9. Fejezet - Kompromisszum

Sziasztok! :)

Meghoztam az újabb fejezetet :) Remélem tetszeni fog nektek és nagyon köszönöm a pipákat a fejezetek végén^^ remélem továbbra is kapok visszajelzéseket^^

Jó olvasást ;)

Hirtelenjében köpni, nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Miért akar ez a srác Rice Angelről beszélni? Egyáltalán hogyan talált meg? Honnan tudja, hogy én vagyok? Vagy csak szórakozik velem? De akkor nagyon ráérzett a dolgokra… Mindenesetre, az eddig történtek után ez most nagyon nem jött jól. Minden tök jól alakult, és ha tudja ki vagyok… Akkor itt minden elbukott. De honnan jöhetett rá? Nem… Nem hiszem, hogy megtudta. Nem jöhetett rá. Miből derült volna ki? Becki is megmondta, hogy ha neki nem meséltem volna el külön, hogy mi a helyzet, akkor nem is sejtene semmi, hogy bárki lehetne. De akkor ez a srác…

-          Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – álltam fel a padról és elindultam, hogy ott hagyom.

-          Szerintem meg igenis van, kedves Rice Angel. – azonnal megtorpantam, most hogy konkrétan engem nevezett így.

Tehát tudja. Tényleg tudja, hogy én vagyok Rice és akármit is próbálnék kitalálni nem hinné el. Itt már nincs visszaút. Vagy világgá kürtöli, hogy ki vagyok, vagy megpróbálunk dűlőre jutni. Nem tudom melyik lesz rosszabb… De valamit ki kell találnunk, vagy fogom magam és visszautazom Párizsba, a blogot pedig megszűntetem… Lehet, hogy felszállok az első Athénba tartó repülőre és hazautazom egy kicsit a családom köreibe. Nem tudom melyik eshetőség lesz, de valaminek muszáj bekövetkeznie. Végül is egyikkel sem járok túl rosszul, csak épp a stockholmi álmom száll tova… de remélem, hogy ennek sem kell.

-          Szóval most már elhiszed. – szólalt meg újra.

-          Mit akarsz? – kérdeztem még mindig háttal állva.

-          Üljünk be egy kávézóba. Meghívlak.

-          Inkább csak mondd el, hogy mit akarsz. – fordultam meg végre, és ijedtemben, hogy közvetlenül ott állt előttem, hátraléptem.

Pechemre a járda pereme magasabban volt, mint az út széle, és ha nem kap el, akkor elvágódom egy hatalmasat az utca közepén. Segítette megállni, és mikor már stabilan tapostam a talajt mind a két lábammal, akkor kitéptem a kezem az övéből.

-          Kösz. – szedtem rendbe magam.

-          Most pedig már tartozol annyival, hogy beülj velem valahová és mindent megbeszéljünk. – jelent meg az arcán egy cinkos mosoly.

-          Nincs miről beszélnem veled.

-          Ennyire unszinpatikus vagyok neked? – nevetett.

-          Őszintén? – kérdeztem, majd visszaültem a padra – Nem. – sóhajtottam egy nagyot.

Igazából tényleg nem volt unszinpatikus, sőt… szimpatikus volt, és nagyon helyesnek tartottam, mindannak ellenére, hogy éppen lebuktam előtte. Persze, ha egyáltalán igazat mondd. Azért furcsa nem? Éppen megtámadott azzal, hogy tudja ki vagyok és mindenre rájött, de valahogy nem tudom utálni. Nem tudom, miért van ez… Lehet, hogy azért, mert nagyon ritka, ha én valakit is megutálok. Ahhoz valami olyat kell elkövetni, ami hatalmas törést okoz az életemben… Miért vagyok ennyire… jószívű? Bár mondjuk ez annyira nem is baj… Gondolom…

-          Ennek örülök! – vigyorodott el.

Látszólag nagyon tetszett neki, hogy nem kezdtem el kiabálni vele, hanem úgy tűnt hajlandó vagyok kompromisszumot kötni vele.

-          És elárulod legalább, hogy hogy hívnak? – álltam ismét elé.

-          Drew Philips. – nyújtotta felém a kezét.

-          Úgy érzem nekem fölösleges bemutatkoznom, Drew Philips. – ráztam meg a kezét, mire csak elmosolyodott – Hová megyünk?

-          A kedvenc helyemre. – mosolygott rám, majd elindult és intett a fejével, hogy kövessem.

Lassan sétáltam utána. Megfordult a fejemben, hogy lemaradok és meglépek, de ha itt megtalált, akkor azt is tudhatja, hogy hol lakom. Szóval most vagy elmegyek vele és megbeszéljük a dolgokat, vagy minden eddigi tervemnek lőttek. Mindenesetre már nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mit akar.

Egy tíz percet sétálhattunk, mikor végre megállt egy kávézó előtt, majd előreengedett. Hangulatos kis helyiség volt és nagy meglepetésemre elég sok hely foglalt volt. Aztán találtunk egy szabad asztalt az egyik sarokban és leültünk. Felvette a menüt az asztalról és nézegetni kezdte. Én csak leraktam a táskámat magam mellé és nézelődtem. A hatalmas ablakokon rengeteg fény szűrődött be. Az asztalok márványból készültek és kovácsoltvas talapzaton álltak. Különleges hangulata volt az egésznek és nagyon tetszett.

-          Mit szeretnél? – kérdezte.

-          Megtudni, hogy mit akarsz. – könyököltem az asztalra.

-          Nem arra gondoltam. – nevette el magát – Mit szeretnél inni, enni?

-          Nem kérek semmit. – ráztam meg a fejem.

-          Ilyen választ nem fogadok el.

Ekkor odalépett hozzánk a pincér, majd egy ideig még várt, hogy mit mondok, de tényleg nem kellett semmi, így csak megráztam a fejem. Vagyis nem azért jöttem, hogy most bármivel is lehúzzam. Jobban aggaszt az, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.

-          Sziasztok. – egy fiatal srác volt a pincért – Mit hozhatok?

-          Két nagy pohár kakaót kérnénk, tejszínhabbal és a legjobb sütitekből egy-egy szeletet.

-          Rendben van. – mosolygott a srác, majd elsétált.

-          Tényleg nem kellett volna semmi. – szólaltam meg újra.

-          Azért jöttünk ide, hogy beszéljünk és mondtam, hogy meghívlak, úgyhogy panaszt nem fogadok el.

-          De honnan tudtad, hogy..? – kérdeztem volna, de rájöttem a válaszra – A blog…

-          Igen… meg a koncert… Kakaós lány. – vigyorgott rám újra és szinte az összes fogát megvizsgálhattam.

Ebbe az egészbe pedig, még mindig vicces volt belegondolni. Kakaós lány… És ahogy mosolygott rám. El sem hiszem, hogy mindez tényleg velem történt! És ha így belegondolok, ez a fiú kicsit hasonlít Ericre így, ha jobban megnézem. Hasonló a mosolyuk. De már megint hol járnak a gondolataim basszus? Most nem ez a lényeg! Most eldől, hogy Rice élete folytatódik-e vagy esetleg véget ér a mai napon.

-          Egészségetekre. – jött a pincérfiú vissza és lerakta elénk a megrendelt kakaókat és a sütiket.

-          Köszönjük.

Aztán elsétált és újra ketten maradtunk. Az előttem lévő hatalmas pohár kakaó is ínyemre volt, hát még mikor ránéztem a süteményre. Igazából nagyon jól nézett ki. Kakaós piskótája volt, málnás krém, csokoládéval leöntve, mellette friss gyümölcs és tejszínhab.

-          Köszönöm. – néztem Drewra.

-          Semmiség. – mosolygott.

-          Most viszont… lakmározzunk, - mosolyodtam el én is – és elmondanád, végre mit szeretnél.

-          Társulni hozzád. – adta meg a rövid tömör és egyszerű, határozott választ.

-          A blogszerkesztésben? – néztem meglepetten.

-          Igen. – bólintott – Szeretnék beszállni és segíteni mindenben, amiben lehet. Szerintem neked is jól jönne egy társ. Főleg ha olyat csinálsz megint, mint a múltkor a szellőzőbemászás. – mosolygott megint - Őrködhetnék és figyelném nem-e jön valaki.

-          És mi van, ha nem akarok társat? – kérdeztem komolyan, mire eltűnt a mosoly az arcáról.

-          Akkor mindenki megtudja ki is vagy te valójában. – hajolt közelebb az asztal fölött – Pedig úgy vettem ki a dolgokból, hogy nagyon ügyelsz arra, hogy ne jöjjön rá senki mindenre.

-          Neked mégis sikerült. – sóhajtottam egy nagyot.

Mi van, ha nem ő az egyetlen, aki rájött mindenre? Mi van akkor, ha más is tudja, hogy ki vagyok? Lehet, hogy valamit elrontottam? Lehet, hogy valahová véletlen több dolgot írtam, mint kellett volna? Hazamegyek és mindent átnézek, még egyszer azt hiszem. Remélem, hogy ő az egyetlen, aki ilyen szemfüles volt és senki másnak nem tűnt fel semmi sem.

-          Igen. – nevetett – Nyomoztam egy kicsit és összeállt a kép.

-          De mégis hogyan?

-          A divatházban takarítok, ahol nem régiben te is jártál, valamint Eric Saade is. És ahogy haladtam a folyosón, még pont láttam két lábat beslisszanni a szellőzőbe. – mondta és közben levágott a villájával egy darab süteményt.

-          Tehát figyelmetlen voltam… - csaptam a homlokomra.

-          És utána olvastam a bejegyzést… Aztán ott voltál a koncerten, mint Kakaós lány… és mikor fölmentem a blogra ma reggel, megint olvastam, amiket kiírtál és összeállt a kép, hogy csak – mutatott rám - te lehetsz Rice Angel.

-          Miért lenne jó neked, ha beköpnél? – hajoltam az asztal fölé.

-          Mert nem folytathatnád, amit elkezdtél. – hajolt ő is közelebb, szinte már zavaróan közel – Ha Eric számára is kiderülne mit is csinálsz te pontosan, nem mehetnél a koncertjeire többet és még csak a közelébe sem kerülhetnél, pedig úgy tűnik, kedvel téged. – mosolygott rám.

-          Hülyeség… - dőltem hátra.

-          Ugye nem akarsz csalódást okozni neki?

Olyan komolyan kérdezte, hogy már kezdtem elhinni, hogy mindez tényleg igaz. Vajon tényleg komolyan mondja, és úgyis gondolja ezt az egészet? Én már nem tudom, mit higgyek és mit ne. Lehet, hogy jobb lenne hagynom, hogy segítsen. Elvégre tényleg jól jöhet még egy szempár aki figyeli a folyosót, ha éppen szellőzőbe mászni támadt kedvem megint. Talán még jól is jön ez az egész, mindannak ellenére, ahogy először gondoltam. Az első gondolatom pedig ennyi volt: világvége. De közben rá kellett jönnöm, hogy mégsem olyan gáz a helyzet. És ha tényleg szeretnék még Erickel találkozni, márpedig szeretnék, akkor valószínűleg Drew nagy segítségemre lehet ebben. Nagy levegőt vettem végül és felé nyújtottam a kezem. Meglepődve nézett rám, majd elmosolyodott és megfogta a felé nyújtott jobbot.

-          Megegyeztünk? – kérdezte vidáman.

-          Meg. – bólintottam rá mosolyogva.

Így belegondolva, talán nem is olyan rossz ez az egész. Talán még jobban kijöhetek mindenből, mint eddig. Bár egyedül sem volt rossz, de egy társ mindig jól jön nem? Minden szuperhősnek meg van a maga társa, aki segít a bajban. Legalább nekem is lesz egy… Drew.

-          Gondolom már most hatalmas nézettségnek örvendhet az oldalad. – kérdezte két korty között.

-          Igen. Szerencsére. És ez egyre csak nő. – mosolyodtam el – Jössz a turnéra?

-          Naná! Már régen megvannak a jegyek.

-          Jó neked. Nekem már nem sikerült vennem. De megoldom. – vigyorodtam el.

-          Azt mindjárt gondoltam. – nevetett.

Csak néztem őt, ahogy nevet és mosolyog. Volt valami furcsa benne. Nem is tudom igazán, hogy mi, de mégis. Viszont olyan kisugárzása volt, ami azonnal megfogott. Nem tudom megmagyarázni, hogy konkrétan milyen volt és miért is érte el nálam ezt a hatást, de akarata ellenére is a bizalmamba zártam már most. Van egy olyan érzésem, hogy izgalmas lesz a közös munka és négy szem többet lát.

Mind a ketten a süteményünkbe és a kakaóba merültünk, majd mikor már elfogyni látszottak Drew kért még egyet mind a kettőnknek.

-          Sok koncerten voltál már? – törtem meg végül a csendet.

-          Szinte mindegyiken ott voltam.

-          Wow! Most nagyon irigyellek! Nekem a tegnapi volt az első.

-          Ami igencsak különlegesre sikerült! – mosolyodott el – De hogy-hogy ez volt az első?

-          Nem idevalósi vagyok. Még csak nem is Svédországban élek. Párizsban tanulok, de a családom otthon van Görögországban.

-          Atyaég! Akkor bejárod lassan a világot. – nevetett.

-          Igen. – tartottam vele én is, majd folytattuk a beszélgetést.

Az első döbbenethez képest nagyon jól alakul ez a dolog úgy érzem. Bár remélem, hogy nem fogom megbánni a későbbiekben, hogy belementem ebbe a dologba, mert akkor adok saját magamnak egy nagypofont az tuti. Bár még eddig szerencsére a döntéseim mindig jónak bizonyultak és emiatt nem is csalódtam. Mondjuk, ehhez iszonyatos mázli kell… Ki mondhatja el magáról, hogy kiutazott ide és már a kiszemelt áldozat úgymond, maga hívta fel a színpadra és mindössze, csak néhány napja van itt… mellette azt csinálom, amit szeretnék, és a családom is támogat. Őrült ötleteim miatt a hajukat tépik először, de aztán beletörődnek és segítenek. Azt nem mondom, hogy nem voltak mélypontok, mert például meséltem arról, amit az iskolában művelnek velem gazdagék, de hiszek abban, hogy egyszer majd mindent visszakapnak. Előbb vagy utóbb megkapják a büntetésüket. Akármi is lesz majd az…

-          Egyébként. – szólalt meg újra – Először én is kétkedve olvastam a blogodat. Azt hittem, hogy megint csak valami nagyszájú kiscsaj, aki így próbál hírnevet szerezni magának, de nem.

-          Szerintem nagyon kevesen voltak, akik egyáltalán elhitték, hogy tényleg vagyok olyan őrült és fogom magam, elutazok Stockholmba.

-          És tényleg csak így egyik napról a másikra? – nézett rám csodálkozva és valami furcsa volt a tekintetében… mint amikor valaki egy olyan felfedezést tesz, ami döntő lehet az emberiség számára.

-          Bizony. – bólogattam mosolyogva – Az unalom és az eső nagy úr…

-          Hihetetlen vagy. Nem hiszem el, hogy mindarra tényleg képes voltál, amit leírtál… - vigyorgott – Csúcs!

-          Tudod Drew… Sokan nem hiszik el, hogy mire vagyok képes, mert nem is akarnak megismerni, hogy megtudják. Bár… még azoknak is tudok hatalmas meglepetéseket okozni, akik már ezer éve ismernek. – mosolyogtam.

Aranyos volt, ahogy lelkesedett a hülyeségeimért. Nem gondoltam volna, hogy majd ezt váltom ki bárkiből is. Igazából szívesen megosztottam volna az emberekkel, hogy ki is vagyok valójában, de nem akartam, hogy tényleg az legyen, mint amit Drew mondott, hogy eltiltanának azokról a helyekről, ahol Eric is ott van. Ezt nem csak a blog miatt nem szeretném, hanem magam miatt sem, mert azok után, ami a koncerten is volt, nagyon remélem, hogy még találkozunk a továbbiakban is. Mr. Tökéletes.

-          Kérdezhetek valamit? – nézett rám komolyan.

-          Eddig nem azt tetted?

-          Jó, ez igaz. – mosolygott.

-          Kérdezz persze. – mosolyogtam én is.

-          De őszintén! – mutatott rám, én pedig csak bólintottam egyet – Megbántad, hogy idejöttél?

-          Egy pillanatig sem! – vágtam rá azonnal - Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt, hogy képes voltam csak úgy idejönni.

-          Egy igazi kaland.

-          Pontosan. Egy igazi kaland. – ismételtem meg a szavait.

Igazából iszonyatosan jó volt valakivel így beszélgetni. Így, hogy itt van tőlem egy karnyújtásnyira és nem több száz kilométerrel odébbról ír az interneten keresztül. Imádtam Beckivel beszélgetni, de már nagyon hiányzott a közvetlen kontaktus az emberekkel és egy igazán most tűnt fel. Nem is gondoltam rá, hogy barátkozzam esetleg, mert annyira azzal voltam elfoglalva, hogy a blogra szerezzek információkat… de ennél is fontosabb volt, hogy Erickel találkozhassak. Nagy mázlim volt, hogy már az első adandó alkalommal belefutottam, majd utána is nagyon sűrűn láthattam. A koncertről meg már nem is beszélve. De ebből tudhatom, hogy neki is szemet szúrtam. Így nehezebb lesz kémkednem úgy érzem… Már csak az a kérdés, hogy most hogyan tovább. Itt van Drew, aki mostantól úgymond a segédem lesz és ezen túl rá is ügyelnem kell. De… majd figyel ő magára! Meg figyelünk egymásra… A lényeg, hogy meg kell majd beszélnünk minden eshetőséget és ki kell tervelnünk mindent pontosan, hogy le ne bukjunk.

Közben végeztünk a cukor és kalóriabomba édességeinkkel, és elindultunk kifelé.

-          Hazakísérhetlek?

-          Felőlem. – rántottam meg a vállam – Elvégre, már azon sem lennék meglepődve, ha tudnád hol lakom.

Erre csak ejtett egy cinkos mosolyt, ami arra adott jelet, hogy már tényleg tudja hol is hajtom álomra éjjelente a fejem.

-          Ki vagy te Drew Philips?

Erre körbe nézett, majd az ujjával mutatta, hogy hajoljak közelebb.

-          Nem árulhatom el, mert meg kéne, hogy öljelek. – súgta, mire elnevettem magam.

-          Drew, egy idióta vagy! – azt hiszem már most megkedveltem.

Igaz, hogy nem a legjobb módját választotta az ismerkedésnek, de akkor is. Ha már így alakult legalább nem leszünk ellenségek.

-          Tudod… elég gyakran használtad a nevem a mai este során, kakaós lány.

-          Igen. – helyeseltem – Hogy megjegyezzem, viszont, ha még egyszer azt mondod, hogy kakaós lány, nem állok jót magamért! – emeltem fel fenyegetőleg a mutatóujjam.

Erre csak rám nézett és nevetni kezdett. Azt hiszem ez egy jó barátság kezdete. Ritkán tudok első alkalommal idegenekkel társalogni. Kell egy kis idő mire feloldódom és így tudok bárkivel is kommunikálni, mint most Drewval, vagy éppen Beckivel.

-          Akkor megmondod nekem hogyan hívjalak? Melyik keresztnevedet szeretnéd, hogy használjam?

-          A Jenna tökéletesen megfelel.

-          Rendben van Jenna. – állt meg és körbenézett – Úgy látom meg is érkeztünk.

-          Meg. – álltam vele szembe – Nos. Örülök, hogy találkoztunk.

-          Én is. – mosolygott – Mikor láthatlak legközelebb?

-          Gondolom, mikor megbeszéljük, hogy mit alkotunk majd a turnén.

-          Igaz is.

Még jó ideig kint álltunk és beszélgettünk. Telefonszámot cseréltünk, majd megbeszéltünk még egy két apróságot. Mintha valami kémfilmben lennénk, és épp megbeszélném a társammal a következő titkos bevetés részleteit. Nagyon durva! Nem is gondoltam volna, hogy ez majd ennyire tetszeni fog… Eszembe se jutott soha, hogy bárkivel is dolgozhatnék, mert az nagy segítség lenne, erre beállított Drew. Talán ennek így kellett lennie és így lesz a legjobb…

Elköszöntünk, majd elindultam fölfelé és alig vártam, hogy elmesélhessem mi történt velem. Megengedte, hogy hírét adjam annak, hogy mostantól ketten dolgozunk az Eric projekten, de ő is név nélkül marad, akárcsak én. Vagyis én nem maradtam teljesen anélkül, de ez már mellékes. Becki pedig nem fogja elhinni nekem ezt az egészet!

A liftben álltam, mikor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám hívott így meglepődtem, mert nem nagyon szoktak olyan számról keresni, amit nem ismerek. Ráadásul a családon és néhány baráton kívül szinte senki sem szokott hívni.