne tudd meg hogy rohantam ide, mikor megtudtam mi történt. Utánatok mentem a parkhoz, de nem mentem be. Aztán láttam, hogy jön a mentő, majd kihoznak valakit és a srácok ott maradtak, de te eltűntél. Azonnal tudtam, hogy valami baj van. Meg sem álltam ideáig.

Nem mondtam neki semmit, mert nem tudtam szavakkal kifejezni, hogy mennyire örültem a szavainak és milyen jól esik, az hogy aggódik értem. Csak megszorítottam a kezét és mutattam neki, hogy üljön át mellém az ágyra. Odahajoltam hozzá, és adtam a szájára egy puszit, mire hatalmas mosoly terült szét az arcán, amit próbált leplezni, de nem tudott.

-          És… A többiek?

-          Elmentek, úgy két órával ezelőtt. Eric nem akart itt hagyni, de a fiúk rábeszélték, hogy menjen haza velük pihenni, mert így csak ki fog készülni, ha itt ül fölötted, és muszáj toppon lennie holnap a koncerten. Aztán, nagy nehezen elindult velük…

-          Basszus! A koncert! – jutott el a tudatomig, hogy nekem is ott kellene lennem és segíteni, de ahogy felugrottam volna, azonnal megszédültem, és ha Drew nem kap el, valószínűleg a földön kötök ki.

-          Ne csinálj ilyeneket. – nézett rám aggódva – Jó?

-          Jó. – feleltem és annyira aranyosan nézett, hogy nem bírtam ki és elmosolyodtam – Egyébként… hogy jöttél be?

-          A két lábamon. – vigyorodott el.

-          Nem úgy értem. – nevettem.

-          Tudom. – húzódott olyan közel, amennyire csak tudott – Láttam, hogy itt vannak ugye a többiek. Addig nem akartam bejönni, mert nem akartam senkinek magyarázkodni ki vagyok, mi vagyok, szerintem nekik sem hiányzott, és én is csak téged akartalak látni. Kint maradtam hát a folyosón és úgy figyeltem mi történik itt. Így meg vártam, míg Ericet is rábírják, hogy hazamenjen pihenni és csak azután jöttem be. Most meg lebeszéltem a nővérkével, hogy veled maradhassak még.

Annyira jól esett, hogy tényleg miattam van itt, és látszott, hallatszott, hogy komolyan gondolja… Folyamatosan mosolyra húzódott a szám és nem bírtam visszafogni. Azt hiszem… ennél a pontnál végképp beléd szerettem, Drew. Végleg és visszavonhatatlanul.

-          Örülök, hogy itt vagy.

-          Örülök, hogy itt lehetek. – simogatta meg az arcom – Bár annak jobban örülnék, ha nem egy kórházban kellene beszélgetnünk.

-          Annak én is. – nevettem fel.

Egy ideig csak ültünk ott és beszélgettünk. Boldog voltam, hogy együtt lehetünk, de annak mondjuk nem kifejezetten örültem, hogy ilyen okokból kifolyólag. Legközelebb vagy jobban figyelek, vagy messziről elkerülöm majd az ilyen játékszereket, amin sikerült balesetbe keverednem. Talán jobb lesz ha felkészítem, hogy velem gyakran előfordulnak ilyesféle balesetek. Na jó, ennyire komoly még nem volt, de gyakran van egy vérző sebem, vagy lila foltom.

Aztán egy gondolat szöget ütött a fejembe és onnantól kezdve nem hagyott nyugodni.

-          Ugye holnap már kimehetek?

-          Ezt nem tudom. Az orvos azt mondta minden attól függ, hogy jobban leszel-e.

-          Már most jobban vagyok. – próbálkoztam meg egy újabb felállással, aminek szintén az lett a vége, hogy visszazuttyantam az ágyra, és megint forgott velem az egész szoba.

-          Azt mindjárt gondoltam. – mosolygott rám Drew, és visszahúzta a lecsúszott takarómat – Ha ilyeneket csinálsz, akkor egy hét múlva is itt ülünk.

-          Na azt már… - kezdtem, de felemelte a mutatóujját és olyan, ’na mit mondtam az előbb?!’ arccal nézett rám, így inkább elharaptam a mondatomat és visszadőltem a párnámra.

-          Elnézést. – lépett be egy nővérke a szobába – Most már tényleg mennie kell.

-          Rendben. – bólintott Drew, majd visszafordult hozzám és közelebb hajolt - Elintézem, hogy holnap ott lehess a koncerten. – mondta, majd megcsókolt, elköszönt és magamra maradtam.

Csak a kintről beszűrődő zaj maradt, és a folyosóról behallatszódó tv halk moraja. Sokáig füleltem és próbáltam kivenni mi lehet a műsor, amit néznek, de annyira halk volt, hogy inkább csak irritált, hogy hallom, de nem értem rendesen mi az. Próbáltam elaludni, de nem ment. Egyik oldalamról a másikra fordultam, de sehogy sem volt jó. Egyszer meggondolatlanságból az arcomat belenyomtam a párnámba, de azonnal felordítottam a fájdalomtól, és megfordultam.

-          Minden rendben? – lépett be egy nővérke.

-          Igen. – feleltem röviden.

Egy ideig még méregetett. Gondolom várta, hátha mondok még neki valamit, vagy felfedez rajtam egy kis jelet arra, hogy hazudtam, de aztán becsukta az ajtót, és ismét egyedül maradtam.

Ja és igen, azt még nem is említettem, hogy a fejemen szép kis kötés van körbecsavarva, ami az egész homlokomat eltakarja. El tudom képzelni, hogy mindenki milyen pánikba esett mikor meglátták, hogy a vízbe ömlik a vér a fejemből. Szörnyen érzem magam, hogy így alakult a kis kirándulás, de már nem tudom visszacsinálni.

Hanyatt dőltem az ágyon és bámultam a plafont, azt várva, hogy elérjen az álom. Ami, nem akart összejönni. Megint csak forgolódtam… de sehogy sem volt jó. Vagy fájdalmas volt, vagy kényelmetlen.

Fölkeltem és kisétáltam a folyosóra. Az szinte totál kihalt volt. Már a tv-t is lekapcsolták, gondolom eljött a szieszta idő. Vagyis, mindenki alszik, aztán csend legyen… Visszazárkóztam a kis szobámba, leültem az ágy végébe. Szerencsére már nem szédültem annyira, mint korábban, így jobban is éreztem magam a bőrömben. Már csak az éjszakának kellett volna eltelnie és akkor minden a legjobb lenne.

Körbenéztem a falakon. Minden képen elidőzött a szemem. Nem voltak túl izgalmasak. Egy két táj, madár, ház… Olyan megszokott képek voltak.

Életemben nem unatkoztam még ennyire, mint most, ebben a pillanatban. Azon gondolkodtam mivel üthetném el az éjszaka hátralévő részét. Aztán megakadt a szemem egy készüléken. Felpattantam, hogy bekapcsolhassam, de rájöttem, hogy ismét rossz ötlet volt. Azonnal visszazuhantam, de pechemre nem az ágyra, hanem az ágy mellé csúsztam. Kissé kemény volt a talaj és a hátsó felemnek nem tetszett a dolog. Nekidőltem az ágynak és behunytam a szemem. Mély levegőt vettem és próbáltam legyűrni mindenféle fájdalmat, ami eluralkodott rajtam. Azt kívántam, bár valamelyik fiú itt lenne most velem. Drew, vagy Eric. Nagyon szeretnék Erickel beszélni. Remélem nem magát fogja okolni emiatt az egész miatt.

Lassan kinyitottam a szemem és körbenéztem. Lehet, hogy szemmagasságban kell lennem, hogy észrevegyem a dolgokat, de azonnal kiszúrtam a távirányítót a kis szekrény tetején. Odakúsztam érte négy kéz láb, levettem és azonnal bekapcsoltam a tv-t. Nekidőltem az ágy végének és kapcsolgattam a csatornák között. A legtöbb adón valami reklám ment és próbáltak a nézőre tukmálni dolgokat. Aztán az egyik csatornán éjszakai hírekbe botlottam, és gondoltam meghallgatom, mit mondanak, hátha lesz benne valami érdekes. Végül a sokadik hír hallatán azonnal felpattantak a lecsukódni készülő szemeim. Ericről beszéltek, hogy itt fog fellépni, és egy rakat rajongó volt a nyomában és a riporterek kérdezgették. Ami pedig a legmeglepőbb volt, hogy rólam kérdezték. Eric arcán látszott, hogy baromira nincs ínyére, hogy így ugrálnak körülötte az emberek és nyaggatják a kérdéseikkel, és legszívesebben elszaladna jó messzire.

-          Tényleg egy buliban, részegen történt a baleset?

-          Igaz az, hogy lehet túl sem éli? Akkor meg miért nem vagy mellette?

-          Azt hallottam, hogy te lökted a medencébe és akkor történt az eset! Tényleg a te hibád?

-          Eric! Válaszolj! Jenna és közted vannak gyengéd viszonyok? Igaz az, hogy titkon egy pár vagytok? Összekaptatok valamin és akkor történt a baleset?

Végül Eric megállt. Látszott rajta, hogy rettenetesen dühítik a kérdések, amelyek olyan alapokon állnak amiből semmi sem igaz.

-          Jenna egy tök hülye balesetben sérült meg és most kórházban van. Strandolni voltunk, és rosszul esett a vízbe egy drótkötélről. Nem, nem járunk együtt titokban. Hamarosan kiengedik, csak megfigyelésre tartották még bent és nem fog meghalni!

Emelte ki a végét, hogy tudatosítsa az őrült újságírókban a tényeket. Aztán fogta magát és most már átcsörtetett a tömegen, hogy beülhessen az autójába. Idióta hírhajhászok! Azt is el tudom képzelni, hogy itt is akad belőlük. Bár nem feltétlen tudhatják, melyik kórházban fekszem. Ezt igazából még én sem tudom.

El tudnám viselni, ha most itt lenne velem és felvidítana. Tuti nem ülnénk itt csendben. Annyira jó lenne egy kis társaság.

Felmásztam az ágyamba, a hátamra fordultam, és lassan éreztem ahogy leragadnak a szemeim. A tv még mindig hangosan szólt és Eric neve többször is elhangzott, majd valamelyik számát is lejátszották, de végül elsötétült minden, és a hangok is átúsztak tompa zörejjé, majd teljesen megszűntek.

Reggel motozásra ébredtem és arra, hogy valaki óvatosan betakar.

-          Nyöem foázöok. – dünnyögtem a párnába.

-          Akkor jó. – hallottam a nevetős választ, és azonnal felismertem ki áll mellettem.

-          Öeric! Akarom mondani, - húztam ki a párnából az arcom – Eric! – mosolyogtam rá.

-          Szia! – viszonozta a mosolyt – Hoztam neked egy kis virágot. – mutatta a vázát, ami a kisasztalon állt és egy színes virágcsokor állt benne – Meg egy kis csokit. – nyomott a kezembe egy hatalmas doboz bombont.

-          Egy évig ezt fogom enni. Köszönöm. – mutattam neki, hogy hajoljon közelebb és adtam egy puszit az arcára.

-          Szívesen hoztam. Egy kis kárpótlás… Jól vagy?

-          Most már igen. – mosolyogtam rá.

-          Ennek örülök. – felelte, majd az órát nézne – Sajnos mennem is kell. Kezdődik a próba. Rossz lesz nélküled.

-          Majd kérek beszámolót. – feleltem, és próbáltam mosolyogni, de szomorú voltam, hogy nem mehetek – Én is jobban szeretnék ott lenni, mint itt. A múlt éjszaka totális szenvedés volt.

-          Megértem. – nevette el magát – De megyek is. Jó legyél! – kaptam egy puszit – Szia.

-          Szia! És kéz és lábtörést! De ne az én példámat kövesd!

Visszanézett az ajtóból, majd mosolyogva rám kacsintott és már el is tűnt. Jó volt, hogy bejött hozzám. Ha nem ébredek fel, akkor azt sem tudom, hogy itt járt. Örültem neki nagyon.

Felbontottam a csokit, és lassan falatozni kezdtem. Éreztem, hogy még nem aludtam ki magam, és olyan a fejem, mintha felülről nyomná valaki. Bár az is lehet, hogy ez csak a sérülés miatt van.

Órákon keresztül ültem ott és az unalmasabbnál unalmasabb műsorokat kapcsolgattam a tv-ben. Aztán már a sokadik szappanopera végére, megfogalmazódott bennem az elhatározás. Kimegyek innen! Felkeltem és elindultam megkeresni egy orvost. Szerencsére hamar megtaláltam, és nem meglepő, hogy nem akart elengedni, de addig nyaggattam és győzködtem, hogy végül saját felelősségre azt mondta elmehetek. Alá kellett írnom egy papírt, aztán mentem csomagolni és már rohantam is, már amennyire tudtam, hogy taxit fogjak.

Szerencsére nem kellett sokáig várnom. Bepattantam, megmondtam hová tartok és már úton is voltunk. Eszméletlen jó érzés volt tudni, hogy nemsokára ott leszek én is a koncert helyszínén. Csak azt bántam, hogy nem hamarabb jutottam erre az elhatározásra, mert akkor már a próbán is ott lehetnék. Így csak a koncert közepére érek már oda. Még az út egy óra. Legalább is ezt mondta a taxis.

Nem akartam elaludni, de sikerült. Álmomban egy hatalmas ház közepén találtam magam. Minden tiszta volt, és egyszerű. Mikor kiléptem az udvarra egy vidámparkkal találtam szembe magam.

-          Kisasszony. – hallottam egy hangot – Kisasszony.

Lehet, hogy ez nekem szól? Megfordultam és a hátam mögött egy fiatal lány állt kis fekete ruhában, köténnyel a derekán, a kezében tálcát tartott, amin egy telefon hevert.

-          Igen? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

-          Önt keresik.

-          Öhm, köszönöm. – vettem el a készüléket és a fülemhez emeltem.

A lány meghajolt és elsétált.

     -     Tessék.

     -     Na végre! Azt hittük már fel sem veszed.

     -     Eric?

     -     Naná! Ki más lenne? – nevetett – Feljössz a kilátóba? Fordulj meg.

Úgy tettem, ahogy kérte, és keresni kezdtem hol lehet. Aztán megláttam a kilátónak nevezett torony tetején integetni. A következő pillanatban már ott is voltam mellette.

-          Hello! – sétált felém vigyorogva, majd elém lépett, átkarolt és megcsókolt – Hogy aludtál? A kicsi sokáig sírt az éjjel.

-          Jól. – feleltem és azonnal beúszott egy kisbaba képe a szemeim elé, aki békésen szunyókál az ágyában – Igen, de azóta nyugodt. Még jó, hogy Kyle már átaludja az éjszakát nyugodtan.

Egy másik gyerek képe is beosont az emlékeim közé, amint éppen vidáman játszik a földön egy pár plüssállattal.

-          Üdv! – sétált be a térbe Drew.

-          Szia! – csapott a kezébe Eric – Hazaértél?

-          Szerencsére. – sétált hozzám, miközben Ericnek beszélt – Már hiányzott az én kis családom. – mosolygott rám, majd nyomott a számra egy puszit.

-          Elmehetnénk már egy kis kiruccanásra. – javasolta Eric – Mindannyian. Családi nyaralás. Mióta a kicsi megszületett, sehol sem voltunk.

-          Megérkeztünk. – szólalt meg egy idegen hang, de olyan furcsán ismerős volt – Kisasszony.

Lassan elmosódtak a fiúk alakjai, aztán eltűntek és visszatértem a valóságba. A taxis a tükörből nézett rám, és elmondta még egyszer, hogy megérkeztünk, közölte az árat, kifizettem, majd kiszálltam és már el is hajtott. Az a csoda, hogy felkeltett és nem csak kilökött az autóból.

Még mindig az álom okozta sokkban voltam. Fura dolgokat tud összehozni az ember fantáziája, nemde? Megütötte a fülem a jól ismert zenei dallam és máris visszazökkentem a valóságba teljesen. Szaporábban szedtem a lábaimat és hamar odaértem a hátsó bejárathoz, majd csendben hátramentem, ahol épp a táncos fiúk várakoztak, hogy felmenjenek a színpadra. Letettem a cuccaimat, majd mikor észrevettek intettem nekik és jeleztem, hogy ne szóljanak Ericnek. Csak vigyorogtak rám, és már ki is léptek a füstbe, hogy elkezdjenek táncolni. A színpad oldalához sétáltam és elbújtam úgy, hogy az épp a Populart éneklő Eric ne vegyen észre. Sokáig ott támaszkodtam, figyeltem a koncertet és hallgattam a dalokat. Jó volt itt lenni, még ha titokban is. Meglepetésként akartam a legvégén odamenni hozzá.

Megszólalt a Break of Dawn. Emlékezetes marad az a nap, amikor Eric felhívott magához a színpadra.

-          Ma egy olyan személyt fogok idehívni, aki nagyon fontos szereplője lett az életemnek.

Na mi az? Eric becsajozott, míg nem voltam? Kíváncsi vagyok kit fog felhívni. Még jó hogy ilyen közel vagyok, mert így mindent láthatok!

-          Kakaós lány. – fordult felém mosolyogva – Gyere! – nyújtotta felém a kezét én pedig lefagytam.