26. Fejezet - Elkaptak

Sziasztok! :))

Ahogy azt ígértem, már itt is vagyok! :D Még egyszer bocsánat a rengeteg kimaradásért, de most már ahogy csak tudok, írok nektek és igyekszem minél gyorsabban hozni a részeket! :)

Remélem tetszeni fog ez a fejezet is nektek :) Annyira nem lett eseménydús, de innentől kezdve beindulnak majd a dolgok :D 

Kíváncsian várom a véleményeiteket, legyen az jó, vagy rossz! :D

Jó olvasást ^^ :)

Amint azt vártam, szinte azonnal megjelentek az ágy végében a fiúk fejei és mikor megláttak, értetlenül néztek rám. Elmosolyodtam és intettem nekik, de lefagytam. Nem tudtam, hogy most mit is csináljak. Biztos kíváncsiak lesznek rá, hogy mit csinálok itt, de nem mondhatom el az igazat, mert akkor tudni akarják majd, hogy mit keresett Drew a szobában. Ez a sztori bonyolultabb lassan, mint egy brazil szappanopera ezerháromszáz részen keresztül tartó cselekménye. Azt hiszem bajban vagyok…

-          Hát te? – nézett rám mosolyogva, de gyanakvón Eric.

Na most mit is mondjak? Körülbelül már az egész eddigi életem lezajlott előttem attól az eshetőségtől, hogy elmondjak mindent. Ha bevallom ki vagyok, és mit kerestem itt igazából, szervezhetem a temetésemet.

-          Én csak…

-          Gyere, talán idekint könnyebb lesz.

-          Igen. – mondtam alig hallhatóan és megfogtam a felém nyújtott kezet.

Lassan kimásztam, feltápászkodtam és miközben a rám ragadt portól próbáltam megszabadítani a ruháimat, azon törtem a fejem, hogy vajon milyen sztorit találjak ki. Mert itt csak egy dolgot nem szabadott elmondani: az igazat. Lassan kezdett összeállni a fejemben egy épkézlábnak nevezhető sztori, és már épp nyitottam a szám, hogy megszólalok, mikor Eric megelőzött.

-          Srácok. Magunkra hagynátok minket? – kérdezte a többiektől, de közben folyamatosan csak engem figyelt.

-          Persze. – felelte Tomas és már ki is sétáltak.

Meglepődtem, hogy elküldte őket, de tényleg valami olyasmiről beszéltek, hogy valamit el kéne már mondania. Lehet, hogy most akarja ezt megtenni, mert az öltözőben megzavarták, és ha már itt vagyok… A szívem már most majd kiugrott a helyéről.

Eric pedig még csak mindig állt velem szemben és nem mozdult. Úgy néz, mint aki mindent tud. Vagy ez már csak az én agyszüleményem? Honnan tudhatna mindent? Lehet, hogy tud a gondolataimban olvasni és ehhez az kell, hogy a szemembe nézzen? Elkaptam a tekintetem és már szinte azonnal jött is a kamu sztorim:

-          Figyelj…én csak… csak téged kerestelek, miközben próbáltam felhívni Drewt, kiesett a telefon a kezemből és az aksi, meg a háta berepültek az ágy alá…. És… és én…

-          Ne. – nevetett.

-          Mit ne? – néztem rá értetlenül.

-          Ne hazudj.

-          Mi? – nyeltem egy nagyot és már nagyon nehéz volt visszafogni magam, hogy ne áruljak el mindent – De miből gondolod, hogy hazudtam?

-          Miért nem jöttél ki rögtön, ahogy beléptünk? – sétált felém, miközben én folyamatosan hátráltam.

-          Hát mert… csak… így is… elég fura lett volna… nem tudom. – összevissza hebegtem-habogtam és nem tudtam egy normális épkézláb mondatot kinyögni.

Ő meg csak nézett rám azokkal a mélybarna szemeivel és nem mondott semmit, csak mosolygott, amivel egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat. Az az érzésem, hogy tényleg mindent tud és már ezer éve vannak infói arról is, hogy én írom a blogot, és Drew is segít nekem, bár fogalmam sincs honnan jöhetett volna rá, de ahogy néz, azt látom rajta, hogy tudja. Lehet, hogy ezt akarja elmondani? Ez az a fontos dolog, amiről beszélni akart velem? Csak mondana már valamit.

      -    Figyelj, szerettem volna már hamarabb elmondani, de egyszerűen nem tudtam... – törte meg a csendet.

Vártam. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, így hát ezt láttam a legjobb döntésnek. Lehet, hogy megint megcsókol majd? Úristen! Nem! Ilyenre még csak gondolnom sem lenne szabad. De ha egyszer ilyeneket csinál, akkor hogy tudnám kizárni a fejemből ezeket a dolgokat?

-          Nem is tudom hogyan kezdjek neki.

-          Felőlem a végén is kezdheted, csak mondd már. – ahogy kimondtam a mondatot elnevette magát én pedig felfogtam, hogy milyen kérlelve sikerült ezt megtennem és elszégyelltem magam.

Megsimította az arcom és ismét csak vártam. Hát mit ne mondjak, elég jól értett ahhoz, hogy az ember idegszálain lépkedjen, mint egy légtornász. Ha Becki itt lenne már rég kiharcolta volna, hogy beszéljen. Néha szeretnék kicsit olyan rámenős lenni, mint Becki szokott lenni. De csak egy egészen kicsit. Mint például most… Ilyenkor nagyon jól jönne, ha nem lennék ennyire betoji. Vagy ha én tudnék olvasni a gondolataiban.

-          Annyira bonyolult ez az egész…

-          De hát mi?

-          Jenna, én.

-          Igen?

De már nem tudott válaszolni… A mobilom, amit még mindig a kezemben tartottam, hangosan zenélni kezdett, ráadásképp még az ajtón is kopogtak. Nem érdekelt volna a telefon, ha nem jöttek volna be a fiúk is közben, hogy indulni kell. Bár igazából így is fölöslegesen fogadtam a hívást, mert nem szólt bele senki az ismeretlen szám mögött rejtőző vonal végéről. Hirtelen olyan nagy lett körülöttem a káosz, hogy azt hittem megfulladok és muszáj volt kimennem a szobából.

-          Akkor egy fél óra múlva a buszon. – kiáltott utánam Alex, mire bólintottam és szinte már kóvályogva lépdeltem a saját szobám felé, hogy összepakolhassak.

A fejem iszonyatosan hasogatott és a lábam alig vitt előre. Lehet, hogy kicsit sokat ugráltam a szinte még friss fejsérülésemmel. Nagyon sokat… Szédülni kezdtem. Minden egyre homályosabb volt, és már a hányinger is kerülgetett. Nekidőltem a falnak és a vonala mentén a földre ültem. Tompán hallottam, hogy valaki közeledik felém és talán a nevemet mondja, meg még valamit, de már nem fogtam fel semmit. Egyáltalán semmit… Csak úrrá lett rajtam a sötétség.

Mikor végre kezdtem újra magamhoz térni, éreztem hogy remeg alattam a világ. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de perpillanat nem is nagyon érdekelt.

     -    Jenna. – hallottam a nevemet – Jenna. – most újra, és valaki megfogta a kezem.

Lassan kinyitottam a szemem és bíztam benne, hogy nem a kórházban leszek ismét.

-          Mi… mi történt?

-          Elájultál. – jött a válasz, és most már tudtam, hogy Eric ül fölöttem – A doki azt mondta, hogy túlhajszoltad magad, úgyhogy pihenőre fogott. Furcsán hamar odaért az a doki… azt mondta egy személyzeti ember hívta aki látta mi történt. Na mindegy… de látod – mutatott fel egy papírt – még receptet is írattam vele, hogy pihenned kell, mert mondtam neki, hogy nagyon makacs vagy és nem fogsz csak szép szóra engedelmeskedni nekem.

-          Köszi. – csuktam be a szemem és elnevettem magam, majd mikor rájöttem, hogy mi van abbahagytam – El fogunk késni miattam.

-          Nem. – felelte Eric – Áthoztunk a buszra, hogy ne te akarj majd átszaladni mikor rájössz, hogy nem tudtunk elindulni miattad. Így most muszáj lesz itt feküdnöd egész úton és nem csinálni semmit. Most, bár ne mondd el senkinek, hogy valaha ilyen történt, – hajolt közelebb és súgva folytatta – de én leszek a szolgád egész úton és minden óhajodat teljesítem. Sőt, ha szeretnéd, még tovább is… – kacsintott rám, majd nyomott a homlokomra egy puszit és elsétált – Mindjárt jövök! – kiáltotta vissza.

Már csak egyetlen egy dolog aggasztott, és az nem a hasogató fejem volt, hanem Drew. Bár okos fiú és biztos tudja, hogy úton vagyunk. Csak a telefonja még mindig nálam van. A zsebemhez nyúltam, hogy elővegyem az emlegetett készüléket, de nem volt ott. Basszus! A kezemben volt, mikor elestem. Lehet, hogy a hotelben maradt. Most már vissza sem tudom adni neki. Szerezni fogok neki egy másikat. Már, ha végül utolér minket. Az lesz a legjobb, ha írok majd neki egy emailt. A gépe mindig nála van. Meg is keresem a sajátomat!

Leemeltem magamról a vékony kis plédet, amivel betakartak, és már épp másztam volna ki az ágyamból, mikor Eric megjelent és azonnal visszatessékelt a helyemre.

-          Nem megmondtam, hogy nincs kiszállás az ágyból! – parancsolt rám, majd a receptet, amit a dokival íratott kitűzte velem szemben a falra, hogy jól lássam – Így ni! Legalább nem fogod elfelejteni! – mosolygott rám – Hoztam neked enni. – emelte fel a tálcát, majd ideadta.

-          Köszönöm, de…

-          Nincs de, tudod jól. Most nem ellenkezhetsz.

-          Oké. – nevettem el magam, mire ő csak mosolygott.

Vicces szituáció volt. Nagyon vicces. Azt hiszem a blogolvasók oda meg vissza lesznek attól, hogy Eric milyen aranyos, hogy ilyesmire is képes. Persze jól ki kell majd találnom a tálalását, mert elég necces lenne ilyesmivel elszólni magam. Csendben falatozni kezdtem, Eric pedig végig figyelt és szerintem minden mozdulatomat kielemezte. Kissé frusztráló volt így ott ülni, hogy ő közben árgus szemekkel vizslat.

-          Megmutatod majd, hogy hol laksz? – kérdezte meg váratlanul, mire elmosolyodtam.

-          Párizsban? Naná! Sőt, ha nem gond, szívesen tölteném ott ezt a pár napot.

-          Jó, én is veled leszek.

-          Hogy mi? – majdnem megfulladtam az épp lenyelni készült falattól – Nálam akarsz lakni?

-          Nem várnám el, hogy ezt tedd. Csak vicceltem. – nevetett – De a reakciód még viccesebb volt. Ennyire ciki lenne velem mutatkozni?

-          Háát… - húztam az agyát.

-          Hé! Elvégre már házasok vagyunk! És a gyerekekkel mi lesz? – ezt olyan komolyan kérdezte, hogy kitört belőlem a nevetés.

-          Erről már meg is feledkeztem.

-          Mondhatom szép kis feleség vagy. Most csalódtam benned Kakaós Lány.

-          Ilyen névvel mit vársz tőlem? – mosolyogtam rá, de ahogy találkozott a tekintetünk megint azt éreztem, mint amit a szobájában. 

Visszafordultam a tálca fölé és inkább a tányéron lévő ételdarabkákat nézegettem. Kissé kínossá vált a csend.

-          Mi a helyzet a barátoddal?

-          Megvagyunk. – eléggé váratlanul ért a kérdés – Csak már régen láttam sajnos.

-          Hiányzik?

-          Igen. – nem hazudtam, ez így van.

-          Jön Párizsba?

-          Nem tudom.

-          Hogy hogy?

-          Épp őt próbáltam elérni, mikor nálad jártam… azóta nem tudtam vele beszélni. Írok majd neki egy emailt.

-          Jól teszed. – mosolyodott el – Elviszem a maradékot és idehozom a gépedet.

-          Köszi. – adtam egy puszit az arcára, és láttam, hogy széles mosollyal az arcán sétál el.

Aztán csak ültem ott csendben és vártam. Pár percen belül visszajött a laptopommal, majd magamra hagyott, de megjegyezte, hogy rajtam tartja a szemét és ne próbáljak meg kikelni az ágyból. Azonnal bekapcsoltam a gépem és mihelyst lehetővé tette a rendszer, már írtam is Drewnak az üzenetemet. Néhány perccel később már meg is kaptam rá a választ.

„Jenna! Szia!

Ne tudd meg mennyire aggódtam érted! Nem tudtam mikor hívhatlak és nem akartalak zavarni. Mentem hozzád a szállodába és pont abba a jelenetbe botlottam, mikor mindenki körbeállt, mert elájultál. Gondolhatod, hogy mit éreztem akkor… De nem akartam lebuktatni magunkat, így nem tehettem meg, hogy odamegyek és tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de azt is tudom, hogy érted mire gondolok. J Aztán bevittek a szobádba, a telefonom pedig ott hevert a folyosón. Fölkaptam és azonnal hívtam egy orvost, ha már mást nem tehettem.. Azt mondtam neki, hogy a szállodában dolgozom és megkértek, hogy azonnal értesítsem.

Ugye jól vagy már? Remélem nem ugrálsz ezek után, mert megyek Párizsba és nem állok jót érted! :D

Most már el tudsz érni telefonon. J Láttam, hogy sokszor hívtál, de azt hiszem rájöttél, hogy miért nem reagáltam…

Remélem hamarosan találkozunk J

Hiányzol! Szeretlek!

Drew”

Annyira jól esett az üzenete, hogy legszívesebben ugráltam volna örömömben. Főleg az utolsó két szó volt, ami megdobogtatta a szívemet, a hiányzol, és a szeretlek. Ilyenkor rájövök, mennyire hülye vagyok, mikor Eric miatt vacilálok, pedig Drewt szeretem. De nagyon. Vagy mind a kettőt? Ezek a férfiak megőrjítenek!

„Úgy örülök, hogy ilyen gyorsan írtál nekem! Annyira hiányzol már, hogy el sem tudod képzelni. L De Párizsban végre látjuk egymást! ^^ Remélem eszedbe sem jutott szobát bérelni, mert muszáj lesz nálam laknod és semmilyen kifogást nem fogadok el! :D

Vigyázok magamra, nem is hagynak másképp tenni. És igen, már jól vagyok. J

Siess! Várlak!

Szeretlek! J

Jenna”

Miután megírtam a levelemet, csak lecsuktam a laptopot, hátradőltem és behunytam a szemem. Olyan fáradtnak éreztem magam, mintha egy egész házat egyedül kellett volna megépítenem, pedig nem volt szó semmi ilyesmiről. Szinte pillanatokon belül elnyomott az álom. Már alig várom, hogy Párizsba érjünk!

Igazából egy dolgot elfelejtettem megkérdezni Erictől, mégpedig, hogy mennyi ideig feküdtem ájultan, mert mikor felébredtem az álmomból a buszon, már Párizs külvárosi részét súroltuk. A laptopom át volt rakva a másik ágyra. Eric valószínűleg folyamatosan figyelte, hogy mi van velem. Nagyon jól esett ez a törődés, amit tőle kaptam.

-          Hello. – sétált felém az emlegetett.

-          Szia.

-          Kipihented magad? – mosolygott rám és leült a szemben lévő ágyra.

-          Igen. Nagyon is.

-          Szuper! Ugyanis, mindjárt megérkezünk, elviszünk haza, aztán mi lepakolunk a szállón és utána átmegyek hozzád. Ha neked ez így okés, és esetleg nincs már más programod.

-          Teljesen jó. – mosolyogtam rá, majd kimásztam az ágyból.

Ránéztem, mert vártam, hogy majd azt mondja, hogy üljek vissza most azonnal, de semmi ilyesmi nem történt. Furcsálltam is, hogy ilyen csendben figyel és semmit sem csinál. Nem volt megszokott. Bár ha jobban belegondolok mostanában elég gyakran csak áll és figyel csendben, amivel elég gyakran sikerül is zavarba hoznia.

-          Mi az főnök? Megenyhült? – kérdeztem, mire kitört belőle a nevetés.

-          Talán… egy kicsit… - lépdelt közelebb - Melletted nehéz nem megenyhülni. –körülbelül úgy éreztem, mintha valaki összeszorította volna a gyomromat ettől a mondatától.

Már háttal álltam neki, ahogy összehajtogattam a plédet az ágyról, így nem láthatta az arcomra kiülő reakciót. Ami lehet, hogy jobb is volt így. Bár szerintem így is érzi, hogy elég jó nyerési esélyei vannak és ha nagyon akarná, akkor lehet, hogy sikerülne megszédítenie, és mindent elfeledtetnie velem. De igazából még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak azért van-e rám ilyen hatással, mert hogy ő Eric Saade, és híres és jól néz ki és imponál, vagy tényleg azért mert maga ő képes így hatni rám.

Hirtelen azt éreztem, hogy a hátam mögé lép és átkarolja a derekamat. A plédet leejtettem és szinte megmerevedtem. Meg sem mertem mozdulni. Sőt, meg sem tudtam mozdulni.

-          Nyugi. – súgta a fülembe, miközben a vállamra omló hajam közé fúrta az arcát.

-          Eric, kérlek… ne csináld. – alig tudtam megszólalni is.

A lábaim remegtek az érintésétől, és már majdnem elvesztettem a fejem, mikor rájöttem, hogy nekem ezt egyáltalán nem szabadna csinálnom. Vagy is, hogy nem szabadna hagynom, hogy Eric ezt csinálja. Hiszen ott van Drew, aki már közeledik Párizs felé és vár rám, és szeret.

     -     Eric. – léptem el tőle és szembe fordultam vele – Ne.

Ezt a ne-t, olyan nehéz volt kimondanom, mintha a fogamat húzták volna közben. Közelebb akart lépni, de a mellkasára tettem a kezem és megállítottam. Kérdőn nézett rám, de csak a fejemet ráztam.

-          Drew miatt, ugye?

-          Igen. Hiszen ő a barátom.

-          És hol van most a te drágalátós barátod?

Dühös volt. Furcsán dühös…  Ilyennek még sosem láttam ezelőtt. Meglepett. Nem számítottam ilyen reakcióra és nem is értettem, hogy miért csinálja. Féltékeny? Vagy csak azért haragszik, mert nem kapta meg amit akart?

-          Akkor menj. Mindjárt megállunk és keresd meg a barátodat.

-          Szeretem őt, érted? – vágtam vissza.

-          De engem is szeretsz, igaz?

Feltette a kérdést, egyenesen és nyíltan. Nem tudtam mit feleljek. Ha azt mondom, hogy nem azzal hazudok. Nem akartam hazudni, de ha meg az igazat mondom, akkor… Lehet, hogy azzal is hazudok? Én már nem is tudom mi zajlik bennem pontosan.

-          Mondd a szemembe, hogy nem és békén hagylak.

Ráemeltem a tekintetem és láttam, hogy várja a feleletemet. Nem tudtam, hogy most mit is csináljak. Ez az ember, aki itt áll előttem olyan zavarokat okozott a lelkivilágomban, amilyeneket még soha senkinek sem sikerült.

-          Tehát?

-          Nem.

-          Nem szeretsz?

-          Nem szeretlek. – végül kimondtam.

Nem tudom miért ezt mondtam, de mikor kinyitottam a számat, ezek a szavak szabadultak fel.

-          Jenna! – már szinte kiabált - De hiszen..

-          Srácok! Megérkeztünk! – ugrott be közénk Edin mosolyogva, majd ránk nézett és kicsit elkomorodott – Mi a baj? Valami gáz van?

-          Nem, nincs semmi. – felelte Eric, majd elsétált.

-          Durcás? – mutatott utána Edin.

-          Igen.

-          Hagyd csak rá. Ilyenkor olyan, mint egy kisgyerek. Gyere. – karolt át – Viszem a cuccodat.

Lesétáltunk a buszról. Az épület előtt álltunk, amelyben én is laktam. Furcsa volt újra itt lenni annyi idő után. De igazából, mintha el sem mentem volna. Jó érzés volt.

Edin elindult, hogy segít felvinni a cuccaimat, de Eric megállította és elvette tőle a csomagomat. Én meg sem álltam, csak az ajtó felé sétáltam és felfelé lépdeltem a lépcsőn.

-          Figyelj. Jenna. – szaladt utánam Eric – Ne haragudj. Hülye voltam… nem tudom mi ütött belém. Kérlek, bocsáss meg nekem.

Az utolsó mondatával elém sétált, majd sarokba szorított.

-          Kérlek mondj valamit.

-          Nem haragszom. – feleltem, mire elmosolyodott és én sem bírtam tovább.

-          Akkor szent a béke?

-          Igen. – feleltem, majd örömében eldobta a csomagjaimat és átölelt.

-          Hé! Ha összetörtél valamit…

-          Veszek másikat. – nevetett, majd megállt velem szemben és csak nézett megint.

Megsimogatta az arcom, majd összekócolta a hajam és mind a ketten nevetni kezdtünk, majd szorosan megint a karjaiba zárt. Nem tudom mi történt a buszon, de hogy szeretek vele lenni és úgy tűnik ő is szeret velem lenni, az teljességgel bizonyos.

-          Szerinted meg fogja csókolni? – hallottunk suttogó hangokat valahonnan.

Körbenéztünk, de nem láttunk sehol senkit.

-          Nem tudom, de szorítok érte. – lelkes válasz érkezett az előző kérdésre.

-          Igen, én is. Annyira aranyosak együtt.

Aztán hirtelen kiszúrtam két leskelődő fejet a lépcsőfordulóból, akik egyáltalán nem voltak ismeretlenek.

-          Apa? Elinor? – tettem fel hangosan a kérdést – Ti mit kerestek itt?

Halihó! :)

Sziasztok! :)

Újra itt vagyok és most már ígérem amilyen sűrűn csak tudom, hozom a részeket! :) 

Megvan az ihlet és az egész sztori összeállt a fejemben és így fellépésen túl, már időm is jobban lesz írni! :) 

A következő fejezet már készülőben van! Amilyen gyorsan csak tudom hozom is! :) 

Remélem nem haragszotok a sok kimaradásért, de nagyon sűrű évem volt a suliban. Bízom benne, hogy nem felejtettek el és visszatértek hozzám :)) :D A továbbiakban is nagyon kíváncsian várok minden véleményt tőletek. Akár szidjatok, akár nem, minden érdekel. :) 

A terveim között szerepel, az elkövetkező pár hónapban, megírni a teljes sztorit.

Hamarosan újra jelentkezem! 

Egy kis ízelítő:

"Ő meg csak nézett rám azokkal a mélybarna szemeivel és nem mondott semmit, csak mosolygott. Az az érzésem, hogy tényleg mindent tud és már ezer éve vannak infói arról is, hogy én írom a blogot, és Drew is segít nekem, bár fogalmam sincs honnan jöhetett volna rá, de ahogy néz, azt látom rajta, hogy tudja. Csak mondana már valamit.

      -    Figyelj, szerettem volna már hamarabb elmondani, de egyszerűen nem tudtam. – törte meg a csendet.

Vártam. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, így hát ezt láttam a legjobb döntésnek. Lehet, hogy megint megcsókol majd? Úristen! Nem! Ilyenre még csak gondolnom sem lenne szabad. De ha egyszer ilyeneket csinál, akkor hogy tudnám kizárni a fejemből ezeket a dolgokat?

-          Nem is tudom hogyan kezdjek neki.

-          Felőlem a végén is kezdheted, csak mondd már. – ahogy kimondtam a mondatot elnevette magát én pedig felfogtam, hogy milyen kérlelve sikerült ezt megtennem és elszégyelltem magam.

Megsimította az arcom és ismét csak vártam. "

Coming soon....

25. Fejezet - Mobil

 Sziasztok! :)

Újra itt! ^^ 

Köszönöm az eddigi véleményeket, remélem továbbra is elmondjátok nekem, hogy mit gondoltok. :) És köszönöm, hogy a hosszú kihagyások után is visszajöttök és olvassátok a történetet^^ Ez nagyon jól esik^^ 

De nem is húzom tovább a szót :D 

Jó olvasást^^   

    A tömeg, nagy meglepetésemre, üdvrivalgásban tört ki. Bár azért elvétve hallottam egy két negatív jelzőt, vagy „fújj” hangzatú kiáltást, de nem nagyon zavart. Eric bátorítóan mosolygott, majd intett a fejével, hogy menjek oda. Nagy levegőt vettem és elindultam. Újra úgy éreztem magam, mint a legelső alkalommal, mikor ezt csinálta. Annyira fura volt, megint a színpadon állni és hallgatni az embereket. Kicsit ilyenkor átérezhetem, hogy milyen amikor, a sztárok állnak a színpadon. Néha megfordult a fejemben gyerekként, hogy milyen lenne úgy élni, mint ők, de aztán ahogy nőttem lemondtam ezekről az álmokról és rájöttem, hogy a rivaldafény nem nekem való. Jobb vagyok, ha a háttérből segítem azokat, akiknek a mestersége a szórakoztatás. Jobban érzem magam, ha nem kell a színpadon állni, pláne ha még meg is kéne szólalni. De Eric mindig beletrafál ezekbe a dolgokba, és ahogy észlelem, próbálja leküzdetni velem a félelmeimet, ha lehet ezeket így nevezni.

      -    Hej! – mosolygott rám Eric, mikor odaértem hozzá, majd átkarolt és szorosan magához ölelt.

       -   Meglepetés. – motyogtam, miközben alig kaptam levegőt.

       -   Örülök, hogy itt vagy. – súgta, és engedett az ölelésből – Csüccs le. – mutatott a székre, amit Alex hozott fel a színpadra és lerakott mellénk.

Úgy tettem, ahogy kérte, majd csendben figyeltem. Eric körbesétált és minden zenekari tagnak és táncosnak mondott valamit, aztán kilépett a színpad elejére és beleszólt a mikrofonba. Nem értettem, hogy mi történik, vagy hogy mire készül, de hogy őszinte legyek féltem kicsit attól, hogy mi fog még várni rám a színpadon. Próbáltam nem arra koncentrálni milyen sok ember ácsorog velünk szemben, de nehéz volt őket kizárni… nagyon nehéz.

-          A következő dalt, most kivételesen szeretném Jennanak énekelni. Nagyon fontos tagja lett az életemnek, habár nem túl hosszú ideje ismerjük egymást. Bár ezt lehet, hogy már említettem. – húzódott még szélesebb mosolyra a szája, mint addig - Azt sem tudom hol áll a fejem. – nevetett, mire a tömeg lánytagjainak alélása hangosan zengte át a teret.

Megértettem őket. Ericnek olyan mosolya és nevetése volt, aminek nem lehetett ellenállni. Én is csak nehezen tudtam sokszor visszafogni magam, de már az is lehet, hogy… hozzászoktam. Bár nem biztos, hogy ez a megfelelő kifejezés erre, mert ezt nem lehet megszokni. Inkább csak megtanultam visszafogni magam.

Elmondott még pár mondatot, míg én agyaltam és rám mosolygott ismét. Majdnem leestem a székről és Eric ugrott is utánam, de sikerült nem a földön landolnom. És most már biztos vagyok benne, hogy nem, nem szoktam hozzá a mosolyához. Meg persze a fejsérülés is még hatott az egyensúly érzékemre… vagy legalább is, mondjuk ezt, hogy emiatt volt az esés. Ehhez nem lehet hozzászokni… Eric közelségéhez. Lehetetlen.

-          Minden oké? – kérdezte halkan, és ahogy rám nézett, láttam az aggódás jeleit a szemében megcsillanni.

-          Igen. – feleltem, de alig jött ki hang a torkomon, így inkább csak nyöszörgésnek hathatott a hang, ami elhagyta a szám.

Rám kacsintott, majd beállt a mikrofon mögé és elkezdett énekelni. Amint meghallottam a Without you I’m nothing című dal első taktusait, tudtam hogy végem van és ha most nem fogom elbőgni magam, akkor soha. Olyan kábulatban hallgattam minden egyes hangot, mintha még sosem hallottam volna őket. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt nekem fogja elénekelni. Még arról sem álmodtam soha, hogy majd egy fiú nekem valaha énekelni fog, nemhogy majd pont Eric Félisten Saade. Komolyan úgy nézhettem ki, mint akit éppen sokkoltak. Azt hiszem, ezt a kalandot soha életemben nem fogom elfelejteni.

Miközben épp próbáltam nem átlépni az őrület határain és elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik, hoztak egy széket Ericnek is és leült, közvetlenül mellém. És a következő váratlan fordulat… a kezembe adtak egy mikrofont és a zenei részben odafordult hozzám, hogy énekeljek vele. Azonnal leblokkoltam és nem tudtam mit csináljak.

Közelebb hajolt és adott egy puszit az arcomra.

-          Menni fog. – mosolygott rám, majd újra belekezdett a dalba.

Lassan szétnéztem az emberek között, akiknek a nagy része engem figyelt és várta, mikor nyikkanok már meg végre. Óvatosan a számhoz emeltem a mikrofont, behunytam a szemem és hallgattam Eric hol jár. Próbáltam minden mást kizárni, és lassan, halkan én is becsatlakoztam. Aztán, ahogy éreztem, hogy megvan minden a helyén, a dallam, a hangok, a ritmus… bátrabb lettem és még mindig csukott szemmel, de egyre merészebben énekeltem. Végül utat tört magának a tömeg moraja és kiabálása, és magamhoz térve döbbenten álltam az emberekkel szemben. Mindenki mosolygott rám és tapsoltak.

-          Miért hagytad abba? – lépett mellém Eric – Csúcs voltál!!! Hallgasd csak az embereket!

És tényleg. Az én nevemet kiabálták és azt akarták, hogy énekeljünk még Erickel, ami nem tudom hogy ment-e volna. Már így is elég nehéz volt erre rávennem magam.

-          Srácok, srácok. – csitította őket Eric – Jennának pihennie kell, mert mint tudjátok most tért vissza közénk a kórházi falak rejtekéből. Hagyjuk, had menjen most egy kicsit nyugisabb sarokba, de megígéri, hogy még fog nekünk énekelni. – nézett rám huncut mosollyal az arcán – Ugye?

-          Igen. – feleltem, bár… amint kimondtam nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt.

Cseles húzás volt Erictől, mert sejtette, hogy nagyközönség előtt nem fogok neki nemet mondani. De annak örültem, hogy nem most zaklatott tovább. Annyi előnye lesz a dolognak, hogy lelkiekben rá tudok készülni az újabb bevetésre.

Lesétáltam a színpadról, majd bevonultam hátra, ahol a többiek kifaggattak, hogy vagyok, mi van velem és miért nem szóltam, hogy jövök. Mindenkinek szép türelmesen válaszoltam, majd el akartam bújni kicsit és úgy döntöttem bemegyek az öltözőbe, ahol jó ideig nem lesz senki. Eric gépét ott találtam az asztalán, és rá volt kapcsolva a kamerákra. Így nyomon tudtam követni az egész koncertet. Annyira imádtam, ahogy táncolt, és énekelt, ahogy a showt csinálta. Elképesztett minden egyes alkalommal.

Na jó, kezdek úgy beszélni, mint aki totál bele van zúgva Ericbe. Pedig Drewt szeretem. Vagy lehet, hogy mind a kettőt? Oké Jenna! Fejezd be! És ha már szóba került Drew, felhívom, hogy mi van velem. Kihalásztam a zsebemből a mobilomat, és már tárcsáztam is a számot, de nem kaptam választ. Vajon merre lehet? Újra hívni kezdtem, hátha csak épp kinyomtam mielőtt felvette volna. A folyosón abban a pillanatban elkezdett csörögni egy telefon. Felpattantam és az ajtóhoz siettem. Kiléptem a folyosóra. A túloldalon még mindig kicsöngött a készülék, legalább is a kezemben lévő ezt jelezte. De odakint már nem volt senki és a hang is eltűnt. Biztos csak véletlen. Ráadásul már képzelődök is. De mindegy…

Leraktam a telómat, és hátradőltem a széken. Körbenéztem a helyiségben… mindenfelé ruhák, meg kiegészítők. Annyi napszemüvege volt, hogy megszámolni se tudnám. Odamentem hozzájuk és elkezdtem felpróbálgatni őket. Minden alkalommal pózoltam a tükörbe és próbáltam menő lenni. Ha erre ez a megfelelő kifejezés.

Felvettem az egyik olyat, amit ma már valamelyik dal alatt viselt. Aztán ismét beálltam a tükörrel szembe, és úgy döntöttem, most én leszek Eric. Elképzeltem, ahogy a rengeteg ember előttem áll, kezemben a mikrofon és mindenki őrjöng és tapsol.

-          Hello mindenki!!! – kiáltottam – Most pedig az explosive love-ot fogom nektek elénekelni!

Aztán teljesen megfeledkeztem magamról és már nem volt megállás. Teljes beleéléssel énekeltem és próbáltam egy két ellesett táncmozdulatot is leutánozni. Végül azért a fejsérülés annyira nem kedvelte meg, hogy ennyit izgek mozgok ilyen rövid időn belül és jelezte, hogy bizony, ő még nem gyógyult meg. Jobb lenne, ha nem ugrálnék ennyit és inkább pihennék egyet.

-          Most tartsunk egy kis szünetet, mert megszédültem a sok ugrálástól. – közöltem a képzeletbeli közönségemmel – Köszönöm, tíz perc múlva folytatjuk! – képzeltem el a tapsot, ami bezengi a teret, aztán kiderült, hogy nem csak képzelem.

Legalább is, ha nem több száz, de egyetlen pár kéz épp nem messze tőlem tapsolt és a tulajdonosa hatalmas mosollyal nézett rám. Szinte azonnal elszégyelltem magam, attól, amit itt láthatott és már kitudja mióta nézte mit csinálok.

-          Bakker. Bocsi… Én csak. – tettem vissza gyorsan mindent oda, ahol eredetileg is voltak.

-          Nyugi. – nevetett – Örülök, hogy jól szórakoztál. – csukta be maga után az ajtót.

-          Remélem te is. – ültem le az egyik székre egy nagy sóhaj közepette.

Nem is mertem a szemébe nézni. Baromira cikinek éreztem, amit az előbb itt leműveltem. Nem akartam én azt, hogy ezt bárki is lássa. Főleg azt nem, hogy Eric legyen a közönség.

-          Ó, én nagyon! – nevetett.

-          Mióta álltál ott? – kérdeztem meg félve a dolgot, de valahogy sejtettem, hogy már a műsorom elejétől kezdve ott állhatott.

-          Épp elég ideje. – húzott elém egy széket, és leült velem szembe.

Aztán egy ideig csak nézett rám és nem szólt semmit. Egyáltalán semmit. Csak mosolygott és végigjáratta rajtam a szemét, majd az enyéimbe nézett és még jobban mosolygott.

-          Ugye tudod, hogy imádott a közönség? – szólalt meg.

-          A képzeletbeli közönség mindig hálás. – közöltem komolyan, mire elnevette magát.

-          Az biztos. De odakint a valódi emberek is nagyon bírtak! – mutatott a háta mögé.

-          Az jó… azt hiszem. – sosem gondoltam azt, hogy jó hangom van, így most sem hittem el igazán, hogy tényleg tetszettem a nézőknek.

-          Jenna! Hidd el! Baromi jó volt! Épp ezért, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy énekeltél velem!

Szinte azonnal megállt a szívem, amikor ezt kimondta, majd egy ötletem támadt, ami nem is tudom az agyam melyik bugyrából pattant ki.

-          Van egy ötletem! – szólaltam meg.

-          Mondjad! – nézett rám csillogó szemekkel.

Utálom, hogy így néz rám. Ettől a tekintettől még mindig majd elájulok. Hiába ismerem már egy jóideje. Lassan kezdtek az álombeli képek a szemem elé csúszni és éreztem, hogy ezt most nem kellene. Megráztam a fejem.

-          Na szóval… - tértem vissza a valóságba – Felénekelem a dalokat, aztán valaki aki szeret a színpadon állni, majd playbackel!

-          Oké. – vágta rá – Vagyis… - kapott észbe – Ilyesmiről szó sem lehet! Csak és kizárólag te énekelhetsz a te hangodon és nem engedem, hogy más arassa le a babérokat helyetted!

-          Jó, de nem akarok… Vagyis nem tudok…

-          Dehogynem tudsz! Ezt ma be is bizonyítottad! – mosolygott rám – Egyébként, hogy hogy már itt vagy?

-          Eljöttem a kórházból.

-          Azt észrevettem. – nevetett fel hangosan – Kiengedtek?

-          Elintéztem, hogy jöhessek. Itt akartam lenni. Meglepetés lett volna, de hamarabb észrevettél, mint arra számította… - már nem tudtam teljesen befejezni a mondatomat, mert ekkor közelebb hajolt és megcsókolt.

Egy pillanatig azt sem tudtam mit csináljak. Visszacsókoljak? Az összes gondolat elszállt a fejemből. Egy viszont megjelent. Ott van Drew. Ebben a pillanatban eltávolodtam tőle, és ő csak nézett rám nagy szemekkel, kérdőn.

-          Drew. – feleltem röviden és mindent értett.

-          Ne haragudj. – láttam, hogy őszintén gondolja – De nehéz kibírnom melletted.

-          Nehéz kibírnod mellettem? De… de miért?

Nem tudtam hirtelen mire is gondoljak pontosan. Lehetséges, hogy… nem. Ez hülyeség. Hogy szerethetett volna belém? Pont belém? Nem…

-          Tudod, kedves kakaós lány. El kell, hogy mondjak neked valamit. – mosolyodott el, de olyan kedvesen, hogy, ha az volt a célja hogy levegyen a lábamról, akkor gratulálok, mert sikerült.

Ám ekkor kopogtak az ajtón.

-          Bocsi srácok, de Eric rád várnak, tudod. Autogramm osztogatás, meg a beszélgetés. – jelent meg Alex harmadik félként.

-          Csesszemeg. – mondta alig hallhatóan maga elé – Bocsi, elfelejtettem. Megyek, csak egy perc.

Alex eltűnt, majd Eric is felállt a székből, inget cserélt. Semmit sem mondott ezek után. Én is csak csendben ültem tovább a széken, de vártam, hogy valamit esetleg majd még mond. Hogy talán közli, hogy ha végzett elmondja amit akart, de nem. Odalépett hozzám, megfogta az állam és maga felé fordította az arcomat. A szemembe nézett, majd egy fél mosollyal az arcán közelebb hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Utána már csak a léptei távolodását hallottam és, hogy becsukta maga mögött az ajtót.

Na jó. Ez így most nagyon fura volt. Meg fogok bolondulni tőle. És közben ott van Drew. Akit meg nem lehet elérni. Még mindig. Próbáltam közben újra tárcsázni, de semmi. Elraktam hát a telómat, majd inkább felkeltem a székről és úgy döntöttem elmegyek a szállodába. Azt hiszem rám fér egy forró fürdő. Elindultam hát. Az egyik ajtó mellett elhaladva hallottam Eric nevetését. Biztosan odabent volt a találkozó pár rajongójával. Vicces, hogy nem sokkal ezelőtt még bármit megadtam volna egy ilyen találkozóért, most meg… Együtt turnézok vele. Valószínűleg én vagyok az egyik legnagyobb mázlista a világon. Bár ezt lehet, hogy már mondtam.

Csendben haladtam előre és csak a saját lépteim keltette zaj maradt meg az éjszakai csöndben. Fura volt az addigi nagy felfordulás után a hirtelen jött némaság. De lehet, hogy most jobb is volt ez így. Nem tudtam kiverni Ericet a fejemből. Hogy vajon mit akart mondani. Egyszer már beszélgettünk ilyesmiről, mikor szintén csókban végződött a találkánk. Most viszont valahogy megint más volt, mint akkor. Teljesen más… Mintha valami nagyon komoly dolgot szeretne mondani… Á, hagyjuk! Csak bebeszélek magamnak baromságokat…

Hirtelen rezegni kezdett a zsebemben a telóm. Hatalmas öröm futott át rajtam a tudattól, hogy talán Drew az, de nem ő volt. Becki neve villogott a kijelzőn. Nem mintha neki nem örültem volna.

-          Szia Becki! – vettem fel a már zenélő készüléket.

-          Mi az, hogy te itt kórházba kerülsz és nekem meg nem is szólsz róla? – támadott le azonnal amivel sikerült elérnie, hogy nevetnem kelljen. – Nem olyan vicces ez! Ne nevess! Mesélj csak!

-          Rendben van. – feleltem, majd szép lassan elmeséltem neki mindent.

Csodák csodájára, de nem szólt közbe egyszer sem. Csak csendben hallgatott és néha egy egy döbbent hangot, vagy sóhajt hallatott. Egészen addig, amíg eljutottam a pár perccel ezelőtt történtekig.

-          Úristen!!! És mit mondott?

-          Semmit, mert mennie kellett.

-          Szerintem totál beléd van zúgva!

-          Becki… ne kezd el megint. És amúgy is… tudod, hogy Drewt szeretem.

-          Meg Ericet is.

-          Talán… Azt hiszem. Nem tudom…

-          Na ha eldöntötted, akkor majd hívj vissza, még mielőtt kitör a világvége és úgy ér utol, hogy nem tudom az igazat.

-          Oké. – nevettem fel.

-          És ugye fogsz még vele énekelni?

-          Utálok a színpadra állni és ezt te is tudod. Inkább csak háttérember vagyok.

-          De te magad mondtad, hogy Eric szerint is oda meg vissza volt tőled a nép. Ne legyél már ilyen mamlasz! Ha van rá lehetőséged, hogy megteremtsd magadnak a hírnevet, a karriert, a… a… minden mást is ami még ezzel jár, akkor miért ne ragadnád meg az alkalmat?

-          Nem olyan egyszerű az.

-          De azért ígérd meg, hogy megpróbálod.

-          Becki…

-          Ígérd meg!

-          Jó, megígérem.

-          Ezt már szeretem! Na csajos, most viszont mennem kell! Majd még cserélünk információkat, mert nekem is van mit mesélnem! Aztán majd jelentkezz nekem a franciáktól! Tu comprends?

-          Oui mademoiselle! – feleltem nevetve - Becki, miért nem mondtad, hogy tényleg jó hangom van? Vagyis… azt mondják, hogy az.

-          Szerinted meddig próbálkoztam ezzel? Aztán kénytelen voltam azt mondani, hogy mégse, mert meggyőzhetetlen voltál.

-          Tudod, milyen vagyok. Néha ütni kéne, hogy a fejembe menjenek a dolgok és elhiggyem azokat.

-          Lehet, hogy néha alkalmazni fogom. Csak fussunk össze! Na de most szia!

-          Szia Becki.

Jót nevettem magamon, aztán mosolyogva sétáltam tovább, és már közben odaértem a szálló elé. Lassan vettem a fokokat az emeletre. Most tudatosult bennem, hogy a következő állomás tényleg Párizs lesz. Mintha csak hazamennék. Nagyon fura lesz ott lenni. Lehet, hogy akkor otthon lakom majd és nem is szállodában, hogy ne fizessenek miattam fölöslegesen szobát. Ha Becki nem mondja, nekem igazából eszemben sincs, hogy már oda megyünk és nem a németeknél állunk meg. Már el is felejtettem, hogy kaptuk az infót, hogy későbbre csúszik a német koncert valami miatt. Ez a kis kórházi kiruccanás bekavart itt a dolgokba.

A szobámba érve, csak leültem az ágyra és bámultam magam elé. Annyi érzés cikázott bennem, hogy egyszerűen nem tudtam őket feldolgozni. Nem tudtam mit hova soroljak és ez nagyon rossz volt. Bizonytalanságot éreztem. Szerelemet. Szeretetet, biztonságot és közben meg féltem. Féltem attól, hogy mit is érzek pontosan. Nem tudom eldönteni és ez rossz. Nagyon rossz. Eric, Drew… a régi kérdés újra előtérbe került. Ami igazából nem is annyira régi. Miért kell, hogy ez az egész ilyen nehéz legyen?

A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne valamivel megtömnöm. Nem volt már a szálloda étterme nyitva, így hát lementem egy közeli kisboltba. Vettem egy kis csokis croissant meg kakaót. Csak, hogy hű maradjak a nevemhez. Meg ez a kombó bármikor jöhetett, ha éhes voltam. A kisboltban vidáman köszöntött a pult mögül egy idősebb férfi. Hamar megtaláltam mindent, amit szerettem volna. Fizettem, köszöntem és már ismét az éjszakai levegő csapta meg az orromat. Visszaindultam a szálláshoz, de útközben inkább leültem egy padra és lassan falatozni kezdtem.

Kissé már kezdett hűvös lenni, de valahogy nem bántam. Az viszont, hogy lassan szükségem volt egy fájdalomcsillapítóra kevésbé volt jó érzés. Előkotortam egy gyógyszert a táskámból, majd leöblítettem egy kis kakaóval, bekaptam az utolsó falat croissant, aztán a frissítőmet iszogatva sétáltam tovább. Nem siettem. Nem is akartam sietni. Valahogy most jobb volt egyedül. Igaz a szobámban is egyedül lehettem volna, de ez mégis más volt. Mint ahogy már lassan én is más vagyok. Sok mindenben segített, és változtatott meg ez az utazás. És még közel sincs vége. Nem tudom mi lesz a vége… de remélem, hogy valami jó.

Pár perc múlva már újra a folyosón sétáltam a szobám felé. Gondoltam megpróbálom megint elérni Drewt, hogy elmondjam neki, hogy ne keressen a kórházban, mert már nem vagyok ott. Épp kicsöngött a készülék, amikor zenélést hallottam. Eric szobájából jött a zene. Bekopogtam, de nem jött válasz. Megpróbáltam bejuthatok-e, de a várva várt zárt ajtó nyitva volt, így elém tárult a szoba teljes pompájában. Gyorsan becsuktam magam után és beljebb sétáltam. A zene még hangosabban szólt. Próbáltam megkeresni a forrást. Hamar rájöttem, hogy az ágy felől érkezett a zaj. Közelebb sétáltam. Nem akartam feltúrni, így csak füleltem. Aztán végül az ágy alatt megpillantottam a zenélő és villogó készüléket. Kinyomtam a hívást és lehasaltam, hogy elérjem a mobilt. Akárhogy nyújtóztam nem sikerült. De mit kereshet egyáltalán itt Drew telefonja? Lehet, hogy kémkedett? Na majd megtudakolom tőle. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért nem értem el eddig. Beljebb másztam az ágy alá és mikor épp megfoghattam azt, kinyílt az ajtó és három pár láb sétált be rajta. Nem tudom, hogy most mi lenne jó. Ha felfedném magam… vagy ha nem. Lehet, hogy jobban járok, ha csendben maradok. Nem szeretnék magyarázkodni, hogy mit kerestem itt. Mert még ha csak Eric jött volna egyedül… de nem. Ahogy hallom Tomas és Alex társaságában érkezett.

-          Elmondtad neki? – szólalt meg Alex.

-          Nem, nem tudtam. – felelt Eric.

-          Pedig lassan itt az ideje… szerintem ezt így nem folytathatod már sokáig.

-          Igen, tudom.

És ebben a pillanatban hangosan zenélni kezdett a telefon a kezemben. A szívem pedig kihagyott két ütemet.