3. Fejezet: "Megőrültél?"

Sziasztok! 

Nagyon köszönöm a kommenteket és a pipákat a jelzők mellett^^ Remélem továbbra is írtok nekem és bőszen pipáltok a bejegyzések alján^^ Nagyon örülnék neki;) És remélem azt is, hogy ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket;) Jó olvasást^^

Olyan lendülettel sikerült ez az apró kis malőr, hogy sikerült elvesztenem az egyensúlyomat. Mikor vissza akartam egyet lépni, hogy megtámaszkodjak, akkor a bőröndöm állt az utamba, így ha nem nyúl utánam az a valaki, akinek bénázásom netovábbjaként nekimentem, akkor tuti akkorát vágódok, hogy az egész reptér rajtam nevet. Kiegyenesedtem végre és elkezdtem rendbe szedni magam.

Csak én lehetek ennyire szerencsétlen! Tíz perce sem vagyok itt és máris nekimegyek valakinek. Úgy nézek ki, mint egy kapcarongy, biztos a hajam is olyan, mintha egy bokor mélyéről másztam volna ki. Szép látvány lehetek! Gratulálok magamnak! Szépen bemutatkoztam a svédeknek. Íme! Megérkeztem! A félig görög lány, aki a franciáknál él és most jött meghódítani a svédeket, megmutatja már az első percekben milyen szerencsétlen. Komolyan… Előre sajnálom szegény leendő férjemet. Mi lesz majd akkor? Felgyújtom a konyhát? Összedől az egész ház? Letöröm a csapot a fürdőben? Vagy netán…

-          Meg vagy? – hallottam a mellettem álló hangját, mire azonnal megtorpantam és a gondolatmenetem is megszakadt.

-          Igen. – fordultam felé és abban a pillanatban az állam a padlót súrolta… volna, de mire újra megszólalhattam volna a számra tapasztotta a tenyerét.

-          Kérlek, ne sikíts! – nézett rám mély barna szemeivel.

Megráztam a fejem, hogy nem fogok sikítani, ne aggódjon. Most már tudom, miért van az a sok ember itt. Szóval rá várnak, és ő pedig kijátszott mindenkit és egy hátsó úton jött. Cseles, és ezt jó tudni. A későbbiekben oda kell figyelnem az ilyenekre rendesen, mert könnyen kislisszolhat a kezeim közül. Az pedig nem lenne a jó a blog fennmaradása érdekében. Ha jól akarom tenni a dolgomat, akkor mindent meg kell tennem. Úgy érzem ez kezd, egyre fanatikusabbnak hatni, pedig én csak elszánt vagyok és véghez viszem amit akarok.

-          Nem fogok sikítani. – közöltem vele végre szóban is a mondandómat, mikor már óvatosan elemelte a kezét.

Meg is lepődtem a hirtelen jött bátorságomon. Már csak azon is, hogy egyáltalán megszólaltam. Eddig, ha találkoztam valakivel, aki nagyobb hírnévnek örvend, az agyam kiürült, az összes gondolatom elszállt és olyanná váltam, mint egy játék baba. De komolyan… még ha csak elsétált mellettem, már akkor is. Párizsban elég gyakran megfordulnak neves emberek és én mázlista elég gyakran beléjük is botlom valamilyen oknál fogva, de nem tudom rendesen kezelni a helyzetet. Talán lehet, hogy… de hiszen volt már, hogy megszólítottak. Akkor meg mi a különbség most? Hiszen ugyanúgy egy híres ember áll velem szemben. Nem is akármilyen ember… Lehet át kéne írnom a bemutatkozó szövegemet a blogon. Bár nem tudhatom, hogy legközelebb hogyan is fogom lereagálni, ha találkozunk. Lehet, hogy akkor meg majd meg sem fogok tudni nyikkanni. Mindenesetre ezeket a dolgokat meg fogom írni, ha végre gép elé ülhetek.

-          Köszi. – mosolyodott el és látszott, hogy egy kő esik le a válláról.

Pásztáztam a tekintetét és nem tudtam kivenni, hogy most tényleg örül, vagy már így maradt az arca. Na jó, ez gonosz volt. Eric tényleg rendes. Fel is lökhetett volna és félresöpör, mint egy szemét darabot a földön, de e helyett utánam nyúlt, hogy ne essek el. Hány olyan ember tenné meg ezt, akit már lassan az egész világ ismer? De mondanom kéne valamit, mert még mindig arra vár, hogy épségben maradtam-e és ha nem szólalok meg, tuti idiótának néz majd. De mit mondjak? Megköszönte, hogy nem sikítok…

-          Semmiség. – rántottam meg a vállam egy hirtelen ötlettől vezérelve és rögtön utána zavarba is jöttem, mert csak most fogtam fel igazán ki is áll velem szemben, mikor elnevette magát.

Annyira hihetetlen! Eddig a falról vigyorgott rám, vagy a monitorról. Eddig csak felvételről hallhattam nevetni, most meg itt áll velem szemben! Élőben még elképesztőbb, mint a képeken! Komolyan! Nagyon nagy önuralomra van szükségem jelenleg, hogy ne ölelgessem halálra. Ha nem járna az a fejemben, hogy most nem azért jöttem, hogy rávessem magam, már lehet, hogy régen megtettem volna. Akkor viszont a testőrei se szabadítják ki a kezem közül az biztos! Addig erősködnék, míg… Jó! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha befejezem az álmodozást, mert semmi nem sülne ki belőle. Pláne jó nem!

Elkezdtem vigyorogni, mint a tejbe tök. Ezt ő is meglátta és kérdőn nézett rám, mire csak megráztam a fejem és próbáltam nem annyira vigyorogni, bár nagyon nehéz volt, főleg, hogy itt állt velem szemben.

A másik pedig… Mennyi esély volt arra, hogy pont beléfutok az első adandó alkalommal? Ezt nevezem én mázlinak! Meg is van az első bejegyzés címe! Ericbe botolva. Csak el ne felejtsem. De ezt elfelejteni? Soha!

      -    Eric, mennünk kéne, míg ki nem szúrnak. Most nincs időnk csevegni. – lépett mellé a menedzsere és alig hallhatóan mondta, miközben a tömeg felé kémlelt.

      -     Rendben. – bólintott Eric – Bocs tényleg, hogy beléd ütköztem. Az én hibám volt…

      -     Nem, nem. Én sajnálom… én nem figyeltem.  – már megint jár a szám.

Mi történt velem? A svéd levegő teszi? Vagy Eric hatása? Megeredt a nyelvem, pedig ilyen még sosem volt. Mondjuk az is igaz, hogy ezt muszáj volt megmondanom neki! Hiszen tényleg én bambultam el és az én hibám volt ez a kis incidens. Valami előnye is van legalább annak, hogyha valaki egy kicsit figyelmetlen.

      -     Akkor mind a ketten hibásak voltunk. – mosolygott még mindig és nem tudtam megszabadulni a tekintetétől.

      -     Gyere már! – szóltak vissza neki a táncosai, akik közben kikerültek minket.

      -     Ne haragudj, mennem kell. Szia.

      -     Szia. – intettem felé, majd elviharzottak.

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Sajnos képpel nem fogom tudni alátámasztani a történteket, de ezt, ami itt történt mindenképpen tudnia kell annak, aki a blogomra téved. Biztos vagyok benne, hogy még mindig hitetlenek lesznek afelől, hogy én tényleg eljöttem ide. De majd idővel megváltozik a véleményük, ha tudok nekik képeket vinni és egyre több dolgot meg fogok írni.  De mindezek előtt, még szállást kell találnom.

Abba az irányba fordultam amerre az előbb is, amikor nekiütköztem Mr. Tökélynek, majd mikor elindultam volna rájöttem, hogy nem is arra van a kijárat, hanem pont az ellenkező irányban. Arrafelé, amerre elindult az előbb az ütközőtársam és csapata. Ismét szíves gratulációmat fejezem ki saját magamnak!

Tehát fogtam a bőröndöm fülét és elindultam én is kifelé a reptérről. Megkezdődik életem legnagyobb kalandja.

De ez jó jel! Mert így tuti, hogy Eric is itthon van! Nem potyára utaztam ide. Volt miért nekivágnom az egésznek. Már csak az a lényeg, hogy meg találjam időben és követni tudjam majd.

Az ajtókon kilépve azonnal szemembe tűzött a nap, majd egy ideig csak álltam és nem győztem betelni az elém terülő látvánnyal. Aztán nehezen, de fogtam magam és tovább indultam. Találtam egy kisebb parkot és átsétáltam oda. Leültem egy padra, előkaptam a laptopomat. Nem bírtam tovább arra várni, hogy bejegyzést írjak! Ezt muszáj most megosztanom a nagyközönséggel! A szálláskeresés még várhat egy kicsit. Legfeljebb itt alszom a padon. Azt is képes lennék bevállalni, komolyan mondom. Vagyok olyan őrült.

Nem győztem kivárni, hogy betöltsön a rendszer, megnyithassam az internetet és közöljek minden információt. Ráztam a lábam és a billentyűn doboltam az ujjaimmal, majd beírtam a jelszót. Amint minden végre sínen ment, és már a bejegyzést pötyögtem, megcsörrent a telefonom. A nővérem hívott. Vajon mit akarhat? Hiszen tegnap beszéltünk. Ilyen sűrűn nem szokott hívni.

     -      Szia! – szóltam bele kicsit meglepetten.

Kíváncsi vagyok, mit akar mondani. Mi lehet ennyire sürgős vajon?

     -   Szia hugger! – szólt bele vidáman - Merre jársz? - majd a következő mondatánál már komorabbra váltott egy kicsit - Már egy órája itt szobrozunk az ajtódban.

     -     Atyaég! – pattantam föl a padról, és a laptopom azzal a lendülettel elindult szépen ívelt útján az apró kavicsok felé.

Eldobtam a telefont és a gép után nyúltam. Még időben sikerült elkapnom, de közben nem ment ki a fejemből, hogy mit keres a családom Párizsban?!

Ott állnak az ajtóban? Nálam? Az én ajtómban? Bakker! De hiszen… Ezt nem hiszem el! Megmondtam, hogy ki fogok jönni ide! Ráadásul pont Elinor az akivel ezt tegnap megbeszéltem. Ennyit arról, hogy elhiszik azt, amit tervezek. Éljen a felnőtt élet és a szabadság! Azt hiszik, hogy mindig otthon fogok ülni? De mért nem mondta akkor legalább ő, hogy meg akarnak látogatni. Tuti, hogy nem vette komolyan a tegnapi beszélgetésünket.

Leraktam a gépet a padra és a telefonomért nyúltam. Már hallottam, hogy Elin hangosan keres, hogy hová is lettem.

-          Hahó! Ott vagy? Hékás! Hugi!

-          Itt vagyok. – emeltem a fülemhez a kagylót.

-          Mi történt?

-          Semmi, csak elejtettem a telefont.

Csend. Úgy tűnik, hogy valamin nagyon gondolkodik.  Kezdi sejteni, hogy itt valami nem stimmel. Na Elinor, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy rájöjj mi a helyzet?

Visszaültem a padra és újra az ölembe vettem a laptopot, és még mindig csend volt. Valamit magyarázott a háttérben, de nem nagyon figyeltem rá, csak végigmértem a gépemet, hogy egyben van-e, majd újra a blogot bújtam. Beírtam a bejegyzés címét, majd elkezdtem írni, mikor a nővérem újra megszólalt.

-          Hol vagy?

-          Egy padon ülök és blogot írok.

-          Nem vagy vicces. – szinte láttam magam előtt, ahogy húzza a száját – Hol vagy?

-          Ott ahol tegnap mondtam. Stockholmban.

-          Stockholmban? – nevetett – Na ne szórakozz. Gyere már, mert itt várunk.

-          Elinor. – most az én sorom volt a nevetés – Nem szórakozom. A reggeli géppel jöttem és máris beleütköztem Er…

-          Tényleg képes voltál elmenni Stockholmba? – hallottam anyának a hangját.

-          Szia anya. Én is örülök neked.

-          Te komolyan ott vagy? Nem csak szórakozol?

-          Nem anya, tényleg itt vagyok Svédországban.

-          Apád lánya vagy… - hallottam elhalóan.

Biztosan lepasszolta a telefont.

-          Szia kicsim! Hajrá! Bármit is csinálsz. Ügyes legyél és vigyázz magadra.

-          Köszi apa. – nevettem el magam.

Tehát tényleg az egész családom ott van és vegyesen fogadták őrült szokásaim egy új pontját. Apa meg… Nem is vártam tőle mást.

-          Most komolyan hugi! Megőrültél? – kaptam az égi áldást a fejemre újra drága nővéremtől.

Ha valami őrültségbe kezdek mindig így fogadják a dolgaimat, aztán meg nem lehet őket lerázni, hogy kell-e valamit küldeni? Utaljanak-e pénzt? Tudnak-e segíteni? Úgyhogy ez a mostani kis beszélgetés cseppet sem meglepő.

-          Elinor. Megmondtam tegnap, hogy eljövök, de úgy látom, nem hiszel nekem még most sem, pedig már párszor bebizonyosodott, hogy nem csak a szám jár, hanem cselekszem is.

-          Jó, jó! Igazad van.

Ezt hányszor hallottam már én. Meg sem tudnám számolni két kezemen se, de még akkor se ha a lábujjaimat is igénybe venném. Lassan hozzászokhatnának, hogy milyen vagyok, elvégre már lassan húsz éve ismernek.

-          Akkor potyára jöttünk ide.

-          Tudom, hogy van apának kulcsa. Maradjatok most már. – feleltem nyugodtan.

-          Van apának kulcsa? – kérdezte meglepetten, és szinte láttam magam előtt, ahogy csúnyán néz az említett személyre és az pedig zavarodottan mosolyog, majd elkezd matatni a zsebeiben.

-          Nincs nálam. – hallottam megszólalni.

Majdnem kitört belőlem a nevetés, de nem akartam, hogy még bunkónak is higgyenek, amikor ők ott ragadtak Párizsban a lakásom ajtaja előtt.

-          Majd megoldjuk. – szólt újra nekem Elin – Te meg, ha már ott vagy érezd jól magad és ha kell valami csak szólj.

-          Okés. Sziasz… - kinyomta a telefont – tok.

Na szép! De legalább megbékéltek már, most pedig mennek és kerítenek egy szállodát, ahol megszállhatnak. Én pedig végre megírhatom az eddig történteket a blog olvasóinak. Lehet, hogy a mai nappal nő a nézettségem száma az interneten.

Miközben írtam előkaptam egy szendvicset, mert tudtam, hogy nem öt perc múlva lesz az, hogy újra le tudjak ülni nyugodtan. Az viszont biztos, hogy ma este úgy alszom majd, mint még soha!

Hirtelen felugrott elém egy üzenet ablak.

Becki üzenete: Szia!

Én: Sziaaa! Miújság?

Becki üzenete: Csak azt ne mondd, hogy tényleg Svédországban vagy, mint ahogy azt az előbb a blogodon közölted!?

Tehát már látta is? Nocsak! Nyomon követi az eseményeket?

Becki üzenete: Nos?

Én: Akkor nem mondom…

Becki üzenete: Tényleg képes voltál kimenni? :O Nem semmi vagy hallod! :D

Én: Már megszokhattad volna. :D

Becki üzenete: Az is igaz. Na de akkor mesélj csak erről az ütközésről?

Aztán részletesen elmeséltem neki mindent, ami a nap eddigi részeiben történt. Minden apró részletről beszámoltam neki, még azt is elmeséltem, hogy milyen ruhában tündökölt a korábban látott félisten, ki a földön jár közöttünk. Mindenre kíváncsi volt. Még arra is milyen illata volt, majd a végén ennyit mondott:

Becki üzenete: Te tényleg nem vagy normális!

Ezen aztán jót nevettem a padon ülve és a mellettem elhaladók furcsán néztek rám.

Én: Kösz Becki, én is szeretlek! :D

Becki üzenete: Tudom ^^

Én: Ha nem haragszol én most lelépek, mert merül a gépem is és szállást is kell találnom.

Becki üzenete: Képes voltál úgy kimenni, hogy még nincs hol aludnod az éjjel? Szaladj gyorsan Eric után, hogy had aludhass nála! ;)

Csak mosolyogtam és úgy pötyögtem tovább a dolgokat neki. De egyébként nem is lenne rossz ötlet. Csak éppen ez a tipikus mission impossible, még számomra is. Bár… nem mondom azt, hogy soha nem fog összejönni.

Én: Szia Becki :D

Becki üzenete: Szia Mrs. Saade.

Elpakoltam mindent, majd nagyot sóhajtottam és elindultam, hogy keressek valami helyet, ahol lehajthatom a fejem éjszaka. Több helyet is bejártam. Volt ahonnan úgy menekültem ki, mert épp egy vitába csöppentem a házinéni és a házipapa között és repkedtek a fakanalak, meg az edények. Vicces volt, mikor becsuktam az ajtót és egy pont nekicsapódott. De nem adom fel! Nincs csüggedés, ugyanis még van pár lehetőségem.

Besétáltam a következő épületbe, ami már bőven Stockholm szívében volt. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem. Már a látvány is megfogott, és mázlimra volt üres szobájuk, amit azonnal ki is vettem. Felmentem a lifttel az emeletre és azonnal befoglaltam a szobámat. Lepakoltam mindent, majd mára már csak egy kis feltérképezési munkát szántam. Sokkal kevesebb cuccal és csak a kistáskámmal vágtam neki az utcáknak. Vittem a fényképező gépemet és megállás nélkül kattogtattam. Mindent megörökítettem, ami megtetszett. Bár az egész város tetszett, úgyhogy inkább nem mondom meg, hogy mennyi kép készült már most. Közben feljegyeztem magamnak egy csomó dolgot, ami eszembe jutott, vagy amit láttam. Annyira elvarázsolt a hely, hogy fel sem tűnt mennyire elment az idő. Csak a gyomrom korgására ébredtem rá, hogy ideje lennem vacsorázni. Beültem egy kis étkezdébe, rendeltem valami svédet, aminek ki se tudtam mondani a nevét, majd mikor megkaptam gyorsan megettem és már indultam is tovább. Nem azért rohantam ennyire, mert taszított a hely, hanem mert már szerettem volna visszaérni a szállodába és megnézni vajon írtak-e már a hitetlen olvasók, és mellesleg jobban tetszett odakint a szabadban.

Az épületbe érve szinte azonnal a lifthez rohantam és megnyomtam a hívógombot.

-          Gyere már… gyere már… - dobogtam a lábaimmal és az ujjaimmal a combomon.

Mikor megállt a lift és kinyílt az ajtaja azonnal berohantam és eszeveszetten kezdtem várni, hogy becsukódjon végre az ajtó.

-          Mi lesz már! Csukódj be! Induljunk végre! Miért nem mentem a lépcsőn?

Egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy valaki figyel. Aztán mikor megfordultam és láttam, hogy időközben csatlakoztak mellém a fülkébe meg is bizonyosodhattam erről. Úgy néztek rám, mintha nem lennék teljesen komplett, de én csak elmosolyodtam, majd visszafordultam a gombok irányába és már alig vártam, hogy megálljunk és kiszállhassak.

Amint kinyílt az ajtó, fogtam magam és már sprinteltem is a szobámba. Rávetettem magam az ágyra, bekapcsoltam a gépemet és mikor végre felállt a rendszer, már mentem is fel az internetre és megnyitottam a blogot. Rengeteg kommentárt kaptam. Jöttek azok, akik oda-meg vissza irigyek voltak és persze a már megszokott hitetlen kategóriába tartozó alakok. Nem hiszitek? Nem baj! Majd én megmutatom nektek! Hamarosan jelentkezem olyan képekkel, amik teljes mértékben sajátok lesznek.

Eric Saade! Alig várom, hogy újra találkozzunk!