34. Fejezet - Vallomás

Sziasztok! :) 

Újra itt! :) Köszönöm az eddigi véleményeket! Nagyon örülök mindennek^^ 

Hát, gondolom érzitek, hogy már eléggé a történet vége felé közeledünk. Ez a fejezet sok kérdésre választ ad. Remélem tetszeni fog nektek és nagyon kíváncsian várom a véleményeiteket és a reakciókat. :)

Hirtelen azt éreztem, hogy két kéz utánam nyúl, de már a teljes eséstől nem tudott megmenteni, így mind a ketten a fűben kötöttünk ki. Bámultam az eget. Mintha megfagytam volna és valami földöntúli erő nem engedné, hogy az izmaimat én irányíthassam. Olyan volt, mintha vele is ez történt volna. Egy ideig egyikünk sem mozdult.

 Kicsit olyan volt, mintha nem akartuk volna megtörni ezt a pillanatot. Mintha így akartuk volna tölteni a hátralévő időt, ami még az életünkből van. A tudatalatti cselekedete? Aimer Jenna Diélia… Már megint képzelődsz. Lehet, hogy csak én éreztem mindezt így, de… lehet, hogy titkon még mindig szeretném, ha a karjai közé fogna… de… ha ő nem, akkor miért nem engedett még el?

Eddig rá se mertem nézni, mert éreztem, hogy közel van. Féltem, hogy túl közel és majd nem bírok magammal és a nyakába vetem magam, mert vagyok ennyire zizzent, ha a közelembe kerül. De előbb utóbb, muszáj lesz megtörni ezt a pillanatot, mert nem azért jöttem, hogy leessek a fáról, aztán Erickel együtt a fűben feküdjünk egész álló nap.

Aztán végül… erőt vettem magamon és felé fordultam. Úgy lett, ahogy sejtettem… Azonnal szembetaláltam magam azokkal a mély barna szemeivel, amiket úgy szerettem. Rögtön elvesztem bennük. Most jövök csak rá igazán, hogy mennyire hiányzott nekem. A szemei, a hangja, az érintése, vagyis Eric maga, úgy ahogy van. Összeszedtem végül magam és próbáltam rendezni a gondolataimat, hogy valami értelmeset sikerüljön kipréselni a számon. Már épp nyitottam volna szóra azt, hogy megköszönjem a segítségét, amiért nem hagyta, hogy kitörjem a nyakam, mikor megszólalt:

-          Még jó, hogy nem térköves az udvar. – pattant fel.

Megszólalt! A hangja. Egyszerűen megöl… hát még ha énekel… de várjunk csak? Mit is mondott?

-          Ennyi? Még jó, hogy nem térköves az udvar? Semmi hiányoztál? Vagy de jó hogy itt vagy… vagy nem ütötted meg magad? Vagy csak egyszerűen egy hello? Áh, mindegy is… nem is értem mit keresek itt. – álltam fel a földről és leporoltam magam és minden kérdésem nyomatékosítására még lendületesebben söprögettem a ruháimat.

Magamban zsörtölődtem tovább, majd arra lettem figyelmes, hogy nem jön válasz, aztán hirtelen nevetni kezd. Tuti, hogy végigmosolyogta a kis kirohanásomat és most már nem bírta tovább.

-          Most meg mit nevetsz?

-          Semmit sem változtál. – mosolygott rám.

Egy ideig csak néztünk egymásra. Ő mosolygott én meg egyre jobban zavarba jöttem a tekintetétől.

-          De te sem. – feleltem, de már én sem bírtam ki mosolygás nélkül, és próbáltam rejteni a pirosodó arcomat.

Végiggondoltam, hogy mit műveltem le az előbb és már saját magamon nevetnem kellett. Tényleg nem vagyok teljesen normális.

-          Egyébként. Azt én is szeretném tudni, hogy mit keresel itt. – váltott végül vissza komolyba és úgy méregetett, mintha ki tudná olvasni a tekintetemből mi is a célom.

Végül egyszerűen csak kimondtam a tényeket:

-          Beszélni szeretnék veled.

-          Az jó. – bólintott, mintha ezt a választ szerette volna hallani - Mert én is veled. – intett a fejével, majd elindult a házba, én pedig követtem.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem átszakítja a mellkasomat. Semmit sem változott az, ahogy képes hatni rám. Kezdem úgy érezni… részemről semmi sem változott az érzések szempontjából. Hiába történt, ami történt, hiába volt velem sokszor bunkó, mégsem tudok rá haragudni.

Persze, ott lappang bennem ez a kellemetlen érzés amiatt, hogy átvertem, de ezért jöttem: tisztázni mindent. Abszolút teljesen mindent, hogy tisztalappal kezdhessük. Nem akarok több hazugságot és átverést. Ő sem ússza meg, hogy ne mondja el a titkot, amit már régóta akart. Épp itt lesz az ideje annak is… Ma mindenre fény derül. Legalább is remélem… Nagyon remélem.

Besétáltunk az ajtón, majd leült a szemben lévő kanapéra, és mutatta, hogy üljek oda én is. Lassan odasétáltam és leültem. Vettem egy nagy levegőt és próbáltam nem túl feltűnően kifújni, de ez valószínűleg nem sikerült, mert szinte azonnal nevetett egyet. Kicsit olyan, mintha ő is annyira zavarban lenne, mint én. Ez lehetséges? Áh, nem hiszem hogy Mr. Tökéletes Eric Saade zavarban lenne egy olyan lánytól, mint én. Bár… tudván, hogy mi volt közöttünk… De abban biztos lehet, hogy nem megyek el ma anélkül, hogy ne árulja el a titkot, amihez eddig nem volt bátorsága.

-          Kérsz valamit? – kérdezte és szünet - Enni? – újabb szünet- Inni?- itt már igyekezett nem túl sokáig agyalni mit mondjon mert észlelte, hogy ez így egy kicsit vicces - Ahogy észlelem, gyalog jöttél… nincs jó idő, gondolom kicsit átfagytál. Csinálok forró csokit. – mondta és még mielőtt megállíthattam volna, már el is tűnt.

Hallottam amint csörömpölni kezd, és nyitogatja a szekrényajtókat. Kicsit olyan volt, mintha kétségbeesetten keresne valamit és nem, mint aki csak épp kiszaladt a konyhába megcsinálni a csokit. Valami itt nem igazán stimmel. Eric nem teljesen önmaga. Hova tűnt a magabiztossága? Mi történt veled Mr. Mosoly? Mi jár a fejedben, ami ennyire szétszórttá tesz? Lehet, hogy én vagyok az oka? Á, azt nem hinném. De igazából… nem, nem az biztos, hogy nem lehet… Az is előfordulhat, hogy csak amiatt ilyen, mert már megbánta ahogyan beszélt velem, mikor elváltunk egymástól.

Hirtelen hangos csörgés szűrődött ki a konyhából és Eric szitkozódása.

-          Minden rendben? – kiáltottam be.

-          Igen! Igen… - felelte, majd még mondott valamit, de annyira halkan, hogy én már nem értettem milyen szavak hagyják el az ajkait.

Az ajkait, amikkel annyiszor megcsókolt. Ahogy ebbe belegondoltam rögtön beleremegett a gyomrom, és a lábaimat is inkább felhúztam magam alá. Próbáltam minél összeszedettebb maradni, ha már Eric úgyis szétesett. Valakinek nem ártana, ha észnél marad, pedig én is kezdtem elveszíteni minden kontrollomat a testem felett és úgy éreztem, ha egy pillanatra ellazulok, azonnal szétesem és 3 dimenziós puzzleként árulhatnának valami játékboltban.

Még hallottam néhány elharapott szidalmat, majd Eric visszasétált hozzám két gőzölgő bögrével.

-          Köszi. – vettem el tőle óvatosan a forró kis edényt, és mosolyogva néztem rá, hogy nem is régen Alex társaságában is kavargattam egy bögrével.

-          Szívesen. – mosolygott rám.

Leült, majd csak szorongatta a kezében lévő hasonlóan forró italt és nem szólt semmit. Hol rám nézett, hol a kezére, hol maga elé. Most már biztos: Mr. Popular zavarban van.

-          Akkor? – tettem fel végül a kis kérdésemet.

-          Akkor? – ismételte meg, mintha csak így tudná felfogni az az egyetlen szót amit felé irányítottam -  Kezdd te… azt hiszem… elvégre ezért jöttél. Vagy nem?

-          De igen. – nevettem el magam.

Az egész helyzet szörnyen komikus volt. Mind a ketten zavarban és nem tudjuk, hogy hogyan kezdjük el ezt az egészet. De azt hiszem, tényleg nekem kell előrukkolnom hamarabb a dolgokkal. Úgyhogy Jenna szedd össze magad és hajrá! Végül hiába kezdtem magam ráállítani a kis vallomásomra, mégis ő szólalt meg hamarabb.

-          Ma ugye őszinték leszünk egymással? – kérdezte.

-          Igen. – feleltem.

-          Mindenben?

-          Mindenben.

-          Hát akkor… hallgatlak. – fordult teljesen felém és a bögrét szorongatta, mintha valami kapaszkodó lenne, ami biztonságot nyújt.

-          Rendben. – nyeltem egy nagyot, majd nagy levegőt vettem és nekikezdtem.

Egészen onnantól elmeséltem mindent, hogy honnan jött az ötlet. Hogy ültem otthon és unatkoztam és Beckivel beszélgettem és teljesen őrültség volt az egész, de végül összepakoltam és felültem egy gépre. Aztán pont belebotlottam, ahogy megérkeztem és körülbelül a világ legnagyobb mázlistája voltam innentől kezdve. Ahogy utána mellékerültem dolgozni, a turné a közös utazgatások, kirándulások, vásárlások és sodort az ár és nem volt megállás.

-          Már régen zárni akartam a blogot, de valami miatt mindig elmaradt. Nem is tudom igazán, hogy már miért folytattam, de a lelkiismeretem egyre jobban bántott. Egyre fontosabb lettél nekem és a blog egyre kevésbé. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy valami mindig közbejött…

-          És akkor… miért folytattad?

-          Nem tudom… ha Drew nem lett volna, akkor lehet már régen bezárom az egészet.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Persze.

-          Tényleg szeretted Drewt?

-          Igen. – bólintottam.

-          Van egy másik kérdésem is…

-          Hallgatlak.

-          Miért Rice Angel a neved? – mosolygott rám, mire az én szám is felfelé kezdett ívelni.

-          A Rice az Ericből van. – nevettem – Ötletes mi? – nevette el magát ő is – Az angel meg csak jött.

-          De jogosan. – mondta.

-          Micsoda? – néztem rá összeráncolt homlokkal.

-          Pontosan, úgy ahogy mondtam. Jenna, sokszor úgy éreztem, hogy te tényleg egy angyal vagy akit nekem küldtek ide. Lehet, hogy ez most ilyen tök nyálas izé amit mondtam, de tényleg ezt éreztem. Elképesztő voltál és minden mozdulatoddal, az őrültségeddel teljesen elkábítottál. – mondta olyan ütemben, hogy azt éreztem mindent egy levegővel akar elmesélni - Bunkó voltam veled. Rengetegszer. – szünetet tartott és látszott, hogy próbálja összeszedni a gondolatait - Nem úgy bántam már veled egy ideje, ahogyan azt megérdemelted volna és mégis te jöttél ide, hogy megbeszéljük a dolgot. Te jöttél ide, hogy bocsánatot kérj a blog miatt, holott nekem több okom lenne minderre. Nekem kellett volna utánad mennem és már rég megejtenem ezt a beszélgetést. Sokkal nagyobb bajt csináltam, mint arra számítottam.  Jenna…

Csak mondta és mondta, végül a nevemmel együtt elhallgatott. Annyira váratlanul értek a szavai, meg ahogyan beszélt, hogy hirtelen nem is tudtam mit kéne reagálnom. Ráadásul mikor a „Sokkal nagyobb bajt csináltam, mint arra számítottam.” mondathoz ért, görcsbe rándult a gyomrom és már tényleg kezdtem félni, attól, mi az a nagy titok.

-          Tartozom neked egy vallomással. – szólalt meg újra.

-          Milyen vallomással?

-          Egy szörnyűvel.

-          Eric. Megijesztesz. – néztem rá kicsit kétségbeesetten, de maga elé bámult és így nem láthatta.

-          Azt már tudod… nagyon is jól tudod, hogy mit érzek irántad egy ideje.

-          Igen. – bólintottam.

-          Van egy hatalmas titkom, ami után valószínűleg meg fogsz gyűlölni és soha többet nem akarsz majd látni… és ezt abszolút meg fogom érteni. Azt is, ha abban a pillanatban felállsz, és itt hagysz, sőt meg is pofozhatsz, lehet hogy én fogom kérni azt a pofont, mert megérdemlem. – most már tényleg egyre jobban féltem attól, hogy mi az a titok - Egy ideje már el akartam mondani mindent, de nem tudtam szembenézni a saját lelkiismeretemmel és végül rajtad vezettem le azt a felgyülemlett feszültséget, ami igazából saját magam ellen irányult. Szörnyű volt… ne tudd meg mennyire gyűlöltem magam azért, ahogyan bántam veled.

-          Eric… miről beszélsz?

Milyen titokról van szó? Mi az ami ennyire súlyos és így ostorozza magát miatta? Volt egy balga sejtelmem, de azt szinte azonnal el is hessegettem, mert úgy éreztem, hogy az nem lehet igaz. Csak hülyeség amit az én kis agyacskám kitalált.

-          Mindvégig tudtam a blogról.

-          Igen, azt tudom.

-          Nem, nem érted. – rázta meg a fejét.

-          Miért mondod ezt?

-          Tudtam, hogy te írod a blogot Jenna.

-          Mi? – maradt tátva a szám.

-          Már az elejétől fogva tudtam mindenről. – szorult ökölbe a keze - Néha szándékosan ejtettem el dolgokat a blogról, kíváncsi voltam mit reagálsz.

-           De hát… hogyan? – még mindig csak tátogni tudtam kábé.

Nem értettem, hogy ha tudta, akkor miért csinálta ezt velem. De erre nem számítottam. Hihetetlen, hogy mik ki nem derülnek néha… Fogalmam sem volt… egyáltalán nem is sejtettem, hogy tudhatja. 

-          Tudom, most elhordhatsz mindennek. Egy rohadék voltam.

-           Honnan? – ez az egy szó tudott kipréselődni a számon.

Nem szólt semmit, csak bámult maga elé, majd rám nézett. Mintha villám csapott volna belém, abban a pillanatban jött a felismerés. Egyetlen embertől tudhatta.

-          Drew?

Nem felelt. Csak bólintott.

-          Jenna.

-          Tessék? – terelni fogja a témát?

Mert remélem, hogy nem. Most már baromira kíváncsi vagyok arra, hogy Drewnak mi a köze ehhez az egészhez.

-          Őszintén fogsz válaszolni, ahogyan azt megígérted?

-          Igen. – bólintottam és vártam, hogy most vajon mi jön még az előző sokk után.

-          Irántam… mit éreztél?

Úgy éreztem, mintha megint valaki rámarkolt volna a gyomromra. Azonnal akkorára zsugorodott, mint egy aprócska mogyoró. Átgondoltam. Nincs értelme hazudni, és amúgy is megígértem, hogy igazat mondok mindenben és bízom benne, hogy ezzel ős is így van tényleg.

-          Szerettelek. – feleltem végül.

A szavamra egy furcsa zavart féloldali mosoly jelent meg az ajkán.

      -     És most. Most mit érzel irántam? Mindazok után, ami történt.

      -    Még mindig szeretlek. – feleltem gondolkodás nélkül most már, mert ez tényleg így volt.

Erre abban a pillanatban rájöttem, amikor ránéztem a fűbezuhanás utáni pillanatban. Amikor annyira közel volt, hogy akár meg is csókolhattam volna őt mindenféle akadályok leküzdése nélkül.

-          Ezt jegyezd meg. És miután mindent elmondtam, újra felteszem majd a kérdést.

-          Rendben. – nyeltem egy nagyot.

Felállt a kanapéról és egy ideig csak toporgott. Úgy tűnt, hogy nem tudja eldönteni igazából mit is tegyen. Tétovázik. Tényleg fél attól, hogy mit fogok szólni, ha minden kiderül? Ezt talán nem is kérdeznem kellene, hanem kijelentenem, mert ahogy látom, komolyan tart mindentől.

-          Mindjárt jövök. Mutatnom kell valamit. – mondta már úgy, hogy rám se nézett.

-          Oké.

Feleltem kissé kábán, és már csak azt vettem észre, hogy megint egyedül ülök a szobában. Eddig fel sem tűnt, de a bögre már égette a tenyeremet. Annyira Eric szavaira koncentráltam, hogy minden más meg is szűnt körülöttünk számomra. És az a legviccesebb az egészben, hogy baromira kíváncsi vagyok, hogy mit akar elmondani, de arra is rá kellett jönnöm, hogy iszonyatos módon hiányzott. Mióta itt vagyok mellette, úgy érzem, mintha megint teljes lennék. Lehetséges ez? Van egyáltalán ilyen, vagy csak megint hülyeségeket beszélek? De miért ezen agyalok, mikor éppen most tudtam meg, hogy Drew valószínűleg kábé végig átvert és minden infót továbbított Ericnek. Akkor ezért nem keresett. Bántotta a lelkiismeret és inkább elmenekült. Én meg beleszerettem… Mekkora egy hülye állat vagyok!!! Ő meg… remélem… nagyon remélem, hogy soha többet nem kerül a szemeim elé.

Ültem ott… Már egy örökkévalóságnak tűnően hosszú ideig. Szürcsölgettem a forró csokimat és vártam. Közben kattogtak az agyamban a fogaskerekek elég rendesen. Már minden hülyeség megfordult a fejemben, de szinte azonnal el is hessegettem mindegyiket. Ültem… vártam. Már az órán számoltam a másodperceket, majd a perceket. Mi a fenét csinál ennyi ideig? Lehet, hogy meglépett csak elfelejtett nekem szólni róla?

Meguntam. Leraktam a bögrémet az asztalra, majd felálltam.

-          Eric! – kiabáltam – Mi a fe… - kezdtem a kérdésemet, de ebben a pillanatban szembe találtam magam egy emberrel, aki éppenséggel Drew volt teljes személyében – Ez? Hát te?

-          Ez a nagy titok. – felelte csendesen és hallatszott a hangján, hogy fél a reakciómtól.

-          Drew? Mi ez az egész? Hol van Eric?

-          Nem. Nem Drew vagyok. – nyúlt a hajához és leemelte a parókát – Hanem Eric. 

33. Fejezet - Visszatérés

Sziasztok! :)

Bocsi, hogy ilyen sokára, de most itt vagyok. Kicsit rövidke fejezet lett, de remélem tetszeni fog nektek. Igyekszem hozni a folytatás, amilyen gyorsan csak tudom. :)

Köszi az eddigi véleményeket! :) Továbbra is kíváncsian várom őket! ;)

Újra Stockholm utcáin lépkedtem. Élveztem a kellemesen hűvös szellőt, ami az arcomat érte. Párizsban sem volt soha az a nagy kánikula, de ez a levegő mégis más. Több városban élem az életem, de egyik sem fogható a másikhoz. Sem a légkör, sem a hangulat, sem az emberek. Épp kerestem egy kis helyet, ahol ebédelhetek. Már mindent kipakoltam, elfoglaltam a szállásomat és kezdődhetett az Eric projekt újabb fejezete. Az utolsó fejezet… Mégis… Olyan ez az egész, mintha csak most kezdődne igazán, és ami eddig volt, csak egy hatalmas álom lenne és semmi sem történt volna meg. Hmm… Nem is rossz gondolat. Igazából, valamilyen szinten örülnék neki. Mert akkor tudom, hogy hol kellene most rögtön abbahagynom a dolgokat. Ha minden ugyanúgy történik, amint Eric munkatársa leszek, befejezek mindent. Sőt… Drew felbukkanásakor. Ó, bárcsak így történhetne… Akkor lehet nem vesznénk össze sohasem, és az is lehet, hogy Eric barátnője lennék… és aztán boldogan élnénk míg meg nem halunk.

Erre a gondolatra akaratlanul is elmosolyodtam. Azt hiszem, ezt jobb lenne kiverni a fejemből. Még véletlenül sem fog megtörténni semmi ilyesmi. Azok után, ahogy elváltunk… Az is lehet, hogy azonnal elzavar majd, mert egyáltalán nem kíváncsi rám. Azért örülnék neki, ha legalább meghallgatna. Amúgy is nagyon furán reagálta le ő is a dolgokat és valamit ő is eltitkolt, amit nem mondott el. Szeretném, ha ezt is tisztáznánk, mert nem az volt a titka, hogy szeret… hanem valami más.

Pláne, hogy Drewval sem lett semmi letisztázva, így még több a kérdőjel bennem. Nem értem, hogy mi történt vele… Nem tudom szeretnék-e vele is találkozni, de ha összefutunk véletlenül, akkor biztosan beszélek vele. Mert ez így nem volt megoldás, ahogy intézte a dolgokat. Úgy érzem nehéz beszélgetések várnak rám az elkövetkező pár napban. Igen, pár napnál többet nem szeretnék itt tölteni. És nem csak azért, mert vissza kell, hogy menjek Párizsba, hanem mert nem tudnék itt maradni, ahol még a csapból is Eric folyik.

Beültem egy kis étterembe. Rendeltem egy kis svéd húsgolyót, meg egy szelet hercegnőtortát. Legyen a mai nap, ha már itt vagyok, akkor nagyon svéd. Amíg ültem az utcát figyeltem. A vidáman elsétáló embereket, a szomorúan elsétáló embereket és a többieket. Úgy éreztem, hogy mindegyikük érzése egyesült most bennem és menten szét tudnék robbanni. De most mindent lerendezek és rendbe jönnek a dolgok. Valamiért úgy érzem, hogy sikerül majd jó viszonyban elválnunk Erickel. Bár az is lehet, hogy már csak bebeszélem magamnak a dolgokat, annyira szeretném, hogy így legyen.

Meg talán jó lenne tisztázni, hogy pontosan mik is azok az érzések, amik kavarognak bennem. Nem tudok már eldönteni lassan semmit sem. Egyfelől, hiányzik minden, másrészről meg azt kívánom bár meg sem történt volna ez az egész.

Közben elkészült a rendelésem, és lassan nekiálltam falatozni. A reggelim persze a szokásos kakaós kombóm lesz. Nem fogom meghazudtolni a nevem. Kakaós lány… Emlékszem hogy lesokkoltam, mikor először így hívott… Akkor úgy éreztem, hogy enyém a világ. Olyan mérhetetlen örömöt jelentett az az este, hogy azt el sem lehet mondani.

Most pedig… már csak azt kell eldöntenem, hogy mikor vágok bele a dolgok közepébe és indulok el Erichez. Ahogy arra gondoltam, hogy ott fogok állni vele szemben megint, a gyomrom rögtön görcsberándult. Nem most fogok vele először találkozni… és mégis úgy érzem magam, mint ha most találkoznánk először…

Gyorsan legyűrtem a falatokat, fizettem és kiléptem az utcákra. Egyszerűen nem tudtam egyhelyben maradni. Annyira vitt magával a tenni akarás vágya, hogy már nem bírtam ülni és várni, hogy mi lesz végül.

Kimentem egy parkosabb részre és leültem a padra. Folyamatosan azt néztem ahogy az emberek jönnek és mennek. Nem tudom mit vártam ettől, de úgy éreztem, figyelnem kell. Természetesen, a fényképezőgépem a táskámban lapult. Előkaptam és megállás nélkül készítettem a fotókat. Ha nem foglalom le magam, tuti biztos, hogy elhamarkodottan cselekszem és elmegyek Erichez most azonnal és megmondom neki a magamét, mármint a lényeget normálisan és nem kiosztom, de ha beszólogat, akkor még lehet, hogy az is előfordul. Most viszont kell még egy kis idő. Nem szaladhatok oda rögtön. Vagy mégis? Mit csináljak? Itt vagyok… eljöttem újra ideáig és most meg becsinálok lassan a nadrágomba. Mintha most kezdődne minden, de tényleg. Amikor elsőnek idejöttem nem izgultam ennyire, komolyan mondom. Most úgy tűnik, mégis visszatér az a Jenna, akit leírtam nektek az elején. Aki betojik, ha esetleg egy híres ember kerül a közelébe… és ez az egész azért fura, mert Erickel nem ez lesz az első találkám. Erre tessék. Nem tudom miért van rám ilyen hatással… Nem tudom miért érzem azt, hogy kezdek megfutamodni… nem tudom. Nem tudok már lassan semmit sem. Csak azt az egyet, hogy annyira elment az idő, hogy már kezd sötétedni. Összekaptam magam. Pihenésre késztettem a fényképezőmet, és elindultam a kis szállásomra. Nem akartam visszatérni oda, ahol laktam, bár fantasztikus volt az a hely, de úgy éreztem kell egy kis változás, ha már mindenben ezt akarom elérni.

-          Jenna? – hallottam hirtelen egy ismerős hangot, ami a nevemen szólított – Jenna! – már kiabált utánam, így megálltam.

Megfordultam a hang irányába és láttam, ahogy Alex szalad felém. Mikor odaért azonnal magához ölelt. Hirtelen nem tudtam mit reagálni. Annyi idő kiesett mióta utoljára találkoztunk, hogy most ez így fura volt. Nagyon fura. Először nem is tudtam, viszonozzam-e az ölelést, ami lehet, hogy egy hülye gondolat volt, de végül én is magamhoz öleltem.

-          Hát te? Hogy hogy itt vagy? Úgy tudtam hazautaztál. – olyan örömmel nézett rám, hogy nem is értettem.

Annyira hirtelen zúdult a nyakamba, hogy nem is tudtam mit reagáljak.

-          Igen. Úgy is volt. Visszajöttem. – próbáltam úgy mosolyogni, mintha nem a fogamat húznák közben.

-          Hiányzott Stockholm? Mert Stockholmnak hiányoztál ám! – erre elnevettem magam, igen, nagyon jól estek a szavai – És nem csak stockholmnak! Olyan hirtelen eltűntél, hogy még csak el sem tudtunk köszönni egymástól.

-          Igen. Gyorsan… gyorsan kellett döntenem.

-          Hmm… - nézett rám – Gyere, üljünk be egy forró csokira valahova. – intett a fejével és elindultunk a legközelebbi kávézóba.

Útközben nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Valamibe mindig bele akart kezdeni, de végül nem mondott semmit sem. Furcsa volt. Alex pont az a típusú ember volt, aki ha mondani akar valamit, akkor mondja. Nem láttam még olyannak, hogy nem tudta volna, mit is, meg hogyan közöljön a másikkal. Úgy tűnik, valami fontos dologról van szó.

Leültünk egy kis asztalhoz, mikor beértünk egy kis barátságos helyre. Rendelt két forró csokit és felém fordult.

-          Mondd csak, ne kímélj. – szólaltam meg olyan hirtelen, hogy engem is meglepett – Eric megnősült, a barátnője máris terhes, talált helyettem új embert és egyáltalán nem is akar emlékezni már rám, mert most boldog, én pedig csak megkeserítettem az eddigi életét és soha többet nem szeretné hallani a nevemet se, vagy azt, hogy egyáltalán léteztem. Sőt! Már töröltette is a memóriáját egy True Bloodból kiszabadult vámpírral. Végülis, Eric Northman úgyis egy svéd viking vámpír, akár itt is kószálhatna közöttünk. Az pedig, hogy kitöröljön pár emléket nem telik egy percébe sem, úgyhogy simán megoldhatta a dolgot. Viszont az elérhetőségeit szeretném én is megkapni, hogy megismerhessem, aztán elfeledtesse velem egész turnét és mindent ami Svédországban történt.

Mikor befejeztem az utolsó mondatomat zavartam néztem fel Alexre. Eddig a terítőt bámultam és gyűrögettem. Azt most hirtelen elengedtem és gombóc gyűlt a torkomba.

-          Mindent elmondtál, amit szerettél volna? – mosolygott rám.

-          Ne… ne haragudj. Nem tudom mi ütött belém. – könyököltem fel az asztalra és a homlokom került az ujjaim közé – Kész káosz ez az egész.

-          Semmi gond. Jó kis eszmefuttatás volt, de nem, Eric nem nősült meg és nincs se terhes, se terhetlen barátnője. – vigyorgott - Eric Northmant sajnos nem ismerjük, de most, hogy mondod… lehet, hogy nem véletlenül! – olyan fejet vágott, mint egy kisgyerek, aki most jött rá hová dugták a szülei a karácsonyi ajándékokat.

Felnevettem. Alex jó fej volt. Mindig is szerettem vele és Edinnel lógni. Hiányoztak már. És tényleg nem tudom mi ütött belém az előbb. Hogy a francba juthattak eszembe ilyen baromságok egyáltalán? Eric Northman? Vámpírok? Terhes feleség? Na még csak az kéne…

Megkaptuk a forró csokikat majd csendben kavargattuk és szürcsölgettük őket. Leküzdöttem az előtörni készülő könnycseppek áradatát, és mély levegőt véve próbáltam helyre hozni az agymenésemet.

-          Miért jöttél vissza? – tette fel a kérdést újra – Azt hiszem itt ragadtunk le, mielőtt megérkezett Mr. Northman. – támaszkodott az asztalra és közelebb hajolt hozzám.

-          Őszintén?

-          Igen. Mindenképpen.

-          Hát jó… - fújtam ki a levegőt és hátradőltem, már épp kezdtem volna a mondatomat, mikor újra megszólalt:

-          Erickel akarsz beszélni, igaz? – tette fel a mindent eldöntő kérdést és innentől már nem volt visszaút.

-          Igen. – feleltem.

Miért hazudjak? Ezért jöttem. Legfeljebb Eric is értesül róla és lesz ideje felkészülni az érkezésemre és átgondolhatja, hogy mit akar mondani, vagy éppen mit nem. Csak tartanánk már ott, hogy végre mindent elmondtam neki, ő kikísér a házból, bezárja az ajtót, és végre utazhatok Párizsba.

-          Jenna?

-          Tessék?

-          Szeretnéd, hogy elvigyelek hozzá?

-          Hogy mi? Nem… nem. Ezt mindenképp egyedül szeretném megoldani, a magam módján. – úgy éreztem ismét, hogy teljesen szétestem.

Mikor megkérdezte, hogy elvigyen-e, a gyomrom, a szívem, minden mogyorónyira zsugorodott, és éreztem, hogy ki fut a lábam alól a talaj. Túl közel került a cél, és ettől megijedtem. Nem tudom, miért félek ennyire. De tényleg… fogalmam sincs. Talán azért, mert lehet, hogy bunkó lesz velem és azt nem akarom. Az csak még jobban elrontaná a dolgokat.

-          Rendben. A magad tempójában intézkednél, ugye?

-          Igen. – mosolyogtam rá.

-          Tudod mi az egyetlen dolog, amit látok?

-          Na?

-          Az, hogy Ericet is bántja a dolog, ami történt. Miután elmentél, totál kikelt magából. Nem lehetett hozzászólni, mert rögtön robbant.

Ezt a szituációt rögtön láttam magam előtt. Csak tudnám, hogy miért érzi magát ennyire rosszul ő is?

-          Figyelj… Te tudod, hogy mi az a titok, amit Eric mindig el akart nekem mondani, de sose tette?

-          Vártam ezt a kérdést. – mosolyodott el – Igen. Tudom miről volt szó, de nem fogom helyette elmondani.

-          Kár. – húzódott mosolyra az én szám is – De megértem. Én sem mondanám el senkinek a barátom titkát.

-          Hiányoztál ám. Igaz, hogy cívódtatok Erickel, de ennek ellenére is baromi jó volt, amíg velünk utaztál.

-          Ennek örülök. – nevettem el magam, az elém tóduló emlékektől.

-          Háát… a szerelem már csak ilyen.

-          Micsoda?

-          Tudom, hogy ott volt neked az a Drew nevű alak, de valld be, hogy Ericet szereted igazán.

-          Igazából…. Én…

-          Oké. – vigyorgott – Nem is kell többet mondanod. Menj el hozzá és beszéljetek.

Megittuk a kis italunkat, majd elköszöntünk egymástól és Stockholm utcáira lépve azt éreztem, hogy most már tényleg cselekednem kell. Alex kicsit összezavart. Vagyis inkább nagyon… Annyi minden kavarog bennem, hogy ha most rögtön nem tisztázódnak a dolgok, akkor belekergülök. Azt hiszem…

Hát, úgy döntöttem a hátamra veszem a várost és elindulok Erichez. Kicsit messze lakott, de nem akartam semmire sem felszállni. Legalább amíg sétálok, kiszellőztetem a fejemet. Akkor hát, nagy levegő és indulás. Elindultam.

Azt hiszem talán mondanom sem kell, hogy a szívem olyan ütemben vert, hogy azt hittem menten elájulok. Úgy éreztem magam, mint aki a kivégzésére megy. Nem mertem remélni semmit sem, de féltem sok mindentől.

Nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig sétáltam. Fogalmam sincs mikor indultam el és hogy most mennyi az idő, mert annyira cikáznak a gondolataim, hogy egyszerűen minden időérzékemet elveszítettem. Azt sem tudom megszámolni hányszor álltam meg és indultam el visszafelé, de végül csak nem szállt inamba a bátorság és eljutottam Eric házáig. Csak álltam és néztem az utca túloldaláról. Nem régen még tapsikolva szaladtam volna befelé örömömben, most meg… úgy érzem, menten itt esek össze.

Aztán eszembe jutott, mikor kémkedtem. Szó szerint. Amikor a fotózásra beosontam, bemásztam a szellőzőrendszerbe. Vicces ez az egész. Elnevettem magam, hogy mennyi marhaságot képes voltam megtenni Eric miatt. Valahonnan mélyről érkezett egy késztetés, hogy most megint, utoljára csináljak valami őrültséget. Közelebb sétáltam, hogy szétnézzek, vajon mit kövessek el. A kerítés közelében volt egy nagy fa. Ez épp megfelelt arra, hogy azon keresztül bemászhassak az udvarra és megfigyelhessem, mi folyik odabent.

Feltűrtem a nadrágom és a pulóverem szárát, majd felkapaszkodtam a kerítésre, onnan átmásztam a fára és ráhasaltam egy nagyobb ágra. Előkaptam a fényképezőmet, hogy pár képet elsüssek. Jó érzés volt. Kicsit megfeledkeztem arról az egészről, ami már megtörtént, és olyan, mintha visszaugrottunk volna mindennek a legelejére. Mikor még semmi baj nem történt, mikor Eric nem csókolt még meg, mikor még Drew nem bukkant fel… és nem kuszálódott össze semmi.

-          Hát te meg mit csinálsz itt?

Hangzott fel hirtelen a kérdés, egy már jól ismert hangon. Mire hirtelen azt sem tudtam hová kapjak és éreztem, amint kiesik a talaj, jelen esetben az ág alólam és zuhanni kezdek. 

32. Fejezet - Athén

Sziasztok! :)

Ne haragudjatok, hogy ennyit csúsztam, csak totál be voltam táblázva... :)

Köszönöm a véleményeket^^ Remélem most is kapok tőletek, akár hideget, akár meleget :D

Már vége a turnénak. Vége a nyárnak is. Megkezdődött a szeptember. Két hét múlva utazom vissza Párizsba, hogy folytassam a tanulást, addig pedig Athénban rejtőzködöm a frusztrációk elől. Mióta minden kiderült, senkivel sem beszéltem Stockholmból. Persze azért pár utálkozó emailt kaptam egy-két rajongótól, akik kiderítették az címemet. Sokan örültek, hogy leléptem Eric mellől és, őket idézve, nem rontom a levegőt. Mindezt leszámítva pedig, úgy tűnik, hogy senkinek sem hiányzom, vagy lehet, hogy Eric megtiltotta a srácoknak, hogy kommunikáljanak velem. Mind a két eshetőség előfordulhatott. Egyikre se mertem volna igazán fogadni, hogy tuti lenne. Annyi biztos, hogy valamelyik… Drew pedig… azóta sem jelentkezett. Teljesen eltűnt. Nem tudom, hogy ezek után igaz volt-e bármi is amit mondott nekem. Ha az volt a célja, hogy belészeressek, aztán lelépjen és pofára ejtsen, akkor sikerült. Felhívnám, hogy gratuláljak neki a sikereihez, de mikor utoljára kerestem sem volt már kapcsolható a száma, azóta pedig nem is állt szándékomban újra tárcsázni a számjegyeket, amelyek elvileg őt rejtették. Elvileg… mert már semmiben sem vagyok biztos. A blogot, akárki is volt, de megszűntette. Pár napig még kint volt egy bejegyzés, hogy „Rice Angel és bandája lebukott, Eric dühöng, és itt a vége”. Aztán teljesen letörölték. Már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Drew az én oldalamon állt-e egyáltalán. Lehet, hogy az ő keze is benne volt a lebukásomban? Nem tudom mivel győzött meg, hogy ennyire megbízzam benne, de lehet hogy nem kellett volna. Bár most már mindegy nem? Már teljesen mindegy… Azt hiszem ez sosem fog kiderülni.

Becki az egyetlen, aki folyamatosan zaklat. Persze, jó értelemben véve. Állandóan azzal jön, hogy menjek vissza Stockholmba és beszéljek Erickel, hogy „Ezzel te semmi rosszat nem akartál és csak egy ártatlan kis szórakozásnak indult az egész és nem is gondoltad volna, hogy majd ennyi minden történik” stb… stb. Abban igaza van, hogy lehet meg kéne beszélnem Erickel a dolgokat, mert nem tudtam semmit megmagyarázni abban a helyzetben, de nem tudtam volna hogyan is fogjak neki, vagy mivel keressem meg. Tuti, ha felhívom hogy találkozzunk még csak nem is reagálna a hívásomra, vagy kinyomná azt. Néha már rosszul érzem magam amiatt, hogy egy két hívására nem válaszolok Beckinek, de már nem bírom hallgatni az Eric és Stockholm témát, így csak hallgatom, ahogy zenél a telefon és nem tudom rávenni magam hogy felvegyem, mert egyedül szeretnék lenni. A családom is az agyamra megy nagyon sok esetben, így általában lelépek. A várost járom, vagy elmegyek a szomszéd falukba és a tengerparton lébecolok, csak hogy ne legyek otthon. Csak annyi a baj az egésszel, hogy ha nem figyelek is elkezdek Eric dalokat énekelni és azonnal minden emlék újra elém tódul, és hiába voltak szépek és jók, elfog a lelkiismeretfurdalás.

Próbáltam mindent kizárni a fejemből és most is feljöttem az Acropolysra, hogy rajzolgassak egy kicsit. Kihoztam a felszerelésemet és választottam magamnak egy nagyobbacska sziklát, amire leültem és mindent kipakoltam magam köré. Próbáltam egy nyugodtabb pontot keresni, ahol annyira nem nyüzsögnek a kíváncsi külföldiek, de ez egy elég nehéz feladat volt. Elővettem a telefonomat és a fülhallgatómat hozzá, majd hangos zenével kizártam a külvilágot és nekiálltam a táj megörökítésének a papíron.

Ha szól a zene és rajzolhatok, megszűnik a külvilág. Olyankor nem is érdekel senki és semmi más. Kiürül az agyam. Lehet, hogy talán ezért is rajzolok ennyire nagyon sokat mostanában. A mély rajzolásból csak az zökkentett ki, hogy egy vízcsepp landolt a papíron. Majd még egy, és még egy és egyre több és több. Villámsebességgel összepakoltam a cuccomat és már szaladtam is lefelé a városba, vagy legalább egy száraz zugot találni. Végül eljutottam arra a pontra, hogy már nem érdekelt az eső és hazáig szaladtam, a rajztáblámat a fejem fölé tartva.

Ahogy beértem a házba, azonnal a szobámba indultam. Becsuktam magam után az ajtót és lehajigáltam mindent, ami vizes. A papírokat kiraktam száradni, a ruháim a fürdő padlóján kötöttek ki, elöljárójában egy forró zuhanynak. Miután végeztem csak besétáltam a szobámba. Megálltam az ajtóban és körbenéztem. Kész felfordulás volt az egész. Felemeltem a mappámat, hogy a helyére teszem, de csak az egyik fülét sikerült megfogni, így szétnyílt, mert hát össze se kötöttem, és azt az egyet értem el, hogy mindenfelé szóródtak a rajzaim belőle. Szuper. Az eső eléggé lehangoló tud lenni és ilyenkor még ráadásul szerencsétlenkedem is. Letérdeltem, hogy összeszedjem azokat, de esélyem sem volt rá, hogy nekikezdjek, mert kopogtak az ajtómon. Reagálnom sem kellett, mert a jövevény önállósította magát.

-          Halihó! – lépett be a nővérem a szobába – Az eső beűzött a börtönödbe, mi? – nevetett, majd átlépdelt mellettem és leült az ágyamra.

Börtön? Talán a legtalálóbb kifejezés a szobámra és az elmúlt időszakra, ahogyan itt éltem. Valahogy nem találom a helyem, mióta itt vagyok újra. Mintha valami hiányozna, vagy elveszett volna belőlem.

-          Igen. – ültem le a földre a rajzok közé.

-          Ennyire rossz itthon? – vigyorgott még mindig.

-          Nem mondom, hogy rossz. Csak nem szeretem, ha folyamatosan nyaggatnak. Hiányzik az önállóságom.

-          Hát azt megértem… - dőlt hátra és maga elé révedve mosolygott.

Sokáig csendben marad. Feltűnően sokáig. Ha valaki csendben marad, általában nem tartjuk furának, de mivel Elinor szokása, hogy folyamatosan beszél, na nála aztán nagyon is fura, ha befogja a száját.

-          Mi van veled? – kérdeztem gyanakodva.

Észre sem vette, hogy hozzábeszélek, így rögtön rájöttem, hogy mi is a helyzet. Lassan fölkeltem a papírok közül és odalépdeltem hozzá. Láttam, hogy nem ebben a világban jár. Elmosolyodtam és odahajoltam fölé. Egy ideig csak néztem, hátha reagál valamit, de semmi. Mint ha ott sem lennék. Végül feltettem a kérdést, amire ha választ kapok, akkor jól sejtettem mindent.

-          Hogy hívják?

-          Drake. – mondta bódultan, mire felnevettem – Mi van? – nézett rám, és ekkor már visszatért közénk.

-          Látom ez a… - mutattam rá - Drake, teljesen elvarázsolt.

-          Kicsoda? Nem tudom miről beszélsz. – rázta meg a fejét zavartan.

-          Na jó! – pattantam mellé és hozzávágtam a kispárnámat – Nekem aztán ne hazudj! – mondtam, mire elnevette magát.

-          Jó...jó. Drake… most találkozgatunk. És igen… ezért jártam el ilyen sokat mostanában. – válaszolt a kérdésemre, még mielőtt feltehettem volna – Ma már a ház előtt álltunk, mikor elkezdett szakadni az eső, és képzeld… megcsókolt! Mint a filmekben! – vigyorgott még mindig, mint a tejbetök – Elég nyálas ugye? – vágott egy grimaszt.

-          Igen. – nevettem és bólogattam egyszerre, mire belőle is kitört a nevetés.

Jó volt, így vele együtt. Emlékeztetett a régi időkre, amikor még minden jó volt, majd amikor beütött a baj és minden elromlott. Ő akkor is mindig bejött hozzám, ha itthon volt és felvidított. A nővérem nagyon vicces tud lenni, főleg akkor, ha szerelmes és ilyenkor nekem is mindig jobb kedvem lesz tőle. Örültem neki, hogy boldog és remélem, hogy ez a szerelem most tartós is lesz.

-          Na és te hogy állsz a fiúkkal? – lökött meg a vállával.

-          Tudod, hogy nincs senki. – azt viszont nem szerettem, ha erre a témára került sor.

-          Pedig lehetne. – nézett rám – Idióták ezek a pasik! Klassz csaj vagy! – karolta át a vállam, majd megszorított és felállt.

Még visszanézett, rám kacsintott, majd nevetgélve elsétált, így újra egyedül maradtam a szobámban. Próbáltam visszazökkenni minden emlékből, ami újra előfurakodott. Körbenéztem a szobámban és a régi emléktárgyaimat nézegettem, így gyorsan sikerült is elterelni a gondolataimat. Végül a földön heverő rajzoknál kötöttem ki. Felálltam az ágyról és visszatérdeltem melléjük a földre. Előkerült nagyon sok munkám, amire már nem is emlékeztem. Régi portrék, tájképek, delfines festmények és végül a kezembe akadt Eric. Már el is felejtettem, hogy róla is készítettem rajzokat. Még egy olyan is volt, amit azért csináltam, hogy majd nekiadom, ha egyszer találkozom vele, de mivel feledésbe merült a mű, így az egész átadás program is elmaradt.

Összefogtam egy stócba az összes rajzot és elraktam őket a mappámba, majd azt is a helyére csúsztattam. Kezdődhet az unatkozás!

Feküdtem az ágyon és vártam, hogy teljen az idő. Lehet, hogy már most vissza kellene utaznom Párizsba? Lehet, hogy kéne… Lehet… Nem tudom. Már semmit sem tudok…

Ágyon fekvés. Még mindig. A lábfejemet az óra ütemére mozgatom. Ez már tényleg a szenvedés vége. Annyi minden kattog a fejemben, hogy már lassan kezdek megkattanni. Az az érzésem, hogy tényleg beszélnem kellene Erickel, de félek, ha odamegyek, elzavar és ennyivel elintézi.

Döntöttem.

Visszamegyek…

De nem Stockholmba… egyelőre nem. Párizsba utazom már holnap. Neki is kezdtem összecsomagolni. Sikerült elég nagy zajjal csinálnom mindezt, így elkerülhetetlen volt, hogy valamelyik családtagom majd besétál és megkérdezi mit csinálok. Apa bejött rám nézett, majd elmosolyodott és annyit mondott, hogy jó utat, aztán kiment. Nem is számítottam tőle másra. Igazából az sem érdekelte volna, ha világgá megyek, csak érezzem jól magam és vigyázzak a testi épségemre. Szerette volna, ha megvalósítom az álmaimat. Nem tudom emlékeztek-e, de mikor bejelentettem, hogy Stockholmban vagyok, ő azzal hívott, hogy vigyek neki ajándékot. Apa. Bolondos, de így szeretem. Nagyon szeretem. Félre ne értsétek. Anyát is nagyon szeretem, csak vele kicsit zavaros a kapcsolatunk egy jó pár éve. Nehéz időszak volt az egész családnak. Mindenkit nagyon megviselt, de anya kezelte a legrosszabb módon. Minden rajtam csattant. Állandóan velem kiabált, én voltam a hibás, azért ami történt, pedig nem tehettem semmiről sem.

Elinor elköltözött, kollégista lett. A bátyám is egy másik városban járt egyetemre. Egyedül maradtam itthon tizenkét évesen. Tizenegy. Bocsánat... még nem volt a születésnapom, csak készültünk rá, mikor megkaptuk a hírt. A mai napig előttem van a kép. Apával a nappaliban vagdostunk meg hajtogattunk valami papírfigurákat, anya pedig a konyhában sütkérezett. Nagyokat nevettünk, mert valamit mindig elrontott apa és sose értette hogy állnak a figurák. Anya pedig énekelt, és nem volt az erőssége az éneklés. De senkit sem zavart, mert nem az volt a lényeg. Sose felejtem el mennyire boldogok voltunk akkor. Hiába nem voltak itthon a többiek, jó helyen voltak, abba az iskolába járhattak, amelyikbe szerettek volna és nem számított, hogy hova kell menniük emiatt. Így mindenki örült, mert ők örültek. Anya szólt, hogy kész a vacsora, mikor csengettek. Apával versenyeztünk a konyhába, miközben az ajtót nyitni siető anyát majdnem fellöktük. Nem is foglalkoztunk vele, hogy mi történik körülöttünk, mindaddig, amíg anya kétségbeesett kiáltásai be nem szűrődtek az előszobából. Azonnal felpattantunk és ott termettünk az ajtóban. Apa odasietett anyához, akivel szemben két rendőr állt. Én az ajtóban álltam és onnan figyeltem.  Hallottam amint a rendőr apának újra elmondja: „ Sajnálattal kell közölnöm önökkel, hogy a fiúk, ma délután autóbalesetet szenvedett. A sérülései olyan súlyosak voltak, hogy a kórházba szállítás ideje alatt, elhunyt a mentőhelikopterben. Őszinte részvétem. „

Minden egyes szava a mai napig úgy cseng a fülemben, mintha ott hallanám, abba a pillanatban. „…elhunyt a mentőhelikopterben…” „Sajnálattal kell közölnöm…” „Őszinte részvétem.” Anya összeomlott abban a pillanatban, hogy kimondták, hogy meghalt a bátyám. Apa attól a naptól kezdve csak próbált mosolyogni, de látszott, hogy nem az igazi. Általában csak ült a nappaliban, és bámult maga elé. Elinor hazajött, de azt mondta, hogy a temetés után visszamegy, mert könnyebb lesz feldolgoznia a történteket, ha azt csinálhatja amit akar. Anya pedig… Rajtam töltötte ki a fájdalmát.

A születésnapomra jött haza Toby, hogy meglepjen. Erről a csomag adott bizonyságot, amit a roncsok között találtak. A tartalma pedig csak még inkább meggyőzött mindenkit, mert képzőművészetről, festőkről, szobrászokról szóló könyveket tartalmazott.

Innentől kezdve, anya úgy nézett rám, mintha a legnagyobb átok lennék ebben a családban. Folyamatosan üvöltött velem, vagy éppen levegőnek nézett. Ha nincs Elinor, apa és Becki, akkor talán sosem heverem ki azt az időszakot. Teljesen persze még most sem vagyok túl rajta. Anyával azóta is elég fura a kapcsolatunk és azt hiszem már soha nem is lesz olyan, mint előtte. Igen, ezért viselkedik sokszor annyira furán…

Nagyon hosszú időbe telt, mire anya megint normálisabban kezdett viselkedni velem. De azt hiszem, még a mai napig engem hibáztat az akkor történtekért.

Szörnyű emlékek ezek, amiket ha nem muszáj, inkább nem húzok elő az elmém legmélyebb zugaiból, de néha lehetetlen elkerülni őket. Most már tudjátok mi történt velem. Hogy miért hatott rám úgy az egész Eric mizéria. Nem tettem semmit akkor sem és most sem és velem kiabáltak. Akaratlanul is előhúzta azokat az érzéseket belőlem Eric kiabálása. Ezt egyszerűen nem lehet elkerülni. Azért kerestem annyira a miérteket. Azért akartam annyira tudni, hogy mi történt, mert nem bírtam volna elviselni, hogy ha megint megtörténik, ami akkor. Nem akartam, hogy Erickel is olyan legyen a kapcsolatunk, mint anyával. Bár már lehet, hogy mindegy. Lehet, hogy már semmin sem tudnék változtatni, ha akarnék se.

Most már, hogy mindent tudtok. Azt hiszem lassan ideje pontot tenni a mondat végére és mindent rendbe tenni és elintézni. El fogok menni Erickhez és beszélek vele, de kell még egy kicsike idő. Még talán túl korai lenne most rögtön nekiindulni. De Párizs már vár.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, de már mindent összepakoltam közben. Fura lény az ember. Főleg, mikor ilyeneket csinál. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire tudok összpontosítani két helyre egyszerre.

Behúztam a bőröndömön a cipzárat, majd úgy döntöttem keresek valami ennivalót. Lementem a konyhába és készítettem egy szendvicset. Mindent raktam bele kábé amit a hűtőben találtam, majd az asztalhoz ültem és az otthagyott laptopomat bekapcsoltam, miközben falatozni kezdtem. A kezdőoldalon híreket dobott ki a böngészőm, de semmi érdekeset nem találtam. Különböző pontok alatt, különböző országokból voltak felsorakoztatva a történtek és vártam, hátha majd esetleg belebotlom a Saade névbe, de semmi.

Becki üzenet: Hejhóóóóó! Mi a helyzet? Úton vagy már Mr. Mostmárkevésbétökélyhez?

Én: Szia Becki. J Nem, még nem…

Becki üzenete: Még nem? Azaz?

Én: Igen. El fogok menni. Legalább is most úgy érzem, hogy el kell majd mennem oda.

Becki üzenete: Helyes! Nagyon is jól teszed ám! :D Amúgy figyi… Eric szerelmes beléd.

Az első reakcióm az üzenet láttán egy hangos „Mi van?” volt és szerintem ha valaki látta volna az arckifejezésemet tuti jót röhög rajtam.

Én: Ez most egy kérdés?

Becki üzenete: Nem. Ez egy nagyon nagy kijelentés.

Én: Ezt meg mégis miből gondolod?

Becki üzenete: Olvastál már új cikkeket?

Én: Nem, még nem. Most jöttem fel, de mindjárt szétnézek akkor.

Leraktam a chat ablakot az útból, majd visszatértem a hírekhez. Ott nem találtam semmit, így beírtam Eric nevét a keresőbe. Azonnal kidobott egy cikket, ami már csak a cím alapján is biztosan arról szólt, amit Becki emlegetett. Mit ne mondjak, elég új és keresett cikk lehet, ha rögtön ezt adja ki.

Eric Saade szerelmes?

Ki lehet az a titokzatos hölgy, aki elrabolta az énekesünk szívét? Az utóbbi időben sokan látták szomorúan sétálgatni a belvárosban. Kicsit mintha eltűnt volna az a szikra, ami Ericet éltette és vidámmá tette.

Úgy tudjuk, hogy a csapatából hirtelen távozott Jenna Diélia. Az okokat senki sem tudja. Miért történt minden annyira hirtelen? Lehet, hogy a két fiatal titkon szerelmes viszonyt folytatott egymással? Az igazságot már csak ők tudhatják. Mi csak sejtjük, hogy valamit nem mondtak el nekünk, de mivel elég sokszor látták őket a rajongók félreérthetetlen szituációkban, talán az a legjobb, ha kijelentjük: VOLT közöttük valami! Még ha esetleg tagadnák is.

Szerkesztőink fülét az is megütötte, hogy mióta Jenna távozott a csapatból, Eric az újabb dalait, egy bizonyos fontos személynek ajánlja. Ilyen dalok többek között a Forgive me, a Till I break és a Stay, ami nagyon sokaknak könnyeket csalt a szemébe.

Ezek után, mi ez, ha nem egy titkos szerelem? Mi van, mi volt Jenna és Eric között? Mi történt, hogy ilyen hirtelen váltak el az útjaik? A dalok, Eric viselkedése… és minden túlságosan fura, hogy ne legyen a háttérben valami szokatlan. Valami új! Valami érdekes!

Tudjuk, hogy Jennának volt egy barátja, míg a Saade Teammel turnéztak. Ebből adódóan csak bonyolódik a történet. Lehet, hogy valaki bekavart a dolgokba? Egy szerelmi háromszöggel állunk szemben?

Mindenesetre ez egy elég kusza háromszög, az már biztos! Ericnek pedig szurkolunk, hogy minél hamarabb túl legyen a szerelmi bánatán!

Becki üzenete: Egyet értek a cikkel abban, hogy Eric szerelmes beléd…

Én: Tudom.

Becki üzenete: Most azt tudod, hogy egyet értek vele, vagy azt, hogy szerelmes beléd?

Én: Azt, hogy szerelmes belém.

Becki üzenete: Micsoda? :O O.o Ezt szeretném, ha bővebben kifejtenéd a jó öreg Becki néninek.

Én: Tudom, hogy szerelmes belém… vagy hogy az volt. Már régen megmondta nekem. Egy rakás szarnak érzem magam az egész miatt. Még az első koncert utáni bulin történt. Félrehívott, hogy beszélni akar velem. Azt mondta, hogy kezd belém szeretni és fél, hogy én ezt nem fogom viszonozni felé és hogy teljesen megőrjítem. Aznap este csókolt meg először. Azt mondta megpróbál kiverni a fejéből, de nem ígér semmit, mert már most nem bírja ha a közelemben van. Én vagyok a hibás mindenért, érted? Én csesztem el mindent… Miattam lett olyan amilyen ez az egész! Nem is találok megfelelő kifejezést arra, hogy mi vagyok…

Becki üzenete: Bmeg! Ezt eddig miért nem mondtad el nekem? :O De durva! :O És persze, mikor mondtam, hogy Mr. Tökély szerelmes beléd, te mindig lehurrogtál! -.- De ne hibáztasd magad, oké?! Nem tehetsz róla, hogy beléd szeretett! Nem kérted rá! Erről senki sem tehet… Drewról van valami infód?

Én: Nincs…

Becki üzenete: Na őt viszont jól megtanítanám a leckére! Hogy a francba tűnhet csak így el? Lehet, hogy a szüleivel kellene beszélgetnem, hogy gratuláljak nekik, ahhoz, hogy ilyen fiút neveltek -.-’

Én: Ugyan. J Hagyd J

Becki üzenete: Ajj Jenna! Ne hagyd magad, jó? Kezdek aggódni érted. Féltelek.

Én: Nem kell féltened! Mindent kitaláltam már, hogy hogyan lesz. Megoldom a dolgokat, nyugi! J

Becki üzenete: Biztos?

Én: Teljesen! J  

Ez tényleg így volt. Míg elolvastam a cikket és Beckivel beszélgettem rájöttem, hogy ez az egész tényleg nem maradhat annyiban. Muszáj Erickel beszélnem. Ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor egész életemben bánni fogok mindent. Csak azt szeretném tudni, hogy ki lehetett aki az egészet elrontotta nekem. Annyira dühít, hogy még csak sejtésem sincs ki lehetett!!! De ha kiderítem, az biztos, hogy nem állok jót magamért!

Becki üzenet: Itt vagy még?

Én: Igen… csak gondolkodtam…

Becki üzenete: A rossz emlékek?

Én: Azok is… meg a bloggal történtek. Nem értem, hogy miért mindig én kapom a sok...

Becki üzenete: Szart? Mondd csak ki… Engem nem zavar…  Tudod, ezt én se értettem soha. Tuti, hogy majd aki nektek bekavart se bukik le és nem kap semmit. Te meg megszívtad az egészet… mint anno. Sose értettem, hogy miért mindig azok kapják a rosszat, akik nem érdemelnék meg. És mondhatnak bármit, mert téged se hallgatott meg Eric, az nem számít és úgyse úgy van.

Én: Sajnos…

Becki üzenete: De ne aggódj! Előbb utóbb úgy lesz, mint a mesékben! A jó elnyeri méltó jutalmát! :D

Én: Úgy legyen! J

Becki üzenete: Te amilyen mázlis vagy, a végén tényleg Mrs. Tökély leszel! Figyeld meg!

Én: Jól van Becki! :D xD

Már nevettem. Rögtön visszazökkentett a rosszból és jókedvre derített. Még egy pár szót váltottunk, aztán elköszöntem. Azt hiszem ideje aludni, reggel pedig nekivágok az útnak.

Még felléptem a légitársaság oldalára. Mázli, hogy még utolsó pillanatban is lehet jegyeket vásárolni. A választható úti célnál egy időre megálltam és elgondolkodtam. Párizs? Stockholm? Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy vagy most, vagy soha. Holnap irány Stockholm. Újra.