32. Fejezet - Athén

Sziasztok! :)

Ne haragudjatok, hogy ennyit csúsztam, csak totál be voltam táblázva... :)

Köszönöm a véleményeket^^ Remélem most is kapok tőletek, akár hideget, akár meleget :D

Már vége a turnénak. Vége a nyárnak is. Megkezdődött a szeptember. Két hét múlva utazom vissza Párizsba, hogy folytassam a tanulást, addig pedig Athénban rejtőzködöm a frusztrációk elől. Mióta minden kiderült, senkivel sem beszéltem Stockholmból. Persze azért pár utálkozó emailt kaptam egy-két rajongótól, akik kiderítették az címemet. Sokan örültek, hogy leléptem Eric mellől és, őket idézve, nem rontom a levegőt. Mindezt leszámítva pedig, úgy tűnik, hogy senkinek sem hiányzom, vagy lehet, hogy Eric megtiltotta a srácoknak, hogy kommunikáljanak velem. Mind a két eshetőség előfordulhatott. Egyikre se mertem volna igazán fogadni, hogy tuti lenne. Annyi biztos, hogy valamelyik… Drew pedig… azóta sem jelentkezett. Teljesen eltűnt. Nem tudom, hogy ezek után igaz volt-e bármi is amit mondott nekem. Ha az volt a célja, hogy belészeressek, aztán lelépjen és pofára ejtsen, akkor sikerült. Felhívnám, hogy gratuláljak neki a sikereihez, de mikor utoljára kerestem sem volt már kapcsolható a száma, azóta pedig nem is állt szándékomban újra tárcsázni a számjegyeket, amelyek elvileg őt rejtették. Elvileg… mert már semmiben sem vagyok biztos. A blogot, akárki is volt, de megszűntette. Pár napig még kint volt egy bejegyzés, hogy „Rice Angel és bandája lebukott, Eric dühöng, és itt a vége”. Aztán teljesen letörölték. Már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Drew az én oldalamon állt-e egyáltalán. Lehet, hogy az ő keze is benne volt a lebukásomban? Nem tudom mivel győzött meg, hogy ennyire megbízzam benne, de lehet hogy nem kellett volna. Bár most már mindegy nem? Már teljesen mindegy… Azt hiszem ez sosem fog kiderülni.

Becki az egyetlen, aki folyamatosan zaklat. Persze, jó értelemben véve. Állandóan azzal jön, hogy menjek vissza Stockholmba és beszéljek Erickel, hogy „Ezzel te semmi rosszat nem akartál és csak egy ártatlan kis szórakozásnak indult az egész és nem is gondoltad volna, hogy majd ennyi minden történik” stb… stb. Abban igaza van, hogy lehet meg kéne beszélnem Erickel a dolgokat, mert nem tudtam semmit megmagyarázni abban a helyzetben, de nem tudtam volna hogyan is fogjak neki, vagy mivel keressem meg. Tuti, ha felhívom hogy találkozzunk még csak nem is reagálna a hívásomra, vagy kinyomná azt. Néha már rosszul érzem magam amiatt, hogy egy két hívására nem válaszolok Beckinek, de már nem bírom hallgatni az Eric és Stockholm témát, így csak hallgatom, ahogy zenél a telefon és nem tudom rávenni magam hogy felvegyem, mert egyedül szeretnék lenni. A családom is az agyamra megy nagyon sok esetben, így általában lelépek. A várost járom, vagy elmegyek a szomszéd falukba és a tengerparton lébecolok, csak hogy ne legyek otthon. Csak annyi a baj az egésszel, hogy ha nem figyelek is elkezdek Eric dalokat énekelni és azonnal minden emlék újra elém tódul, és hiába voltak szépek és jók, elfog a lelkiismeretfurdalás.

Próbáltam mindent kizárni a fejemből és most is feljöttem az Acropolysra, hogy rajzolgassak egy kicsit. Kihoztam a felszerelésemet és választottam magamnak egy nagyobbacska sziklát, amire leültem és mindent kipakoltam magam köré. Próbáltam egy nyugodtabb pontot keresni, ahol annyira nem nyüzsögnek a kíváncsi külföldiek, de ez egy elég nehéz feladat volt. Elővettem a telefonomat és a fülhallgatómat hozzá, majd hangos zenével kizártam a külvilágot és nekiálltam a táj megörökítésének a papíron.

Ha szól a zene és rajzolhatok, megszűnik a külvilág. Olyankor nem is érdekel senki és semmi más. Kiürül az agyam. Lehet, hogy talán ezért is rajzolok ennyire nagyon sokat mostanában. A mély rajzolásból csak az zökkentett ki, hogy egy vízcsepp landolt a papíron. Majd még egy, és még egy és egyre több és több. Villámsebességgel összepakoltam a cuccomat és már szaladtam is lefelé a városba, vagy legalább egy száraz zugot találni. Végül eljutottam arra a pontra, hogy már nem érdekelt az eső és hazáig szaladtam, a rajztáblámat a fejem fölé tartva.

Ahogy beértem a házba, azonnal a szobámba indultam. Becsuktam magam után az ajtót és lehajigáltam mindent, ami vizes. A papírokat kiraktam száradni, a ruháim a fürdő padlóján kötöttek ki, elöljárójában egy forró zuhanynak. Miután végeztem csak besétáltam a szobámba. Megálltam az ajtóban és körbenéztem. Kész felfordulás volt az egész. Felemeltem a mappámat, hogy a helyére teszem, de csak az egyik fülét sikerült megfogni, így szétnyílt, mert hát össze se kötöttem, és azt az egyet értem el, hogy mindenfelé szóródtak a rajzaim belőle. Szuper. Az eső eléggé lehangoló tud lenni és ilyenkor még ráadásul szerencsétlenkedem is. Letérdeltem, hogy összeszedjem azokat, de esélyem sem volt rá, hogy nekikezdjek, mert kopogtak az ajtómon. Reagálnom sem kellett, mert a jövevény önállósította magát.

-          Halihó! – lépett be a nővérem a szobába – Az eső beűzött a börtönödbe, mi? – nevetett, majd átlépdelt mellettem és leült az ágyamra.

Börtön? Talán a legtalálóbb kifejezés a szobámra és az elmúlt időszakra, ahogyan itt éltem. Valahogy nem találom a helyem, mióta itt vagyok újra. Mintha valami hiányozna, vagy elveszett volna belőlem.

-          Igen. – ültem le a földre a rajzok közé.

-          Ennyire rossz itthon? – vigyorgott még mindig.

-          Nem mondom, hogy rossz. Csak nem szeretem, ha folyamatosan nyaggatnak. Hiányzik az önállóságom.

-          Hát azt megértem… - dőlt hátra és maga elé révedve mosolygott.

Sokáig csendben marad. Feltűnően sokáig. Ha valaki csendben marad, általában nem tartjuk furának, de mivel Elinor szokása, hogy folyamatosan beszél, na nála aztán nagyon is fura, ha befogja a száját.

-          Mi van veled? – kérdeztem gyanakodva.

Észre sem vette, hogy hozzábeszélek, így rögtön rájöttem, hogy mi is a helyzet. Lassan fölkeltem a papírok közül és odalépdeltem hozzá. Láttam, hogy nem ebben a világban jár. Elmosolyodtam és odahajoltam fölé. Egy ideig csak néztem, hátha reagál valamit, de semmi. Mint ha ott sem lennék. Végül feltettem a kérdést, amire ha választ kapok, akkor jól sejtettem mindent.

-          Hogy hívják?

-          Drake. – mondta bódultan, mire felnevettem – Mi van? – nézett rám, és ekkor már visszatért közénk.

-          Látom ez a… - mutattam rá - Drake, teljesen elvarázsolt.

-          Kicsoda? Nem tudom miről beszélsz. – rázta meg a fejét zavartan.

-          Na jó! – pattantam mellé és hozzávágtam a kispárnámat – Nekem aztán ne hazudj! – mondtam, mire elnevette magát.

-          Jó...jó. Drake… most találkozgatunk. És igen… ezért jártam el ilyen sokat mostanában. – válaszolt a kérdésemre, még mielőtt feltehettem volna – Ma már a ház előtt álltunk, mikor elkezdett szakadni az eső, és képzeld… megcsókolt! Mint a filmekben! – vigyorgott még mindig, mint a tejbetök – Elég nyálas ugye? – vágott egy grimaszt.

-          Igen. – nevettem és bólogattam egyszerre, mire belőle is kitört a nevetés.

Jó volt, így vele együtt. Emlékeztetett a régi időkre, amikor még minden jó volt, majd amikor beütött a baj és minden elromlott. Ő akkor is mindig bejött hozzám, ha itthon volt és felvidított. A nővérem nagyon vicces tud lenni, főleg akkor, ha szerelmes és ilyenkor nekem is mindig jobb kedvem lesz tőle. Örültem neki, hogy boldog és remélem, hogy ez a szerelem most tartós is lesz.

-          Na és te hogy állsz a fiúkkal? – lökött meg a vállával.

-          Tudod, hogy nincs senki. – azt viszont nem szerettem, ha erre a témára került sor.

-          Pedig lehetne. – nézett rám – Idióták ezek a pasik! Klassz csaj vagy! – karolta át a vállam, majd megszorított és felállt.

Még visszanézett, rám kacsintott, majd nevetgélve elsétált, így újra egyedül maradtam a szobámban. Próbáltam visszazökkenni minden emlékből, ami újra előfurakodott. Körbenéztem a szobámban és a régi emléktárgyaimat nézegettem, így gyorsan sikerült is elterelni a gondolataimat. Végül a földön heverő rajzoknál kötöttem ki. Felálltam az ágyról és visszatérdeltem melléjük a földre. Előkerült nagyon sok munkám, amire már nem is emlékeztem. Régi portrék, tájképek, delfines festmények és végül a kezembe akadt Eric. Már el is felejtettem, hogy róla is készítettem rajzokat. Még egy olyan is volt, amit azért csináltam, hogy majd nekiadom, ha egyszer találkozom vele, de mivel feledésbe merült a mű, így az egész átadás program is elmaradt.

Összefogtam egy stócba az összes rajzot és elraktam őket a mappámba, majd azt is a helyére csúsztattam. Kezdődhet az unatkozás!

Feküdtem az ágyon és vártam, hogy teljen az idő. Lehet, hogy már most vissza kellene utaznom Párizsba? Lehet, hogy kéne… Lehet… Nem tudom. Már semmit sem tudok…

Ágyon fekvés. Még mindig. A lábfejemet az óra ütemére mozgatom. Ez már tényleg a szenvedés vége. Annyi minden kattog a fejemben, hogy már lassan kezdek megkattanni. Az az érzésem, hogy tényleg beszélnem kellene Erickel, de félek, ha odamegyek, elzavar és ennyivel elintézi.

Döntöttem.

Visszamegyek…

De nem Stockholmba… egyelőre nem. Párizsba utazom már holnap. Neki is kezdtem összecsomagolni. Sikerült elég nagy zajjal csinálnom mindezt, így elkerülhetetlen volt, hogy valamelyik családtagom majd besétál és megkérdezi mit csinálok. Apa bejött rám nézett, majd elmosolyodott és annyit mondott, hogy jó utat, aztán kiment. Nem is számítottam tőle másra. Igazából az sem érdekelte volna, ha világgá megyek, csak érezzem jól magam és vigyázzak a testi épségemre. Szerette volna, ha megvalósítom az álmaimat. Nem tudom emlékeztek-e, de mikor bejelentettem, hogy Stockholmban vagyok, ő azzal hívott, hogy vigyek neki ajándékot. Apa. Bolondos, de így szeretem. Nagyon szeretem. Félre ne értsétek. Anyát is nagyon szeretem, csak vele kicsit zavaros a kapcsolatunk egy jó pár éve. Nehéz időszak volt az egész családnak. Mindenkit nagyon megviselt, de anya kezelte a legrosszabb módon. Minden rajtam csattant. Állandóan velem kiabált, én voltam a hibás, azért ami történt, pedig nem tehettem semmiről sem.

Elinor elköltözött, kollégista lett. A bátyám is egy másik városban járt egyetemre. Egyedül maradtam itthon tizenkét évesen. Tizenegy. Bocsánat... még nem volt a születésnapom, csak készültünk rá, mikor megkaptuk a hírt. A mai napig előttem van a kép. Apával a nappaliban vagdostunk meg hajtogattunk valami papírfigurákat, anya pedig a konyhában sütkérezett. Nagyokat nevettünk, mert valamit mindig elrontott apa és sose értette hogy állnak a figurák. Anya pedig énekelt, és nem volt az erőssége az éneklés. De senkit sem zavart, mert nem az volt a lényeg. Sose felejtem el mennyire boldogok voltunk akkor. Hiába nem voltak itthon a többiek, jó helyen voltak, abba az iskolába járhattak, amelyikbe szerettek volna és nem számított, hogy hova kell menniük emiatt. Így mindenki örült, mert ők örültek. Anya szólt, hogy kész a vacsora, mikor csengettek. Apával versenyeztünk a konyhába, miközben az ajtót nyitni siető anyát majdnem fellöktük. Nem is foglalkoztunk vele, hogy mi történik körülöttünk, mindaddig, amíg anya kétségbeesett kiáltásai be nem szűrődtek az előszobából. Azonnal felpattantunk és ott termettünk az ajtóban. Apa odasietett anyához, akivel szemben két rendőr állt. Én az ajtóban álltam és onnan figyeltem.  Hallottam amint a rendőr apának újra elmondja: „ Sajnálattal kell közölnöm önökkel, hogy a fiúk, ma délután autóbalesetet szenvedett. A sérülései olyan súlyosak voltak, hogy a kórházba szállítás ideje alatt, elhunyt a mentőhelikopterben. Őszinte részvétem. „

Minden egyes szava a mai napig úgy cseng a fülemben, mintha ott hallanám, abba a pillanatban. „…elhunyt a mentőhelikopterben…” „Sajnálattal kell közölnöm…” „Őszinte részvétem.” Anya összeomlott abban a pillanatban, hogy kimondták, hogy meghalt a bátyám. Apa attól a naptól kezdve csak próbált mosolyogni, de látszott, hogy nem az igazi. Általában csak ült a nappaliban, és bámult maga elé. Elinor hazajött, de azt mondta, hogy a temetés után visszamegy, mert könnyebb lesz feldolgoznia a történteket, ha azt csinálhatja amit akar. Anya pedig… Rajtam töltötte ki a fájdalmát.

A születésnapomra jött haza Toby, hogy meglepjen. Erről a csomag adott bizonyságot, amit a roncsok között találtak. A tartalma pedig csak még inkább meggyőzött mindenkit, mert képzőművészetről, festőkről, szobrászokról szóló könyveket tartalmazott.

Innentől kezdve, anya úgy nézett rám, mintha a legnagyobb átok lennék ebben a családban. Folyamatosan üvöltött velem, vagy éppen levegőnek nézett. Ha nincs Elinor, apa és Becki, akkor talán sosem heverem ki azt az időszakot. Teljesen persze még most sem vagyok túl rajta. Anyával azóta is elég fura a kapcsolatunk és azt hiszem már soha nem is lesz olyan, mint előtte. Igen, ezért viselkedik sokszor annyira furán…

Nagyon hosszú időbe telt, mire anya megint normálisabban kezdett viselkedni velem. De azt hiszem, még a mai napig engem hibáztat az akkor történtekért.

Szörnyű emlékek ezek, amiket ha nem muszáj, inkább nem húzok elő az elmém legmélyebb zugaiból, de néha lehetetlen elkerülni őket. Most már tudjátok mi történt velem. Hogy miért hatott rám úgy az egész Eric mizéria. Nem tettem semmit akkor sem és most sem és velem kiabáltak. Akaratlanul is előhúzta azokat az érzéseket belőlem Eric kiabálása. Ezt egyszerűen nem lehet elkerülni. Azért kerestem annyira a miérteket. Azért akartam annyira tudni, hogy mi történt, mert nem bírtam volna elviselni, hogy ha megint megtörténik, ami akkor. Nem akartam, hogy Erickel is olyan legyen a kapcsolatunk, mint anyával. Bár már lehet, hogy mindegy. Lehet, hogy már semmin sem tudnék változtatni, ha akarnék se.

Most már, hogy mindent tudtok. Azt hiszem lassan ideje pontot tenni a mondat végére és mindent rendbe tenni és elintézni. El fogok menni Erickhez és beszélek vele, de kell még egy kicsike idő. Még talán túl korai lenne most rögtön nekiindulni. De Párizs már vár.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, de már mindent összepakoltam közben. Fura lény az ember. Főleg, mikor ilyeneket csinál. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire tudok összpontosítani két helyre egyszerre.

Behúztam a bőröndömön a cipzárat, majd úgy döntöttem keresek valami ennivalót. Lementem a konyhába és készítettem egy szendvicset. Mindent raktam bele kábé amit a hűtőben találtam, majd az asztalhoz ültem és az otthagyott laptopomat bekapcsoltam, miközben falatozni kezdtem. A kezdőoldalon híreket dobott ki a böngészőm, de semmi érdekeset nem találtam. Különböző pontok alatt, különböző országokból voltak felsorakoztatva a történtek és vártam, hátha majd esetleg belebotlom a Saade névbe, de semmi.

Becki üzenet: Hejhóóóóó! Mi a helyzet? Úton vagy már Mr. Mostmárkevésbétökélyhez?

Én: Szia Becki. J Nem, még nem…

Becki üzenete: Még nem? Azaz?

Én: Igen. El fogok menni. Legalább is most úgy érzem, hogy el kell majd mennem oda.

Becki üzenete: Helyes! Nagyon is jól teszed ám! :D Amúgy figyi… Eric szerelmes beléd.

Az első reakcióm az üzenet láttán egy hangos „Mi van?” volt és szerintem ha valaki látta volna az arckifejezésemet tuti jót röhög rajtam.

Én: Ez most egy kérdés?

Becki üzenete: Nem. Ez egy nagyon nagy kijelentés.

Én: Ezt meg mégis miből gondolod?

Becki üzenete: Olvastál már új cikkeket?

Én: Nem, még nem. Most jöttem fel, de mindjárt szétnézek akkor.

Leraktam a chat ablakot az útból, majd visszatértem a hírekhez. Ott nem találtam semmit, így beírtam Eric nevét a keresőbe. Azonnal kidobott egy cikket, ami már csak a cím alapján is biztosan arról szólt, amit Becki emlegetett. Mit ne mondjak, elég új és keresett cikk lehet, ha rögtön ezt adja ki.

Eric Saade szerelmes?

Ki lehet az a titokzatos hölgy, aki elrabolta az énekesünk szívét? Az utóbbi időben sokan látták szomorúan sétálgatni a belvárosban. Kicsit mintha eltűnt volna az a szikra, ami Ericet éltette és vidámmá tette.

Úgy tudjuk, hogy a csapatából hirtelen távozott Jenna Diélia. Az okokat senki sem tudja. Miért történt minden annyira hirtelen? Lehet, hogy a két fiatal titkon szerelmes viszonyt folytatott egymással? Az igazságot már csak ők tudhatják. Mi csak sejtjük, hogy valamit nem mondtak el nekünk, de mivel elég sokszor látták őket a rajongók félreérthetetlen szituációkban, talán az a legjobb, ha kijelentjük: VOLT közöttük valami! Még ha esetleg tagadnák is.

Szerkesztőink fülét az is megütötte, hogy mióta Jenna távozott a csapatból, Eric az újabb dalait, egy bizonyos fontos személynek ajánlja. Ilyen dalok többek között a Forgive me, a Till I break és a Stay, ami nagyon sokaknak könnyeket csalt a szemébe.

Ezek után, mi ez, ha nem egy titkos szerelem? Mi van, mi volt Jenna és Eric között? Mi történt, hogy ilyen hirtelen váltak el az útjaik? A dalok, Eric viselkedése… és minden túlságosan fura, hogy ne legyen a háttérben valami szokatlan. Valami új! Valami érdekes!

Tudjuk, hogy Jennának volt egy barátja, míg a Saade Teammel turnéztak. Ebből adódóan csak bonyolódik a történet. Lehet, hogy valaki bekavart a dolgokba? Egy szerelmi háromszöggel állunk szemben?

Mindenesetre ez egy elég kusza háromszög, az már biztos! Ericnek pedig szurkolunk, hogy minél hamarabb túl legyen a szerelmi bánatán!

Becki üzenete: Egyet értek a cikkel abban, hogy Eric szerelmes beléd…

Én: Tudom.

Becki üzenete: Most azt tudod, hogy egyet értek vele, vagy azt, hogy szerelmes beléd?

Én: Azt, hogy szerelmes belém.

Becki üzenete: Micsoda? :O O.o Ezt szeretném, ha bővebben kifejtenéd a jó öreg Becki néninek.

Én: Tudom, hogy szerelmes belém… vagy hogy az volt. Már régen megmondta nekem. Egy rakás szarnak érzem magam az egész miatt. Még az első koncert utáni bulin történt. Félrehívott, hogy beszélni akar velem. Azt mondta, hogy kezd belém szeretni és fél, hogy én ezt nem fogom viszonozni felé és hogy teljesen megőrjítem. Aznap este csókolt meg először. Azt mondta megpróbál kiverni a fejéből, de nem ígér semmit, mert már most nem bírja ha a közelemben van. Én vagyok a hibás mindenért, érted? Én csesztem el mindent… Miattam lett olyan amilyen ez az egész! Nem is találok megfelelő kifejezést arra, hogy mi vagyok…

Becki üzenete: Bmeg! Ezt eddig miért nem mondtad el nekem? :O De durva! :O És persze, mikor mondtam, hogy Mr. Tökély szerelmes beléd, te mindig lehurrogtál! -.- De ne hibáztasd magad, oké?! Nem tehetsz róla, hogy beléd szeretett! Nem kérted rá! Erről senki sem tehet… Drewról van valami infód?

Én: Nincs…

Becki üzenete: Na őt viszont jól megtanítanám a leckére! Hogy a francba tűnhet csak így el? Lehet, hogy a szüleivel kellene beszélgetnem, hogy gratuláljak nekik, ahhoz, hogy ilyen fiút neveltek -.-’

Én: Ugyan. J Hagyd J

Becki üzenete: Ajj Jenna! Ne hagyd magad, jó? Kezdek aggódni érted. Féltelek.

Én: Nem kell féltened! Mindent kitaláltam már, hogy hogyan lesz. Megoldom a dolgokat, nyugi! J

Becki üzenete: Biztos?

Én: Teljesen! J  

Ez tényleg így volt. Míg elolvastam a cikket és Beckivel beszélgettem rájöttem, hogy ez az egész tényleg nem maradhat annyiban. Muszáj Erickel beszélnem. Ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor egész életemben bánni fogok mindent. Csak azt szeretném tudni, hogy ki lehetett aki az egészet elrontotta nekem. Annyira dühít, hogy még csak sejtésem sincs ki lehetett!!! De ha kiderítem, az biztos, hogy nem állok jót magamért!

Becki üzenet: Itt vagy még?

Én: Igen… csak gondolkodtam…

Becki üzenete: A rossz emlékek?

Én: Azok is… meg a bloggal történtek. Nem értem, hogy miért mindig én kapom a sok...

Becki üzenete: Szart? Mondd csak ki… Engem nem zavar…  Tudod, ezt én se értettem soha. Tuti, hogy majd aki nektek bekavart se bukik le és nem kap semmit. Te meg megszívtad az egészet… mint anno. Sose értettem, hogy miért mindig azok kapják a rosszat, akik nem érdemelnék meg. És mondhatnak bármit, mert téged se hallgatott meg Eric, az nem számít és úgyse úgy van.

Én: Sajnos…

Becki üzenete: De ne aggódj! Előbb utóbb úgy lesz, mint a mesékben! A jó elnyeri méltó jutalmát! :D

Én: Úgy legyen! J

Becki üzenete: Te amilyen mázlis vagy, a végén tényleg Mrs. Tökély leszel! Figyeld meg!

Én: Jól van Becki! :D xD

Már nevettem. Rögtön visszazökkentett a rosszból és jókedvre derített. Még egy pár szót váltottunk, aztán elköszöntem. Azt hiszem ideje aludni, reggel pedig nekivágok az útnak.

Még felléptem a légitársaság oldalára. Mázli, hogy még utolsó pillanatban is lehet jegyeket vásárolni. A választható úti célnál egy időre megálltam és elgondolkodtam. Párizs? Stockholm? Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy vagy most, vagy soha. Holnap irány Stockholm. Újra. 

31. Fejezet - Echo

Sziasztok! :D

Meghoztam az újabb részt! :D

Remélem tetszeni fog nektek ^^ Köszönöm a véleményeket ^^ Mint ahogy mindig, most is várom őket kíváncsian. :) Jó olvasást! ;)

Visszasétáltunk a szállóba és már alig vártam, hogy a zsebemben lapuló levelet elolvashassam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, mi lapulhat a levélbe. Mást az sem érdekelne, ha bombáznának körülötte, ha mellette lehet Eric Saade. Csak az a baj, hogy ez a levél elronthatja az egész kapcsolatomat Mr. Tökéletesmosollyal.

Valaki kiderítette, hogy mi a helyzet a bloggal? Ha ez tényleg így van, akkor itt az ideje befejeznem az egészet. Ha pedig Eric is megtudja, csak abban reménykedhetek, hogy nem fog megutálni és poénosan fogja majd fel az egészet. Bár ahogy mostanában állunk, nem tudom mire számítsak.

-          Figyelj. – állított meg a szobaajtóknál.

-          Igen?

Néztem rá, de nem mondott semmit. Olyan tekintettel bámult rám, hogy azt éreztem menten sírva fakadok. De nem értettem, hogy ez miért volt. Olyan volt, mint egy bűnbánó kiskutya. Végül csak átölelt és magához szorított. Naná, hogy a pulzusom azonnal az egekbe ugrott. Hiába bánik velem úgy néha, ahogy, akkor is szeretem őt. Aztán megszólalt és teljesen elvesztem.

-          Akármi is lesz velünk, tudd, hogy szeretlek. – súgta a fülembe, majd hátrébb lépett, a szemembe nézett és jó éjszakát kívánt.

Elvonultunk a szobáinkba. Ismét úgy éreztem, hogy mellkason vágtak és egy hatalmas űr tátong bennem. Az ajtónak támaszkodva álltam, majd végül a földre csúsztam. Kicsit már éreztem magamon, hogy elnehezedtek a testrészeim a fáradtságtól, de próbáltam nem foglalkozni vele. Ugyanis eszembe jutott a levél. Azonnal előkaptam a zsebemből és már fel is téptem.

„Hello Angel! :D

Úgy gondoltam itt az ideje, hogy felvegyem veled a kapcsolatot. Bár tudom, hogy nem szeretted volna, ha bárki is rájön a kis titkodra, de nem sikerült teljesen elbújnod. Én ugyanis mindent tudok! Rólad is lehetne indítani egy blogot, és még a végén elő is fordulhat, hogy ezt megteszem… Drew… Eric, meg a kis játszadozásaid a fiúkkal. Ejnye-bejnye. Talán jobb lenne befejezni ezt az egészet nem? Azt veszem észre, hogy miattad Eric is szenved, te is szenvedsz, Drew meg csak szimplán vak és hülye!!! Idefigyelj! Ha nem fejezed be ezt az egészet, akkor lehet… Hmm… Nem csak lehet, hanem BIZTOS, hogy Eric és a csapata kezébe kerül egy olyan levél, amiben nem lesz köszönet Minden megfognak tudni arról, hogy miként furakodtál közéjük és mi a helyzet a bloggal, kedves RiceAngel!!! Úgyhogy jobban teszed, ha bezárod a blogodat, vagy eláshatod magad! ”

Még vagy háromszor átolvastam a levelet, mire felfogtam, hogy tényleg mit tartalmaz. Összegyűrtem és elhajítottam a levelet. Még ez is. Fantasztikus! Kínomban már felnevettem. Annyira elveszettnek éreztem magam, mint még soha. De rájöttem, hogy ez nem megoldás semmire sem.

Feltápászkodtam és szinte szaladtam a gépemért. Bekapcsoltam és azt hittem sose áll fel a rendszer, hogy használhassam. Folyamatosan azt hajtogattam, hogy „Kapcsolj már be, kapcsolj már be” mintha ettől majd gyorsabb lenne a dolog.  Pedig sajnos nem. Közben észrevettem, hogy a telefonomat az ágyon felejtettem. Megvizsgáltam történt-e valami, és nagy meglepetésemre rengeteg nem fogadott hívás és sms várt rám, Drewtól. Az üzenetek tartalma az volt, hogy „Beszélnünk kell!”. Néha egy két „Merre jársz?” „Ne haragudj.” is befurakodott a szövegbe, de a lényeg ugyanaz marad. Úgy voltam vele, hogy ha majd elintéztem a blogot, akkor beszélek vele. Most épp eléggé ideges vagyok és lehet, hogy nem mondanék szépeket azok után, hogy mostanában nem is jelentkezett. Pedig elvileg szeret, és ráadásul egy párt is alkotunk. Elvileg… de már semmiben sem vagyok biztos.

Persze, ahogy számítottam rá, emailekkel is bombázott. Lehet, hogy tényleg fontos a dolog. Úgy döntöttem megnyitok egy üzenetet. Azt hittem, majd ebben is a sürgősen beszélnünk kell szöveg lesz, de nem. Vagyis ugyanazt sugallta, de nem szó szerint erre kért.

„Jenna!

Kérlek válaszolj! Kaptam egy levelet, amiben megfenyegettek azzal, hogy mindennel kitálalnak Eric felé. Tudom, hogy mennyire nem akarod elrontani vele a kapcsolatodat és, hogy ez neked mennyire fontos. Próbáltam eltűntetni legalább a blogot, hogy ne az engedélyed nélkül töröljem,csak láthatatlanná váljon,  de valaki belenyúlt és nem lehet csinálni vele semmit sem. Nem tudom mi történt. Kérlek reagálj!”

Az a vicces, hogy olyan az egész, mintha legalább az FBI vagy a CIA jött volna rá, hogy miket csinálunk a hátuk mögött, vagy hogy feltörtük a rendszerüket, de Drew jól látja, tényleg fontos ez nekem. Minek is kellett egyáltalán belekezdenem az egészbe? Hogy lehettem ekkora idióta? De a fene se gondolta, hogy majd Eric mellé kerülök!!! És… ha nem kezdem el, akkor nem jutok el odáig, ahol most vagyok. Akkor sosem ismerem meg Ericet. Sem a többieket.

Bejelentkeztem a blogra és szerettem volna leellenőrizni, hogy tényleg igaz-e amit Drew mondott, hogy nem lehet semmit sem kezelni a blogon. Próbáltam szerkeszteni, vagy bármi, de nem tudtam. Csak a profilomhoz tudtam hozzányúlni semmi máshoz. Azt hiszem, most itt a vége. De hogyan töröljem a blogot, ha egyszer ezt csinálták vele? Ezek szerint, valaki mindenképpen azt akarja, hogy lebukjam. Valaki nagyon el akar tűntetni Eric közeléből. Aki eléggé úgy tűnik, hogy mindenképpen megkapja azt a levelet, ha csak meg nem akadályozom, hogy esetleg elolvassa. Valamit tennem kell.

Csörögni kezdett a telefonom. Drew hívott.

-          Szia. – fogadtam a hívást – Miből gondoltad, hogy egyáltalán ébren vagyok? Mit akarsz ilyen későn?

-          Szia. Figyelj. Nagyon sajnálom ezt az egészet, és hogy nem tudtam megakadályozni, hogy baj legyen.

-          Drew. Mi a baj? Miről beszélsz? Azért a …

-          Engedj be. – vágott közbe.

-          Micsoda? Hol vagy?

Hallottam, hogy kopognak az ablakon. Odaszaladtam az erkélyajtóhoz és beengedtem. Sosem tudtam elképzelni, hogyan képes arra, hogy egy két helyre bejusson, vagy felmásszon.

-          Hogy kerülsz te ide?

-          Jenna. Aggódtam érted. – ölelt magához.

-          De mi történt?

-          Hallottam egy balesetről a hegyekben, de aztán láttam, hogy mi történt, mert írtál a blogra, utána jött ez a levél. Én annyira sajnálom.

-          Drew. Figyelj. Nem kell ennyire aggódni. Majd… valahogy megoldom.

-          De én rontottam el mindent. Tudom, hogy mennyire aggasztanak a dolgok mostanában és most ez is a nyakadba zuhan… és… szerettelek volna megóvni ettől.

-          Hé, nyugi. – simítottam meg az arcát.

Annyira aranyos volt, hogy ennyire aggódott értem, hogy nem tudtam rá haragudni és egy pillanatra el is felejtettem, hogy sokáig eltűnt és még csak életjelet sem adott magáról. Jól esett, hogy ennyire foglalkoztatja, mi van velem. De… eddig nem úgy tűnt, hogy tényleg így van! Most mi történt hirtelen?

-          Apropó… merre jártál? Miért nem válaszoltál a hívásaimra?

-          Én csak… nem akartam… zűrt… Tudom, hogy Eric nem csíp.

-          De akkor is felelhettél volna. És akkor legalább tudom, hogy mi van. Ezt elmondhattad volna nekem.

-          Sajnálom. De most mennem kell. Igyekszem valamit tenni a levél megérkezése ellen. – mondta, meg megcsókolt, még rám nézett, megsimította az arcomat és kiment az erkélyajtón.

Annyira fura volt. Az egész szituáció, ahogy rám nézett, és ahogyan beszélt… Mintha… mintha elbúcsúzott volna. De nem, azt nem teheti velem! Kiszaladtam utána, de már sehol sem volt.

Már végképp nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy hogy mi történik körülöttem. Teljesen össze voltam zavarodva. Eldőltem az ágyon, de akármennyire is fáradt voltam, nem tudtam elaludni. Egész éjszaka forgolódtam. Ennek köszönhetően reggel úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Csak arra eszméltem fel, hogy valaki kopog az ajtómon. Meg sem kellett szólalnom, Becki már be is lépett a szobába.

-          Jóóóó reeeeeeegggeeeeelt!!! – kiáltotta és már be is vetődött mellém az ágyba – Héhahó! Ébresztő! Ma koncert van!

-          Tudom. – dörmögtem a párnámba arccal.

-          Hékás. Mi van veled? Gyerünk! Ki az ágyból! – fogta meg a lábam és elkezdett lehúzni az ágyról.

-          Hagyj már.

-          Ne morogj már! – csípett bele a lábamba.

-          Hééé! – fordultam meg hirtelen, amire nem számított és elesett.

Nevetni kezdett és eldőlt a takarón, amit már lehúzott rólam.

-          Bolond vagy Becki.

-          De így szeretnek az emberek. – rántotta meg a vállát és felállt a földről – Na gyere!

-          Mindjárt megyek, csak letusolok. Addig kérsz nekem egy bazi nagy adag kávét odalent?

-          Naná! – mondta és már el is tűnt az ajtó mögött.

Hanyatt dőltem az ágyon ismét. Fújtam egy nagyot, majd legurultam a földre és kimásztam a fürdőbe. Annyira nem volt kedvem semmihez sem, hogy legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba és nem reagáltam volna senkinek semmire, és nem csináltam volna egész nap semmit. De nem tehettem meg. Felelősséggel tartoztam Eric és a csapat felé a koncert miatt, valamint figyelnem kellett, hogy kap-e levelet, amit nem hagyhatok, hogy elolvasson.

A zuhany kicsit magamhoz térített, felöltöztem, kicsit rendbe szedtem magam és már mentem is le a többiekhez reggelizni, felkészülten arra, hogy minden rezdülésre figyelnem kell, ha nem akarok lebukni. Már mindenki odalent volt. Eric is hasonlóan nyúzottnak tűnt, mint én. Ő is egy hatalmas bögre kávéval ült és egy termoszbögrébe is oda volt mellé készítve a további adag, ahogy Becki előtt ott állt hasonlóképpen az enyém is.

     -     Ti mit csináltatok az éjjel? – súgta oda Becki, amint leültem mellé, miközben elém tolta a kávét.

     -     Semmit.

     -     És majd szerinted ezt el is hiszem.

Megrántottam a vállam és beleszürcsöltem a kávémba. Becki azt hisz, amit csak akar. Úgysem tudom meggyőzni. Csendben ettünk. Szokatlanul csendben. Bíztam benne, hogy ez nem annak a jele, hogy Eric már mindent tud és majd kaja után elkap, hogy beszélni akar velem. De szerencsém volt. Mihelyst végeztünk elindultunk az arénába, ahol a koncert lesz. Ahogy az lenni szokott mindenki a maga dolgát végezte. Becki valamerre ténfergett, de most ezt nem is bántam. Amíg előkészítettem a holmikat, alaposan szétnéztem, nincs-e véletlenül egy elhagyott levél, ami Ericnek szól és kitálal mindenről. Nem volt sehol semmi. Szerencsére. Így nyugodtan sétálhattam ki a többiekhez. Ericék épp a dalokat próbálták.

Beültem a nézőtérre. Mr. Tökély szinte rögtön kiszúrta, hogy ott vagyok. Ejtett felém egy mosolyt, majd fel is csendültek az Echo kezdődallamai. Az volt a legzavaróbb az egészben, hogy elkezdett énekelni és le sem vette rólam a szemét.

-          We always do this, It's like a bad trick, It may look cool but it burns ,We are like magnets, Gravity like planets, Somehow we always return, Oh then we bounced right back, Tried to break it off, But just like that we keep being blind, so, We can't escape, We'll be coming back like an echo, echo…I don't wanna go, I don't wanna stay, We're going up and down, We're going round and round, Been here before, It's always the same, We're going to break up and then, Kiss and make up again, We are like an echo, echo, echo, Returning like an echo, echo, echo, A never ending echo, echo, echo, We are like an echo, echo, echo…

Az első refrén után kisiettem a folyosóra. Tudtam a szöveget kívülről és nem akartam tovább hallgatni. Ez a dal nem is szólhatna ennél jobban rólunk. Eric ezzel most nagyon betalált. A fejemet fogva támaszkodtam a falnak. Nevetni kezdtem. Már én magam sem tudom kontrollálni az érzelmi kitöréseimet.

-          Hé, csajszi. Mi a baj? – lépdelt felém Tomas.

-          Hosszú történet. – mosolyogtam, vagy legalább is megpróbáltam.

-          Eric csinált megint valami kalamajkát?

-          Nem. Most nem. Csak pihennem kéne. Úgyhogy este azt hiszem, korán elköszönök majd.

-          Rendben van. – megsimította a vállamat és tovább is állt.

Egész nap mindenfelé árgus szemekkel figyeltem, hogy hátha felbukkan valaki, aki fura, vagy bármilyen levél, de semmit nem találtam. Drew pedig nem jelentkezett. Próbáltam elérni, de ráadásképpen még ki is volt kapcsolva. Azt hiszem tényleg lelépett. Olyan hirtelen és váratlanul jött, mint egy gyors nyári zápor, és úgy is tűnt most el. Azért remélem, hogy nem teljesen. Bízom benne, hogy ez csak az én agyszüleményem és még felbukkan.

A délutánt a városban töltöttük. Megebédeltünk valami étteremben, majd felmentünk a Gellért-hegyre, megnéztük a Citadellát, a Halászbástyát és a Mátyás templomot. Persze volt amit már csak kívülről láttunk, vagy gyorsan átsétáltunk rajta, hogy ne fussunk ki az időből, de még így is minden csodálatos volt és próbáltam is élvezni, csak sajnos nehezen ment, mert folyamatosan a levélen, Drewn és a lebukás lehetőségén jártak a gondolataim.

A koncert úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság lenne. Pedig most sem történt semmi gubanc és minden olyan simán ment, mint máskor. Ültem hátul és a kávémat kortyolgattam. Rosszabb voltam már, mint egy öreg nyomozó. Azt hiszem, kezdek bekattanni lassan most már, de tényleg. A srácok, ahogy azt gondoltam, szerettek volna még valahova elmenni bulizni egy kicsit, de nekem perpillanat nem volt hozzá semmi hangulatom. Bár tény és való, hogy az lett volna a legjobb megoldás, ha velük megyek, mert aki mindent tud, kihasználhatja az alkalmat és beszélhet Erickel. Nehéz döntés.

Elindultam az öltözők felé. Eric pedig épp egy sporttáskával jött kifelé, azzal, amiben a legfontosabb cuccait szokta koncert után elvinni.

-          Jössz vissza szállodába? – kérdezte, mikor észrevette, hogy felé tartok.

-          Igen. – feleltem – Te nem mész a srácokkal?

-          Nem, eléggé elfáradtam és nincs hangulatom hozzá.

-          Akkor kezet foghatunk. – mosolyodtam el.

-          Igen, tényleg fáradtnak tűnsz. A mosolyod mindent elárul. – nézett rám, valószínűleg ugyanolyan fáradt mosolyt villantva, mint amilyen az enyém is volt.

Tehát ha Eric aludni fog, nem tudják megkörnyékezni. Legalább is remélem. Míg együtt vagyunk, semmi gáz nem történhet. De lehet, hogy nekem kellene megakadályoznom a bajokat és megelőznöm mindent.  Csendben sétáltunk egymás mellett, mindaddig amíg oda nem értünk az épülethez.

-          Hallod… van egy blog. Tudod, már régebben is beszélgettünk róla. – nevetett, de az én szívem meg ebben a pillanatban meg is állt.

-          Igen, emlékszem. Mi van vele?

-          Tegnap még szinte ki sem hűlt a nyomunk a hegyi ösvényeken, de már mindenről beszámoltak. Nagyon fura ez a csaj, aki vezeti. Ezek szerint folyamatosan követ minket, vagy emberei vannak. – húzta a száját.

-          Eléggé úgy tűnik. – közben már a szobákhoz értünk.

Vagy most vagy soha!

-          Eric… - fordultam felé, de azonnal meg is állított.

-          Ne. Most ne. Majd később beszélünk. – nyomott egy puszit a homlokomra és elsétált.

Bevonultam én is a szobámba és dühömben mindent fel tudtam volna borítani. Hogy lehettem ennyire szerencsétlen, hogy hagytam, hogy megállítson és nem mondtam végül semmit? A rohadt életbe!!!

Elhajigáltam az összes párnát és a takarót is lerángattam az ágyról. Ez legalább nem törik, és nem okozok károkat. Leültem közéjük a földre, fogtam egy párnát, az arcomba nyomtam és belesikítottam. Aztán mikor lenyugodtam körbenéztem a szobában. Valami nem stimmelt. Nem tudtam még, hogy mi, de az érzés nem hagyott nyugodni. Végül megpillantottam az ágy alatt egy borítékot. Nem a tegnapi volt, mert az az asztalon hevert. Azonnal ugrottam érte és már fel is téptem. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem kiüti a mellkasomat. A levélben ennyi állt:

„Vége van Rice Angel.”

-          Ne! Ne! Ne!! Neee, nem lehet! – felpattantam és már szaladtam is ki a szobámból egyenesen át Erichez.

Bekopogtam és már nyitottam is az ajtót. Eric rám nézett és láttam a csalódottságot a szemében, majd visszahajolt a levél fölé, amit éppen olvasott.

Csendben álltam ott és vártam. Tudtam, hogy most már hiába is menekülnék, felesleges. Mikor végzett a levéllel, csak összegyűrte és ledobta az asztalára.

-          Eric én… már el akartam mondani, de…

-          Hagyjuk ezt az egészet, oké? Átvertél! Becsaptál!

A hangja tele volt sértettséggel, fájdalommal és dühvel. Azt hiszem jogosan. Csak álltam ott és hallgattam amint rám szórja a dühét. Nem akartam megszólalni. Nem tudtam megszólalni.

     -     Nem érdekelne ez a rohadt blog! Érted? Ha nem csaptál volna be ennyire! A közelembe férkőztél, hogy mindenről első kézből tudósíthass… Mire volt ez jó neked? Miért csináltad? És most legalább nem ok nélkül kapod a fejedre a dolgokat, úgyhogy ne kezdj el nekem bőgni, oké?

    -     Már meg akartam szűntetni… de… - nem akartam sírni.

Még csak nem is éreztem késztetést rá. Valahogy beletörődtem a sorsomba és úgy éreztem, hogy itt a vége és ezzel le is van zárva minden. Vége Erickel, a srácokkal, a bloggal, Drewval, mindennel és mindenkivel.

    -    Élvezted a rivaldafényt? Hogy több százan olvassák, hogy milyen szaftos kis pletykákat írsz rólam, igaz? Drew is benne volt? Ő segített neked, mikor te folyamatosan mellettem voltál? Ezért volt ott mindenütt? Gondolhattam volna! Annyira átlátszó ez az egész!!! Így akartál magadnak hírnevet szerezni?

    -    Eric… - próbáltam védeni magam, de rájöttem, hogy fölösleges.

    -    Szerintem az lesz a legjobb mind a kettőnknek, ha… ha te elmész és… és lehetőleg ne találkozzunk többet. – fura, mintha a sírás fojtogatná.

    -    Holnap felszállok az első gépre, ami hazavisz. 

    -    Igen, ez lesz a legjobb… - mondta, de mintha magát győzködné inkább, sem mint engem.

Nem vártam meg még, hogy mond-e valamit. Csak becsuktam magam után az ajtót és átmentem a szobámba csomagolni. Annyira nem fogtam még fel, hogy mi is történt, hogy úgy éreztem magam, mintha fából lennék, és nem lennének érzéseim. De egy dolgot biztosan tudok. Akármi is történt, akármi is fog történni, mindig szeretni fogom Ericet. 

30. Fejezet - Tarzan és Pocahontas

Sziasztok! :D

Itt is az újabb fejezet! Nagyon köszönöm a véleményeket mindenféle úton módon. :)) Remélem továbbra is megosztjátok velem amit gondoltok! 

Jó olvasást! ^^ 

-          Még mindig nem veszi fel? – kérdezte Becki, mikor már századjára hívtam Drewt és még mindig nem reagált.

Már amikor Eric felhozta a témát telefonáltam neki, de mondta, hogy még átgondolja és beszélünk. Azóta nem értem el egyszer sem, akármennyiszer is próbálkozhattam. Nem tudom mi történt, de az az érzésem támadt, hogy nem akar jönni és inkább leráz. De akkor meg miért nem mondja meg, hogy nem akar jönni? Sokkal rosszabb, hogy ezt csinálja, minthogy megmondaná az igazat.

-          Nem. – hajítottam le a telefonom az ágyra – Tudod mit? Nem érdekel. Nem viszek telefont se magammal. Ma jól fogom magam érezni, veled és a fiúkkal. – karoltam át a nyakát és elindultunk kifelé.

Felkaptuk a hátizsákjainkat, amiket megtömtünk szendvicsekkel, péksütikkel, mindenféle rágcsával és rengeteg innivalóval. Kicsit nehezek voltak, de úgyis csak könnyebbek lesznek majd útközben. Eric azt mondta, hogy egész napos kirándulásra számítsunk, így muszáj volt mindenre felkészülni. Szereztünk túrabakancsot, és lazába öltöztünk és igazság szerint már vártam ezt az egész napot. Mindig szerettem kirándulni, régen apával jártunk el néha, de hogy elköltöztem ezek meg is szűntek.

Felszálltunk a buszra, hogy azzal megyünk a hegy lábáig. Szép lassan mindenki megérkezett. Leültünk és elindultunk.

-          Kimegyünk a Mátrába. – csapta ki az asztalra a térképet Eric – Bejelöltem az útvonalunkat.

Egy baromi hosszú kék vonal volt, az Eric által kijelölt útvonal. Hát ez tényleg egész napos menet lesz. Még csak reggel hat óra volt. Már kiugrasztott minket az ágyból korán, hogy biztosan ne maradjunk le semmiről sem. Azt hiszem holnap mindenkinek izomláza lesz a túrázástól és bízom benne, hogy most semmi sem fog történni velem, mint amikor aquaparkba mentünk.

-          A cél a Kékes tető. Úgyhogy reggelizzetek srácok és pihenjetek még most a buszban. – összehajtotta a térképet és elrakta a táskájába.

Mindannyian bőségesen reggeliztünk, ahogy azt parancsba kaptuk, de igazából nem csak azért, hanem azért is mert farkaséhesek voltunk már. Eric még azt is elintézte nekünk a buszra, hogy mindenből legyen amit csak szeretnénk. Tényleg nagyon készült. Úgy tűnik nagyon várta már ezt a kirándulást. Lehet, hogy tök régóta tervezgeti, csak titokban tartotta? Igazából mindegy is. A fontos az, hogy most itt vagyunk, és már indulunk. Hello magyarok! Jövünk!

Megkajáltunk, majd mindannyian bedőltünk valahova pihenni, úgy tele ettük magunkat. Mi moccanni sem bírtunk, Eric meg leülni nem bírt. Úgy szaladozott fel-alá, mint a sózott egér. Talán még szunyókáltunk is egy kicsikét mire odaértünk, és még mindig nagyon korán volt, mikor leszálltunk a buszról. Mindenfelé fák fogadtak minket és a friss levegő semmihez sem volt fogható. Még mindig a reggeli levegő kicsit hűvös fuvallata lengte be a környéket, de már érződött, hogy ma bizony meleg lesz.

-          Indulás! Tarzan majd mutatja az utat! – intett Eric, kihúzta magát, feltette a napszemüvegét és már meg is kezdtük a napi túrát.

Nevetve vetettük neki magunkat a lankáknak, majd az egyre meredekebb hegyoldalaknak. Fárasztó volt. Főleg, hogy tényleg egyre melegebb lett és Eric pedig kemény tempót diktált felfelé. Egy síkabb pontra érve megálltunk és lepihentünk egy kicsit. Mindenki öntötte magába a vizet, Eric pedig úgy döntött, hogy a fehér trikóját a fejére köti vizesen, így félmeztelenül folytatja az utat. Becki tátott szájjal nézte, és hiába szóltam neki nem vette észre magát, így belecsíptem a vállába.

-          Áu! – nézett rám – Most mi van?

-          Töröld fel a nyálad. – nevettem és elsétáltam mellette.

-          Nem vagy vicces! Én csak most látom először! – kiáltotta utánam és az egész környéken visszhangzott.

-          Nem lehetne kicsit hangosabban? Svédországban még nem hallották! – nyújtottam ki felé a nyelvem vigyorogva, mire ő vágott egy grimaszt.

A fiúk csak nevettek rajtunk. Szerintem már meg sem lepődtek az ilyesfajta jeleneteken. Főleg, hogy alig pár napja ismerik Beckit, de már bemutatkozott nekik rendesen. Nem hazudtolta meg magát, az egyszer biztos. De ez egyáltalán nem is baj. Az a legviccesebb az egészben, hogy lassan tényleg folyt már mindannyiunk nyála, vagyis nem, mert annyira kiizzadtunk magunkból minden vizet, hogy folyamatosan csak ittunk és ittunk.

-          Na srácok. Elfáradtatok már? – kérdezte Eric nevetve, mikor már két órája törtünk fölfelé.

-          Nekem pisilni kell! – emelte fel a kezét Becki, mint amikor kisiskolásként jelentkezni kellett, ha ki akartunk menni a mosdóba.

-          Oké. – nevetett fel Eric – Szaladjatok el valamelyik bokorba.

Becki megragadta a karomat és berángatott a fák közé. Kerestünk egy bokrot ami lehetőleg mindent eltakart, majd megálltam az egyik oldalon a fiúkat figyelve, míg ő tollászkodni kezdett a bokor túloldalán. Hogy őszinte legyek megértettem, hogy Becki miért csorgatta a nyálát annyira, mikor Eric úgy döntött megmutogatja az izmait. Rám is volt hasonló hatással. Nem hiába buktam le majdnem a szellőzőrendszerben elbújva, mikor a fotózására beosontam.

-          Kész vagyok. – pattant mellém Becki.

-          Kezet mostál?

-          Most csak viccelsz ugye? – nézett rám rosszallóan – Van kézfertőtlenítőm! – mosolyodott el és felmutatta az apró kis tubust, mintha csak egy reklámban lennénk.

Nevetve sétáltunk vissza a fiú szakaszhoz. Hallottuk, hogy nekik is jó kedvük van. Szerencsére. Örültem, hogy minden rendben van és jó a hangulat. Lehet, hogy több ilyen kirándulást kellene csinálnunk.

-          Hát, lehet, hogy holnap senki sem fog táncolni a koncerten. – nevetett Edin és Alex.

-          Edzettek vagytok ti! – fordult hátra Eric, majd minket nézett és mosolygott rajtunk, ahogy szenvedjük magunkat felfelé, hogy melléjük érjünk a sziklákon át – Remélem nem adjátok fel! – mondta, mire valamiben megbotlott és hanyatt vágódott.

Azonnal hallottuk, ahogy nekiáll szitkozódni. Mindannyian odaszaladtunk hozzá, hogy megnézzük nem esett-e baja.

-          Jól vagy? – léptem oda mellé és megpróbáltam segíteni neki.

-          Hagyj békén! – rivallt rám és kirántotta a kezemből a karját.

-          Most meg mi a bajod? – nem értettem mi ütött belé.

-          Az, hogy állandóan azzal foglalkozol mi van velem. Nem vagy se az anyám, se a nővérem, se a barátnőm, se senkim, hogy azt figyeld mit csinálok!!! Inkább foglalkozz a drágalátós barátoddal! Apropó… Hol is van most a te nagy szerelmed?

-          Eric, fejezd be. – lépett oda Alex, és segítettek neki feltápászkodni, de mintha nem is mondott volna semmit, Eric nem foglalkozott vele.

-          Látod? Jól vagyok! Csak egy két karcolást szereztem! – nézett rám és ismét gúnyosan mosolygott.

-          Örülök!

-          Gondolom jobban örültél volna annak, ha kitöröm a nyakam, mert akkor nem okoznék akkora fejfájást neked!

-          Most már elég. – adtam neki egy nagypofont, és mindenki szája tátva maradt a csattanást hallva – Rohadtul elegem van belőled és az idióta kitöréseidből! Mondd meg mi a francot tettem ellened?!

-          Srácok. – próbálkozott Edin is.

-          Kopj le! – szólalt meg újra Eric és nem Edinnek szólt, hanem nekem.

-          Jó! Tudod mit? Így is lesz!!! Nem vagyok hajlandó ezt elviselni! Azt hittem minden rendben lesz…

-          Minden rendben? Mitől lenne minden rendben???

Már nem érdekelt. Leléptem. Otthagytam mindegyiküket. Még egy ideig hallottam amint utánam kiabál és a többiek próbálják lenyugtatni. Nem tudom mi ütött belé, de már túl messzire ment. Mi az, hogy jobban örültem volna annak, ha kitöri a nyakát? Hogy mondhat egyáltalán ilyet? Ha tudná, hogy ez egyáltalán nem vicces. Hogy ez a kijelentése sokkal rosszabb, mint bármi más, amit eddig tett…

Közben meg sem álltam és csak bíztam benne, hogy visszatalálok a buszhoz. Dühömben azt sem néztem merre megyek. Nem értem, miért teszi ezt velem. Megint ok nélkül vagyok én a bűnbak. Reméltem, hogy soha többet nem kell majd ezt átélnem, de úgy tűnik ez a sorsom. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha lelépek. Nem csak a túráról, hanem az egész Eric hatósugárból. De nem hagyhatom cserben csak úgy az egész csapatot. Ha azon múlik, a turnét végigcsinálom, aztán lelépek… végleg.

Egy örökkévalóságnak tűnt az út, amíg visszaértem a buszhoz. Főleg egyedül. Felvonultam, lehajítottam a táskámat a földre, és leültem az egyik fotelbe. A tenyerembe temettem az arcomat és a térdemre könyököltem. Próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből. Felhúztam a lábaimat és összegubózva ültem, a térdemet magamhoz ölelve. Egy ideig csak bámultam a bútorokat magam körül. Végül úgy döntöttem, hogy nem maradok a buszon. Kivonultam és kisétáltam a peremre és leültem. A lábamat lógattam a mélységbe. Gyönyörű volt a táj. Behunytam a szemem és élveztem a szellőt, ami folyamatosan körbelengte a környéket. Úgy éreztem, hogy repülni tudnék. Azt szerettem volna, ha tényleg lehetséges lenne, hogy repüljek… Elrugaszkodnék, és nem érdekelne többet senki és semmi.

Felálltam és széttártam a karjaimat. Ismét behunytam a szemem. Lehet, hogy nekem így kellene élnem? Egyedül? Míg Párizsban voltam barátok nélkül, semmi baj nem volt. Talán vissza kellene mennem és mindenkit kizárni az életemből. Vagy ki kellene költöznöm az erdőbe. Lehet, hogy nem véletlenül Pocahontas az egyik kedvenc Disney karakterem.

-          Jenna! – hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja – Jenna!!!

Ijedtemben megbotlottam és ha nem kapják el a karom, akkor valószínűleg már csak egy utam lett volna hátra és az után soha többet nem mentem volna sehova.

-          Mire készültél! Normális vagy? – kaptam a fejmosást Erictől.

-          Nem készültem semmire! Nem akartam leugrani a szikláról, csak élveztem a csendet és nyugalmat! Nélküled!!!

Téptem ki magam a karjai közül és elindultam. Nem tudtam merre megyek, csak mentem és a jelekből ítélve, ő pedig jött utánam.

-          Várj már meg kérlek.

-          Minek? Hogy megint kiossz valami miatt, amit el sem követtem?

-          Jenna! – ért utol és megfogta a vállamat – Kérlek. Hallgass meg.

-          És ha nem akarlak? És ha elegem van már az egészből? És ha legszívesebben lelépnék, és itt hagynálak a fe…

-          Becki elmondott mindent. – vágott közbe, mire nyeltem egy nagyot.

-          Mindent? – bámultam magam elé.

-          Igen. És… szörnyen sajnálom azt, ahogy viselkedtem veled. Egyébként sem kellett volna, de ha tudom… ha… csak sejtem, akkor meg végképp nem lettem volna veled ilyen.

-          Nem kell sajnálni. – mondtam, de már a sírás fojtogatott.

Gyűlöltem felidézni a múltat. Soha senkinek sem beszéltem semmiről. Nem akartam, hogy bárki sajnáljon, vagy elkönyveljen egy kis áldozatnak. Csak azok tudták mi történt, akik a környezetünkben éltek és hallottak róla, meg Becki. Ha ő nem lett volna, akkor talán meg is bolondulok teljesen azokban az időkben.

Újra elindultam az erdőbe befelé. Hallottam amint ismét a nyomomba ered.

-          Hagyj békén! – álltam és fordultam meg hirtelen, mire majdnem nekem jött.

Már nem bírtam tovább és a könnyek végigfolytak az arcomon. Ritkán szoktam sírni, de most már nem bírtam tovább.

-          Miért csinálod ezt velem? Hm? Megmondod végre? Mit titkolsz előlem? Mit akartál elmondani? Eric! Ne játssz velem? Jó? Kérlek! Most már tudod az én titkomat. Tudod mi történt.

-          Jenna… én… Nem megy. Ne haragudj. Nem most van itt az ideje, hogy elmondjam. – nyelt egy nagyot.

-          Jó. Akkor hagyjuk ezt az egészet. Szerintem… jobb ha most… ha visszamegyek a buszra.

-          Jenna! Kérlek. – nézett rám és láttam rajta, hogy mondani akar valamit – Én…

Úgy nézett rám, hogy azt éreztem a nyakába kell borulnom. Hogy magamhoz kell ölelnem. Végül nem én tettem meg ezt a lépést, hanem ő. Olyan szorosan húzott magához, hogy nem bírtam, de nem is akartam ellenkezni.

Próbáltam nem kibukni, de a múlt újra előkerült és már nem bírtam tovább. Nem tudom meddig álltunk ott, de mikor meghallottuk, hogy a többiek kiabálnak és keresnek minket. Hátrébb lépett, majd letörölte a könnyeket az arcomról.

-          Szerinted… lesz még olyan a kapcsolatunk, mint amilyen volt? – kérdeztem.

-          Nem tudom. – nyelt egy nagyot, majd megfogta a kezem és elindultunk visszafelé.

Nem tudja. Szuper. Akkor bármelyik pillanatban várhatom, hogy mikor tör majd ki a vulkán és terít be a kiömlő forró láva.

Felszálltunk a buszra. Kicsit rövidebb lett a kirándulás, mint az eredetileg tervezve volt, de senki sem bánta már, hogy elindulunk.

-          Olyanok vagytok, mint a rossz házasok. Sose lehet tudni, hogy mi fog történni veletek. – nézett ránk Alex, miközben egy csokit majszolt.

-          Szerintem rosszabbak… - forgatta a szemét Becki.

Vetettem egy szúrós pillantást Becki felé, majd elvonultam a busz egy olyan felébe, ahol nem volt senki. Úgy éreztem jobb, lesz nekem, ha most egyedül leszek. A szállodához érkezésig vissza sem mentem a srácokhoz. Felvonultunk a szobáinkba. Bár nem túráztunk annyit, amennyit eltervezett Eric, mindannyian elfáradtunk.

Vettem egy gyors zuhanyt. Majd bedőltem az ágyba, az ölembe vettem a gépemet és úgy döntöttem, hogy írok a blogba. Drew felől semmi hírem sem volt. Nem hívott, nem írt. Egyáltalán semmi. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, mert akkor hazudnék. De hagyjuk is… inkább írok.

„Eric Saade ma meghódította a magyar hegyvidéket!

       Többen látták, amint elindult kora reggel a busz a szálloda elől, majd a következő informátorok már a hegyekben látták. És igen! Jól informálódtak! Ugyanis jómagam is a közelben voltam. Ha már egyszer eddig is mindig mindenről infót adtam nektek, most sem maradhattam le!

Viták hegye! Nem, ez nem egy hegy neve Magyarországon. Tudjátok, hogy Eric és Jenna eléggé heves kapcsolatot ápolnak mostanában egymással. Az erőd népe is szemtanúja lehetett egy ilyen veszekedésnek. Vajon meddig bírják még? Meddig húzódik ez az egész? Melyikük a féltékenyebb a másikra? ”

Ez után a mondatom után megálltam egy kicsit. Nem tudtam már hazudni se magamnak, se senkinek. Szeretem Ericet. Ez tény… De létezik az, hogy az ember lánya egyszerre két férfiba legyen szerelmes?

Inkább befejeztem a bejegyzést, majd lementem a többiekkel vacsorázni. Aznap este nem kellett elaltatni. Másnap pedig minden koncert körüli hercehurca megkezdődött. Beállás, hátul készülés, minden.

-          Jenna! – sétált felém Tomas, mikor épp a színpadon sétáltam át.

-          Tessék?

-          Figyelj csak. Hátul ma segítened kéne. A VIP találkozóknál, meg az irányításban. Úgyis tudsz mindent, annyi koncertet végigcsináltál már.

-          Hű, oké. – mosolyodtam el.

-          Ne félj! Menni fog és meghálálom, esküszöm!

-          Rendben. – mondtam és próbáltam magabiztosabb lenni, mint előtte.

Tomas elköszönt, mikor mondtuk, hogy minden készen áll. Az a vicces, hogy annyiszor néztem végig, hogy mi folyik hátul, hogy tényleg nem kellett aggódnom azon, hogy nem tudom majd mikor mi jön, de ettől függetlenül mégis izgultam. Ráadásul Ericet is nekem kellett segíteni gyors öltözni. Na, emiatt izgultam talán a legjobban. A tegnap délután történtek óta nem beszéltünk egymással sem a vacsora, sem a reggeli alatt. Így annyi biztos a mai napban, hogy ahogy a kapcsolatunk áll, nem fog felhívni a színpadra, meg eleve nem is tudnék felmenni most a színpadra.

Lassan érkezett az őrjöngő tömeg. Mindenki öltözött és készült. Becki most lement az emberek közé. Azt mondta, hogy szeretné megtapasztalni milyen odalentről a koncert, mert még sosem volt Eric koncerten azelőtt, hogy közénk keveredett volna. 

Aztán megkezdődött a show. Eric mikor meg volt neki az ideje, hogy átöltözzön, kiszaladt, húztam le a nadrágját, míg ő kibújt a pólójából, belelépett az új nadrág szárába, fölvette az új pólóját és már ment is kifelé. Minden olyan gyorsan történik ilyenkor, hogy az embernek ideje sincs feleszmélni abba, hogy mi, vagy ki áll épp előtte. Eric megint olyan profi volt, mint ahogy mindig.

Ahogy vége lett a koncertnek, lassan hátraszállingóztak a VIP vendégek. Folyamatosan sikítoztak és ájuldoztak attól, hogy hamarosan találkoznak Erickel. Összeszedtem a kis csapatot és bevezettem őket a terembe, ahol a találkozó volt. Ott hagytam őket a biztonsági őrökkel, aztán elsétáltam Eric öltözőjéhez, hogy megnézzem, hogy áll.

Most nem nyitottam be csak úgy. Kopogtam.

-          Kész vagyok. – nyitotta ki az ajtót és szembetaláltam magam Mr. Jóképű Saadeval.

-          Már várnak.

-          Rendben. Menjünk. – mosolygott rám, de ez egy tőle nem szokott félszeg mosoly volt – Jól vagy? – álltunk meg az ajtó előtt.

Annyira meglepődtem a kérdésén, hogy nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Csak bólogattam, hogy igen. Átkarolt, magához húzott és nyomott a homlokomra egy puszit. Aztán benyitott az ajtón, széttárta a karját és széles mosollyal köszöntötte a fiatalokat odabent. Én is bementem, mert ez volt a feladatom. Megálltam az ajtóban és csendben hallgattam, ahogy mindenki izeg-mozog, hogy végre itt lehet és Eric egy karnyújtásnyira van.

Egy óráig tartott a találkozó. Eric mindenkivel fotózkodott, aláírta a képeket, majd elvonult. Vártam egy kicsit, míg mindenki összeszedte magát, majd kivezettem a csapatot a színfalak mögül és ezzel én is végeztem. Visszavonultam a többiekhez. Mindenki vidáman iszogatott épp valami kis italt.

-          Gyere Jenna! Igyál te is valamit! – kiabált Edin.

-          Van kakaó is. – mosolygott rám Eric – Ennek csak nem mondasz nemet.

-          Na jó. – mosolyodtam el, majd csatlakoztam hozzájuk.

Megköszönték, hogy a mai napon még többet segítettem neki, mint azt máskor szoktam. Egy pár órán keresztül még lent voltunk és beszélgettünk, mielőtt elvonultunk volna aludni. Folyamatosan csak forgolódtam, ezért inkább felöltöztem és elmentem sétálni egyet a városban. A Duna part közel volt, így lesétáltam oda és kiültem a partra. Nagyon szép volt a város. Nem tudom, hogy eddig mért nem tettem ilyesmit egy-egy városban. Mondjuk mindig volt mit csinálni, meg korábban Erickel lógtam együtt. Jóideig csak ültem és figyeltem a fényeket. Hallgattam a vidáman társalgó fiatalokat és most szerettem volna én is közéjük tartozni. Akkor eszméltem csak fel, mikor két láb megállt mellettem, majd a tulajdonosa leült mellém.

-          Szia. – köszönt csendesen.

-          Szia. – figyeltem még mindig a vizet.

-          Meg tudsz nekem még bocsájtani?

-          Igen. – bólogattam gondolkodás nélkül, mert úgysem bírtam volna ki, hogy haragban legyünk, bármennyire is utáltam azért, ahogyan bánt velem.

-          Csúcs! – vigyorodott el – És… - váltott vissza komolyabbra – nagyon sajnálom ami… ami a bátyáddal történt.

Csak ejtettem egy félmosolyt felé, majd átkarolta a vállam és magához húzott. Vicces volt az éjszaka közepén Eric Saadeval ülni a Dunaparton, Budapest közepén. Jó volt. Nagyon jó. Örültem, hogy kijött utánam. És per pillant nem érdekelt Drew sem.

Nem tudom mennyi ideje ültünk ott, mikor úgy döntöttünk, most már ideje aludni. Elindultunk vissza a szállásra. Naná, hogy felismerték Ericet, és megállítottak minket még mielőtt elhagyhattuk volna a rakpartot. Míg ők fotózkodtak, feltűnt egy boríték a földön, amire ráraktak egy kicsi követ, így nem vitte el a szél. Valami azt súgta, hogy meg kell néznem mi is az. Mikor felvettem a földről és megláttam mi van ráírva, még a szívem is kihagyott egy pillanatra. Megfordultam, hogy megnézzem kik vannak Erickel, de már elmentek addigra, Eric pedig engem nézett és intett a fejével, hogy mehetünk.

-          Mit találtál?

-          Semmit, csak valaki elhajított egy nagy papírt. Gondoltam kidobom majd.

-          Oh, védjük a környezetet. – nevetett.

-          Igen. – feleltem és mosolyt erőltettem az arcomra.

Nem mondhattam meg neki az igazat, mert akkor ő is látni akarta volna a borítékot. Ugyanis egy kis szöveg volt ráírva, mégpedig, hogy kinek a részére készült a levél, és ez a név nem más volt, mint: Rice Angel.