24. Fejezet - Fejsérülés

 Sziasztok! 

Tudom, hogy már sokára jöttem, és ezért bocsánat, csak a suli mellett el vagyok havazva. Ahogy tudok írok, de nem tudok túl sűrűn hozni részeket, ne haragudjatok! :$ 

Az eddig kommenteket és pipákat nagyon köszönöm! :D Remélem továbbra is kapok^^ És azt is, hogy legalább nektek tetszeni fog a rész (mert nekem nem tetszik...) :) 

És így, hogy Eric születésnapja is van, gondoltam hosszú kihagyás után ez pláne egy jó alkalom hozni az újabb részt. :))

   A következő kép ami a szemeim elé tárult, minden volt, csak világos és tiszta nem. Érzékeltem a fényeket, hangfoszlányokat, de semmit nem tudtam megállapítani, hogy mi is az pontosan, meg hogy egyáltalán hol vagyok. Hamar feladtam a próbálkozást, inkább becsuktam a szemem és visszahajtottam a fejem a párnára, ami nem volt épp kellemes döntés. Felszisszentem a fájdalomtól, és csukott szemmel próbáltam valami kényelmes pozitúrát felvenni, miközben a homlokomhoz kaptam.

      -    Óvatosan. – hallottam egy csendes hangot, amit nagyon jól ismertem már.

Gyengéden megfogta a kezem és én is próbáltam, már amennyire az energiámból tellett. Úgy éreztem magam, mint aki egy hétig hatalmas sziklákat cipelt és minden energiája elfogyott.

      -    Mi történt? – kérdeztem.

Tényleg nem emlékeztem szinte semmire sem, annyi volt az utolsó emlékem, hogy száguldok le a drótkötélen. Aztán Eric kiabál, és ennyi. Utána minden kiesett. Hogy mennyi idő telt el a között, hogy a vízbe zuhantam és itt felébredtem, arról végképp fogalmam sincsen.

-          Rosszul estél a vízbe, és beverted a fejed.

-          Agyrázkódás? – kérdeztem csendesen, a fellépő hányingerrel küzdve.

-          Igen. És össze kellett varrni a sebet.

-          Ugye nem kellett leborotválni a hajam sehol? – kérdeztem rémülten.

-          Dehogyis. – nevetett – A homlokod sérült, így nem.

-          Hál’Istennek. – dőltem hátra nagy sóhaj közepette.

Még mindig csak mosolygott rajtam és csendben figyelt. Ezek után nekem sem volt több kérdésem és ő sem nyúzott azzal, hogy beszélnem kelljen, amiért perpillanat roppant hálás voltam neki. Próbáltam elhessegetni a kellemetlen érzéseket, a fájdalmat, a hányingert és azt, hogy megpróbáljam agyban újrajátszani, hogy mi is történt pontosan. Éreztem, ahogy a mellettem ülő kedves ismerős ismét megfogja a kezem és ezzel a mozdulatával azonnal mosolyt csalt az én arcomra is.

-          Örülök, hogy itt vagy. – mondtam.

-          Hol máshol lehetnék? – kérdezte, s a hangjából rengeteg szeretet és kedvesség hallatszott.

Nem sok embert ismertem, akinek ennyi mindent elárulna csupán a hangja.

-          Fiatalember! Lassan mennie kell. – hallatszott egy komorabb női hang a háttérből.

-          Egy pillanat. – válaszolt a nőnek - Mindjárt visszajövök. – súgta nekem és adott egy puszit az arcomra.

Cipőtalpak koppanása jelezte a padlón, hogy lassan magamra maradtam. Milyen fura így, hogy nem látom, csak hallom az eseményeket. Sokkal több apróság feltűnik a hangok kapcsán, mint máskor, ha vizuálisan is megnyilvánulhatnak előttem a dolgok. Nem esett jól, ha kinyitottam a szemem, és most így jobb is volt. Csend, sötétség. Nem vágytam a fényre.

De komolyan… Nem is én lennék, ha nem történne velem valami baleset, mikor épp baromira élveznem kellene az életet. Erre tessék. Itt fekszem egy kórházi ágyon, mert elbénáztam a szórakozást.

Lassan újra kinyitottam a szemem. Ezúttal már pár pislogás után kitisztult a kép, és végre láthattam hol is vagyok pontosan. Az ablakon beszűrődtek a város fényei. Odakint már éjszaka volt, idebent csak a lámpák égtek, nálam pedig csak félhomályban úszott a szoba. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy kórházi szobában fekszem, elég barátságos kis hely. Bár, el tudom képzelni, hogy ennek Eric az oka. Tuti nem hagyta, hogy hat, hét, emberrel feküdjek egy szobában, hanem kirakatott valami VIP szektorba. De ez előbb utóbb úgyis kiderül. Most még csak találgatás. Szerettem volna sok mindent megtudni és bíztam benne, hogy nem maradok sokáig magamra, és szerencsére, hamar visszatért a társaságom.

-          Szia! – sétált mellém mosolyogva vissza Drew.

-          Szia. – köszöntem én is, aztán fölém hajolt és gyengéden megcsókolt.

Ez a csók ráébresztett, hogy ez tényleg a valóság és nem csak álmodtam az egészet ami eddig történt. Drew valódi. Mint minden más is.

-          Hogy vagy?

-          Elmúlt a hányinger. Végre. – grimaszoltam, mire kitört belőle a nevetés.

-          Bocsi. – fogta vissza magát – Ne haragudj, csak…

-          Semmi baj. – mosolyodtam el - Régóta vagyok itt?

-          A srácok hozattak be. Mentőt hívtak hozzád rögtön, és ideszállítottak. Tehát nyugi, csak pár órája. – váltott gyorsan a mesélésből a tényekre, látva az arcomra kiülő aggodalmat – Még ugyanaz a nap zötykölődik előre, amelyiken elindultatok az aquaparkba.

-          Fájdalmas vége lett.

-          Igen… Ne tudd meg hogy rohantam ide, mikor megtudtam mi történt. Utánatok mentem a parkhoz, de nem mentem be. Aztán láttam, hogy jön a mentő, majd kihoznak valakit és a srácok ott maradtak, de te eltűntél. Azonnal tudtam, hogy valami baj van. Meg sem álltam ideáig.

Nem mondtam neki semmit, mert nem tudtam szavakkal kifejezni, hogy mennyire örültem a szavainak és milyen jól esik, az hogy aggódik értem. Csak megszorítottam a kezét és mutattam neki, hogy üljön át mellém az ágyra. Odahajoltam hozzá, és adtam a szájára egy puszit, mire hatalmas mosoly terült szét az arcán, amit próbált leplezni, de nem tudott.

-          És… A többiek?

-          Elmentek, úgy két órával ezelőtt. Eric nem akart itt hagyni, de a fiúk rábeszélték, hogy menjen haza velük pihenni, mert így csak ki fog készülni, ha itt ül fölötted, és muszáj toppon lennie holnap a koncerten. Aztán, nagy nehezen elindult velük…

-          Basszus! A koncert! – jutott el a tudatomig, hogy nekem is ott kellene lennem és segíteni, de ahogy felugrottam volna, azonnal megszédültem, és ha Drew nem kap el, valószínűleg a földön kötök ki.

-          Ne csinálj ilyeneket. – nézett rám aggódva – Jó?

-          Jó. – feleltem és annyira aranyosan nézett, hogy nem bírtam ki és elmosolyodtam – Egyébként… hogy jöttél be?

-          A két lábamon. – vigyorodott el.

-          Nem úgy értem. – nevettem.

-          Tudom. – húzódott olyan közel, amennyire csak tudott – Láttam, hogy itt vannak ugye a többiek. Addig nem akartam bejönni, mert nem akartam senkinek magyarázkodni ki vagyok, mi vagyok, szerintem nekik sem hiányzott, és én is csak téged akartalak látni. Kint maradtam hát a folyosón és úgy figyeltem mi történik itt. Így meg vártam, míg Ericet is rábírják, hogy hazamenjen pihenni és csak azután jöttem be. Most meg lebeszéltem a nővérkével, hogy veled maradhassak még.

Annyira jól esett, hogy tényleg miattam van itt, és látszott, hallatszott, hogy komolyan gondolja… Folyamatosan mosolyra húzódott a szám és nem bírtam visszafogni. Azt hiszem… ennél a pontnál végképp beléd szerettem, Drew. Végleg és visszavonhatatlanul.

-          Örülök, hogy itt vagy.

-          Örülök, hogy itt lehetek. – simogatta meg az arcom – Bár annak jobban örülnék, ha nem egy kórházban kellene beszélgetnünk.

-          Annak én is. – nevettem fel.

Egy ideig csak ültünk ott és beszélgettünk. Boldog voltam, hogy együtt lehetünk, de annak mondjuk nem kifejezetten örültem, hogy ilyen okokból kifolyólag. Legközelebb vagy jobban figyelek, vagy messziről elkerülöm majd az ilyen játékszereket, amin sikerült balesetbe keverednem. Talán jobb lesz ha felkészítem, hogy velem gyakran előfordulnak ilyesféle balesetek. Na jó, ennyire komoly még nem volt, de gyakran van egy vérző sebem, vagy lila foltom.

Aztán egy gondolat szöget ütött a fejembe és onnantól kezdve nem hagyott nyugodni.

-          Ugye holnap már kimehetek?

-          Ezt nem tudom. Az orvos azt mondta minden attól függ, hogy jobban leszel-e.

-          Már most jobban vagyok. – próbálkoztam meg egy újabb felállással, aminek szintén az lett a vége, hogy visszazuttyantam az ágyra, és megint forgott velem az egész szoba.

-          Azt mindjárt gondoltam. – mosolygott rám Drew, és visszahúzta a lecsúszott takarómat – Ha ilyeneket csinálsz, akkor egy hét múlva is itt ülünk.

-          Na azt már… - kezdtem, de felemelte a mutatóujját és olyan, ’na mit mondtam az előbb?!’ arccal nézett rám, így inkább elharaptam a mondatomat és visszadőltem a párnámra.

-          Elnézést. – lépett be egy nővérke a szobába – Most már tényleg mennie kell.

-          Rendben. – bólintott Drew, majd visszafordult hozzám és közelebb hajolt - Elintézem, hogy holnap ott lehess a koncerten. – mondta, majd megcsókolt, elköszönt és magamra maradtam.

Csak a kintről beszűrődő zaj maradt, és a folyosóról behallatszódó tv halk moraja. Sokáig füleltem és próbáltam kivenni mi lehet a műsor, amit néznek, de annyira halk volt, hogy inkább csak irritált, hogy hallom, de nem értem rendesen mi az. Próbáltam elaludni, de nem ment. Egyik oldalamról a másikra fordultam, de sehogy sem volt jó. Egyszer meggondolatlanságból az arcomat belenyomtam a párnámba, de azonnal felordítottam a fájdalomtól, és megfordultam.

-          Minden rendben? – lépett be egy nővérke.

-          Igen. – feleltem röviden.

Egy ideig még méregetett. Gondolom várta, hátha mondok még neki valamit, vagy felfedez rajtam egy kis jelet arra, hogy hazudtam, de aztán becsukta az ajtót, és ismét egyedül maradtam.

Ja és igen, azt még nem is említettem, hogy a fejemen szép kis kötés van körbecsavarva, ami az egész homlokomat eltakarja. El tudom képzelni, hogy mindenki milyen pánikba esett mikor meglátták, hogy a vízbe ömlik a vér a fejemből. Szörnyen érzem magam, hogy így alakult a kis kirándulás, de már nem tudom visszacsinálni.

Hanyatt dőltem az ágyon és bámultam a plafont, azt várva, hogy elérjen az álom. Ami, nem akart összejönni. Megint csak forgolódtam… de sehogy sem volt jó. Vagy fájdalmas volt, vagy kényelmetlen.

Fölkeltem és kisétáltam a folyosóra. Az szinte totál kihalt volt. Már a tv-t is lekapcsolták, gondolom eljött a szieszta idő. Vagyis, mindenki alszik, aztán csend legyen… Visszazárkóztam a kis szobámba, leültem az ágy végébe. Szerencsére már nem szédültem annyira, mint korábban, így jobban is éreztem magam a bőrömben. Már csak az éjszakának kellett volna eltelnie és akkor minden a legjobb lenne.

Körbenéztem a falakon. Minden képen elidőzött a szemem. Nem voltak túl izgalmasak. Egy két táj, madár, ház… Olyan megszokott képek voltak.

Életemben nem unatkoztam még ennyire, mint most, ebben a pillanatban. Azon gondolkodtam mivel üthetném el az éjszaka hátralévő részét. Aztán megakadt a szemem egy készüléken. Felpattantam, hogy bekapcsolhassam, de rájöttem, hogy ismét rossz ötlet volt. Azonnal visszazuhantam, de pechemre nem az ágyra, hanem az ágy mellé csúsztam. Kissé kemény volt a talaj és a hátsó felemnek nem tetszett a dolog. Nekidőltem az ágynak és behunytam a szemem. Mély levegőt vettem és próbáltam legyűrni mindenféle fájdalmat, ami eluralkodott rajtam. Azt kívántam, bár valamelyik fiú itt lenne most velem. Drew, vagy Eric. Nagyon szeretnék Erickel beszélni. Remélem nem magát fogja okolni emiatt az egész miatt.

Lassan kinyitottam a szemem és körbenéztem. Lehet, hogy szemmagasságban kell lennem, hogy észrevegyem a dolgokat, de azonnal kiszúrtam a távirányítót a kis szekrény tetején. Odakúsztam érte négy kéz láb, levettem és azonnal bekapcsoltam a tv-t. Nekidőltem az ágy végének és kapcsolgattam a csatornák között. A legtöbb adón valami reklám ment és próbáltak a nézőre tukmálni dolgokat. Aztán az egyik csatornán éjszakai hírekbe botlottam, és gondoltam meghallgatom, mit mondanak, hátha lesz benne valami érdekes. Végül a sokadik hír hallatán azonnal felpattantak a lecsukódni készülő szemeim. Ericről beszéltek, hogy itt fog fellépni, és egy rakat rajongó volt a nyomában és a riporterek kérdezgették. Ami pedig a legmeglepőbb volt, hogy rólam kérdezték. Eric arcán látszott, hogy baromira nincs ínyére, hogy így ugrálnak körülötte az emberek és nyaggatják a kérdéseikkel, és legszívesebben elszaladna jó messzire.

-          Tényleg egy buliban, részegen történt a baleset?

-          Igaz az, hogy lehet túl sem éli? Akkor meg miért nem vagy mellette?

-          Azt hallottam, hogy te lökted a medencébe és akkor történt az eset! Tényleg a te hibád?

-          Eric! Válaszolj! Jenna és közted vannak gyengéd viszonyok? Igaz az, hogy titkon egy pár vagytok? Összekaptatok valamin és akkor történt a baleset?

Végül Eric megállt. Látszott rajta, hogy rettenetesen dühítik a kérdések, amelyek olyan alapokon állnak amiből semmi sem igaz.

-          Jenna egy tök hülye balesetben sérült meg és most kórházban van. Strandolni voltunk, és rosszul esett a vízbe egy drótkötélről. Nem, nem járunk együtt titokban. Hamarosan kiengedik, csak megfigyelésre tartották még bent és nem fog meghalni!

Emelte ki a végét, hogy tudatosítsa az őrült újságírókban a tényeket. Aztán fogta magát és most már átcsörtetett a tömegen, hogy beülhessen az autójába. Idióta hírhajhászok! Azt is el tudom képzelni, hogy itt is akad belőlük. Bár nem feltétlen tudhatják, melyik kórházban fekszem. Ezt igazából még én sem tudom.

El tudnám viselni, ha most itt lenne velem és felvidítana. Tuti nem ülnénk itt csendben. Annyira jó lenne egy kis társaság.

Felmásztam az ágyamba, a hátamra fordultam, és lassan éreztem ahogy leragadnak a szemeim. A tv még mindig hangosan szólt és Eric neve többször is elhangzott, majd valamelyik számát is lejátszották, de végül elsötétült minden, és a hangok is átúsztak tompa zörejjé, majd teljesen megszűntek.

Reggel motozásra ébredtem és arra, hogy valaki óvatosan betakar.

-          Nyöem foázöok. – dünnyögtem a párnába.

-          Akkor jó. – hallottam a nevetős választ, és azonnal felismertem ki áll mellettem.

-          Öeric! Akarom mondani, - húztam ki a párnából az arcom – Eric! – mosolyogtam rá.

-          Szia! – viszonozta a mosolyt – Hoztam neked egy kis virágot. – mutatta a vázát, ami a kisasztalon állt és egy színes virágcsokor állt benne – Meg egy kis csokit. – nyomott a kezembe egy hatalmas doboz bombont.

-          Egy évig ezt fogom enni. Köszönöm. – mutattam neki, hogy hajoljon közelebb és adtam egy puszit az arcára.

-          Szívesen hoztam. Egy kis kárpótlás… Jól vagy?

-          Most már igen. – mosolyogtam rá.

-          Ennek örülök. – felelte, majd az órát nézne – Sajnos mennem is kell. Kezdődik a próba. Rossz lesz nélküled.

-          Majd kérek beszámolót. – feleltem, és próbáltam mosolyogni, de szomorú voltam, hogy nem mehetek – Én is jobban szeretnék ott lenni, mint itt. A múlt éjszaka totális szenvedés volt.

-          Megértem. – nevette el magát – De megyek is. Jó legyél! – kaptam egy puszit – Szia.

-          Szia! És kéz és lábtörést! De ne az én példámat kövesd!

Visszanézett az ajtóból, majd mosolyogva rám kacsintott és már el is tűnt. Jó volt, hogy bejött hozzám. Ha nem ébredek fel, akkor azt sem tudom, hogy itt járt. Örültem neki nagyon.

Felbontottam a csokit, és lassan falatozni kezdtem. Éreztem, hogy még nem aludtam ki magam, és olyan a fejem, mintha felülről nyomná valaki. Bár az is lehet, hogy ez csak a sérülés miatt van.

Órákon keresztül ültem ott és az unalmasabbnál unalmasabb műsorokat kapcsolgattam a tv-ben. Aztán már a sokadik szappanopera végére, megfogalmazódott bennem az elhatározás. Kimegyek innen! Felkeltem és elindultam megkeresni egy orvost. Szerencsére hamar megtaláltam, és nem meglepő, hogy nem akart elengedni, de addig nyaggattam és győzködtem, hogy végül saját felelősségre azt mondta elmehetek. Alá kellett írnom egy papírt, aztán mentem csomagolni és már rohantam is, már amennyire tudtam, hogy taxit fogjak.

Szerencsére nem kellett sokáig várnom. Bepattantam, megmondtam hová tartok és már úton is voltunk. Eszméletlen jó érzés volt tudni, hogy nemsokára ott leszek én is a koncert helyszínén. Csak azt bántam, hogy nem hamarabb jutottam erre az elhatározásra, mert akkor már a próbán is ott lehetnék. Így csak a koncert közepére érek már oda. Még az út egy óra. Legalább is ezt mondta a taxis.

Nem akartam elaludni, de sikerült. Álmomban egy hatalmas ház közepén találtam magam. Minden tiszta volt, és egyszerű. Mikor kiléptem az udvarra egy vidámparkkal találtam szembe magam.

-          Kisasszony. – hallottam egy hangot – Kisasszony.

Lehet, hogy ez nekem szól? Megfordultam és a hátam mögött egy fiatal lány állt kis fekete ruhában, köténnyel a derekán, a kezében tálcát tartott, amin egy telefon hevert.

-          Igen? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

-          Önt keresik.

-          Öhm, köszönöm. – vettem el a készüléket és a fülemhez emeltem.

A lány meghajolt és elsétált.

     -     Tessék.

     -     Na végre! Azt hittük már fel sem veszed.

     -     Eric?

     -     Naná! Ki más lenne? – nevetett – Feljössz a kilátóba? Fordulj meg.

Úgy tettem, ahogy kérte, és keresni kezdtem hol lehet. Aztán megláttam a kilátónak nevezett torony tetején integetni. A következő pillanatban már ott is voltam mellette.

-          Hello! – sétált felém vigyorogva, majd elém lépett, átkarolt és megcsókolt – Hogy aludtál? A kicsi sokáig sírt az éjjel.

-          Jól. – feleltem és azonnal beúszott egy kisbaba képe a szemeim elé, aki békésen szunyókál az ágyában – Igen, de azóta nyugodt. Még jó, hogy Kyle már átaludja az éjszakát nyugodtan.

Egy másik gyerek képe is beosont az emlékeim közé, amint éppen vidáman játszik a földön egy pár plüssállattal.

-          Üdv! – sétált be a térbe Drew.

-          Szia! – csapott a kezébe Eric – Hazaértél?

-          Szerencsére. – sétált hozzám, miközben Ericnek beszélt – Már hiányzott az én kis családom. – mosolygott rám, majd nyomott a számra egy puszit.

-          Elmehetnénk már egy kis kiruccanásra. – javasolta Eric – Mindannyian. Családi nyaralás. Mióta a kicsi megszületett, sehol sem voltunk.

-          Megérkeztünk. – szólalt meg egy idegen hang, de olyan furcsán ismerős volt – Kisasszony.

Lassan elmosódtak a fiúk alakjai, aztán eltűntek és visszatértem a valóságba. A taxis a tükörből nézett rám, és elmondta még egyszer, hogy megérkeztünk, közölte az árat, kifizettem, majd kiszálltam és már el is hajtott. Az a csoda, hogy felkeltett és nem csak kilökött az autóból.

Még mindig az álom okozta sokkban voltam. Fura dolgokat tud összehozni az ember fantáziája, nemde? Megütötte a fülem a jól ismert zenei dallam és máris visszazökkentem a valóságba teljesen. Szaporábban szedtem a lábaimat és hamar odaértem a hátsó bejárathoz, majd csendben hátramentem, ahol épp a táncos fiúk várakoztak, hogy felmenjenek a színpadra. Letettem a cuccaimat, majd mikor észrevettek intettem nekik és jeleztem, hogy ne szóljanak Ericnek. Csak vigyorogtak rám, és már ki is léptek a füstbe, hogy elkezdjenek táncolni. A színpad oldalához sétáltam és elbújtam úgy, hogy az épp a Populart éneklő Eric ne vegyen észre. Sokáig ott támaszkodtam, figyeltem a koncertet és hallgattam a dalokat. Jó volt itt lenni, még ha titokban is. Meglepetésként akartam a legvégén odamenni hozzá.

Megszólalt a Break of Dawn. Emlékezetes marad az a nap, amikor Eric felhívott magához a színpadra.

-          Ma egy olyan személyt fogok idehívni, aki nagyon fontos szereplője lett az életemnek.

Na mi az? Eric becsajozott, míg nem voltam? Kíváncsi vagyok kit fog felhívni. Még jó hogy ilyen közel vagyok, mert így mindent láthatok!

-          Kakaós lány. – fordult felém mosolyogva – Gyere! – nyújtotta felém a kezét én pedig lefagytam. 

23. Fejezet - Splassh!

Sziasztok! :D

Először is nagyon szépen köszönöm a kommenteket és a sok pipát^^ nagyon örültem mindnek^^ Remélem továbbra is kapok tőletek véleményeket! ;)

Az oldalsáv szavazásában továbbra is adhattok osztályzatot a történetre! :)

Ez pedig a facebook oldal: Az Eric projekt

-          Ezt hogy érted? – néztem rá meglepetten és próbáltam nem mutatni a rémületet, ami bennem tombolt, hogy mivel bukhattam le.

Az első gondolatom a blog volt… Vagy látta Drewt? Tudja, hogy követ minket, de nem tudja miért? Eric… Mire gondolsz?

-          Szerelmes vagy! – mondta nemes egyszerűséggel.

Kicsit megkönnyebbültem, a válasz hallatán, mert mindenre számítottam csak éppen erre nem. De ha már így alakult, hogy tudja, minek titkoljam?

-          Ennyire látszik? – néztem rá mosolyogva.

-          Egész nap mosolyogsz. Mint most is! – mutatott rám - Mondjuk máskor is, de most még kábé úgy szökdelsz mellé, mint egy őzike, plusz totál be vagy zsongva egész nap és állandóan a telefonodat nézegeted. Szerinted nem vágtam le rögtön? – nézett rám mosolyogva.

-          Honnan tudod, hogy nem csak egy jobb álláslehetőséget kaptam? – kezdtem a szívózást.

-          Csak ez volt az első ötletem…és… Hé! – esett le neki, hogy szívom a vérét – Ennél jobb munkát? Szórakozol velem?

-          Medence tesztelőnek fogok állni és egész nap egyik medencéből a másikba fogok átmászni.

Először halálosan komolyan próbáltam előadni a dolgokat, az első értelmetlen munkaformát, ami eszembe jutott, de aztán már nem bírtam tovább nevetés nélkül látva, hogy milyen arcot vág.

-          Dinka vagy! – karolta át a nyakam nevetve – Na hol az a hamburger?

Elindultunk csak egyenesen előre, és kerítettünk egy hamburgerest. Nem kellett sokáig keresnünk, szinte az talált meg minket. Végig futottuk a kínálatot. Eric mikor meglátta, hogy van óriáshamburger, azonnal belelkesült, mint egy kisgyerek és rögtön kért is egyet mindennel megrakva.

-          Te mit kérsz? – nézett rám, majd meg sem várta a válaszomat és visszafordult a lány felé, aki a pult mögött állt – Még egy ilyet!

A pultos csajszi elég serényen mosolygott Ericre, de ő ügyet sem vetett rá. Gondolom, nagyon sok ilyen helyzettel akad dolga nap, mint nap és már megtanulta természetesen venni az egészet.

-          Szerinted én megeszek egy akkora hamburgert? – néztem rá meglepve.

-          Majd besegítek! – legyintett – Üljünk le addig!

Leültünk egy asztal mellé a kis étteremben. Valahogy jobban tetszett, mint az előző, amiben jártunk. Kicsi volt, kedvesek voltak az emberek, és barátságos volt az egész hangulata. A másik hely is barátságosnak tűnt, de csak első pillanatra, aztán ez hamar el is múlt.

Eric kitalálta, hogy nézzünk farkasszemet. Belementem a dologba. Miért is ne? Legalább gyorsabban telik a várakozás, amíg elkészülnek az óriásburgereink.

Visszaszámolt és elkezdtük… Vicces volt, ahogy kimeresztette a szemeit és az enyémekbe bámult. Láttam rajta, hogy mennyire koncentrál arra, hogy minél tovább bírja és meglepően nagyon sokáig bírtuk… Aztán már lassan kínlódni kezdtem és nehéz volt visszatartani a szemhéjamat. Mindenféle módon próbáltam nyitva tartani a szemem, de már nem ment és pislogni kezdtem.

-          Ezazz!!! – pattant fel örömében Eric – Végre valami, amiben én nyertem! – vigyorgott rám és örömtáncot járt az asztal mellett.

A lányok a szomszéd asztalnál sugdolóztak és mosolyogtak őt nézve. Be kell valljam, hogy nem csodálkozom a dolgon. Elég vicces látványt nyújtott, de nagyon aranyos volt, és így hogy Eric az egyik legjobb pasi akit ismerek, így biztos vagyok benne, hogy én is ugyanezt csinálnám perpillanat a helyükben.

Közben elkészült a két hamburger. Odasétáltunk érte a pulthoz és mikor megláttam, hogy nem csak kamu volt az óriás kifejezés tátva maradt a szám. Egyenként kb kétszer akkorák voltak, mint a fejem. Eric vigyorgott és azt vizsgálta rögtön, hogy melyik oldalról harapjon bele.

-          Menjünk vissza a szállásra és ott együk meg! Itt nem akarok malackodni. – súgta nekem, mire nevetni kezdtem.

-          Menjünk!

Becsomagoltattuk a két jókora adag vacsoránkat és elindultunk visszafelé. Mindenki megnézte, hogy mit viszünk a kezünkben. Vicces volt, ahogy végignéztek minket, bár a fele embertömeg szerintem Eric miatt vizslatott minket annyira.

-          Olyan jól fogok lakni belőle, hogy egy hétig nem fogok enni már!

Annyira belelkesült most már, hogy tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek. De nagyon aranyos volt. Végig vigyorgott egész úton és folyamatosan a hamburgerről beszélt.

-          Egyébként… Arra befizetek, hogy te egy hétig nem eszel… - húztam az agyát ismét, mire elhúzta a száját és összehúzott szemöldökei alól sandított rám.

-          Ez nem volt vicces. – szólalt meg komolyan, mire kitört belőlem a nevetés.

-          Annyira bolond vagy, hogy az valami elképesztő! – néztem rá, mire a háta mögé emelte a tekintetét, majd körbefordult kémlelve van-e még ott valaki, majd magára mutatott.

-          Én?

-          Te bizony.

-          De így szeretsz! – emelte a magasba az orrát.

-          Így. – mosolyogtam rá, mire szabad kezével átkarolt és kaptam a halántékomra egy puszit.

A szállodába érve azt mondta együnk nála, belőle úgyis jobban kinézik, ha minden úgy fog kinézni, mint egy disznóólban. Leültünk a földre egymással szemben törökülésbe és nekiestünk a vacsorának. Eric félúton járt, mikor letelefonált a recepcióra, hogy szeretne üdítőket kérni a szobájába. Mikor a férfi, aki felhozta az üdítőket meglátott minket, elkerekedett szemekkel figyelt, pedig semmi szokatlan nincs abban szerintem, ha két fiatal a földön ülve esznek két óriási hamburgert. Vagy igen? Bár lehet, hogy az volt számára ilyen meglepő, hogy Eric kábé a füle tövéig ketchupos, majonézes, meg mustáros, meg még ki tudja milyen volt. Azt mondta nem érdekli hogy néz ki, csak szeretné élvezni az ételt. Úgy is tett. Szinte meg sem szólaltunk evés alatt és ez annak volt tudható, hogy nagyon finom volt a burger.

Én megettem a fél hamburgert, amíg Eric benyomta az egészet. Azt mondta nagyon éhes volt, és megrántotta a vállát. Aztán elment megmosakodni.

-          Én már nem bírok vele. – terültem el a földön.

-          Ha gondolod, én bevállalom.

-          Ha szeretnéd, neked adom.

-          Királyság! – pattant mellém olyan hirtelen, hogy ijedtemben ugrottam egyet oldalra és nekiestem az ágynak – Ennyire azért nem vagyok ijesztő! – nevetett, majd begyűrte a fél hamburgeremet és most már annyira tele volt ő is, hogy kidőlt mellém – Nem bírok megmoccanni! – fogta a hasát.

Sokáig csak feküdtünk egymás mellett és meg sem nyikkantunk. Mind a ketten jól lakottan, kidőlve bámultuk a plafont. Nem mintha lett volna rajta bármi izgalmas. Sima krémszínű volt és csupán a csillár díszítette, de nem is ez volt a lényeg. Hihetetlen jól esett most így itt feküdni. Néha otthon is van olyan, hogy már semmihez sincs kedvem és csak elterülök az ágyon, vagy a földön.

-          Szépek a csillagok, nem? – szólalt meg hirtelen Eric, mire kitört belőlem a nevetés.

-          Látod a kis göncölt? – mentem bele a játékba és ez így ment egész éjjel.

Mindössze annyiban változott a helyzetünk, hogy mindketten a fejünk alá nyomtunk egy párnát, meg levettünk egy takarót. Csak egy volt belőle… így kénytelenek voltunk osztozni rajta. Annyira nem bántam a dolgot, bár így hogy már ott volt nekem Drew kicsit fura helyzet volt. De az embernek még lehetnek barátai attól függetlenül, hogy szerelmes nem? Biztos akadna olyasvalaki, aki már kihasználta volna a helyzetet, de az nem én vagyok…

-          Nem lesz féltékeny a szerelmed? – nézett rám Eric vigyorogva.

-          Eddig sem volt az.

-          Ó, szóval már régóta tart?

-          Nem. – vágtam rá rögtön, és rájöttem, hogy lehet nem kellett volna ezt mondani.

-          De mikor találkoztatok? Ki ő?

Na most légy okos Jenna! Végül elmeséltem, hogy már régóta tartjuk a kapcsolatot, aztán hogy hamarabb is volt köztünk vonzalom, de nem lett belőle semmi és most újra találkoztunk nem régen és végül beteljesülni látszik a szerelem. Tudom, hogy hazugság, de muszáj volt. Most nem mondhattam azt, hogy: Ó, minden nap találkozunk, mert folyamatosan követ minket akármerre is megyünk, mert segít blogot írni, ami történetesen rólad szól. Ja, hogy eddig ezt még nem is mondtam? Én vagyok amúgy RiceAngel, remélem nem baj. Ugye most hogy már mindent tudsz, nincs harag?

Azonnal, mindennel lebuktattam volna magam, ha bármi konkrétat elmondok. Így nyugodtabb voltam annyival, hogy nincs esély arra, hogy leleplezzem magam, viszont utáltam hazudni és egyre több hazugságot gyűjtök már össze Erickel szemben. Sajnos…

Végül addig feküdtünk ott, hogy mind a kettőnket elnyomott az álom. Arra keltünk fel, hogy valakik kuncognak fölöttünk és valamit beszélgetnek. Mikor sikerült kinyitni a szemem akkor láttam, hogy Alex és Edin állnak felettünk. Az arcukról lelehetett olvasni mire gondolhatnak a kép láttán ami a szemük elé tárult…

-          Mit röhögtök? – vágta hozzájuk félkómásan a párnáját Eric.

-          Azt, hogy milyen viccesen néztek ki. – nevetett Edin – Mi ez a disznóól?

-          Vacsoráztunk. – felelte elégedetten Eric – Nem is tudjátok miből maradtatok ki az éjjel!

-          Óh, sejtjük! – vigyorgott még mindig Edin.

-          Ajj! Semmi olyasmiről nincs szó, amire te gondolsz éppen. – felelte nemes egyszerűséggel Eric.

-          Nem bizony. – mormoltam a párnámba.

-          De hát miért nem? – kérdezte úgy Alex, mintha valami totál természetes dolog lenne az, hogy mi Erickel bármit is csináljunk, amire tizennyolc pluszos karikát szoktak tenni.

-          Nem én vagyok az igazi. – biggyesztette le az ajkait Eric.

-          Óh, ne sírj! – szólalt meg Edin – Majd veszünk neked cukorkát!

-          Igen! – bólogatott Alex – A cukor segít, hogy jobb legyen a kedved!

-          Na jó! – nevetett Eric – Most már húzzatok innen kifelé!

Erre felpattant és kitessékelte a két fiút a szobából. Becsukta mögöttük az ajtót, majd hasra feküdt mellettem a padlón úgy hogy az arcunk egyvonalban legyen.

-          Bocs a srácok miatt. Sokszor nagyon élénk a fantáziájuk!

-          Azt már megtapasztaltam. – nevettem – De azt hiszem jobb, ha megyek. – álltam talpra – Lassan indulunk a busszal. – néztem az órára – Segítsek kicsit rendet rakni?

-          Hagyd csak. – legyintett – Megoldom.

-          Rendben. Jó legyél! – néztem rá komolyan.

-          Én mindig jó vagyok. – mosolygott.

Kisétáltam a folyosóra és átmentem a saját szobámba. Először is vettem egy forró zuhanyt, majd átöltöztem és összepakoltam a holmimat a mini bőröndbe. Mikor mindennel végeztem, bezártam az ajtót és elindultam lefelé. A recepción leadtam a kulcsomat, és kisétáltam a buszhoz.

Még nem volt ott senki csak a sofőrünk… Nem igazán lepett meg a dolog, hogy én lettem az első, aki kiköltözött a szállóból, de nem baj, addigis legalább nem vagyunk egymásnak láb alatt. Visszaköltöztem a kis lakomba, és ami nem kellett most azt elraktam a csomagtartóba. Aztán szép lassan mindenki felszállingózott a helyére, és újra elindultunk.

Miközben beszélgettünk és nevettünk kaptam egy sms-st. Először azt hittem Drew lesz a feladója de a nővérem volt. Kicsit elkapott a bűntudat, mert már nagyon régen kommunikáltam az otthoniakkal. Írtam neki válaszként egy jó hosszú üzenetet. Mindent leírtam ami eddig velem történt, persze, csak a fontosabb eseményeket, meg hogy ne haragudjanak rám amiért ritkán jelentkezem, de hát a felnőtté válás ezzel jár. Párizsból sem sűrűn jelentkeztem haza, úgyhogy végülis… miért van bűntudatom? Na mindegy… megírtam az üzenetet és szinte azonnal kaptam egy másikat. Ez már Drewtól jött. Azt írta, hogy már ő is úton van velünk együtt és reméli többet tudunk majd találkozni. Ebben én is bíztam, bár Eric mellett ezt nehéz volt megoldani, hiszen folyamatosan össze vagyunk zárva. Tényleg… Drew mivel jön utánunk? Eddig még nem is kérdeztem. Gondolom, ha kocsival lenne, már feltűnt volna mindenkinek, hogy követ minket indulás óta. Lehet, hogy buszozik, meg vonatozik. Majd megtudakolom, ha nem felejtem el. Mindenesetre, nagyon örülök, hogy így alakultak kettőnk között a dolgok.

-          Ő írt? – pattant mellém Eric

-          Miből gondolod?

-          Abból, hogy úgy vigyorogsz, mint aki mosolyszérumot kapott.

-          Igen, ő. – nevettem el magam.

-          Akkor nem is zaklatlak tovább. – sétált vissza lassan a többiekhez.

Magamra maradtam, és még váltottunk pár üzenetet Drewval. Örültem, hogy legalább így tudunk kommunikálni egymással, ha már személyesen nagyon nem is jön össze a dolog. Láttam, hogy a többiek is a telefonjaikat nyomkodják. Mosolyt csalt az arcomra a jelenet. Gondolom mindenkinél érdeklődnek otthonról, hogy mi a helyzet. Aztán előkotortam a laptopom és írtam egy bejegyzést a blogba.

Egyre több és több olvasó özönlött az oldalra és egyre többen voltak, akik oda meg vissza voltak attól, hogy mennyi infót közlök velük és egyre kevesebben voltak a kétkedők. Amin nagyon meglepődtem. Talán kezd egyre hihetőbbé válni az én kis történetem? És ha tudnák, hogy így is mennyi csavarás van benne, hogy ne lepleződjek le…

Amíg írtam teljesen megfeledkeztem magamról és a környezetemről és elkezdtem énekelgetni. Gyakran szoktam ilyet csinálni, így abszolút nem is zavart a dolog… Az első dal, ami csak úgy jött mindenféle gondolkodás nélkül, az az Echo volt. Már a refrénnél jártam mikor meghallottam, hogy a többiek is velem együtt énekelnek és észbe kaptam, hogy mennyire elbambultam. Mindenki mosolygott és vidáman nézett rám. Még sokáig énekeltünk és Eric dicsekedett vele, hogy ő már hallott engem énekelni és mindig is tudta, hogy egy rejtett tehetség vagyok. Nem szerettem, ha valaki így ugrált körülöttem. De azért jól esett. Kész ellentmondás vagyok, nem?

Szóval, a lényeg, hogy nagyon jól telt az utazás és most már nagyon sokáig nem álltunk meg. A következő alkalom már csak Lengyelországban volt. Addig folyamatosan utaztunk, csak néhány pár órás megállót beiktatva. A lengyeleknél elfoglaltuk a szállásunkat aztán egy rakat szabadidőnk maradt. Két nappal korábban értünk oda, így a másnap totál szabadon állt előttünk. Bár ebből már nem sok volt hátra, mert besötétedett odakint, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy vacsorázunk és összeülünk egy kis megbeszélésre, ahol rengeteg volt a kérdés.

-          Mit csináljunk?

-          Állatkert?

-          Mozi?

-          Vidámpark?

-          Menjünk aquaparkba!!! – jöttek sorra az ötletek és az utolsó kapta a legtöbb szavazatot.

-          Akkor jó szórakozást nektek srácok. – szólaltam meg és belekortyoltam a kakaómba.

-          Hogy érted ezt? Te is jössz! Mind megyünk! – szólalt fel azonnal Eric.

-          Nincs fürdőruhám. – rántottam meg a vállam nemes egyszerűséggel.

-          Hmm… - nézett rám gondolkodva Eric – Erre van megoldás! – mondta, felkapta a telefonját és már el is rohant.

A srácokkal értetlenül néztünk egymásra. Senki sem értette, hogy mi volt Ericnek ez a rohanós akciója.

      -     Szerintetek hova ment? – szólalt meg Edin.

      -     Fogalmam sincs. – válaszolt Alex, de mindenki rázta a fejét, hogy egyetértenek vele.

Kezdtem félni. Eric már megint kitalált valamit. Fürdőruhát akar nekem venni? De akkor miért nem vitt magával? Nem fogja tudni a méreteimet. Vagy igen? Lehet, hogy ő is többet tud rólam, mint én azt gondolnám?

Visszamentem a szobámba és mivel pár napig még itt leszünk, kipakoltam a szekrényekbe azt a kevéske holmit, amit felvittem magammal. Nem sokkal később kopogtatás nélkül rontott be Eric széles vigyorral az arcán.

-          Hoztam neked valamit! – emelt fel egy hatalmas bevásárló táskát.

-          Mi ez?

-          Nézd meg! – nyomta a kezembe – És próbáld fel!!!

Olyan lelkesen vigyorgott rám, mint egy kisgyerek és levágódott az ágyra, majd kérdőn néztem rá, mire ő is rám.

-          Itt akarod felpróbálni előttem? – vigyorgott Eric – Részemről az is bevállalható!

-          Hahhahha. – húztam el a számat, belemenve a játékba.

-          Menj a fürdőbe és próbáld fel. – mosolygott elégedetten.

-          Ó, igazán? – nevettem – Ezért, nem fogom megmutatni! – zártam be magam mögött az ajtót.

Kivettem egy piros bikinit, majd egy tengerkéket, meg még egy vöröset, és egy világoskéket, aztán még volt két lila is. Hat darab fürdőruhát hozott nekem. Mi lesz, ha egyik sem lesz jó? Remélem nem csak egy méretet vett. Felvettem az egyik pirosat, de mellben kicsi volt, így azonnal le is vettem. Felpróbáltam egy kéket, de az meg nagy volt rám. Aztán gondoltam próba szerencse a következő legyen egy lila. Tökéletesen passzolt. Nagyon tetszett. A felső része csavart volt és nyakpántos, a felső vonalon vékony csillámos vonallal futtatva. Az alsóján egy övszerű rész volt, egy csillámokkal kirakott csattal. Felkaptam rá egy kis lenge ruhát, amit korábban behoztam, és kisétáltam Erichez.

-          Fogadjunk, hogy direkt válogattad úgy, hogy a lila legyen jó.

-          Jó lett? – nézett rám és kiült az öröm az arcára – Királyság! Amúgy fogalmam nem volt róla, hogy milyen méretet vegyek, csak találomra válogattam. Akkor reggel mehetünk?

-          Mehetünk!

-          Csobbanás!!!! – ugrott fel, majd elvetődött az ágyon, mire az reccsent egyet – Ójajj. – vágott riadt arcot – Bocsi, ha beszakítottam az ágyadat. – mászott le róla óvatosan, de már felülni sem mert.

-          Te fizeted ki, ha beszakad alattam éjszaka.

-          Nem kellett volna annyi hamburgert enni és nem lenne rá esély, hogy beszakadjon! – szívózott megint, és üldözőbe vettem, de kiszaladt az ajtón.

-          Inkább neked nem kellett volna annyit enni! – nevetve kiabáltam utána – Akkor nem is reccsent volna!

Még hátrafordult és kinyújtotta felém a nyelvét, aztán eltűnt a szobájában, én pedig visszatértem a sajátomba. Bevonultam a fürdőbe, hogy levegyem a bikinit és utána már csak lezuhanyoztam és pizsamába bújtam, aztán pedig az ágyba. Hasra fordultam, átöleltem a kispárnámat, és mivel még elaludni nem tudtam, így kisebb történeteket kreáltam a kis világomban. Régen is, mikor még nem tudtam aludni, de már nem is tudtam mit csináljak, elalvás előtt mindig egész sztorikat játszottam le a fejemben, aztán abbamerülve aludtam el. Most viszont nem tudtam elaludni, mert feleszméltem arra, hogy az ágy besüpped mellettem. Az ajtót bezártam, így csak egy ember lehetett az. Drew.

-          Szia. – suttogta, mikor már a szemembe tudott nézni és simogatni kezdte az arcom.

-          Szia! – vigyorodtam el azonnal.

Örültem neki, hogy itt van. Nagyon örültem! Már hiányzott. Egy ideje nem nagyon tudtunk találkozni így, hogy folyamatosan utaztunk. Közelebb hajolt és megcsókolt.

-          Itt maradhatok veled estére?

-          De… - nyeltem egy nagyot, mire azonnal kapcsolt mi jutott eszembe és elnevette magát.

-          Nem terveztem semmit. Csak szeretnék veled aludni.

-          Oké. – nevettem fel, és azt hiszem belepirultam abba, hogy milyen idióta voltam az előbb – Gyere ide. – nyújtottam felé a karomat és bebújt mellém a takaró alá.

Letolta magáról a cipőjét és a zokniját, majd még szorosabban húzódott mellém. Eszméletlen jó érzés volt a karjaiban feküdni. Hozzábújtam, és az illata totál megnyugtatott és nem is sok kellett ahhoz, hogy mind a ketten aludjunk.

Reggel én keltem hamarabb és még mindig egymást ölelve feküdtünk. A mellkasára tettem a fejem és hallgattam, ahogyan lélegzik. Nyugodt pillanat volt, mindaddig, amíg nem kopogtak az ajtómon. Azonnal nem szóltam ki, higgyék csak azt, még most keltem fel, így nyerünk egy kis időt. Ébresztgetni kezdtem Drewt, de nem akart megmozdulni. Nem tudtam már mit próbáljak ki. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a számat az ő ajkaira nyomtam, mire magára rántott és csókolni kezdett. A hirtelen sodrás engem is magával ragadott, majd mikor ismét kopogtattak eltoltam magamtól Drewt.

-          Sajnálom, de menned kell. Indulunk valami aquaparkba.

-          Oh. Kár. De élveztem, veled az éjszakát. – nyomott még egy puszit a számra.

-          Én is. – mosolyogtam.

Mind a ketten felpattantunk az ágyról és most már kiszóltam a kopogónak, hogy jövök már. Drew pedig kimászott az ablakon. Remélem, eljön majd az az idő is, amikor nem az ablakon kell majd közlekednie.

Edin állt az ajtóban már strandolásra készen és kíváncsi volt készen vagyok-e már én is, de mondtam, hogy még csak most keltem, mire elhúzta a száját, hogy nem igaz, hogy senki sem várja annyira, hogy menjünk, mint ő, mire majdnem az arcába nevettem, annyira aranyos volt, mint egy durcás kisgyerek.

-          Sietek, ígérem! Csak át kell öltöznöm és mehetünk is. Ha más nem itt hagyjuk a többieket, oké?

-          Felőlem mehetünk kettesben is. – vigyorgott Edin – Majd bedoblak a mélyvízbe. Lent megvárlak.

-          Rendben.

Visszaléptem a szobámba, ledobáltam a ruháimat, felkaptam a bikinit, rá egy laza pólót és szoknyát. Fogtam a táskámat, a törülközőmet, belebújtam a papucsomba és már csattogtam is lefelé benne. Edin és Alex már kint álltak teljes felszerelésben, Eric pedig ásítozva, csupa kóc hajjal lépdelt lefelé mögöttem a lépcsőn. Szépen lassan összegyűltünk és már úton is voltunk a busszal a park felé. Másfél óra volt körülbelül mire odaértünk, de már meg sem kottyant a hosszú utak után ennyi.

Megvettük a belépőket, kaptunk egy-egy gyönyörű rózsaszínben pompázó karszalagot, aminek a fiúkkal együtt nagyon örültem. Iróniával értsétek a nagyont… Utáltam a rózsaszínt, mint ahogy a fiúknak sem volt épp a kedvence ez az árnyalat, pláne ha nekik kellett viselni. Aztán mikor beléptünk a kapun nem nagyon érdekelte őket tovább a dolog.

Mindenfelé csobogott a víz, színesben pompáztak a különböző csúszdák, amik ide-oda csavarodtak. Elképesztő volt! Felpörögtünk és már alig vártuk, hogy indulhassunk és kipróbáljunk mindent!

-          Úristen! Másszunk fel arra! – mutatott Alex egy félgömb alakú felfújt valamire, aminek a tetején egy gomba szerűn fém volt, amiből csobogott a víz lefelé, és kötelek lógtak az aljához erősített kör fémcsőről, amin fel lehetett mászni.

Lepakoltunk és már indultunk is megmászni ezt a micsodát. Be kell valljam, hogy eléggé tetszett a látvány, mikor a fiúk ledobták a pólóikat. Eric vitte a prímet, a többiek sem voltak semmik…

Visszaértünk a gömbhöz és mindannyian elkaptunk egy-egy kötelet és elindultunk fölfelé, versenyezve, hogy ki lesz a gyorsabb. Eric és én értünk fel elsőként, bár nem nagyon tudom hogyan is csináltam, de így sikerült. Felértünk a tetejére, egymásra néztünk és meg sem kellett szólalnunk, mind a ketten elkezdtünk ugrálni, mire mozgott az egész fél labda és a srácok visszacsúsztak a földre.

-          Hé ez nem ér! – kiabált felfelé nekünk Alex, de mi csak nevettünk.

A lányok napozni akartak így a mászás után inkább fogtak egy-egy napágyat, én pedig a fiúkkal tartottam és mentünk az óriáscsúszdák felé. Mindannyian kinéztünk magunknak egyet, aztán felsétáltunk a lépcsőn és sorba álltunk. Mikor odaértünk a tetejére, már majd kiugrott a szívem. Kicsit féltem, mert még sosem csúsztam le ilyenről. Beléptem a vízsodrásba, leültem, aztán mikor zöldre váltott a kicsi lámpa a cső tetején ellöktem magam, hanyattfeküdtem és már száguldottam is lefelé. Az első rugószerű csavarodásban nagyon felgyorsultam, szinte a cső tetején voltam már és hol az egyik hol a másik oldalra vetődtem, attól függően merre kanyarodott épp a csúszda. A végén pedig csobbantam a vízbe, majd feljöttem onnan és úgy éreztem akarok még! Nagyon felpörgetett ez a csúszás és most már nem volt megállás! A fiúk is sorjában leértek, majd mentünk a következőre és a következőre. Mindent kipróbáltunk! A srácok még a gyerekeknek épített óriásgombára is felmásztak, amiből mindenfelé csúszdák lógtak ki. Igazi nagy gyerekek módjára viselkedtek, de élveztem nézni őket.

Aztán úgy határoztunk kisétáltunk a hatalmas torony felé, amiből le lehetett csúszni egy drótkötélen és beleugrani a végén a vízbe.

-          Hú gyerekek ez nagyon magas. – nézett fel Eric – Nem akarok leszédülni, elég volt felmászni a csúszdákhoz is. Megvárlak idelent titeket.

-          Tuti? – néztem rá.

-          Igen. – mosolygott bólogatva.

Elindultunk fölfelé, majd odafent a fiúk meghunyászkodtak, mikor lenéztek. Így nem maradt más választás. Odaálltam a kötélhez, előre. A kezembe nyomták a fém rudat, amibe bele kellett kapaszkodni, még intettem egyet Ericnek odalent, aztán szorosan fogtam kezembe a rudat, lendítettem magamon és elindultam lefelé. Az arcomba süvített a szél és valami elképesztő érzés volt száguldani lefelé! Mikor már közeledtem a végéhez elengedtem a csövet, és zuhantam a víz felé.

Ezután pedig… Nem tudom mi történhetett… Lehet, hogy nem indultam időben a víz felé a levegőben, de tudom, hogy bevertem a fejem, lassan minden elhomályosodott, és az utolsó hang, ami eljutott a tudatomig, hogy Eric azt kiabálja:

-          Jenna!!!