32. Fejezet - Athén

Sziasztok! :)

Ne haragudjatok, hogy ennyit csúsztam, csak totál be voltam táblázva... :)

Köszönöm a véleményeket^^ Remélem most is kapok tőletek, akár hideget, akár meleget :D

Már vége a turnénak. Vége a nyárnak is. Megkezdődött a szeptember. Két hét múlva utazom vissza Párizsba, hogy folytassam a tanulást, addig pedig Athénban rejtőzködöm a frusztrációk elől. Mióta minden kiderült, senkivel sem beszéltem Stockholmból. Persze azért pár utálkozó emailt kaptam egy-két rajongótól, akik kiderítették az címemet. Sokan örültek, hogy leléptem Eric mellől és, őket idézve, nem rontom a levegőt. Mindezt leszámítva pedig, úgy tűnik, hogy senkinek sem hiányzom, vagy lehet, hogy Eric megtiltotta a srácoknak, hogy kommunikáljanak velem. Mind a két eshetőség előfordulhatott. Egyikre se mertem volna igazán fogadni, hogy tuti lenne. Annyi biztos, hogy valamelyik… Drew pedig… azóta sem jelentkezett. Teljesen eltűnt. Nem tudom, hogy ezek után igaz volt-e bármi is amit mondott nekem. Ha az volt a célja, hogy belészeressek, aztán lelépjen és pofára ejtsen, akkor sikerült. Felhívnám, hogy gratuláljak neki a sikereihez, de mikor utoljára kerestem sem volt már kapcsolható a száma, azóta pedig nem is állt szándékomban újra tárcsázni a számjegyeket, amelyek elvileg őt rejtették. Elvileg… mert már semmiben sem vagyok biztos. A blogot, akárki is volt, de megszűntette. Pár napig még kint volt egy bejegyzés, hogy „Rice Angel és bandája lebukott, Eric dühöng, és itt a vége”. Aztán teljesen letörölték. Már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Drew az én oldalamon állt-e egyáltalán. Lehet, hogy az ő keze is benne volt a lebukásomban? Nem tudom mivel győzött meg, hogy ennyire megbízzam benne, de lehet hogy nem kellett volna. Bár most már mindegy nem? Már teljesen mindegy… Azt hiszem ez sosem fog kiderülni.

Becki az egyetlen, aki folyamatosan zaklat. Persze, jó értelemben véve. Állandóan azzal jön, hogy menjek vissza Stockholmba és beszéljek Erickel, hogy „Ezzel te semmi rosszat nem akartál és csak egy ártatlan kis szórakozásnak indult az egész és nem is gondoltad volna, hogy majd ennyi minden történik” stb… stb. Abban igaza van, hogy lehet meg kéne beszélnem Erickel a dolgokat, mert nem tudtam semmit megmagyarázni abban a helyzetben, de nem tudtam volna hogyan is fogjak neki, vagy mivel keressem meg. Tuti, ha felhívom hogy találkozzunk még csak nem is reagálna a hívásomra, vagy kinyomná azt. Néha már rosszul érzem magam amiatt, hogy egy két hívására nem válaszolok Beckinek, de már nem bírom hallgatni az Eric és Stockholm témát, így csak hallgatom, ahogy zenél a telefon és nem tudom rávenni magam hogy felvegyem, mert egyedül szeretnék lenni. A családom is az agyamra megy nagyon sok esetben, így általában lelépek. A várost járom, vagy elmegyek a szomszéd falukba és a tengerparton lébecolok, csak hogy ne legyek otthon. Csak annyi a baj az egésszel, hogy ha nem figyelek is elkezdek Eric dalokat énekelni és azonnal minden emlék újra elém tódul, és hiába voltak szépek és jók, elfog a lelkiismeretfurdalás.

Próbáltam mindent kizárni a fejemből és most is feljöttem az Acropolysra, hogy rajzolgassak egy kicsit. Kihoztam a felszerelésemet és választottam magamnak egy nagyobbacska sziklát, amire leültem és mindent kipakoltam magam köré. Próbáltam egy nyugodtabb pontot keresni, ahol annyira nem nyüzsögnek a kíváncsi külföldiek, de ez egy elég nehéz feladat volt. Elővettem a telefonomat és a fülhallgatómat hozzá, majd hangos zenével kizártam a külvilágot és nekiálltam a táj megörökítésének a papíron.

Ha szól a zene és rajzolhatok, megszűnik a külvilág. Olyankor nem is érdekel senki és semmi más. Kiürül az agyam. Lehet, hogy talán ezért is rajzolok ennyire nagyon sokat mostanában. A mély rajzolásból csak az zökkentett ki, hogy egy vízcsepp landolt a papíron. Majd még egy, és még egy és egyre több és több. Villámsebességgel összepakoltam a cuccomat és már szaladtam is lefelé a városba, vagy legalább egy száraz zugot találni. Végül eljutottam arra a pontra, hogy már nem érdekelt az eső és hazáig szaladtam, a rajztáblámat a fejem fölé tartva.

Ahogy beértem a házba, azonnal a szobámba indultam. Becsuktam magam után az ajtót és lehajigáltam mindent, ami vizes. A papírokat kiraktam száradni, a ruháim a fürdő padlóján kötöttek ki, elöljárójában egy forró zuhanynak. Miután végeztem csak besétáltam a szobámba. Megálltam az ajtóban és körbenéztem. Kész felfordulás volt az egész. Felemeltem a mappámat, hogy a helyére teszem, de csak az egyik fülét sikerült megfogni, így szétnyílt, mert hát össze se kötöttem, és azt az egyet értem el, hogy mindenfelé szóródtak a rajzaim belőle. Szuper. Az eső eléggé lehangoló tud lenni és ilyenkor még ráadásul szerencsétlenkedem is. Letérdeltem, hogy összeszedjem azokat, de esélyem sem volt rá, hogy nekikezdjek, mert kopogtak az ajtómon. Reagálnom sem kellett, mert a jövevény önállósította magát.

-          Halihó! – lépett be a nővérem a szobába – Az eső beűzött a börtönödbe, mi? – nevetett, majd átlépdelt mellettem és leült az ágyamra.

Börtön? Talán a legtalálóbb kifejezés a szobámra és az elmúlt időszakra, ahogyan itt éltem. Valahogy nem találom a helyem, mióta itt vagyok újra. Mintha valami hiányozna, vagy elveszett volna belőlem.

-          Igen. – ültem le a földre a rajzok közé.

-          Ennyire rossz itthon? – vigyorgott még mindig.

-          Nem mondom, hogy rossz. Csak nem szeretem, ha folyamatosan nyaggatnak. Hiányzik az önállóságom.

-          Hát azt megértem… - dőlt hátra és maga elé révedve mosolygott.

Sokáig csendben marad. Feltűnően sokáig. Ha valaki csendben marad, általában nem tartjuk furának, de mivel Elinor szokása, hogy folyamatosan beszél, na nála aztán nagyon is fura, ha befogja a száját.

-          Mi van veled? – kérdeztem gyanakodva.

Észre sem vette, hogy hozzábeszélek, így rögtön rájöttem, hogy mi is a helyzet. Lassan fölkeltem a papírok közül és odalépdeltem hozzá. Láttam, hogy nem ebben a világban jár. Elmosolyodtam és odahajoltam fölé. Egy ideig csak néztem, hátha reagál valamit, de semmi. Mint ha ott sem lennék. Végül feltettem a kérdést, amire ha választ kapok, akkor jól sejtettem mindent.

-          Hogy hívják?

-          Drake. – mondta bódultan, mire felnevettem – Mi van? – nézett rám, és ekkor már visszatért közénk.

-          Látom ez a… - mutattam rá - Drake, teljesen elvarázsolt.

-          Kicsoda? Nem tudom miről beszélsz. – rázta meg a fejét zavartan.

-          Na jó! – pattantam mellé és hozzávágtam a kispárnámat – Nekem aztán ne hazudj! – mondtam, mire elnevette magát.

-          Jó...jó. Drake… most találkozgatunk. És igen… ezért jártam el ilyen sokat mostanában. – válaszolt a kérdésemre, még mielőtt feltehettem volna – Ma már a ház előtt álltunk, mikor elkezdett szakadni az eső, és képzeld… megcsókolt! Mint a filmekben! – vigyorgott még mindig, mint a tejbetök – Elég nyálas ugye? – vágott egy grimaszt.

-          Igen. – nevettem és bólogattam egyszerre, mire belőle is kitört a nevetés.

Jó volt, így vele együtt. Emlékeztetett a régi időkre, amikor még minden jó volt, majd amikor beütött a baj és minden elromlott. Ő akkor is mindig bejött hozzám, ha itthon volt és felvidított. A nővérem nagyon vicces tud lenni, főleg akkor, ha szerelmes és ilyenkor nekem is mindig jobb kedvem lesz tőle. Örültem neki, hogy boldog és remélem, hogy ez a szerelem most tartós is lesz.

-          Na és te hogy állsz a fiúkkal? – lökött meg a vállával.

-          Tudod, hogy nincs senki. – azt viszont nem szerettem, ha erre a témára került sor.

-          Pedig lehetne. – nézett rám – Idióták ezek a pasik! Klassz csaj vagy! – karolta át a vállam, majd megszorított és felállt.

Még visszanézett, rám kacsintott, majd nevetgélve elsétált, így újra egyedül maradtam a szobámban. Próbáltam visszazökkenni minden emlékből, ami újra előfurakodott. Körbenéztem a szobámban és a régi emléktárgyaimat nézegettem, így gyorsan sikerült is elterelni a gondolataimat. Végül a földön heverő rajzoknál kötöttem ki. Felálltam az ágyról és visszatérdeltem melléjük a földre. Előkerült nagyon sok munkám, amire már nem is emlékeztem. Régi portrék, tájképek, delfines festmények és végül a kezembe akadt Eric. Már el is felejtettem, hogy róla is készítettem rajzokat. Még egy olyan is volt, amit azért csináltam, hogy majd nekiadom, ha egyszer találkozom vele, de mivel feledésbe merült a mű, így az egész átadás program is elmaradt.

Összefogtam egy stócba az összes rajzot és elraktam őket a mappámba, majd azt is a helyére csúsztattam. Kezdődhet az unatkozás!

Feküdtem az ágyon és vártam, hogy teljen az idő. Lehet, hogy már most vissza kellene utaznom Párizsba? Lehet, hogy kéne… Lehet… Nem tudom. Már semmit sem tudok…

Ágyon fekvés. Még mindig. A lábfejemet az óra ütemére mozgatom. Ez már tényleg a szenvedés vége. Annyi minden kattog a fejemben, hogy már lassan kezdek megkattanni. Az az érzésem, hogy tényleg beszélnem kellene Erickel, de félek, ha odamegyek, elzavar és ennyivel elintézi.

Döntöttem.

Visszamegyek…

De nem Stockholmba… egyelőre nem. Párizsba utazom már holnap. Neki is kezdtem összecsomagolni. Sikerült elég nagy zajjal csinálnom mindezt, így elkerülhetetlen volt, hogy valamelyik családtagom majd besétál és megkérdezi mit csinálok. Apa bejött rám nézett, majd elmosolyodott és annyit mondott, hogy jó utat, aztán kiment. Nem is számítottam tőle másra. Igazából az sem érdekelte volna, ha világgá megyek, csak érezzem jól magam és vigyázzak a testi épségemre. Szerette volna, ha megvalósítom az álmaimat. Nem tudom emlékeztek-e, de mikor bejelentettem, hogy Stockholmban vagyok, ő azzal hívott, hogy vigyek neki ajándékot. Apa. Bolondos, de így szeretem. Nagyon szeretem. Félre ne értsétek. Anyát is nagyon szeretem, csak vele kicsit zavaros a kapcsolatunk egy jó pár éve. Nehéz időszak volt az egész családnak. Mindenkit nagyon megviselt, de anya kezelte a legrosszabb módon. Minden rajtam csattant. Állandóan velem kiabált, én voltam a hibás, azért ami történt, pedig nem tehettem semmiről sem.

Elinor elköltözött, kollégista lett. A bátyám is egy másik városban járt egyetemre. Egyedül maradtam itthon tizenkét évesen. Tizenegy. Bocsánat... még nem volt a születésnapom, csak készültünk rá, mikor megkaptuk a hírt. A mai napig előttem van a kép. Apával a nappaliban vagdostunk meg hajtogattunk valami papírfigurákat, anya pedig a konyhában sütkérezett. Nagyokat nevettünk, mert valamit mindig elrontott apa és sose értette hogy állnak a figurák. Anya pedig énekelt, és nem volt az erőssége az éneklés. De senkit sem zavart, mert nem az volt a lényeg. Sose felejtem el mennyire boldogok voltunk akkor. Hiába nem voltak itthon a többiek, jó helyen voltak, abba az iskolába járhattak, amelyikbe szerettek volna és nem számított, hogy hova kell menniük emiatt. Így mindenki örült, mert ők örültek. Anya szólt, hogy kész a vacsora, mikor csengettek. Apával versenyeztünk a konyhába, miközben az ajtót nyitni siető anyát majdnem fellöktük. Nem is foglalkoztunk vele, hogy mi történik körülöttünk, mindaddig, amíg anya kétségbeesett kiáltásai be nem szűrődtek az előszobából. Azonnal felpattantunk és ott termettünk az ajtóban. Apa odasietett anyához, akivel szemben két rendőr állt. Én az ajtóban álltam és onnan figyeltem.  Hallottam amint a rendőr apának újra elmondja: „ Sajnálattal kell közölnöm önökkel, hogy a fiúk, ma délután autóbalesetet szenvedett. A sérülései olyan súlyosak voltak, hogy a kórházba szállítás ideje alatt, elhunyt a mentőhelikopterben. Őszinte részvétem. „

Minden egyes szava a mai napig úgy cseng a fülemben, mintha ott hallanám, abba a pillanatban. „…elhunyt a mentőhelikopterben…” „Sajnálattal kell közölnöm…” „Őszinte részvétem.” Anya összeomlott abban a pillanatban, hogy kimondták, hogy meghalt a bátyám. Apa attól a naptól kezdve csak próbált mosolyogni, de látszott, hogy nem az igazi. Általában csak ült a nappaliban, és bámult maga elé. Elinor hazajött, de azt mondta, hogy a temetés után visszamegy, mert könnyebb lesz feldolgoznia a történteket, ha azt csinálhatja amit akar. Anya pedig… Rajtam töltötte ki a fájdalmát.

A születésnapomra jött haza Toby, hogy meglepjen. Erről a csomag adott bizonyságot, amit a roncsok között találtak. A tartalma pedig csak még inkább meggyőzött mindenkit, mert képzőművészetről, festőkről, szobrászokról szóló könyveket tartalmazott.

Innentől kezdve, anya úgy nézett rám, mintha a legnagyobb átok lennék ebben a családban. Folyamatosan üvöltött velem, vagy éppen levegőnek nézett. Ha nincs Elinor, apa és Becki, akkor talán sosem heverem ki azt az időszakot. Teljesen persze még most sem vagyok túl rajta. Anyával azóta is elég fura a kapcsolatunk és azt hiszem már soha nem is lesz olyan, mint előtte. Igen, ezért viselkedik sokszor annyira furán…

Nagyon hosszú időbe telt, mire anya megint normálisabban kezdett viselkedni velem. De azt hiszem, még a mai napig engem hibáztat az akkor történtekért.

Szörnyű emlékek ezek, amiket ha nem muszáj, inkább nem húzok elő az elmém legmélyebb zugaiból, de néha lehetetlen elkerülni őket. Most már tudjátok mi történt velem. Hogy miért hatott rám úgy az egész Eric mizéria. Nem tettem semmit akkor sem és most sem és velem kiabáltak. Akaratlanul is előhúzta azokat az érzéseket belőlem Eric kiabálása. Ezt egyszerűen nem lehet elkerülni. Azért kerestem annyira a miérteket. Azért akartam annyira tudni, hogy mi történt, mert nem bírtam volna elviselni, hogy ha megint megtörténik, ami akkor. Nem akartam, hogy Erickel is olyan legyen a kapcsolatunk, mint anyával. Bár már lehet, hogy mindegy. Lehet, hogy már semmin sem tudnék változtatni, ha akarnék se.

Most már, hogy mindent tudtok. Azt hiszem lassan ideje pontot tenni a mondat végére és mindent rendbe tenni és elintézni. El fogok menni Erickhez és beszélek vele, de kell még egy kicsike idő. Még talán túl korai lenne most rögtön nekiindulni. De Párizs már vár.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, de már mindent összepakoltam közben. Fura lény az ember. Főleg, mikor ilyeneket csinál. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire tudok összpontosítani két helyre egyszerre.

Behúztam a bőröndömön a cipzárat, majd úgy döntöttem keresek valami ennivalót. Lementem a konyhába és készítettem egy szendvicset. Mindent raktam bele kábé amit a hűtőben találtam, majd az asztalhoz ültem és az otthagyott laptopomat bekapcsoltam, miközben falatozni kezdtem. A kezdőoldalon híreket dobott ki a böngészőm, de semmi érdekeset nem találtam. Különböző pontok alatt, különböző országokból voltak felsorakoztatva a történtek és vártam, hátha majd esetleg belebotlom a Saade névbe, de semmi.

Becki üzenet: Hejhóóóóó! Mi a helyzet? Úton vagy már Mr. Mostmárkevésbétökélyhez?

Én: Szia Becki. J Nem, még nem…

Becki üzenete: Még nem? Azaz?

Én: Igen. El fogok menni. Legalább is most úgy érzem, hogy el kell majd mennem oda.

Becki üzenete: Helyes! Nagyon is jól teszed ám! :D Amúgy figyi… Eric szerelmes beléd.

Az első reakcióm az üzenet láttán egy hangos „Mi van?” volt és szerintem ha valaki látta volna az arckifejezésemet tuti jót röhög rajtam.

Én: Ez most egy kérdés?

Becki üzenete: Nem. Ez egy nagyon nagy kijelentés.

Én: Ezt meg mégis miből gondolod?

Becki üzenete: Olvastál már új cikkeket?

Én: Nem, még nem. Most jöttem fel, de mindjárt szétnézek akkor.

Leraktam a chat ablakot az útból, majd visszatértem a hírekhez. Ott nem találtam semmit, így beírtam Eric nevét a keresőbe. Azonnal kidobott egy cikket, ami már csak a cím alapján is biztosan arról szólt, amit Becki emlegetett. Mit ne mondjak, elég új és keresett cikk lehet, ha rögtön ezt adja ki.

Eric Saade szerelmes?

Ki lehet az a titokzatos hölgy, aki elrabolta az énekesünk szívét? Az utóbbi időben sokan látták szomorúan sétálgatni a belvárosban. Kicsit mintha eltűnt volna az a szikra, ami Ericet éltette és vidámmá tette.

Úgy tudjuk, hogy a csapatából hirtelen távozott Jenna Diélia. Az okokat senki sem tudja. Miért történt minden annyira hirtelen? Lehet, hogy a két fiatal titkon szerelmes viszonyt folytatott egymással? Az igazságot már csak ők tudhatják. Mi csak sejtjük, hogy valamit nem mondtak el nekünk, de mivel elég sokszor látták őket a rajongók félreérthetetlen szituációkban, talán az a legjobb, ha kijelentjük: VOLT közöttük valami! Még ha esetleg tagadnák is.

Szerkesztőink fülét az is megütötte, hogy mióta Jenna távozott a csapatból, Eric az újabb dalait, egy bizonyos fontos személynek ajánlja. Ilyen dalok többek között a Forgive me, a Till I break és a Stay, ami nagyon sokaknak könnyeket csalt a szemébe.

Ezek után, mi ez, ha nem egy titkos szerelem? Mi van, mi volt Jenna és Eric között? Mi történt, hogy ilyen hirtelen váltak el az útjaik? A dalok, Eric viselkedése… és minden túlságosan fura, hogy ne legyen a háttérben valami szokatlan. Valami új! Valami érdekes!

Tudjuk, hogy Jennának volt egy barátja, míg a Saade Teammel turnéztak. Ebből adódóan csak bonyolódik a történet. Lehet, hogy valaki bekavart a dolgokba? Egy szerelmi háromszöggel állunk szemben?

Mindenesetre ez egy elég kusza háromszög, az már biztos! Ericnek pedig szurkolunk, hogy minél hamarabb túl legyen a szerelmi bánatán!

Becki üzenete: Egyet értek a cikkel abban, hogy Eric szerelmes beléd…

Én: Tudom.

Becki üzenete: Most azt tudod, hogy egyet értek vele, vagy azt, hogy szerelmes beléd?

Én: Azt, hogy szerelmes belém.

Becki üzenete: Micsoda? :O O.o Ezt szeretném, ha bővebben kifejtenéd a jó öreg Becki néninek.

Én: Tudom, hogy szerelmes belém… vagy hogy az volt. Már régen megmondta nekem. Egy rakás szarnak érzem magam az egész miatt. Még az első koncert utáni bulin történt. Félrehívott, hogy beszélni akar velem. Azt mondta, hogy kezd belém szeretni és fél, hogy én ezt nem fogom viszonozni felé és hogy teljesen megőrjítem. Aznap este csókolt meg először. Azt mondta megpróbál kiverni a fejéből, de nem ígér semmit, mert már most nem bírja ha a közelemben van. Én vagyok a hibás mindenért, érted? Én csesztem el mindent… Miattam lett olyan amilyen ez az egész! Nem is találok megfelelő kifejezést arra, hogy mi vagyok…

Becki üzenete: Bmeg! Ezt eddig miért nem mondtad el nekem? :O De durva! :O És persze, mikor mondtam, hogy Mr. Tökély szerelmes beléd, te mindig lehurrogtál! -.- De ne hibáztasd magad, oké?! Nem tehetsz róla, hogy beléd szeretett! Nem kérted rá! Erről senki sem tehet… Drewról van valami infód?

Én: Nincs…

Becki üzenete: Na őt viszont jól megtanítanám a leckére! Hogy a francba tűnhet csak így el? Lehet, hogy a szüleivel kellene beszélgetnem, hogy gratuláljak nekik, ahhoz, hogy ilyen fiút neveltek -.-’

Én: Ugyan. J Hagyd J

Becki üzenete: Ajj Jenna! Ne hagyd magad, jó? Kezdek aggódni érted. Féltelek.

Én: Nem kell féltened! Mindent kitaláltam már, hogy hogyan lesz. Megoldom a dolgokat, nyugi! J

Becki üzenete: Biztos?

Én: Teljesen! J  

Ez tényleg így volt. Míg elolvastam a cikket és Beckivel beszélgettem rájöttem, hogy ez az egész tényleg nem maradhat annyiban. Muszáj Erickel beszélnem. Ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor egész életemben bánni fogok mindent. Csak azt szeretném tudni, hogy ki lehetett aki az egészet elrontotta nekem. Annyira dühít, hogy még csak sejtésem sincs ki lehetett!!! De ha kiderítem, az biztos, hogy nem állok jót magamért!

Becki üzenet: Itt vagy még?

Én: Igen… csak gondolkodtam…

Becki üzenete: A rossz emlékek?

Én: Azok is… meg a bloggal történtek. Nem értem, hogy miért mindig én kapom a sok...

Becki üzenete: Szart? Mondd csak ki… Engem nem zavar…  Tudod, ezt én se értettem soha. Tuti, hogy majd aki nektek bekavart se bukik le és nem kap semmit. Te meg megszívtad az egészet… mint anno. Sose értettem, hogy miért mindig azok kapják a rosszat, akik nem érdemelnék meg. És mondhatnak bármit, mert téged se hallgatott meg Eric, az nem számít és úgyse úgy van.

Én: Sajnos…

Becki üzenete: De ne aggódj! Előbb utóbb úgy lesz, mint a mesékben! A jó elnyeri méltó jutalmát! :D

Én: Úgy legyen! J

Becki üzenete: Te amilyen mázlis vagy, a végén tényleg Mrs. Tökély leszel! Figyeld meg!

Én: Jól van Becki! :D xD

Már nevettem. Rögtön visszazökkentett a rosszból és jókedvre derített. Még egy pár szót váltottunk, aztán elköszöntem. Azt hiszem ideje aludni, reggel pedig nekivágok az útnak.

Még felléptem a légitársaság oldalára. Mázli, hogy még utolsó pillanatban is lehet jegyeket vásárolni. A választható úti célnál egy időre megálltam és elgondolkodtam. Párizs? Stockholm? Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy vagy most, vagy soha. Holnap irány Stockholm. Újra.