31. Fejezet - Echo

Sziasztok! :D

Meghoztam az újabb részt! :D

Remélem tetszeni fog nektek ^^ Köszönöm a véleményeket ^^ Mint ahogy mindig, most is várom őket kíváncsian. :) Jó olvasást! ;)

Visszasétáltunk a szállóba és már alig vártam, hogy a zsebemben lapuló levelet elolvashassam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, mi lapulhat a levélbe. Mást az sem érdekelne, ha bombáznának körülötte, ha mellette lehet Eric Saade. Csak az a baj, hogy ez a levél elronthatja az egész kapcsolatomat Mr. Tökéletesmosollyal.

Valaki kiderítette, hogy mi a helyzet a bloggal? Ha ez tényleg így van, akkor itt az ideje befejeznem az egészet. Ha pedig Eric is megtudja, csak abban reménykedhetek, hogy nem fog megutálni és poénosan fogja majd fel az egészet. Bár ahogy mostanában állunk, nem tudom mire számítsak.

-          Figyelj. – állított meg a szobaajtóknál.

-          Igen?

Néztem rá, de nem mondott semmit. Olyan tekintettel bámult rám, hogy azt éreztem menten sírva fakadok. De nem értettem, hogy ez miért volt. Olyan volt, mint egy bűnbánó kiskutya. Végül csak átölelt és magához szorított. Naná, hogy a pulzusom azonnal az egekbe ugrott. Hiába bánik velem úgy néha, ahogy, akkor is szeretem őt. Aztán megszólalt és teljesen elvesztem.

-          Akármi is lesz velünk, tudd, hogy szeretlek. – súgta a fülembe, majd hátrébb lépett, a szemembe nézett és jó éjszakát kívánt.

Elvonultunk a szobáinkba. Ismét úgy éreztem, hogy mellkason vágtak és egy hatalmas űr tátong bennem. Az ajtónak támaszkodva álltam, majd végül a földre csúsztam. Kicsit már éreztem magamon, hogy elnehezedtek a testrészeim a fáradtságtól, de próbáltam nem foglalkozni vele. Ugyanis eszembe jutott a levél. Azonnal előkaptam a zsebemből és már fel is téptem.

„Hello Angel! :D

Úgy gondoltam itt az ideje, hogy felvegyem veled a kapcsolatot. Bár tudom, hogy nem szeretted volna, ha bárki is rájön a kis titkodra, de nem sikerült teljesen elbújnod. Én ugyanis mindent tudok! Rólad is lehetne indítani egy blogot, és még a végén elő is fordulhat, hogy ezt megteszem… Drew… Eric, meg a kis játszadozásaid a fiúkkal. Ejnye-bejnye. Talán jobb lenne befejezni ezt az egészet nem? Azt veszem észre, hogy miattad Eric is szenved, te is szenvedsz, Drew meg csak szimplán vak és hülye!!! Idefigyelj! Ha nem fejezed be ezt az egészet, akkor lehet… Hmm… Nem csak lehet, hanem BIZTOS, hogy Eric és a csapata kezébe kerül egy olyan levél, amiben nem lesz köszönet Minden megfognak tudni arról, hogy miként furakodtál közéjük és mi a helyzet a bloggal, kedves RiceAngel!!! Úgyhogy jobban teszed, ha bezárod a blogodat, vagy eláshatod magad! ”

Még vagy háromszor átolvastam a levelet, mire felfogtam, hogy tényleg mit tartalmaz. Összegyűrtem és elhajítottam a levelet. Még ez is. Fantasztikus! Kínomban már felnevettem. Annyira elveszettnek éreztem magam, mint még soha. De rájöttem, hogy ez nem megoldás semmire sem.

Feltápászkodtam és szinte szaladtam a gépemért. Bekapcsoltam és azt hittem sose áll fel a rendszer, hogy használhassam. Folyamatosan azt hajtogattam, hogy „Kapcsolj már be, kapcsolj már be” mintha ettől majd gyorsabb lenne a dolog.  Pedig sajnos nem. Közben észrevettem, hogy a telefonomat az ágyon felejtettem. Megvizsgáltam történt-e valami, és nagy meglepetésemre rengeteg nem fogadott hívás és sms várt rám, Drewtól. Az üzenetek tartalma az volt, hogy „Beszélnünk kell!”. Néha egy két „Merre jársz?” „Ne haragudj.” is befurakodott a szövegbe, de a lényeg ugyanaz marad. Úgy voltam vele, hogy ha majd elintéztem a blogot, akkor beszélek vele. Most épp eléggé ideges vagyok és lehet, hogy nem mondanék szépeket azok után, hogy mostanában nem is jelentkezett. Pedig elvileg szeret, és ráadásul egy párt is alkotunk. Elvileg… de már semmiben sem vagyok biztos.

Persze, ahogy számítottam rá, emailekkel is bombázott. Lehet, hogy tényleg fontos a dolog. Úgy döntöttem megnyitok egy üzenetet. Azt hittem, majd ebben is a sürgősen beszélnünk kell szöveg lesz, de nem. Vagyis ugyanazt sugallta, de nem szó szerint erre kért.

„Jenna!

Kérlek válaszolj! Kaptam egy levelet, amiben megfenyegettek azzal, hogy mindennel kitálalnak Eric felé. Tudom, hogy mennyire nem akarod elrontani vele a kapcsolatodat és, hogy ez neked mennyire fontos. Próbáltam eltűntetni legalább a blogot, hogy ne az engedélyed nélkül töröljem,csak láthatatlanná váljon,  de valaki belenyúlt és nem lehet csinálni vele semmit sem. Nem tudom mi történt. Kérlek reagálj!”

Az a vicces, hogy olyan az egész, mintha legalább az FBI vagy a CIA jött volna rá, hogy miket csinálunk a hátuk mögött, vagy hogy feltörtük a rendszerüket, de Drew jól látja, tényleg fontos ez nekem. Minek is kellett egyáltalán belekezdenem az egészbe? Hogy lehettem ekkora idióta? De a fene se gondolta, hogy majd Eric mellé kerülök!!! És… ha nem kezdem el, akkor nem jutok el odáig, ahol most vagyok. Akkor sosem ismerem meg Ericet. Sem a többieket.

Bejelentkeztem a blogra és szerettem volna leellenőrizni, hogy tényleg igaz-e amit Drew mondott, hogy nem lehet semmit sem kezelni a blogon. Próbáltam szerkeszteni, vagy bármi, de nem tudtam. Csak a profilomhoz tudtam hozzányúlni semmi máshoz. Azt hiszem, most itt a vége. De hogyan töröljem a blogot, ha egyszer ezt csinálták vele? Ezek szerint, valaki mindenképpen azt akarja, hogy lebukjam. Valaki nagyon el akar tűntetni Eric közeléből. Aki eléggé úgy tűnik, hogy mindenképpen megkapja azt a levelet, ha csak meg nem akadályozom, hogy esetleg elolvassa. Valamit tennem kell.

Csörögni kezdett a telefonom. Drew hívott.

-          Szia. – fogadtam a hívást – Miből gondoltad, hogy egyáltalán ébren vagyok? Mit akarsz ilyen későn?

-          Szia. Figyelj. Nagyon sajnálom ezt az egészet, és hogy nem tudtam megakadályozni, hogy baj legyen.

-          Drew. Mi a baj? Miről beszélsz? Azért a …

-          Engedj be. – vágott közbe.

-          Micsoda? Hol vagy?

Hallottam, hogy kopognak az ablakon. Odaszaladtam az erkélyajtóhoz és beengedtem. Sosem tudtam elképzelni, hogyan képes arra, hogy egy két helyre bejusson, vagy felmásszon.

-          Hogy kerülsz te ide?

-          Jenna. Aggódtam érted. – ölelt magához.

-          De mi történt?

-          Hallottam egy balesetről a hegyekben, de aztán láttam, hogy mi történt, mert írtál a blogra, utána jött ez a levél. Én annyira sajnálom.

-          Drew. Figyelj. Nem kell ennyire aggódni. Majd… valahogy megoldom.

-          De én rontottam el mindent. Tudom, hogy mennyire aggasztanak a dolgok mostanában és most ez is a nyakadba zuhan… és… szerettelek volna megóvni ettől.

-          Hé, nyugi. – simítottam meg az arcát.

Annyira aranyos volt, hogy ennyire aggódott értem, hogy nem tudtam rá haragudni és egy pillanatra el is felejtettem, hogy sokáig eltűnt és még csak életjelet sem adott magáról. Jól esett, hogy ennyire foglalkoztatja, mi van velem. De… eddig nem úgy tűnt, hogy tényleg így van! Most mi történt hirtelen?

-          Apropó… merre jártál? Miért nem válaszoltál a hívásaimra?

-          Én csak… nem akartam… zűrt… Tudom, hogy Eric nem csíp.

-          De akkor is felelhettél volna. És akkor legalább tudom, hogy mi van. Ezt elmondhattad volna nekem.

-          Sajnálom. De most mennem kell. Igyekszem valamit tenni a levél megérkezése ellen. – mondta, meg megcsókolt, még rám nézett, megsimította az arcomat és kiment az erkélyajtón.

Annyira fura volt. Az egész szituáció, ahogy rám nézett, és ahogyan beszélt… Mintha… mintha elbúcsúzott volna. De nem, azt nem teheti velem! Kiszaladtam utána, de már sehol sem volt.

Már végképp nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy hogy mi történik körülöttem. Teljesen össze voltam zavarodva. Eldőltem az ágyon, de akármennyire is fáradt voltam, nem tudtam elaludni. Egész éjszaka forgolódtam. Ennek köszönhetően reggel úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Csak arra eszméltem fel, hogy valaki kopog az ajtómon. Meg sem kellett szólalnom, Becki már be is lépett a szobába.

-          Jóóóó reeeeeeegggeeeeelt!!! – kiáltotta és már be is vetődött mellém az ágyba – Héhahó! Ébresztő! Ma koncert van!

-          Tudom. – dörmögtem a párnámba arccal.

-          Hékás. Mi van veled? Gyerünk! Ki az ágyból! – fogta meg a lábam és elkezdett lehúzni az ágyról.

-          Hagyj már.

-          Ne morogj már! – csípett bele a lábamba.

-          Hééé! – fordultam meg hirtelen, amire nem számított és elesett.

Nevetni kezdett és eldőlt a takarón, amit már lehúzott rólam.

-          Bolond vagy Becki.

-          De így szeretnek az emberek. – rántotta meg a vállát és felállt a földről – Na gyere!

-          Mindjárt megyek, csak letusolok. Addig kérsz nekem egy bazi nagy adag kávét odalent?

-          Naná! – mondta és már el is tűnt az ajtó mögött.

Hanyatt dőltem az ágyon ismét. Fújtam egy nagyot, majd legurultam a földre és kimásztam a fürdőbe. Annyira nem volt kedvem semmihez sem, hogy legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba és nem reagáltam volna senkinek semmire, és nem csináltam volna egész nap semmit. De nem tehettem meg. Felelősséggel tartoztam Eric és a csapat felé a koncert miatt, valamint figyelnem kellett, hogy kap-e levelet, amit nem hagyhatok, hogy elolvasson.

A zuhany kicsit magamhoz térített, felöltöztem, kicsit rendbe szedtem magam és már mentem is le a többiekhez reggelizni, felkészülten arra, hogy minden rezdülésre figyelnem kell, ha nem akarok lebukni. Már mindenki odalent volt. Eric is hasonlóan nyúzottnak tűnt, mint én. Ő is egy hatalmas bögre kávéval ült és egy termoszbögrébe is oda volt mellé készítve a további adag, ahogy Becki előtt ott állt hasonlóképpen az enyém is.

     -     Ti mit csináltatok az éjjel? – súgta oda Becki, amint leültem mellé, miközben elém tolta a kávét.

     -     Semmit.

     -     És majd szerinted ezt el is hiszem.

Megrántottam a vállam és beleszürcsöltem a kávémba. Becki azt hisz, amit csak akar. Úgysem tudom meggyőzni. Csendben ettünk. Szokatlanul csendben. Bíztam benne, hogy ez nem annak a jele, hogy Eric már mindent tud és majd kaja után elkap, hogy beszélni akar velem. De szerencsém volt. Mihelyst végeztünk elindultunk az arénába, ahol a koncert lesz. Ahogy az lenni szokott mindenki a maga dolgát végezte. Becki valamerre ténfergett, de most ezt nem is bántam. Amíg előkészítettem a holmikat, alaposan szétnéztem, nincs-e véletlenül egy elhagyott levél, ami Ericnek szól és kitálal mindenről. Nem volt sehol semmi. Szerencsére. Így nyugodtan sétálhattam ki a többiekhez. Ericék épp a dalokat próbálták.

Beültem a nézőtérre. Mr. Tökély szinte rögtön kiszúrta, hogy ott vagyok. Ejtett felém egy mosolyt, majd fel is csendültek az Echo kezdődallamai. Az volt a legzavaróbb az egészben, hogy elkezdett énekelni és le sem vette rólam a szemét.

-          We always do this, It's like a bad trick, It may look cool but it burns ,We are like magnets, Gravity like planets, Somehow we always return, Oh then we bounced right back, Tried to break it off, But just like that we keep being blind, so, We can't escape, We'll be coming back like an echo, echo…I don't wanna go, I don't wanna stay, We're going up and down, We're going round and round, Been here before, It's always the same, We're going to break up and then, Kiss and make up again, We are like an echo, echo, echo, Returning like an echo, echo, echo, A never ending echo, echo, echo, We are like an echo, echo, echo…

Az első refrén után kisiettem a folyosóra. Tudtam a szöveget kívülről és nem akartam tovább hallgatni. Ez a dal nem is szólhatna ennél jobban rólunk. Eric ezzel most nagyon betalált. A fejemet fogva támaszkodtam a falnak. Nevetni kezdtem. Már én magam sem tudom kontrollálni az érzelmi kitöréseimet.

-          Hé, csajszi. Mi a baj? – lépdelt felém Tomas.

-          Hosszú történet. – mosolyogtam, vagy legalább is megpróbáltam.

-          Eric csinált megint valami kalamajkát?

-          Nem. Most nem. Csak pihennem kéne. Úgyhogy este azt hiszem, korán elköszönök majd.

-          Rendben van. – megsimította a vállamat és tovább is állt.

Egész nap mindenfelé árgus szemekkel figyeltem, hogy hátha felbukkan valaki, aki fura, vagy bármilyen levél, de semmit nem találtam. Drew pedig nem jelentkezett. Próbáltam elérni, de ráadásképpen még ki is volt kapcsolva. Azt hiszem tényleg lelépett. Olyan hirtelen és váratlanul jött, mint egy gyors nyári zápor, és úgy is tűnt most el. Azért remélem, hogy nem teljesen. Bízom benne, hogy ez csak az én agyszüleményem és még felbukkan.

A délutánt a városban töltöttük. Megebédeltünk valami étteremben, majd felmentünk a Gellért-hegyre, megnéztük a Citadellát, a Halászbástyát és a Mátyás templomot. Persze volt amit már csak kívülről láttunk, vagy gyorsan átsétáltunk rajta, hogy ne fussunk ki az időből, de még így is minden csodálatos volt és próbáltam is élvezni, csak sajnos nehezen ment, mert folyamatosan a levélen, Drewn és a lebukás lehetőségén jártak a gondolataim.

A koncert úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság lenne. Pedig most sem történt semmi gubanc és minden olyan simán ment, mint máskor. Ültem hátul és a kávémat kortyolgattam. Rosszabb voltam már, mint egy öreg nyomozó. Azt hiszem, kezdek bekattanni lassan most már, de tényleg. A srácok, ahogy azt gondoltam, szerettek volna még valahova elmenni bulizni egy kicsit, de nekem perpillanat nem volt hozzá semmi hangulatom. Bár tény és való, hogy az lett volna a legjobb megoldás, ha velük megyek, mert aki mindent tud, kihasználhatja az alkalmat és beszélhet Erickel. Nehéz döntés.

Elindultam az öltözők felé. Eric pedig épp egy sporttáskával jött kifelé, azzal, amiben a legfontosabb cuccait szokta koncert után elvinni.

-          Jössz vissza szállodába? – kérdezte, mikor észrevette, hogy felé tartok.

-          Igen. – feleltem – Te nem mész a srácokkal?

-          Nem, eléggé elfáradtam és nincs hangulatom hozzá.

-          Akkor kezet foghatunk. – mosolyodtam el.

-          Igen, tényleg fáradtnak tűnsz. A mosolyod mindent elárul. – nézett rám, valószínűleg ugyanolyan fáradt mosolyt villantva, mint amilyen az enyém is volt.

Tehát ha Eric aludni fog, nem tudják megkörnyékezni. Legalább is remélem. Míg együtt vagyunk, semmi gáz nem történhet. De lehet, hogy nekem kellene megakadályoznom a bajokat és megelőznöm mindent.  Csendben sétáltunk egymás mellett, mindaddig amíg oda nem értünk az épülethez.

-          Hallod… van egy blog. Tudod, már régebben is beszélgettünk róla. – nevetett, de az én szívem meg ebben a pillanatban meg is állt.

-          Igen, emlékszem. Mi van vele?

-          Tegnap még szinte ki sem hűlt a nyomunk a hegyi ösvényeken, de már mindenről beszámoltak. Nagyon fura ez a csaj, aki vezeti. Ezek szerint folyamatosan követ minket, vagy emberei vannak. – húzta a száját.

-          Eléggé úgy tűnik. – közben már a szobákhoz értünk.

Vagy most vagy soha!

-          Eric… - fordultam felé, de azonnal meg is állított.

-          Ne. Most ne. Majd később beszélünk. – nyomott egy puszit a homlokomra és elsétált.

Bevonultam én is a szobámba és dühömben mindent fel tudtam volna borítani. Hogy lehettem ennyire szerencsétlen, hogy hagytam, hogy megállítson és nem mondtam végül semmit? A rohadt életbe!!!

Elhajigáltam az összes párnát és a takarót is lerángattam az ágyról. Ez legalább nem törik, és nem okozok károkat. Leültem közéjük a földre, fogtam egy párnát, az arcomba nyomtam és belesikítottam. Aztán mikor lenyugodtam körbenéztem a szobában. Valami nem stimmelt. Nem tudtam még, hogy mi, de az érzés nem hagyott nyugodni. Végül megpillantottam az ágy alatt egy borítékot. Nem a tegnapi volt, mert az az asztalon hevert. Azonnal ugrottam érte és már fel is téptem. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem kiüti a mellkasomat. A levélben ennyi állt:

„Vége van Rice Angel.”

-          Ne! Ne! Ne!! Neee, nem lehet! – felpattantam és már szaladtam is ki a szobámból egyenesen át Erichez.

Bekopogtam és már nyitottam is az ajtót. Eric rám nézett és láttam a csalódottságot a szemében, majd visszahajolt a levél fölé, amit éppen olvasott.

Csendben álltam ott és vártam. Tudtam, hogy most már hiába is menekülnék, felesleges. Mikor végzett a levéllel, csak összegyűrte és ledobta az asztalára.

-          Eric én… már el akartam mondani, de…

-          Hagyjuk ezt az egészet, oké? Átvertél! Becsaptál!

A hangja tele volt sértettséggel, fájdalommal és dühvel. Azt hiszem jogosan. Csak álltam ott és hallgattam amint rám szórja a dühét. Nem akartam megszólalni. Nem tudtam megszólalni.

     -     Nem érdekelne ez a rohadt blog! Érted? Ha nem csaptál volna be ennyire! A közelembe férkőztél, hogy mindenről első kézből tudósíthass… Mire volt ez jó neked? Miért csináltad? És most legalább nem ok nélkül kapod a fejedre a dolgokat, úgyhogy ne kezdj el nekem bőgni, oké?

    -     Már meg akartam szűntetni… de… - nem akartam sírni.

Még csak nem is éreztem késztetést rá. Valahogy beletörődtem a sorsomba és úgy éreztem, hogy itt a vége és ezzel le is van zárva minden. Vége Erickel, a srácokkal, a bloggal, Drewval, mindennel és mindenkivel.

    -    Élvezted a rivaldafényt? Hogy több százan olvassák, hogy milyen szaftos kis pletykákat írsz rólam, igaz? Drew is benne volt? Ő segített neked, mikor te folyamatosan mellettem voltál? Ezért volt ott mindenütt? Gondolhattam volna! Annyira átlátszó ez az egész!!! Így akartál magadnak hírnevet szerezni?

    -    Eric… - próbáltam védeni magam, de rájöttem, hogy fölösleges.

    -    Szerintem az lesz a legjobb mind a kettőnknek, ha… ha te elmész és… és lehetőleg ne találkozzunk többet. – fura, mintha a sírás fojtogatná.

    -    Holnap felszállok az első gépre, ami hazavisz. 

    -    Igen, ez lesz a legjobb… - mondta, de mintha magát győzködné inkább, sem mint engem.

Nem vártam meg még, hogy mond-e valamit. Csak becsuktam magam után az ajtót és átmentem a szobámba csomagolni. Annyira nem fogtam még fel, hogy mi is történt, hogy úgy éreztem magam, mintha fából lennék, és nem lennének érzéseim. De egy dolgot biztosan tudok. Akármi is történt, akármi is fog történni, mindig szeretni fogom Ericet.