33. Fejezet - Visszatérés

Sziasztok! :)

Bocsi, hogy ilyen sokára, de most itt vagyok. Kicsit rövidke fejezet lett, de remélem tetszeni fog nektek. Igyekszem hozni a folytatás, amilyen gyorsan csak tudom. :)

Köszi az eddigi véleményeket! :) Továbbra is kíváncsian várom őket! ;)

Újra Stockholm utcáin lépkedtem. Élveztem a kellemesen hűvös szellőt, ami az arcomat érte. Párizsban sem volt soha az a nagy kánikula, de ez a levegő mégis más. Több városban élem az életem, de egyik sem fogható a másikhoz. Sem a légkör, sem a hangulat, sem az emberek. Épp kerestem egy kis helyet, ahol ebédelhetek. Már mindent kipakoltam, elfoglaltam a szállásomat és kezdődhetett az Eric projekt újabb fejezete. Az utolsó fejezet… Mégis… Olyan ez az egész, mintha csak most kezdődne igazán, és ami eddig volt, csak egy hatalmas álom lenne és semmi sem történt volna meg. Hmm… Nem is rossz gondolat. Igazából, valamilyen szinten örülnék neki. Mert akkor tudom, hogy hol kellene most rögtön abbahagynom a dolgokat. Ha minden ugyanúgy történik, amint Eric munkatársa leszek, befejezek mindent. Sőt… Drew felbukkanásakor. Ó, bárcsak így történhetne… Akkor lehet nem vesznénk össze sohasem, és az is lehet, hogy Eric barátnője lennék… és aztán boldogan élnénk míg meg nem halunk.

Erre a gondolatra akaratlanul is elmosolyodtam. Azt hiszem, ezt jobb lenne kiverni a fejemből. Még véletlenül sem fog megtörténni semmi ilyesmi. Azok után, ahogy elváltunk… Az is lehet, hogy azonnal elzavar majd, mert egyáltalán nem kíváncsi rám. Azért örülnék neki, ha legalább meghallgatna. Amúgy is nagyon furán reagálta le ő is a dolgokat és valamit ő is eltitkolt, amit nem mondott el. Szeretném, ha ezt is tisztáznánk, mert nem az volt a titka, hogy szeret… hanem valami más.

Pláne, hogy Drewval sem lett semmi letisztázva, így még több a kérdőjel bennem. Nem értem, hogy mi történt vele… Nem tudom szeretnék-e vele is találkozni, de ha összefutunk véletlenül, akkor biztosan beszélek vele. Mert ez így nem volt megoldás, ahogy intézte a dolgokat. Úgy érzem nehéz beszélgetések várnak rám az elkövetkező pár napban. Igen, pár napnál többet nem szeretnék itt tölteni. És nem csak azért, mert vissza kell, hogy menjek Párizsba, hanem mert nem tudnék itt maradni, ahol még a csapból is Eric folyik.

Beültem egy kis étterembe. Rendeltem egy kis svéd húsgolyót, meg egy szelet hercegnőtortát. Legyen a mai nap, ha már itt vagyok, akkor nagyon svéd. Amíg ültem az utcát figyeltem. A vidáman elsétáló embereket, a szomorúan elsétáló embereket és a többieket. Úgy éreztem, hogy mindegyikük érzése egyesült most bennem és menten szét tudnék robbanni. De most mindent lerendezek és rendbe jönnek a dolgok. Valamiért úgy érzem, hogy sikerül majd jó viszonyban elválnunk Erickel. Bár az is lehet, hogy már csak bebeszélem magamnak a dolgokat, annyira szeretném, hogy így legyen.

Meg talán jó lenne tisztázni, hogy pontosan mik is azok az érzések, amik kavarognak bennem. Nem tudok már eldönteni lassan semmit sem. Egyfelől, hiányzik minden, másrészről meg azt kívánom bár meg sem történt volna ez az egész.

Közben elkészült a rendelésem, és lassan nekiálltam falatozni. A reggelim persze a szokásos kakaós kombóm lesz. Nem fogom meghazudtolni a nevem. Kakaós lány… Emlékszem hogy lesokkoltam, mikor először így hívott… Akkor úgy éreztem, hogy enyém a világ. Olyan mérhetetlen örömöt jelentett az az este, hogy azt el sem lehet mondani.

Most pedig… már csak azt kell eldöntenem, hogy mikor vágok bele a dolgok közepébe és indulok el Erichez. Ahogy arra gondoltam, hogy ott fogok állni vele szemben megint, a gyomrom rögtön görcsberándult. Nem most fogok vele először találkozni… és mégis úgy érzem magam, mint ha most találkoznánk először…

Gyorsan legyűrtem a falatokat, fizettem és kiléptem az utcákra. Egyszerűen nem tudtam egyhelyben maradni. Annyira vitt magával a tenni akarás vágya, hogy már nem bírtam ülni és várni, hogy mi lesz végül.

Kimentem egy parkosabb részre és leültem a padra. Folyamatosan azt néztem ahogy az emberek jönnek és mennek. Nem tudom mit vártam ettől, de úgy éreztem, figyelnem kell. Természetesen, a fényképezőgépem a táskámban lapult. Előkaptam és megállás nélkül készítettem a fotókat. Ha nem foglalom le magam, tuti biztos, hogy elhamarkodottan cselekszem és elmegyek Erichez most azonnal és megmondom neki a magamét, mármint a lényeget normálisan és nem kiosztom, de ha beszólogat, akkor még lehet, hogy az is előfordul. Most viszont kell még egy kis idő. Nem szaladhatok oda rögtön. Vagy mégis? Mit csináljak? Itt vagyok… eljöttem újra ideáig és most meg becsinálok lassan a nadrágomba. Mintha most kezdődne minden, de tényleg. Amikor elsőnek idejöttem nem izgultam ennyire, komolyan mondom. Most úgy tűnik, mégis visszatér az a Jenna, akit leírtam nektek az elején. Aki betojik, ha esetleg egy híres ember kerül a közelébe… és ez az egész azért fura, mert Erickel nem ez lesz az első találkám. Erre tessék. Nem tudom miért van rám ilyen hatással… Nem tudom miért érzem azt, hogy kezdek megfutamodni… nem tudom. Nem tudok már lassan semmit sem. Csak azt az egyet, hogy annyira elment az idő, hogy már kezd sötétedni. Összekaptam magam. Pihenésre késztettem a fényképezőmet, és elindultam a kis szállásomra. Nem akartam visszatérni oda, ahol laktam, bár fantasztikus volt az a hely, de úgy éreztem kell egy kis változás, ha már mindenben ezt akarom elérni.

-          Jenna? – hallottam hirtelen egy ismerős hangot, ami a nevemen szólított – Jenna! – már kiabált utánam, így megálltam.

Megfordultam a hang irányába és láttam, ahogy Alex szalad felém. Mikor odaért azonnal magához ölelt. Hirtelen nem tudtam mit reagálni. Annyi idő kiesett mióta utoljára találkoztunk, hogy most ez így fura volt. Nagyon fura. Először nem is tudtam, viszonozzam-e az ölelést, ami lehet, hogy egy hülye gondolat volt, de végül én is magamhoz öleltem.

-          Hát te? Hogy hogy itt vagy? Úgy tudtam hazautaztál. – olyan örömmel nézett rám, hogy nem is értettem.

Annyira hirtelen zúdult a nyakamba, hogy nem is tudtam mit reagáljak.

-          Igen. Úgy is volt. Visszajöttem. – próbáltam úgy mosolyogni, mintha nem a fogamat húznák közben.

-          Hiányzott Stockholm? Mert Stockholmnak hiányoztál ám! – erre elnevettem magam, igen, nagyon jól estek a szavai – És nem csak stockholmnak! Olyan hirtelen eltűntél, hogy még csak el sem tudtunk köszönni egymástól.

-          Igen. Gyorsan… gyorsan kellett döntenem.

-          Hmm… - nézett rám – Gyere, üljünk be egy forró csokira valahova. – intett a fejével és elindultunk a legközelebbi kávézóba.

Útközben nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Valamibe mindig bele akart kezdeni, de végül nem mondott semmit sem. Furcsa volt. Alex pont az a típusú ember volt, aki ha mondani akar valamit, akkor mondja. Nem láttam még olyannak, hogy nem tudta volna, mit is, meg hogyan közöljön a másikkal. Úgy tűnik, valami fontos dologról van szó.

Leültünk egy kis asztalhoz, mikor beértünk egy kis barátságos helyre. Rendelt két forró csokit és felém fordult.

-          Mondd csak, ne kímélj. – szólaltam meg olyan hirtelen, hogy engem is meglepett – Eric megnősült, a barátnője máris terhes, talált helyettem új embert és egyáltalán nem is akar emlékezni már rám, mert most boldog, én pedig csak megkeserítettem az eddigi életét és soha többet nem szeretné hallani a nevemet se, vagy azt, hogy egyáltalán léteztem. Sőt! Már töröltette is a memóriáját egy True Bloodból kiszabadult vámpírral. Végülis, Eric Northman úgyis egy svéd viking vámpír, akár itt is kószálhatna közöttünk. Az pedig, hogy kitöröljön pár emléket nem telik egy percébe sem, úgyhogy simán megoldhatta a dolgot. Viszont az elérhetőségeit szeretném én is megkapni, hogy megismerhessem, aztán elfeledtesse velem egész turnét és mindent ami Svédországban történt.

Mikor befejeztem az utolsó mondatomat zavartam néztem fel Alexre. Eddig a terítőt bámultam és gyűrögettem. Azt most hirtelen elengedtem és gombóc gyűlt a torkomba.

-          Mindent elmondtál, amit szerettél volna? – mosolygott rám.

-          Ne… ne haragudj. Nem tudom mi ütött belém. – könyököltem fel az asztalra és a homlokom került az ujjaim közé – Kész káosz ez az egész.

-          Semmi gond. Jó kis eszmefuttatás volt, de nem, Eric nem nősült meg és nincs se terhes, se terhetlen barátnője. – vigyorgott - Eric Northmant sajnos nem ismerjük, de most, hogy mondod… lehet, hogy nem véletlenül! – olyan fejet vágott, mint egy kisgyerek, aki most jött rá hová dugták a szülei a karácsonyi ajándékokat.

Felnevettem. Alex jó fej volt. Mindig is szerettem vele és Edinnel lógni. Hiányoztak már. És tényleg nem tudom mi ütött belém az előbb. Hogy a francba juthattak eszembe ilyen baromságok egyáltalán? Eric Northman? Vámpírok? Terhes feleség? Na még csak az kéne…

Megkaptuk a forró csokikat majd csendben kavargattuk és szürcsölgettük őket. Leküzdöttem az előtörni készülő könnycseppek áradatát, és mély levegőt véve próbáltam helyre hozni az agymenésemet.

-          Miért jöttél vissza? – tette fel a kérdést újra – Azt hiszem itt ragadtunk le, mielőtt megérkezett Mr. Northman. – támaszkodott az asztalra és közelebb hajolt hozzám.

-          Őszintén?

-          Igen. Mindenképpen.

-          Hát jó… - fújtam ki a levegőt és hátradőltem, már épp kezdtem volna a mondatomat, mikor újra megszólalt:

-          Erickel akarsz beszélni, igaz? – tette fel a mindent eldöntő kérdést és innentől már nem volt visszaút.

-          Igen. – feleltem.

Miért hazudjak? Ezért jöttem. Legfeljebb Eric is értesül róla és lesz ideje felkészülni az érkezésemre és átgondolhatja, hogy mit akar mondani, vagy éppen mit nem. Csak tartanánk már ott, hogy végre mindent elmondtam neki, ő kikísér a házból, bezárja az ajtót, és végre utazhatok Párizsba.

-          Jenna?

-          Tessék?

-          Szeretnéd, hogy elvigyelek hozzá?

-          Hogy mi? Nem… nem. Ezt mindenképp egyedül szeretném megoldani, a magam módján. – úgy éreztem ismét, hogy teljesen szétestem.

Mikor megkérdezte, hogy elvigyen-e, a gyomrom, a szívem, minden mogyorónyira zsugorodott, és éreztem, hogy ki fut a lábam alól a talaj. Túl közel került a cél, és ettől megijedtem. Nem tudom, miért félek ennyire. De tényleg… fogalmam sincs. Talán azért, mert lehet, hogy bunkó lesz velem és azt nem akarom. Az csak még jobban elrontaná a dolgokat.

-          Rendben. A magad tempójában intézkednél, ugye?

-          Igen. – mosolyogtam rá.

-          Tudod mi az egyetlen dolog, amit látok?

-          Na?

-          Az, hogy Ericet is bántja a dolog, ami történt. Miután elmentél, totál kikelt magából. Nem lehetett hozzászólni, mert rögtön robbant.

Ezt a szituációt rögtön láttam magam előtt. Csak tudnám, hogy miért érzi magát ennyire rosszul ő is?

-          Figyelj… Te tudod, hogy mi az a titok, amit Eric mindig el akart nekem mondani, de sose tette?

-          Vártam ezt a kérdést. – mosolyodott el – Igen. Tudom miről volt szó, de nem fogom helyette elmondani.

-          Kár. – húzódott mosolyra az én szám is – De megértem. Én sem mondanám el senkinek a barátom titkát.

-          Hiányoztál ám. Igaz, hogy cívódtatok Erickel, de ennek ellenére is baromi jó volt, amíg velünk utaztál.

-          Ennek örülök. – nevettem el magam, az elém tóduló emlékektől.

-          Háát… a szerelem már csak ilyen.

-          Micsoda?

-          Tudom, hogy ott volt neked az a Drew nevű alak, de valld be, hogy Ericet szereted igazán.

-          Igazából…. Én…

-          Oké. – vigyorgott – Nem is kell többet mondanod. Menj el hozzá és beszéljetek.

Megittuk a kis italunkat, majd elköszöntünk egymástól és Stockholm utcáira lépve azt éreztem, hogy most már tényleg cselekednem kell. Alex kicsit összezavart. Vagyis inkább nagyon… Annyi minden kavarog bennem, hogy ha most rögtön nem tisztázódnak a dolgok, akkor belekergülök. Azt hiszem…

Hát, úgy döntöttem a hátamra veszem a várost és elindulok Erichez. Kicsit messze lakott, de nem akartam semmire sem felszállni. Legalább amíg sétálok, kiszellőztetem a fejemet. Akkor hát, nagy levegő és indulás. Elindultam.

Azt hiszem talán mondanom sem kell, hogy a szívem olyan ütemben vert, hogy azt hittem menten elájulok. Úgy éreztem magam, mint aki a kivégzésére megy. Nem mertem remélni semmit sem, de féltem sok mindentől.

Nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig sétáltam. Fogalmam sincs mikor indultam el és hogy most mennyi az idő, mert annyira cikáznak a gondolataim, hogy egyszerűen minden időérzékemet elveszítettem. Azt sem tudom megszámolni hányszor álltam meg és indultam el visszafelé, de végül csak nem szállt inamba a bátorság és eljutottam Eric házáig. Csak álltam és néztem az utca túloldaláról. Nem régen még tapsikolva szaladtam volna befelé örömömben, most meg… úgy érzem, menten itt esek össze.

Aztán eszembe jutott, mikor kémkedtem. Szó szerint. Amikor a fotózásra beosontam, bemásztam a szellőzőrendszerbe. Vicces ez az egész. Elnevettem magam, hogy mennyi marhaságot képes voltam megtenni Eric miatt. Valahonnan mélyről érkezett egy késztetés, hogy most megint, utoljára csináljak valami őrültséget. Közelebb sétáltam, hogy szétnézzek, vajon mit kövessek el. A kerítés közelében volt egy nagy fa. Ez épp megfelelt arra, hogy azon keresztül bemászhassak az udvarra és megfigyelhessem, mi folyik odabent.

Feltűrtem a nadrágom és a pulóverem szárát, majd felkapaszkodtam a kerítésre, onnan átmásztam a fára és ráhasaltam egy nagyobb ágra. Előkaptam a fényképezőmet, hogy pár képet elsüssek. Jó érzés volt. Kicsit megfeledkeztem arról az egészről, ami már megtörtént, és olyan, mintha visszaugrottunk volna mindennek a legelejére. Mikor még semmi baj nem történt, mikor Eric nem csókolt még meg, mikor még Drew nem bukkant fel… és nem kuszálódott össze semmi.

-          Hát te meg mit csinálsz itt?

Hangzott fel hirtelen a kérdés, egy már jól ismert hangon. Mire hirtelen azt sem tudtam hová kapjak és éreztem, amint kiesik a talaj, jelen esetben az ág alólam és zuhanni kezdek. 

32. Fejezet - Athén

Sziasztok! :)

Ne haragudjatok, hogy ennyit csúsztam, csak totál be voltam táblázva... :)

Köszönöm a véleményeket^^ Remélem most is kapok tőletek, akár hideget, akár meleget :D

Már vége a turnénak. Vége a nyárnak is. Megkezdődött a szeptember. Két hét múlva utazom vissza Párizsba, hogy folytassam a tanulást, addig pedig Athénban rejtőzködöm a frusztrációk elől. Mióta minden kiderült, senkivel sem beszéltem Stockholmból. Persze azért pár utálkozó emailt kaptam egy-két rajongótól, akik kiderítették az címemet. Sokan örültek, hogy leléptem Eric mellől és, őket idézve, nem rontom a levegőt. Mindezt leszámítva pedig, úgy tűnik, hogy senkinek sem hiányzom, vagy lehet, hogy Eric megtiltotta a srácoknak, hogy kommunikáljanak velem. Mind a két eshetőség előfordulhatott. Egyikre se mertem volna igazán fogadni, hogy tuti lenne. Annyi biztos, hogy valamelyik… Drew pedig… azóta sem jelentkezett. Teljesen eltűnt. Nem tudom, hogy ezek után igaz volt-e bármi is amit mondott nekem. Ha az volt a célja, hogy belészeressek, aztán lelépjen és pofára ejtsen, akkor sikerült. Felhívnám, hogy gratuláljak neki a sikereihez, de mikor utoljára kerestem sem volt már kapcsolható a száma, azóta pedig nem is állt szándékomban újra tárcsázni a számjegyeket, amelyek elvileg őt rejtették. Elvileg… mert már semmiben sem vagyok biztos. A blogot, akárki is volt, de megszűntette. Pár napig még kint volt egy bejegyzés, hogy „Rice Angel és bandája lebukott, Eric dühöng, és itt a vége”. Aztán teljesen letörölték. Már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Drew az én oldalamon állt-e egyáltalán. Lehet, hogy az ő keze is benne volt a lebukásomban? Nem tudom mivel győzött meg, hogy ennyire megbízzam benne, de lehet hogy nem kellett volna. Bár most már mindegy nem? Már teljesen mindegy… Azt hiszem ez sosem fog kiderülni.

Becki az egyetlen, aki folyamatosan zaklat. Persze, jó értelemben véve. Állandóan azzal jön, hogy menjek vissza Stockholmba és beszéljek Erickel, hogy „Ezzel te semmi rosszat nem akartál és csak egy ártatlan kis szórakozásnak indult az egész és nem is gondoltad volna, hogy majd ennyi minden történik” stb… stb. Abban igaza van, hogy lehet meg kéne beszélnem Erickel a dolgokat, mert nem tudtam semmit megmagyarázni abban a helyzetben, de nem tudtam volna hogyan is fogjak neki, vagy mivel keressem meg. Tuti, ha felhívom hogy találkozzunk még csak nem is reagálna a hívásomra, vagy kinyomná azt. Néha már rosszul érzem magam amiatt, hogy egy két hívására nem válaszolok Beckinek, de már nem bírom hallgatni az Eric és Stockholm témát, így csak hallgatom, ahogy zenél a telefon és nem tudom rávenni magam hogy felvegyem, mert egyedül szeretnék lenni. A családom is az agyamra megy nagyon sok esetben, így általában lelépek. A várost járom, vagy elmegyek a szomszéd falukba és a tengerparton lébecolok, csak hogy ne legyek otthon. Csak annyi a baj az egésszel, hogy ha nem figyelek is elkezdek Eric dalokat énekelni és azonnal minden emlék újra elém tódul, és hiába voltak szépek és jók, elfog a lelkiismeretfurdalás.

Próbáltam mindent kizárni a fejemből és most is feljöttem az Acropolysra, hogy rajzolgassak egy kicsit. Kihoztam a felszerelésemet és választottam magamnak egy nagyobbacska sziklát, amire leültem és mindent kipakoltam magam köré. Próbáltam egy nyugodtabb pontot keresni, ahol annyira nem nyüzsögnek a kíváncsi külföldiek, de ez egy elég nehéz feladat volt. Elővettem a telefonomat és a fülhallgatómat hozzá, majd hangos zenével kizártam a külvilágot és nekiálltam a táj megörökítésének a papíron.

Ha szól a zene és rajzolhatok, megszűnik a külvilág. Olyankor nem is érdekel senki és semmi más. Kiürül az agyam. Lehet, hogy talán ezért is rajzolok ennyire nagyon sokat mostanában. A mély rajzolásból csak az zökkentett ki, hogy egy vízcsepp landolt a papíron. Majd még egy, és még egy és egyre több és több. Villámsebességgel összepakoltam a cuccomat és már szaladtam is lefelé a városba, vagy legalább egy száraz zugot találni. Végül eljutottam arra a pontra, hogy már nem érdekelt az eső és hazáig szaladtam, a rajztáblámat a fejem fölé tartva.

Ahogy beértem a házba, azonnal a szobámba indultam. Becsuktam magam után az ajtót és lehajigáltam mindent, ami vizes. A papírokat kiraktam száradni, a ruháim a fürdő padlóján kötöttek ki, elöljárójában egy forró zuhanynak. Miután végeztem csak besétáltam a szobámba. Megálltam az ajtóban és körbenéztem. Kész felfordulás volt az egész. Felemeltem a mappámat, hogy a helyére teszem, de csak az egyik fülét sikerült megfogni, így szétnyílt, mert hát össze se kötöttem, és azt az egyet értem el, hogy mindenfelé szóródtak a rajzaim belőle. Szuper. Az eső eléggé lehangoló tud lenni és ilyenkor még ráadásul szerencsétlenkedem is. Letérdeltem, hogy összeszedjem azokat, de esélyem sem volt rá, hogy nekikezdjek, mert kopogtak az ajtómon. Reagálnom sem kellett, mert a jövevény önállósította magát.

-          Halihó! – lépett be a nővérem a szobába – Az eső beűzött a börtönödbe, mi? – nevetett, majd átlépdelt mellettem és leült az ágyamra.

Börtön? Talán a legtalálóbb kifejezés a szobámra és az elmúlt időszakra, ahogyan itt éltem. Valahogy nem találom a helyem, mióta itt vagyok újra. Mintha valami hiányozna, vagy elveszett volna belőlem.

-          Igen. – ültem le a földre a rajzok közé.

-          Ennyire rossz itthon? – vigyorgott még mindig.

-          Nem mondom, hogy rossz. Csak nem szeretem, ha folyamatosan nyaggatnak. Hiányzik az önállóságom.

-          Hát azt megértem… - dőlt hátra és maga elé révedve mosolygott.

Sokáig csendben marad. Feltűnően sokáig. Ha valaki csendben marad, általában nem tartjuk furának, de mivel Elinor szokása, hogy folyamatosan beszél, na nála aztán nagyon is fura, ha befogja a száját.

-          Mi van veled? – kérdeztem gyanakodva.

Észre sem vette, hogy hozzábeszélek, így rögtön rájöttem, hogy mi is a helyzet. Lassan fölkeltem a papírok közül és odalépdeltem hozzá. Láttam, hogy nem ebben a világban jár. Elmosolyodtam és odahajoltam fölé. Egy ideig csak néztem, hátha reagál valamit, de semmi. Mint ha ott sem lennék. Végül feltettem a kérdést, amire ha választ kapok, akkor jól sejtettem mindent.

-          Hogy hívják?

-          Drake. – mondta bódultan, mire felnevettem – Mi van? – nézett rám, és ekkor már visszatért közénk.

-          Látom ez a… - mutattam rá - Drake, teljesen elvarázsolt.

-          Kicsoda? Nem tudom miről beszélsz. – rázta meg a fejét zavartan.

-          Na jó! – pattantam mellé és hozzávágtam a kispárnámat – Nekem aztán ne hazudj! – mondtam, mire elnevette magát.

-          Jó...jó. Drake… most találkozgatunk. És igen… ezért jártam el ilyen sokat mostanában. – válaszolt a kérdésemre, még mielőtt feltehettem volna – Ma már a ház előtt álltunk, mikor elkezdett szakadni az eső, és képzeld… megcsókolt! Mint a filmekben! – vigyorgott még mindig, mint a tejbetök – Elég nyálas ugye? – vágott egy grimaszt.

-          Igen. – nevettem és bólogattam egyszerre, mire belőle is kitört a nevetés.

Jó volt, így vele együtt. Emlékeztetett a régi időkre, amikor még minden jó volt, majd amikor beütött a baj és minden elromlott. Ő akkor is mindig bejött hozzám, ha itthon volt és felvidított. A nővérem nagyon vicces tud lenni, főleg akkor, ha szerelmes és ilyenkor nekem is mindig jobb kedvem lesz tőle. Örültem neki, hogy boldog és remélem, hogy ez a szerelem most tartós is lesz.

-          Na és te hogy állsz a fiúkkal? – lökött meg a vállával.

-          Tudod, hogy nincs senki. – azt viszont nem szerettem, ha erre a témára került sor.

-          Pedig lehetne. – nézett rám – Idióták ezek a pasik! Klassz csaj vagy! – karolta át a vállam, majd megszorított és felállt.

Még visszanézett, rám kacsintott, majd nevetgélve elsétált, így újra egyedül maradtam a szobámban. Próbáltam visszazökkenni minden emlékből, ami újra előfurakodott. Körbenéztem a szobámban és a régi emléktárgyaimat nézegettem, így gyorsan sikerült is elterelni a gondolataimat. Végül a földön heverő rajzoknál kötöttem ki. Felálltam az ágyról és visszatérdeltem melléjük a földre. Előkerült nagyon sok munkám, amire már nem is emlékeztem. Régi portrék, tájképek, delfines festmények és végül a kezembe akadt Eric. Már el is felejtettem, hogy róla is készítettem rajzokat. Még egy olyan is volt, amit azért csináltam, hogy majd nekiadom, ha egyszer találkozom vele, de mivel feledésbe merült a mű, így az egész átadás program is elmaradt.

Összefogtam egy stócba az összes rajzot és elraktam őket a mappámba, majd azt is a helyére csúsztattam. Kezdődhet az unatkozás!

Feküdtem az ágyon és vártam, hogy teljen az idő. Lehet, hogy már most vissza kellene utaznom Párizsba? Lehet, hogy kéne… Lehet… Nem tudom. Már semmit sem tudok…

Ágyon fekvés. Még mindig. A lábfejemet az óra ütemére mozgatom. Ez már tényleg a szenvedés vége. Annyi minden kattog a fejemben, hogy már lassan kezdek megkattanni. Az az érzésem, hogy tényleg beszélnem kellene Erickel, de félek, ha odamegyek, elzavar és ennyivel elintézi.

Döntöttem.

Visszamegyek…

De nem Stockholmba… egyelőre nem. Párizsba utazom már holnap. Neki is kezdtem összecsomagolni. Sikerült elég nagy zajjal csinálnom mindezt, így elkerülhetetlen volt, hogy valamelyik családtagom majd besétál és megkérdezi mit csinálok. Apa bejött rám nézett, majd elmosolyodott és annyit mondott, hogy jó utat, aztán kiment. Nem is számítottam tőle másra. Igazából az sem érdekelte volna, ha világgá megyek, csak érezzem jól magam és vigyázzak a testi épségemre. Szerette volna, ha megvalósítom az álmaimat. Nem tudom emlékeztek-e, de mikor bejelentettem, hogy Stockholmban vagyok, ő azzal hívott, hogy vigyek neki ajándékot. Apa. Bolondos, de így szeretem. Nagyon szeretem. Félre ne értsétek. Anyát is nagyon szeretem, csak vele kicsit zavaros a kapcsolatunk egy jó pár éve. Nehéz időszak volt az egész családnak. Mindenkit nagyon megviselt, de anya kezelte a legrosszabb módon. Minden rajtam csattant. Állandóan velem kiabált, én voltam a hibás, azért ami történt, pedig nem tehettem semmiről sem.

Elinor elköltözött, kollégista lett. A bátyám is egy másik városban járt egyetemre. Egyedül maradtam itthon tizenkét évesen. Tizenegy. Bocsánat... még nem volt a születésnapom, csak készültünk rá, mikor megkaptuk a hírt. A mai napig előttem van a kép. Apával a nappaliban vagdostunk meg hajtogattunk valami papírfigurákat, anya pedig a konyhában sütkérezett. Nagyokat nevettünk, mert valamit mindig elrontott apa és sose értette hogy állnak a figurák. Anya pedig énekelt, és nem volt az erőssége az éneklés. De senkit sem zavart, mert nem az volt a lényeg. Sose felejtem el mennyire boldogok voltunk akkor. Hiába nem voltak itthon a többiek, jó helyen voltak, abba az iskolába járhattak, amelyikbe szerettek volna és nem számított, hogy hova kell menniük emiatt. Így mindenki örült, mert ők örültek. Anya szólt, hogy kész a vacsora, mikor csengettek. Apával versenyeztünk a konyhába, miközben az ajtót nyitni siető anyát majdnem fellöktük. Nem is foglalkoztunk vele, hogy mi történik körülöttünk, mindaddig, amíg anya kétségbeesett kiáltásai be nem szűrődtek az előszobából. Azonnal felpattantunk és ott termettünk az ajtóban. Apa odasietett anyához, akivel szemben két rendőr állt. Én az ajtóban álltam és onnan figyeltem.  Hallottam amint a rendőr apának újra elmondja: „ Sajnálattal kell közölnöm önökkel, hogy a fiúk, ma délután autóbalesetet szenvedett. A sérülései olyan súlyosak voltak, hogy a kórházba szállítás ideje alatt, elhunyt a mentőhelikopterben. Őszinte részvétem. „

Minden egyes szava a mai napig úgy cseng a fülemben, mintha ott hallanám, abba a pillanatban. „…elhunyt a mentőhelikopterben…” „Sajnálattal kell közölnöm…” „Őszinte részvétem.” Anya összeomlott abban a pillanatban, hogy kimondták, hogy meghalt a bátyám. Apa attól a naptól kezdve csak próbált mosolyogni, de látszott, hogy nem az igazi. Általában csak ült a nappaliban, és bámult maga elé. Elinor hazajött, de azt mondta, hogy a temetés után visszamegy, mert könnyebb lesz feldolgoznia a történteket, ha azt csinálhatja amit akar. Anya pedig… Rajtam töltötte ki a fájdalmát.

A születésnapomra jött haza Toby, hogy meglepjen. Erről a csomag adott bizonyságot, amit a roncsok között találtak. A tartalma pedig csak még inkább meggyőzött mindenkit, mert képzőművészetről, festőkről, szobrászokról szóló könyveket tartalmazott.

Innentől kezdve, anya úgy nézett rám, mintha a legnagyobb átok lennék ebben a családban. Folyamatosan üvöltött velem, vagy éppen levegőnek nézett. Ha nincs Elinor, apa és Becki, akkor talán sosem heverem ki azt az időszakot. Teljesen persze még most sem vagyok túl rajta. Anyával azóta is elég fura a kapcsolatunk és azt hiszem már soha nem is lesz olyan, mint előtte. Igen, ezért viselkedik sokszor annyira furán…

Nagyon hosszú időbe telt, mire anya megint normálisabban kezdett viselkedni velem. De azt hiszem, még a mai napig engem hibáztat az akkor történtekért.

Szörnyű emlékek ezek, amiket ha nem muszáj, inkább nem húzok elő az elmém legmélyebb zugaiból, de néha lehetetlen elkerülni őket. Most már tudjátok mi történt velem. Hogy miért hatott rám úgy az egész Eric mizéria. Nem tettem semmit akkor sem és most sem és velem kiabáltak. Akaratlanul is előhúzta azokat az érzéseket belőlem Eric kiabálása. Ezt egyszerűen nem lehet elkerülni. Azért kerestem annyira a miérteket. Azért akartam annyira tudni, hogy mi történt, mert nem bírtam volna elviselni, hogy ha megint megtörténik, ami akkor. Nem akartam, hogy Erickel is olyan legyen a kapcsolatunk, mint anyával. Bár már lehet, hogy mindegy. Lehet, hogy már semmin sem tudnék változtatni, ha akarnék se.

Most már, hogy mindent tudtok. Azt hiszem lassan ideje pontot tenni a mondat végére és mindent rendbe tenni és elintézni. El fogok menni Erickhez és beszélek vele, de kell még egy kicsike idő. Még talán túl korai lenne most rögtön nekiindulni. De Párizs már vár.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, de már mindent összepakoltam közben. Fura lény az ember. Főleg, mikor ilyeneket csinál. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire tudok összpontosítani két helyre egyszerre.

Behúztam a bőröndömön a cipzárat, majd úgy döntöttem keresek valami ennivalót. Lementem a konyhába és készítettem egy szendvicset. Mindent raktam bele kábé amit a hűtőben találtam, majd az asztalhoz ültem és az otthagyott laptopomat bekapcsoltam, miközben falatozni kezdtem. A kezdőoldalon híreket dobott ki a böngészőm, de semmi érdekeset nem találtam. Különböző pontok alatt, különböző országokból voltak felsorakoztatva a történtek és vártam, hátha majd esetleg belebotlom a Saade névbe, de semmi.

Becki üzenet: Hejhóóóóó! Mi a helyzet? Úton vagy már Mr. Mostmárkevésbétökélyhez?

Én: Szia Becki. J Nem, még nem…

Becki üzenete: Még nem? Azaz?

Én: Igen. El fogok menni. Legalább is most úgy érzem, hogy el kell majd mennem oda.

Becki üzenete: Helyes! Nagyon is jól teszed ám! :D Amúgy figyi… Eric szerelmes beléd.

Az első reakcióm az üzenet láttán egy hangos „Mi van?” volt és szerintem ha valaki látta volna az arckifejezésemet tuti jót röhög rajtam.

Én: Ez most egy kérdés?

Becki üzenete: Nem. Ez egy nagyon nagy kijelentés.

Én: Ezt meg mégis miből gondolod?

Becki üzenete: Olvastál már új cikkeket?

Én: Nem, még nem. Most jöttem fel, de mindjárt szétnézek akkor.

Leraktam a chat ablakot az útból, majd visszatértem a hírekhez. Ott nem találtam semmit, így beírtam Eric nevét a keresőbe. Azonnal kidobott egy cikket, ami már csak a cím alapján is biztosan arról szólt, amit Becki emlegetett. Mit ne mondjak, elég új és keresett cikk lehet, ha rögtön ezt adja ki.

Eric Saade szerelmes?

Ki lehet az a titokzatos hölgy, aki elrabolta az énekesünk szívét? Az utóbbi időben sokan látták szomorúan sétálgatni a belvárosban. Kicsit mintha eltűnt volna az a szikra, ami Ericet éltette és vidámmá tette.

Úgy tudjuk, hogy a csapatából hirtelen távozott Jenna Diélia. Az okokat senki sem tudja. Miért történt minden annyira hirtelen? Lehet, hogy a két fiatal titkon szerelmes viszonyt folytatott egymással? Az igazságot már csak ők tudhatják. Mi csak sejtjük, hogy valamit nem mondtak el nekünk, de mivel elég sokszor látták őket a rajongók félreérthetetlen szituációkban, talán az a legjobb, ha kijelentjük: VOLT közöttük valami! Még ha esetleg tagadnák is.

Szerkesztőink fülét az is megütötte, hogy mióta Jenna távozott a csapatból, Eric az újabb dalait, egy bizonyos fontos személynek ajánlja. Ilyen dalok többek között a Forgive me, a Till I break és a Stay, ami nagyon sokaknak könnyeket csalt a szemébe.

Ezek után, mi ez, ha nem egy titkos szerelem? Mi van, mi volt Jenna és Eric között? Mi történt, hogy ilyen hirtelen váltak el az útjaik? A dalok, Eric viselkedése… és minden túlságosan fura, hogy ne legyen a háttérben valami szokatlan. Valami új! Valami érdekes!

Tudjuk, hogy Jennának volt egy barátja, míg a Saade Teammel turnéztak. Ebből adódóan csak bonyolódik a történet. Lehet, hogy valaki bekavart a dolgokba? Egy szerelmi háromszöggel állunk szemben?

Mindenesetre ez egy elég kusza háromszög, az már biztos! Ericnek pedig szurkolunk, hogy minél hamarabb túl legyen a szerelmi bánatán!

Becki üzenete: Egyet értek a cikkel abban, hogy Eric szerelmes beléd…

Én: Tudom.

Becki üzenete: Most azt tudod, hogy egyet értek vele, vagy azt, hogy szerelmes beléd?

Én: Azt, hogy szerelmes belém.

Becki üzenete: Micsoda? :O O.o Ezt szeretném, ha bővebben kifejtenéd a jó öreg Becki néninek.

Én: Tudom, hogy szerelmes belém… vagy hogy az volt. Már régen megmondta nekem. Egy rakás szarnak érzem magam az egész miatt. Még az első koncert utáni bulin történt. Félrehívott, hogy beszélni akar velem. Azt mondta, hogy kezd belém szeretni és fél, hogy én ezt nem fogom viszonozni felé és hogy teljesen megőrjítem. Aznap este csókolt meg először. Azt mondta megpróbál kiverni a fejéből, de nem ígér semmit, mert már most nem bírja ha a közelemben van. Én vagyok a hibás mindenért, érted? Én csesztem el mindent… Miattam lett olyan amilyen ez az egész! Nem is találok megfelelő kifejezést arra, hogy mi vagyok…

Becki üzenete: Bmeg! Ezt eddig miért nem mondtad el nekem? :O De durva! :O És persze, mikor mondtam, hogy Mr. Tökély szerelmes beléd, te mindig lehurrogtál! -.- De ne hibáztasd magad, oké?! Nem tehetsz róla, hogy beléd szeretett! Nem kérted rá! Erről senki sem tehet… Drewról van valami infód?

Én: Nincs…

Becki üzenete: Na őt viszont jól megtanítanám a leckére! Hogy a francba tűnhet csak így el? Lehet, hogy a szüleivel kellene beszélgetnem, hogy gratuláljak nekik, ahhoz, hogy ilyen fiút neveltek -.-’

Én: Ugyan. J Hagyd J

Becki üzenete: Ajj Jenna! Ne hagyd magad, jó? Kezdek aggódni érted. Féltelek.

Én: Nem kell féltened! Mindent kitaláltam már, hogy hogyan lesz. Megoldom a dolgokat, nyugi! J

Becki üzenete: Biztos?

Én: Teljesen! J  

Ez tényleg így volt. Míg elolvastam a cikket és Beckivel beszélgettem rájöttem, hogy ez az egész tényleg nem maradhat annyiban. Muszáj Erickel beszélnem. Ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor egész életemben bánni fogok mindent. Csak azt szeretném tudni, hogy ki lehetett aki az egészet elrontotta nekem. Annyira dühít, hogy még csak sejtésem sincs ki lehetett!!! De ha kiderítem, az biztos, hogy nem állok jót magamért!

Becki üzenet: Itt vagy még?

Én: Igen… csak gondolkodtam…

Becki üzenete: A rossz emlékek?

Én: Azok is… meg a bloggal történtek. Nem értem, hogy miért mindig én kapom a sok...

Becki üzenete: Szart? Mondd csak ki… Engem nem zavar…  Tudod, ezt én se értettem soha. Tuti, hogy majd aki nektek bekavart se bukik le és nem kap semmit. Te meg megszívtad az egészet… mint anno. Sose értettem, hogy miért mindig azok kapják a rosszat, akik nem érdemelnék meg. És mondhatnak bármit, mert téged se hallgatott meg Eric, az nem számít és úgyse úgy van.

Én: Sajnos…

Becki üzenete: De ne aggódj! Előbb utóbb úgy lesz, mint a mesékben! A jó elnyeri méltó jutalmát! :D

Én: Úgy legyen! J

Becki üzenete: Te amilyen mázlis vagy, a végén tényleg Mrs. Tökély leszel! Figyeld meg!

Én: Jól van Becki! :D xD

Már nevettem. Rögtön visszazökkentett a rosszból és jókedvre derített. Még egy pár szót váltottunk, aztán elköszöntem. Azt hiszem ideje aludni, reggel pedig nekivágok az útnak.

Még felléptem a légitársaság oldalára. Mázli, hogy még utolsó pillanatban is lehet jegyeket vásárolni. A választható úti célnál egy időre megálltam és elgondolkodtam. Párizs? Stockholm? Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy vagy most, vagy soha. Holnap irány Stockholm. Újra. 

31. Fejezet - Echo

Sziasztok! :D

Meghoztam az újabb részt! :D

Remélem tetszeni fog nektek ^^ Köszönöm a véleményeket ^^ Mint ahogy mindig, most is várom őket kíváncsian. :) Jó olvasást! ;)

Visszasétáltunk a szállóba és már alig vártam, hogy a zsebemben lapuló levelet elolvashassam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, mi lapulhat a levélbe. Mást az sem érdekelne, ha bombáznának körülötte, ha mellette lehet Eric Saade. Csak az a baj, hogy ez a levél elronthatja az egész kapcsolatomat Mr. Tökéletesmosollyal.

Valaki kiderítette, hogy mi a helyzet a bloggal? Ha ez tényleg így van, akkor itt az ideje befejeznem az egészet. Ha pedig Eric is megtudja, csak abban reménykedhetek, hogy nem fog megutálni és poénosan fogja majd fel az egészet. Bár ahogy mostanában állunk, nem tudom mire számítsak.

-          Figyelj. – állított meg a szobaajtóknál.

-          Igen?

Néztem rá, de nem mondott semmit. Olyan tekintettel bámult rám, hogy azt éreztem menten sírva fakadok. De nem értettem, hogy ez miért volt. Olyan volt, mint egy bűnbánó kiskutya. Végül csak átölelt és magához szorított. Naná, hogy a pulzusom azonnal az egekbe ugrott. Hiába bánik velem úgy néha, ahogy, akkor is szeretem őt. Aztán megszólalt és teljesen elvesztem.

-          Akármi is lesz velünk, tudd, hogy szeretlek. – súgta a fülembe, majd hátrébb lépett, a szemembe nézett és jó éjszakát kívánt.

Elvonultunk a szobáinkba. Ismét úgy éreztem, hogy mellkason vágtak és egy hatalmas űr tátong bennem. Az ajtónak támaszkodva álltam, majd végül a földre csúsztam. Kicsit már éreztem magamon, hogy elnehezedtek a testrészeim a fáradtságtól, de próbáltam nem foglalkozni vele. Ugyanis eszembe jutott a levél. Azonnal előkaptam a zsebemből és már fel is téptem.

„Hello Angel! :D

Úgy gondoltam itt az ideje, hogy felvegyem veled a kapcsolatot. Bár tudom, hogy nem szeretted volna, ha bárki is rájön a kis titkodra, de nem sikerült teljesen elbújnod. Én ugyanis mindent tudok! Rólad is lehetne indítani egy blogot, és még a végén elő is fordulhat, hogy ezt megteszem… Drew… Eric, meg a kis játszadozásaid a fiúkkal. Ejnye-bejnye. Talán jobb lenne befejezni ezt az egészet nem? Azt veszem észre, hogy miattad Eric is szenved, te is szenvedsz, Drew meg csak szimplán vak és hülye!!! Idefigyelj! Ha nem fejezed be ezt az egészet, akkor lehet… Hmm… Nem csak lehet, hanem BIZTOS, hogy Eric és a csapata kezébe kerül egy olyan levél, amiben nem lesz köszönet Minden megfognak tudni arról, hogy miként furakodtál közéjük és mi a helyzet a bloggal, kedves RiceAngel!!! Úgyhogy jobban teszed, ha bezárod a blogodat, vagy eláshatod magad! ”

Még vagy háromszor átolvastam a levelet, mire felfogtam, hogy tényleg mit tartalmaz. Összegyűrtem és elhajítottam a levelet. Még ez is. Fantasztikus! Kínomban már felnevettem. Annyira elveszettnek éreztem magam, mint még soha. De rájöttem, hogy ez nem megoldás semmire sem.

Feltápászkodtam és szinte szaladtam a gépemért. Bekapcsoltam és azt hittem sose áll fel a rendszer, hogy használhassam. Folyamatosan azt hajtogattam, hogy „Kapcsolj már be, kapcsolj már be” mintha ettől majd gyorsabb lenne a dolog.  Pedig sajnos nem. Közben észrevettem, hogy a telefonomat az ágyon felejtettem. Megvizsgáltam történt-e valami, és nagy meglepetésemre rengeteg nem fogadott hívás és sms várt rám, Drewtól. Az üzenetek tartalma az volt, hogy „Beszélnünk kell!”. Néha egy két „Merre jársz?” „Ne haragudj.” is befurakodott a szövegbe, de a lényeg ugyanaz marad. Úgy voltam vele, hogy ha majd elintéztem a blogot, akkor beszélek vele. Most épp eléggé ideges vagyok és lehet, hogy nem mondanék szépeket azok után, hogy mostanában nem is jelentkezett. Pedig elvileg szeret, és ráadásul egy párt is alkotunk. Elvileg… de már semmiben sem vagyok biztos.

Persze, ahogy számítottam rá, emailekkel is bombázott. Lehet, hogy tényleg fontos a dolog. Úgy döntöttem megnyitok egy üzenetet. Azt hittem, majd ebben is a sürgősen beszélnünk kell szöveg lesz, de nem. Vagyis ugyanazt sugallta, de nem szó szerint erre kért.

„Jenna!

Kérlek válaszolj! Kaptam egy levelet, amiben megfenyegettek azzal, hogy mindennel kitálalnak Eric felé. Tudom, hogy mennyire nem akarod elrontani vele a kapcsolatodat és, hogy ez neked mennyire fontos. Próbáltam eltűntetni legalább a blogot, hogy ne az engedélyed nélkül töröljem,csak láthatatlanná váljon,  de valaki belenyúlt és nem lehet csinálni vele semmit sem. Nem tudom mi történt. Kérlek reagálj!”

Az a vicces, hogy olyan az egész, mintha legalább az FBI vagy a CIA jött volna rá, hogy miket csinálunk a hátuk mögött, vagy hogy feltörtük a rendszerüket, de Drew jól látja, tényleg fontos ez nekem. Minek is kellett egyáltalán belekezdenem az egészbe? Hogy lehettem ekkora idióta? De a fene se gondolta, hogy majd Eric mellé kerülök!!! És… ha nem kezdem el, akkor nem jutok el odáig, ahol most vagyok. Akkor sosem ismerem meg Ericet. Sem a többieket.

Bejelentkeztem a blogra és szerettem volna leellenőrizni, hogy tényleg igaz-e amit Drew mondott, hogy nem lehet semmit sem kezelni a blogon. Próbáltam szerkeszteni, vagy bármi, de nem tudtam. Csak a profilomhoz tudtam hozzányúlni semmi máshoz. Azt hiszem, most itt a vége. De hogyan töröljem a blogot, ha egyszer ezt csinálták vele? Ezek szerint, valaki mindenképpen azt akarja, hogy lebukjam. Valaki nagyon el akar tűntetni Eric közeléből. Aki eléggé úgy tűnik, hogy mindenképpen megkapja azt a levelet, ha csak meg nem akadályozom, hogy esetleg elolvassa. Valamit tennem kell.

Csörögni kezdett a telefonom. Drew hívott.

-          Szia. – fogadtam a hívást – Miből gondoltad, hogy egyáltalán ébren vagyok? Mit akarsz ilyen későn?

-          Szia. Figyelj. Nagyon sajnálom ezt az egészet, és hogy nem tudtam megakadályozni, hogy baj legyen.

-          Drew. Mi a baj? Miről beszélsz? Azért a …

-          Engedj be. – vágott közbe.

-          Micsoda? Hol vagy?

Hallottam, hogy kopognak az ablakon. Odaszaladtam az erkélyajtóhoz és beengedtem. Sosem tudtam elképzelni, hogyan képes arra, hogy egy két helyre bejusson, vagy felmásszon.

-          Hogy kerülsz te ide?

-          Jenna. Aggódtam érted. – ölelt magához.

-          De mi történt?

-          Hallottam egy balesetről a hegyekben, de aztán láttam, hogy mi történt, mert írtál a blogra, utána jött ez a levél. Én annyira sajnálom.

-          Drew. Figyelj. Nem kell ennyire aggódni. Majd… valahogy megoldom.

-          De én rontottam el mindent. Tudom, hogy mennyire aggasztanak a dolgok mostanában és most ez is a nyakadba zuhan… és… szerettelek volna megóvni ettől.

-          Hé, nyugi. – simítottam meg az arcát.

Annyira aranyos volt, hogy ennyire aggódott értem, hogy nem tudtam rá haragudni és egy pillanatra el is felejtettem, hogy sokáig eltűnt és még csak életjelet sem adott magáról. Jól esett, hogy ennyire foglalkoztatja, mi van velem. De… eddig nem úgy tűnt, hogy tényleg így van! Most mi történt hirtelen?

-          Apropó… merre jártál? Miért nem válaszoltál a hívásaimra?

-          Én csak… nem akartam… zűrt… Tudom, hogy Eric nem csíp.

-          De akkor is felelhettél volna. És akkor legalább tudom, hogy mi van. Ezt elmondhattad volna nekem.

-          Sajnálom. De most mennem kell. Igyekszem valamit tenni a levél megérkezése ellen. – mondta, meg megcsókolt, még rám nézett, megsimította az arcomat és kiment az erkélyajtón.

Annyira fura volt. Az egész szituáció, ahogy rám nézett, és ahogyan beszélt… Mintha… mintha elbúcsúzott volna. De nem, azt nem teheti velem! Kiszaladtam utána, de már sehol sem volt.

Már végképp nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy hogy mi történik körülöttem. Teljesen össze voltam zavarodva. Eldőltem az ágyon, de akármennyire is fáradt voltam, nem tudtam elaludni. Egész éjszaka forgolódtam. Ennek köszönhetően reggel úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Csak arra eszméltem fel, hogy valaki kopog az ajtómon. Meg sem kellett szólalnom, Becki már be is lépett a szobába.

-          Jóóóó reeeeeeegggeeeeelt!!! – kiáltotta és már be is vetődött mellém az ágyba – Héhahó! Ébresztő! Ma koncert van!

-          Tudom. – dörmögtem a párnámba arccal.

-          Hékás. Mi van veled? Gyerünk! Ki az ágyból! – fogta meg a lábam és elkezdett lehúzni az ágyról.

-          Hagyj már.

-          Ne morogj már! – csípett bele a lábamba.

-          Hééé! – fordultam meg hirtelen, amire nem számított és elesett.

Nevetni kezdett és eldőlt a takarón, amit már lehúzott rólam.

-          Bolond vagy Becki.

-          De így szeretnek az emberek. – rántotta meg a vállát és felállt a földről – Na gyere!

-          Mindjárt megyek, csak letusolok. Addig kérsz nekem egy bazi nagy adag kávét odalent?

-          Naná! – mondta és már el is tűnt az ajtó mögött.

Hanyatt dőltem az ágyon ismét. Fújtam egy nagyot, majd legurultam a földre és kimásztam a fürdőbe. Annyira nem volt kedvem semmihez sem, hogy legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba és nem reagáltam volna senkinek semmire, és nem csináltam volna egész nap semmit. De nem tehettem meg. Felelősséggel tartoztam Eric és a csapat felé a koncert miatt, valamint figyelnem kellett, hogy kap-e levelet, amit nem hagyhatok, hogy elolvasson.

A zuhany kicsit magamhoz térített, felöltöztem, kicsit rendbe szedtem magam és már mentem is le a többiekhez reggelizni, felkészülten arra, hogy minden rezdülésre figyelnem kell, ha nem akarok lebukni. Már mindenki odalent volt. Eric is hasonlóan nyúzottnak tűnt, mint én. Ő is egy hatalmas bögre kávéval ült és egy termoszbögrébe is oda volt mellé készítve a további adag, ahogy Becki előtt ott állt hasonlóképpen az enyém is.

     -     Ti mit csináltatok az éjjel? – súgta oda Becki, amint leültem mellé, miközben elém tolta a kávét.

     -     Semmit.

     -     És majd szerinted ezt el is hiszem.

Megrántottam a vállam és beleszürcsöltem a kávémba. Becki azt hisz, amit csak akar. Úgysem tudom meggyőzni. Csendben ettünk. Szokatlanul csendben. Bíztam benne, hogy ez nem annak a jele, hogy Eric már mindent tud és majd kaja után elkap, hogy beszélni akar velem. De szerencsém volt. Mihelyst végeztünk elindultunk az arénába, ahol a koncert lesz. Ahogy az lenni szokott mindenki a maga dolgát végezte. Becki valamerre ténfergett, de most ezt nem is bántam. Amíg előkészítettem a holmikat, alaposan szétnéztem, nincs-e véletlenül egy elhagyott levél, ami Ericnek szól és kitálal mindenről. Nem volt sehol semmi. Szerencsére. Így nyugodtan sétálhattam ki a többiekhez. Ericék épp a dalokat próbálták.

Beültem a nézőtérre. Mr. Tökély szinte rögtön kiszúrta, hogy ott vagyok. Ejtett felém egy mosolyt, majd fel is csendültek az Echo kezdődallamai. Az volt a legzavaróbb az egészben, hogy elkezdett énekelni és le sem vette rólam a szemét.

-          We always do this, It's like a bad trick, It may look cool but it burns ,We are like magnets, Gravity like planets, Somehow we always return, Oh then we bounced right back, Tried to break it off, But just like that we keep being blind, so, We can't escape, We'll be coming back like an echo, echo…I don't wanna go, I don't wanna stay, We're going up and down, We're going round and round, Been here before, It's always the same, We're going to break up and then, Kiss and make up again, We are like an echo, echo, echo, Returning like an echo, echo, echo, A never ending echo, echo, echo, We are like an echo, echo, echo…

Az első refrén után kisiettem a folyosóra. Tudtam a szöveget kívülről és nem akartam tovább hallgatni. Ez a dal nem is szólhatna ennél jobban rólunk. Eric ezzel most nagyon betalált. A fejemet fogva támaszkodtam a falnak. Nevetni kezdtem. Már én magam sem tudom kontrollálni az érzelmi kitöréseimet.

-          Hé, csajszi. Mi a baj? – lépdelt felém Tomas.

-          Hosszú történet. – mosolyogtam, vagy legalább is megpróbáltam.

-          Eric csinált megint valami kalamajkát?

-          Nem. Most nem. Csak pihennem kéne. Úgyhogy este azt hiszem, korán elköszönök majd.

-          Rendben van. – megsimította a vállamat és tovább is állt.

Egész nap mindenfelé árgus szemekkel figyeltem, hogy hátha felbukkan valaki, aki fura, vagy bármilyen levél, de semmit nem találtam. Drew pedig nem jelentkezett. Próbáltam elérni, de ráadásképpen még ki is volt kapcsolva. Azt hiszem tényleg lelépett. Olyan hirtelen és váratlanul jött, mint egy gyors nyári zápor, és úgy is tűnt most el. Azért remélem, hogy nem teljesen. Bízom benne, hogy ez csak az én agyszüleményem és még felbukkan.

A délutánt a városban töltöttük. Megebédeltünk valami étteremben, majd felmentünk a Gellért-hegyre, megnéztük a Citadellát, a Halászbástyát és a Mátyás templomot. Persze volt amit már csak kívülről láttunk, vagy gyorsan átsétáltunk rajta, hogy ne fussunk ki az időből, de még így is minden csodálatos volt és próbáltam is élvezni, csak sajnos nehezen ment, mert folyamatosan a levélen, Drewn és a lebukás lehetőségén jártak a gondolataim.

A koncert úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság lenne. Pedig most sem történt semmi gubanc és minden olyan simán ment, mint máskor. Ültem hátul és a kávémat kortyolgattam. Rosszabb voltam már, mint egy öreg nyomozó. Azt hiszem, kezdek bekattanni lassan most már, de tényleg. A srácok, ahogy azt gondoltam, szerettek volna még valahova elmenni bulizni egy kicsit, de nekem perpillanat nem volt hozzá semmi hangulatom. Bár tény és való, hogy az lett volna a legjobb megoldás, ha velük megyek, mert aki mindent tud, kihasználhatja az alkalmat és beszélhet Erickel. Nehéz döntés.

Elindultam az öltözők felé. Eric pedig épp egy sporttáskával jött kifelé, azzal, amiben a legfontosabb cuccait szokta koncert után elvinni.

-          Jössz vissza szállodába? – kérdezte, mikor észrevette, hogy felé tartok.

-          Igen. – feleltem – Te nem mész a srácokkal?

-          Nem, eléggé elfáradtam és nincs hangulatom hozzá.

-          Akkor kezet foghatunk. – mosolyodtam el.

-          Igen, tényleg fáradtnak tűnsz. A mosolyod mindent elárul. – nézett rám, valószínűleg ugyanolyan fáradt mosolyt villantva, mint amilyen az enyém is volt.

Tehát ha Eric aludni fog, nem tudják megkörnyékezni. Legalább is remélem. Míg együtt vagyunk, semmi gáz nem történhet. De lehet, hogy nekem kellene megakadályoznom a bajokat és megelőznöm mindent.  Csendben sétáltunk egymás mellett, mindaddig amíg oda nem értünk az épülethez.

-          Hallod… van egy blog. Tudod, már régebben is beszélgettünk róla. – nevetett, de az én szívem meg ebben a pillanatban meg is állt.

-          Igen, emlékszem. Mi van vele?

-          Tegnap még szinte ki sem hűlt a nyomunk a hegyi ösvényeken, de már mindenről beszámoltak. Nagyon fura ez a csaj, aki vezeti. Ezek szerint folyamatosan követ minket, vagy emberei vannak. – húzta a száját.

-          Eléggé úgy tűnik. – közben már a szobákhoz értünk.

Vagy most vagy soha!

-          Eric… - fordultam felé, de azonnal meg is állított.

-          Ne. Most ne. Majd később beszélünk. – nyomott egy puszit a homlokomra és elsétált.

Bevonultam én is a szobámba és dühömben mindent fel tudtam volna borítani. Hogy lehettem ennyire szerencsétlen, hogy hagytam, hogy megállítson és nem mondtam végül semmit? A rohadt életbe!!!

Elhajigáltam az összes párnát és a takarót is lerángattam az ágyról. Ez legalább nem törik, és nem okozok károkat. Leültem közéjük a földre, fogtam egy párnát, az arcomba nyomtam és belesikítottam. Aztán mikor lenyugodtam körbenéztem a szobában. Valami nem stimmelt. Nem tudtam még, hogy mi, de az érzés nem hagyott nyugodni. Végül megpillantottam az ágy alatt egy borítékot. Nem a tegnapi volt, mert az az asztalon hevert. Azonnal ugrottam érte és már fel is téptem. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem kiüti a mellkasomat. A levélben ennyi állt:

„Vége van Rice Angel.”

-          Ne! Ne! Ne!! Neee, nem lehet! – felpattantam és már szaladtam is ki a szobámból egyenesen át Erichez.

Bekopogtam és már nyitottam is az ajtót. Eric rám nézett és láttam a csalódottságot a szemében, majd visszahajolt a levél fölé, amit éppen olvasott.

Csendben álltam ott és vártam. Tudtam, hogy most már hiába is menekülnék, felesleges. Mikor végzett a levéllel, csak összegyűrte és ledobta az asztalára.

-          Eric én… már el akartam mondani, de…

-          Hagyjuk ezt az egészet, oké? Átvertél! Becsaptál!

A hangja tele volt sértettséggel, fájdalommal és dühvel. Azt hiszem jogosan. Csak álltam ott és hallgattam amint rám szórja a dühét. Nem akartam megszólalni. Nem tudtam megszólalni.

     -     Nem érdekelne ez a rohadt blog! Érted? Ha nem csaptál volna be ennyire! A közelembe férkőztél, hogy mindenről első kézből tudósíthass… Mire volt ez jó neked? Miért csináltad? És most legalább nem ok nélkül kapod a fejedre a dolgokat, úgyhogy ne kezdj el nekem bőgni, oké?

    -     Már meg akartam szűntetni… de… - nem akartam sírni.

Még csak nem is éreztem késztetést rá. Valahogy beletörődtem a sorsomba és úgy éreztem, hogy itt a vége és ezzel le is van zárva minden. Vége Erickel, a srácokkal, a bloggal, Drewval, mindennel és mindenkivel.

    -    Élvezted a rivaldafényt? Hogy több százan olvassák, hogy milyen szaftos kis pletykákat írsz rólam, igaz? Drew is benne volt? Ő segített neked, mikor te folyamatosan mellettem voltál? Ezért volt ott mindenütt? Gondolhattam volna! Annyira átlátszó ez az egész!!! Így akartál magadnak hírnevet szerezni?

    -    Eric… - próbáltam védeni magam, de rájöttem, hogy fölösleges.

    -    Szerintem az lesz a legjobb mind a kettőnknek, ha… ha te elmész és… és lehetőleg ne találkozzunk többet. – fura, mintha a sírás fojtogatná.

    -    Holnap felszállok az első gépre, ami hazavisz. 

    -    Igen, ez lesz a legjobb… - mondta, de mintha magát győzködné inkább, sem mint engem.

Nem vártam meg még, hogy mond-e valamit. Csak becsuktam magam után az ajtót és átmentem a szobámba csomagolni. Annyira nem fogtam még fel, hogy mi is történt, hogy úgy éreztem magam, mintha fából lennék, és nem lennének érzéseim. De egy dolgot biztosan tudok. Akármi is történt, akármi is fog történni, mindig szeretni fogom Ericet.