5. Fejezet - Why... I'm sleepless

Sziasztok! :D

Most kicsit gyorsabban érkezett a folytatás, mint legutóbb :) Úgy volt, hogy ma nem lesz áram egész nap, de mégis van, ennek örömére megírtam az 5. fejezetet.

Hoztam nektek egy linket, ahol bővebben megismerkedhettek velem és a többi történetemmel :)

Mert sokan nem tudják, de nem régiben megjelent egy könyvem és több sztorit is vezetek egy másik portálon :)

Veres Kitti  :) 

Remélem tetszeni fog a fejezet és írtok nekem, meg pipáztok bőszen a szöveg alján^^ Az eddigi kommenteket és pipákat pedig nagyon köszönöm^^

A szájához emelte a kezét, és már felkészült, hogy kiabáljon, mikor arra lettem figyelmes, hogy meginog és elindul a másik irányba lefelé. Elvesztette az egyensúlyát és a kezével próbálta visszanyerni valahogy, de nem jött össze. Azonnal a kezei után kaptam és megállítottam. Szerencsére. Bár, éppen hogy csak sikerült nekem is megállni, mert majdnem magára rántott. Nem biztos, hogy annyira zavart volna ha magára ránt… Miket beszélek! Nem ez a lényeg!

Végül addig ügyeskedtem, míg sikerült megtámasztanom a lábamat és megtartani őt is. Rám mosolygott, majd elengedte a kezem.

-          Hé, nézd mi van ott. – szólalt meg mialatt visszamászott a földre mellém.

Mikor már biztos talajt ért a lába, pár lépéssel beljebb sétált az asztalhoz és lehajolt valamiért, aztán mikor visszafordult, diadalittas mosollyal nézett rám és emelte felém az elveszett táskámat. Olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, mikor visszaadja az anyukájának a nyakláncát, amit korábban elhagyott, de végül megtalálta. Iszonyatosan aranyos volt! Legszívesebben egy csomó puszit nyomtam volna az arcára, de nem lehet…

-          Köszönöm. – nyúltam érte, de elrántotta a kezét a táskával együtt, és megrázta a fejét.

-          Nem lesz ez így jó. – nézett rám.

Csináltam valami rosszat? Mi történt? Nem értem mire gondolhat most éppen. Még jó, hogy a maszk félig takarja az arcom, mert lehet, hogy nagyon vicces lennék. Eric! Mondd már mi van, mert megőrülök!

Egyszer csak elkezdett nevetni. Most már még tanácstalanabb vagyok, mint eddig. Végképp nem értem mi a célja az egésszel.

-          Még az álarcod alatt is látom az ijedtséget a szemedben, hogy most mi történhetett. Biztosra veszem, hogy azt hiszed valami rosszat csináltál, de nem. – villantotta rám hófehér fogsorát – Csupán a köszönöm mellé még szeretnék valamit. – hajolt közelebb hozzám és mutatóujját az arcához emelte.

Erre hangos nevetésben törtem ki és kissé hülyének éreztem magam, hogy mi minden megfordult a fejemben, holott ő csak egy puszit akar. És hogy teljesítsem a kívánságát, nyomtam egy puszit az arcára.

-          Így már más a helyzet. – húzta ki magát és körbenézett – Akkor már csak egy dolog van hátra. – nyújtotta felém a kezét és meghajolt, mint a filmekben, mikor felkérik a hölgyeket táncolni.

Leraktam a táskámat most már úgy, hogy meg is jegyzem hol van, majd megfogtam a kezét és ő bevezetett az emberek közé. Egyik kezét a derekamra tette, a másikat megfogta és a zenére elkezdtünk táncolni. Fogalmam sincs mi szólt, de ő vezetett és én meg csak mentem utána.

El fogja ezt nekem hinni szerintetek bárki is? Hogy én Eric Saadeval táncoltam ma éjszaka? Mindenki őrültnek fog hinni és azt mondják majd, hogy kitaláltam az egészet. Pedig nem. Atyaég! Eddig csak plakátról mosolygott rám, most meg itt van élő egyenesben velem szemben. Megmásíthatatlanul. Ő az! Eric Saade! És egy olyan kis senkivel, egy olyan átlagos lánnyal táncol, mint én.

Mikor véget ért a szám, meghajolt és megköszönte a táncot, majd egy kézcsókkal fejezte be mindezt.

-          Én köszönöm. – mosolyogtam rá.

Szinte folyamatosan azzal kellett próbálkoznom, hogy ne vigyorogjak telibe az arcába. Inkább csak próbáltam szépen mosolyogni, de annyira boldog voltam, hogy ez csak nehezen ment.

-          Ha már táncoltunk és előkerítettük a táskát. Akkor netán megtekinthetném bájos partnerem arcát? Ha netalántán újra összefutnánk is tudjam, ki volt kiskegyed.

Ettől féltem. Hogy majd látni akarja ki is vagyok valójában, pedig most nem szeretném. Ezt a pillanatot most elszerettem volna kerülni, de úgy látszik nem jön össze a dolog. Igaz már látott a reptéren, de az akkor is más volt.

-          Őhm… - szólaltam volna meg végül, de mit ad Isten, pont megszólalt a telefonom.

Kicsit belepirultam a dologba, mert a Put your heart’s in the air szólt. Ugyan ki mástól? Hát persze, hogy Erictől. Azonnal elmosolyodott és rám nézett.

-          Nem veszed föl?

-          Nem fontos… - nyeltem egy nagyot és kinyomtam a hangosan zenélő készüléket.

-          Tudod mit? Várj itt. – mondta és elviharzott.

Na most megint vajon mire készül? Ez a pasi… Kész meglepetések halmaza. Nem tudod kiszámítani, hogy a következő pillanatban mit fog csinálni. De akármilyen is legyen. Akkor is imádom. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon hosszú bejegyzés lesz ma este a blogon.

-          Jó estét mindenkinek… újra! – hallatszott Eric hangja hirtelen a magnókból ismét – Remélem mindenki jól érzi magát.

Erre az emberek egyöntetűleg kiabáltak egy igent. Elkezdtem nevetni, mert hihetetlen aranyos volt odafenn a színpadon. Meg ez az egész helyzet is.

Aztán észbe kaptam. Csak el ne csavarja a fejed! Nem zúghatsz bele, hiszen ő egy olyan ember, aki abszolút nem a te világodba tartozik. Ráadásul nem is ezért jöttél ide!!! Kapj észbe és felejts el minden gondolatot, ami a körül forog, hogy esetleg te meg Eric!!!

-          A következő számot a táskás lánynak küldeném! – mosolygott rám a színpadról, majd megszólalt J-Son hangja a hangfalakból és elénekelte azt, ami az előbb a telefonom csengőhangjaként pompázott.

Egyre nagyobb késztetést kezdtem érezni arra, hogy mikor végez, odarohanjak hozzá, átöleljem és meg… Nem! Ilyenekre még csak gondolnom sem lenne szabad. Azt hiszem jobb, lesz ha most lelépek. Felkaptam a táskámat és elindultam kifelé. Minden irányból maszkos emberek fordultak elém. Mindenki táncolt és jól érezte magát. Én is. De úgy érzem, most le kell lépnem. Pár pillanat múlva már Stockholm hűvös, éjszakai levegője tódult az arcom. Megfontoltam, hogy ismét taxiba szállok, de úgy döntöttem, inkább most sétálok. Jót fog tenni a friss levegő.

Arra nem számítottam Erictől, hogy egy beképzelt bunkó lesz, de arra sem, hogy ennyire rendes lesz. Az meg már a sors furcsa fintora, hogy két nap alatt kétszer botlottam bele. Csak ő nem tudja, hogy én ugyanaz voltam, mint a reptéren.

Megálltam az egyik hídon és csak a víz lágyan fodrozódó felszínét figyeltem. Még talán számomra is olyan ez az egész, mint egy álom. Lehetséges az, hogy valaki kitart amellett amit szeretne és utána végig szerencse fogja kísérni? Én kitartottam az ötletem mellett és most itt vagyok. Talán nem is lehetnék ennél nagyobb mázlista. Annyi rossz történt már velem és mindig küzdenem kellett. Beleértve itt az iskolai sznobokat, akik folyamatosan zargatnak. Most pedig… Talán olyan, mint a tündérmesékben? A jó végül elnyeri méltó jutalmát… Az azért túl szép jutalom lenne… Eric, mint főnyeremény. Elképzeltem piros masnival a nyakában, amint kiugrik egy nagy ajándékdobozból és hangosan felnevettem. Aztán észbe kaptam és körbenéztem. Csak egy pár sétált el nem messze tőlem és mosolyogva néztek rám, ahogy elhaladtak.

Tovább indultam és már meg sem álltam stockholmi hazámig. Ledobtam magamról végre a maszkot, elrúgtam a cipőimet és rádőltem az ágyra. Elképesztő éjszaka volt.

Most azonnal le kell írnom minden mozzanatát, még mielőtt bármit is elfelejtenék. Benyomtam a laptopon a bekapcsoló gombot, majd ledobtam magamról a ruhámat és vettem egy gyors zuhanyt. Belebújtam a pizsamámba és már kezdődhetett is a blogolás. Azonnal bejelentkeztem, mint RiceAngel és már kezdtem is megírni a bejegyzést. Láttam, hogy sok kommentárt írtak a bálos plakáthoz, de most nem ez volt az első. Hanem leírni minden kis mozzanatát az éjszakának. Elkezdtem írni és annyira belemerültem, hogy fél órán keresztül csak pötyögtem és már egy kész kisregényt írtam. Mikor hátradőltem az ágyon meglepődve láttam a szöveg mennyiségét.

-          Talán jobb lesz, ha visszaolvasom, mielőtt publikálom. – jegyeztem meg magamnak miközben a velem szemben lévő Eric posztert bámultam – Lehet, hogy te is jobban jársz Mr. Tökéletes.

Újra a gép fölé görnyedtem és jól sejtettem, hogy néha elkapott a hév és olyan mondatokat írtam, amiket inkább kitörlök. Így került a lomok közé, az a mondat is például, hogy „Sokszor le sem tudtam venni a szemem formás hátsójáról.” Gondolom ezzel sokan így vannak, de most nem ez a lényeg. Elég ha ezeket én tudom.  De mondjuk, ez a mondat is húzásra került: „Mikor táncoltunk olyan közel álltunk egymáshoz, hogy szinte éreztem mellkasának a keménységét és a hasán domborodó kockákat.” Azt hiszem senki sem kíváncsi a fantáziálgatásaimra. Így az eredeti szöveg maradhat nekem elmentve külön, de az online háló nem tud meg mindent.

Miután végeztem és csatoltam a képeket is, még egyszer átfutottam a blog pályafutásának eddigi leghosszabb bejegyzését, majd csak lehajtottam a gépet és elterültem az ágyon. Behunytam a szemem és vártam, hogy jöjjön az álom, de éppenséggel vagy valahol eltévedt, vagy direkt kerül, mert nem akart ideérni semmi pénzért sem. Egy jóideig forgolódtam az ágyban, majd inkább visszaültem a laptop mellé. Éjjeli három órát mutatott a gép, én meg még mindig nem vagyok álmos. Hirtelen felugrott a monitoron elém az a jól ismert üzenet ablak.

Becki üzenete: Szia Éjjeli bagoly! Nem tudsz aludni? :D Vagy nem hagynak aludni? :P

Én: Szia :) Igazából nem tudok aludni… Bár jobban örülnék annak, ha valaki nem hagyna aludni.

Becki üzenete: Hát azt mindjárt gondoltam :P

Én: Mellesleg, te miért nem alszol már?

Becki üzenete: Moziban voltam és most értem vissza. :D de most nem ez a lényeg. Mesélj, milyen volt Mr. Saade karjaiban?

Én: Kiraktam egy szöveget blogra, olvasd el és megtudod J

Becki üzenete: Biztos, hogy abban minden benne van?

Már nagyon jól ismer. Tudja, hogy vannak még ott dolgok a háttérben, amiket persze ő mindenképpen szeretne tudni.

Én: Nem :D Átküldöm okés?

Becki üzenete: Minden kis szaftos részlet érdekel :P Küldd ^^

Elküldtem neki az egész fájlt, a blogról kihúzott részekkel együtt és vártam. Nézelődtem a neten amíg ő nekiállt olvasni. Sőt. Kerítek valami rágcsát, mert már nagyon korog a gyomrom. Előkotortam egy csomag kekszet a hátizsákom mélyéről, majd visszaültem az ágyra. Becki még mindig nem írt semmit. Biztosan most röhögi magát halálra a szövegemen. Amíg olvas, legalább utánanézek Eric mostani programjainak. És jól is tettem. Egy hét múlva indul a nyári turnéja. Azt hiszem, felkészülhet Mr. Szupermosoly arra, hogy minden alkalommal ott leszek és nem tud majd levakarni magáról. Lementettem az összes időpontot és helyszínt minden mással együtt, amit találtam. Majd ha magamhoz tértem leírom őket a füzetembe. Valahogy a közelébe kéne jutnom, hogy még több infót megtudhassak. Felnéztem twitterre, Eric írt-e ki valamit. És bingó! Két nap múlva fotózásra megy egy divatház épületébe.

Már csak az a kérdés, hogyan jussak oda? És ekkor jött a szikra! Basszus! Divattervezőnek készülök nem? Vannak nálam munkák, meg itt a portfólióm is. Bemegyek, mint aki munkát keres, vagy nyári gyakorlati helyet! Ezaz! Megvan a következő helyszín, hogy összefuthassunk!

Becki üzenete: Áááááááááááá xD Tudtam, hogy egy idióta vagy, de hogy ennyire?! És leléptél? Lehet, hogy ha egy kicsit többet iszik, akkor most nem a gép előtt ülsz, hanem nála utóbulizol :P

Én: xD Becki xD Nem ezért jöttem Stockholmba :D Bár … meg kell hagyni…tetszik az ötlet…xD

Becki üzenete: Kíváncsi vagyok miket találsz még ki, míg „üldözöd” őt. :D

Én: Na erre én is… :D Ez teljes mértékben tőle függ, meg az időbeosztásától :D Én hozzá igazodom :P Pedig erről ő nem is tud… :D még.. szerencsére…

Becki üzenete: Tényleg. Milyen a blogod nézettsége?

Na ez egy jó kérdés volt. Még meg sem néztem. De most hogy rákérdezett épp itt az ideje, hogy elmélyüljek a blog statisztikáiban. Meglepődtem. Egyre több ember kattint az oldalamra és ez jó! Szóval, sikeres kezd lenni a hadjáratom! Bár mondjuk, így hamarosan elérkezik az a pont is, hogy Eric fülébe kerül a híre a blognak. Pont ezért kell inkognítóban maradnom.

Becki üzenete: Na?

Én: Egyre többen olvassák, amiket én itt összezagyválok :D

Becki üzenete: Zsííír! :P És mik a következő tervek?

Én: Holnap nem tudom, még mit fogok csinálni… ami már ma van ugye. De következő alkalommal egy fotózásra megy, egy divatcég házába, ahol kihasználom a tanulmányaimat és gyakorlati helyet keresve ott leszek.

Becki üzenete: Tudtam én, hogy mindenhol feltalálod magad! De ha most nem haragszol meg én lelépek, mert már leragadnak a szemeim. Az előbb is majdnem kaptál egy krikszkrakszokkal teli üzenetet, mert lefejeltem a billentyűzetet.

Én: Jól van, menj csak. Én még fetrengek az ágyon.

Becki üzenete: Hallgass Ericet ;) hátha segít J

Ez nem volt egy rossz gondolat barátnőmtől. Amint elköszönt, listába raktam Eric összes számát és azt hallgattam. Persze, nem bömböltethettem, mert lehet, hogy azonnal kilakoltattak volna és nézhetnék másik szállás után.

Halkan dudorásztam a számokat. Volt itt minden. Popular… Break of dawn.. Echo… és mit ad isten, megszólalt a Sleepless is. Épp aktuális volt a jelenlegi állapotomhoz.

4. Fejezet - Masquerade

 Sziasztok!

Tudom iszonyatosan nagy szünet volt a két rész között, csak annyi munkám volt, hogy nem volt időm írni, de most már itt a nyár és folytatódik az Eric projekt és míg véget nem ér, nincs megállás ;)

Remélem tetszeni fog nektek a rész és kapok véleményeket, pipákat^^ Jó olvasást^^

Másnap reggel feltöltöttem a fényképezőgépemről minden fotót, amit készítettem, hogy tuti ami tuti legyen minél több helyem a képeknek. Megreggeliztem, majd elindultam, hogy bejárjam Stockholm utcáit. A város maga elképesztő és még mindig alig hiszem el, hogy képes voltam ebbe az egészbe belevágni. Talán joggal merült fel a kérdés a családi beszélgetés alatt: Megőrültél? De én meg joggal mondom, hogy: Igen, meg! Néha kicsit őrültnek is kell lenni, hogy igazán élvezhessük az életet nem igaz? Rengeteg dolog volt már amibe nem mertem belevágni, mert mi lesz akkor ha? És mi van akkor ha? Ha úgy lesz, akkor úgy lesz, ha nem, nem. Meg kell ragadni a lehetőségeket, és ha megtehetem, amit kitaláltam, akkor miért ne vágnék bele? Őrült vagyok, és élvezem!

Sorra szeltem az utcákat, és sétáltam át hidakon. A víz adta párás levegő… a kis utcák… a házak. Hihetetlen élményt nyújtott ez az egész, és ha a tervem fuccsba is dől, már a látvány miatt megérte ide eljönni. A hangulat teljesen magával ragadott. Sok országban jártam már, és mindegyik más. A görögöknél, az olaszoknál, a franciáknál… és itt a svédeknél is. Teljesen más az egész. Elvégre mondjuk az emberek temperamentuma is totálisan különbözik országról, országra. De így a jó nem? Hogy különbözőek vagyunk.

Ahogy nézelődtem és haladtam a kirakatok előtt, meg akadt a szemem egy plakáton. A dátum ma estére szólt és Eric neve volt feltűntetve, mint vendég fellépő. A cím pedig „Masquerade”. Egy jótékonysági álarcos bál lesz. Ott a helyem, ez már tuti! Ha törik, ha szakad, el kell mennem. Elvégre ezért jöttem ide, nem? Hogy mindenhol ott legyek ahol Eric is ott van.

Felírtam a füzetembe a pontos címet és a kezdés időpontját biztosra, hogy még véletlenül se felejtsem el, vagy kételkedjem abban, hogy biztos jót jegyeztem-e meg. A mai programom kezdete: este nyolc óra. Addigra el kell készülnöm és kerítenem kell valami alkalmas ruhát. De nincs semmim, ami jó lenne egy ilyen bálra. Nem készültem ilyesmire. A fene sem gondolta, hogy ilyen alkalomra és kellene hozni valamit. Bár nem is nagyon tudtam volna mit, úgyhogy most épp itt lesz az ideje beújítani valami igazán elegánst.

Nagyot sóhajtottam és megnéztem a kirakatban lévő ruhákat és felcsillant a szemem. Mit ad isten pont egy alkalomhoz illő üzlet volt. A plakát elterelte a figyelmem és eddig fel sem tűnt. Elraktam a füzetemet a táskámba és már be is léptem az ajtón. Odabent mindenfelé szebbnél szebb ruha és cipő várta a vásárlót, a falon pedig sorban maszkok voltak elhelyezve. Mivel bál lesz ezért, hogy elvegyüljek, keresek valami csini báli ruhát. Szerencsére bőven futja a keretemből és legalább lesz egy ruhám innen, Svédországból. Viszonylag gyorsan találtam magamnak egy kék organza ruhát. Pánt nélküli volt, mellnél redőzve és a csípőig a testhez tapadt. A szoknya lágyan omlott a földre, az alja pedig össze volt kicsit húzva. Elsőre megtetszett és beleszerettem. Ritkán van nálam ilyen, de akkor nagyon. Akkor hajthatatlan vagyok a mellől, amit találtam. Kerestem egy álarcot is hozzá, cipőt és már mentem is fizetni. El sem tudom mondani mennyire boldog voltam attól, hogy ez összejött.

Amint fizettem, már rohantam is a szállásom felé, hogy elkezdhessek készülődni. Közben azon agyaltam, hogy nem fogom részletesen elmesélni a blogon, hogy milyen ruhám volt. Elég, ha csak egy keveset tudnak mindenről, mert nem akarom, hogy hamar lebukjak. Ha most konkrétan elmesélném, milyen volt a hajam, a ruhámnak hogy álltak a redői, valószínűleg már azonnal megtalálna valaki, akit nem szeretnék. Jó még nekem inkognítóban egy ideig. Teljesen jó…

Útközben megálltam égy pékségnél és vettem néhány finomságot, aztán amint visszaértem berontottam a szobámba és benyomtam a gépem, hogy amíg előkészítem, ami kell, addig felálljon a rendszer. A ruhámat felakasztottam az ajtóra, majd előkotortam a sminkjeimet, amit csak nagyon ritkán használok, valamint a hajsütővasamat, hogy egy kis formát adjak az egésznek. Hosszú hajamat kivasaltam, majd rávetettem magam az ágyra és megnéztem kaptam-e bármilyen jelzést.

Úgy döntöttem a ma esti bálról, csak feltöltöm a plakát képet és odaírom, hogy ott leszek. Pár perc elteltével jött is a kommentálás, hogy „Persze, egy ilyen helyre be sem fognak engedni.” És a másik verzió: „Úristen, de jó neked, hogy Eric közelében lehetsz! *-* úgy irigyellek *-*” Jót derültem az olvasásuk alatt, de nem akartam sokáig pepecselni.

Legurultam az ágyról és a tükör fölé hajoltam, hogy felkenjek magamra egy kis sminket. Mindez annyiból állt volna, hogy egy kis szemceruzát használok, majd szempillaspirált, de mielőtt nekiláthattam volna, a gépen hangos csipogás jelezte, hogy valaki üzenetet írt és ilyenkor sosem bírom ki, hogy ne nézzem meg azonnal. Így hát visszamásztam az ágyra és nagy betűkkel ennyit olvashattam:

Becki üzenete: HELLO MRS. SAADEEEE :D

Én: Szia Becki :D

Nem is az én lökött barátnőm lenne, ha nem így kezdte volna a beszélgetést.

Becki üzenete: Na milyen volt az első estéd Mr. Tökély országában? Mondd, hogy már kitaláltad hogyan találkozol vele legközelebb. :P

Én: Már kitaláltam hogyan találkozok vele legközelebb.

Becki üzenete: :O O.o Tudtam én, hogy nem kell téged félteni.

Ezen most hangosan felnevettem. Szinte hallottam és láttam magam előtt, ahogyan lereagálja a beszélgetésünket. Ezer éve ismerem már és semmi sem lep meg. De úgy látszik, őt még van, ami igen.

Én: Ki mondta, hogy kell? :P

Becki üzenete: Na meséljél csak anyucinak :D

Én: :D:D Ma este lesz egy bál. Ott fog fellépni és megyek én is. Jótékonysági, tehát bárki mehet. Gondolom Eric jó fogás volt, ahhoz hogy még több embert vonzzanak. :D

Becki üzenete: Igen. Hülyeség lett volna kihagyni ezt a lehetőséget. :D És mit viszel jótékonykodni?

Én: Mivel mást nem nagyon tudok adni, így egy csekket kitöltök. J

Becki üzenete: Mondtam már, hogy büszke vagyok rád? Hajszolod a saját kis elképzeléseidet és közben még segítesz is embereknek^^ Csúcs kis csaj vagy :D

Mindaddig még meg is hatódtam, amíg be nem lőtte a csúcs kis csaj szöveget a végére. Imádom ezt a nőszemélyt és nem tudom mi lenne velem nélküle.

Becki üzenete: Na, de nem is zargatlak tovább. Úgy észlelem elfoglalt vagy :D Rittyentsd ki magad ám rendesen Mr. Elbűvölően tökéletes uraságnak. ;) Rád néz majd és azonnal kiszaladnak a lábai alóla. (ezt most elképzeltem, ahogy megpillant és a két lába elszalad, a törzse meg ott marad a levegőben xD )

Én: xD Idióta! Na menjél már xD Feltartasz!!! :D:D

Becki üzenete: Szia :P Aztán minden kis piszkos részletet kérek ám ;)

Én: Rendben van :D Szia.

Hanyatt fordultam az ágyon és még mindig fogtam a hasam a nevetéstől. Az hiszem ez a nap is jó lesz! Bár… nem is kételkedhettem abban, hogy nem lesz az, hiszen Stockholmban csak jó dolog érhet. Bárki bármit mondd… én így gondolom és így is lesz.

Felpattantam és visszaálltam a tükör elé. Úgy döntöttem egy kicsit jobban kifestem magam, hiszen egyszer van ilyen alkalom az ember életében. És amúgy is álarcos bál lesz. A kék ruhám meg megérdemli, hogy a viselője is jól nézzen ki. A végeredménnyel még én is meg voltam elégedve. Nem túl sok. Éppen jó. A hajamba is csináltam néhány kósza hullámos tincset, majd magamra öltöttem a báli ruhámat. Belebújtam a cipőmbe és felemeltem a maszkot az arcom elé. Még sosem láttam magam ilyennek. Mondhatni… jól néztem ki. Mintha nem is én lennék. Mintha kicseréltek volna. Készítettem magamról egy képet, hogy megörökítsem a külsőmet, de csak azért, hogy ha kérdezik, akkor meg tudjam mutatni, hogy ilyen is voltam. A blog ebből a képből nem fog látni. Max Becki, meg az otthoniak ha kíváncsiak.

Megírtam a korábban említett csekket, felkaptam a táskámat és elindultam a címre, amit felírtam a füzetembe. Úgy döntöttem jobb, ha fogok egy taxit és nem gyalogolok végig díszszerelésben az egész városon. Így megmondtam a címet és pár perc alatt oda is értünk. Legalább kérdezősködnöm sem kellett. Viszont most hamarabb ott voltam, mint kellett volna. Mondjuk csak egy fél órával, de még nem nagyon tolongott senki sem, hogy bejuthasson. Az ajtóban viszont már álltak. Ők voltak a vendégváró emberek. Illedelmesen köszöntem, felírták a nevem, odaadtam a csekket, megköszönték, hogy eljöttem és jó szórakozást kívántak. Ha tudnák, hogy milyen jól fogok szórakozni.

-          Őhm, elnézést. – léptem vissza.

-          Tessék kisasszony.

-          Fotózni lehet a rendezvény alatt?

-          Természetesen. – mosolygott rám a fiatal srác, aki már az előbb is nagyon udvarias volt.

-          Köszönöm.

Csak bólintott egyet mosolyogva és én visszamentem a terembe. Hatalmas hely volt, és úgy döntöttem csinálok pár képet, amíg nem érnek ide az emberek. Elkezdtem kattogtatni és észre sem vettem, hogy közben jönnek-mennek körülöttem. Már csak arra lettem figyelmes, mikor megszólalt egy hangszer a színpadon. Azonnal odafordultam és majdnem tátva maradt a szám. Eric és a csapata próbáltak odafent éppen. Fogtam a gépet és készítettem néhány képet róluk. Szerencsére pont olyan helyen álltam, hogy nem voltam feltűnő, így nem vettek észre és nem szóltak rám, hogy esetleg nem szabad fotózni. Ilyen képeim csak nekem lesznek, az tuti!

Időközben elkezdett megtelni a terem és egy idő után már rettentő sokan voltunk. Majd kijött egy ember a színpadra, köszöntött minket és felkonferálta Ericet.

Istenem! Leírhatatlan, hogy milyen őt először színpadon látni élőben. Jó, már sikerült beleütköznöm, de az más volt. Most abban a közegben van, amit imád és szeret csinálni. Szinte sugárzott róla a magabiztosság és a szeretet. A mosolya pedig… Nem csak képen, de a valóságban is hihetetlenül magával ragadó. Atyaég… Ha tudnád Eric, hogy milyen hatással vagy rám, szerintem igencsak meglepődnél ám.

Újra elővettem a gépemet és folyamatosan készítettem a képeket. Közben pedig minden dalt Erickel együtt énekeltem. Imádom minden számát és kívülről fújom a szövegüket. Igazából nem is tudom hány dalt énekelt el és meddig volt színpadon, mert annyira elragadott ez az egész. Ha ezt elmesélem a neten! Nem fogják elhinni! Eddig se nagyon akarták, de ezek után meg még inkább! Bár erről biztos, hogy fognak megjelenni cikkek és akkor talán nyerek magamnak még több olyan embert, aki elhiszi amit mondok. Talán…

Eric ahogy végzett elmondta, köszöni, hogy itt lehetett és ma este megtáncoltat mindenkit.

Mindenkit? Komolyan gondoltad te ezt Eric? Meglátjuk hogy fogod bírni. Mindenesetre a sok sikítozó tini lányból csak nagyon kevés van itt. Hál’ Istennek… A többit bizonyára nem engedték be, mert csak Eric miatt jöttek volna elájulni a színpad előtt. Mondjuk én is hasonló dolgok miatt jöttem, de nem csak úgy be akartam surranni, hanem jótékonykodtam is, ha már elvégre egy jótékonysági bálról van szó, nemde?

Táncolás közben a kezembe nyomtak egy pohár pezsgőt, hiába próbáltam ellenkezni, és ha már egyszer élünk… Ennyitől nem lesz bajom. És elvégre is! Stockholmban vagyok, az ég szerelmére! Eric Saade itt van tőlem egy karnyújtásnyira. Kell ennél több?

Ha őszinte szeretnék lenni többet is el tudnék képzelni, mint hogy karnyújtásnyira legyen, de ezt inkább nem részletezném.

Már csak egyetlen kérdésem maradt. Hova tettem le a táskámat? Atyaég! Hogy lehetek ennyire idióta? Meg kell találnom! Mindenem benne van a fényképezőmön kívül.

Azonnal elindultam megkeresni, de hirtelen egy kéz visszatartott.

-          Miért rohan úgy kiskegyed, mikor bál van?

Megfordultam és egy maszkos férfi állt velem szemben.

-          Nem találom a táskámat és nagyon fontos, ho… - ekkor jöttem rá, hogy ki is áll velem szemben, mert csak most vette le az álarcát – Te… Szent Saade Úristen.

Erre ő csak nevetni kezdett, majd mikor magamhoz tértem akkor jöttem rá mit is mondtam.

-          Ezt kimondtam hangosan ugye? – néztem rá úgy, hogy közben azt éreztem mentem elsüllyedek a föld alá.

Bár lehet, hogy már nem lepődik meg semmin és ennél cifrábbakat is hallott már. Végtére is, ha azt nézzük ebben semmi rossz nem volt. Csak maximum nekem volt égő kicsit… De már megszokhattuk… Illetve, jobb lesz, ha mindenki hozzászokik. Néha csinálok égő dolgokat.

-          Igen. – bólogatott és még mindig nevetett –Na, de mi a helyzet avval a táskával?

-          Nem találom és minden fontos iratom benne van.

-          Hát akkor keressük meg. – fogta meg a kezem és elindultunk a tömegben.

A szívem eszeveszett kalapálásba kezdett és nem akartam elhinni, hogy Eric Saade fogja a kezem és segít megkeresni a táskámat. Egy ember, akinek több százezer… millió rajongója van, az én kis egyszerű kezemet fogja és segít. Sokszor nem is gondolnánk, hogy akik számunkra sztárok, mennyire ugyanolyan emberek, mint mi. Csak éppenséggel tudnak valamit, amivel kitűnhetnek a tömegből.

      -     Várjunk… ez így nem lesz jó. – állt meg hirtelen és éppen csak sikerült megállnom mögötte.

      -      Miért?

Nem tudtam elképzelni mi történt és már totál megijedtem, hogy nem vettem észre és ráléptem a lábára, vagy valami illetlen dolgot hoztam össze akaratom ellenére.

-          Egy feltétellel segítek. – emelte magasba a mutatóujját.

-          Mégpedig? – kezdek félni…

-          Ha utána táncolsz velem. – villantotta rám hófehér fogsorát, aminek sosem tudtam ellenállni – Mondtam, hogy ma este mindenkit megtáncoltatok.

-          Ezer örömmel táncolok veled. – mosolyodtam el.

-          Akkor menjünk.

Kifaggatott merre jártam a teremben és minden zugot átnéztünk. A maszk még rajtam volt, mert nem akartam levenni. Bár sminkben nem is biztos, hogy megismert volna előző találkánk után, de az is lehet, hogy egy ilyen kis senkire nem is emlékszik. Nem hiszem, hogy pont én maradtam volna meg az emlékezetében. Bár nem biztos, hogy éppen szokványos dolog nála, hogy összeütközik a reptéren idegen fiatal lányokkal.

El sem hiszem, hogy Eric Saade segít megkeresni a táskámat, amit az én hülyeségem miatt nem találok.

-          Hát ez így nem lesz meg. Már csak egy dolgot tehetünk.

-          Mit? – néztem rá értetlenül.

-          Hogy is néz ki a táskád?

Elmondtam neki részletesen a holmi kinézetét, mire ő fogta magát és felállt az egyik székre. Tudtam, hogy a maga feje után megy, meg ilyenek. De most… most…mire készül? 

3. Fejezet: "Megőrültél?"

Sziasztok! 

Nagyon köszönöm a kommenteket és a pipákat a jelzők mellett^^ Remélem továbbra is írtok nekem és bőszen pipáltok a bejegyzések alján^^ Nagyon örülnék neki;) És remélem azt is, hogy ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket;) Jó olvasást^^

Olyan lendülettel sikerült ez az apró kis malőr, hogy sikerült elvesztenem az egyensúlyomat. Mikor vissza akartam egyet lépni, hogy megtámaszkodjak, akkor a bőröndöm állt az utamba, így ha nem nyúl utánam az a valaki, akinek bénázásom netovábbjaként nekimentem, akkor tuti akkorát vágódok, hogy az egész reptér rajtam nevet. Kiegyenesedtem végre és elkezdtem rendbe szedni magam.

Csak én lehetek ennyire szerencsétlen! Tíz perce sem vagyok itt és máris nekimegyek valakinek. Úgy nézek ki, mint egy kapcarongy, biztos a hajam is olyan, mintha egy bokor mélyéről másztam volna ki. Szép látvány lehetek! Gratulálok magamnak! Szépen bemutatkoztam a svédeknek. Íme! Megérkeztem! A félig görög lány, aki a franciáknál él és most jött meghódítani a svédeket, megmutatja már az első percekben milyen szerencsétlen. Komolyan… Előre sajnálom szegény leendő férjemet. Mi lesz majd akkor? Felgyújtom a konyhát? Összedől az egész ház? Letöröm a csapot a fürdőben? Vagy netán…

-          Meg vagy? – hallottam a mellettem álló hangját, mire azonnal megtorpantam és a gondolatmenetem is megszakadt.

-          Igen. – fordultam felé és abban a pillanatban az állam a padlót súrolta… volna, de mire újra megszólalhattam volna a számra tapasztotta a tenyerét.

-          Kérlek, ne sikíts! – nézett rám mély barna szemeivel.

Megráztam a fejem, hogy nem fogok sikítani, ne aggódjon. Most már tudom, miért van az a sok ember itt. Szóval rá várnak, és ő pedig kijátszott mindenkit és egy hátsó úton jött. Cseles, és ezt jó tudni. A későbbiekben oda kell figyelnem az ilyenekre rendesen, mert könnyen kislisszolhat a kezeim közül. Az pedig nem lenne a jó a blog fennmaradása érdekében. Ha jól akarom tenni a dolgomat, akkor mindent meg kell tennem. Úgy érzem ez kezd, egyre fanatikusabbnak hatni, pedig én csak elszánt vagyok és véghez viszem amit akarok.

-          Nem fogok sikítani. – közöltem vele végre szóban is a mondandómat, mikor már óvatosan elemelte a kezét.

Meg is lepődtem a hirtelen jött bátorságomon. Már csak azon is, hogy egyáltalán megszólaltam. Eddig, ha találkoztam valakivel, aki nagyobb hírnévnek örvend, az agyam kiürült, az összes gondolatom elszállt és olyanná váltam, mint egy játék baba. De komolyan… még ha csak elsétált mellettem, már akkor is. Párizsban elég gyakran megfordulnak neves emberek és én mázlista elég gyakran beléjük is botlom valamilyen oknál fogva, de nem tudom rendesen kezelni a helyzetet. Talán lehet, hogy… de hiszen volt már, hogy megszólítottak. Akkor meg mi a különbség most? Hiszen ugyanúgy egy híres ember áll velem szemben. Nem is akármilyen ember… Lehet át kéne írnom a bemutatkozó szövegemet a blogon. Bár nem tudhatom, hogy legközelebb hogyan is fogom lereagálni, ha találkozunk. Lehet, hogy akkor meg majd meg sem fogok tudni nyikkanni. Mindenesetre ezeket a dolgokat meg fogom írni, ha végre gép elé ülhetek.

-          Köszi. – mosolyodott el és látszott, hogy egy kő esik le a válláról.

Pásztáztam a tekintetét és nem tudtam kivenni, hogy most tényleg örül, vagy már így maradt az arca. Na jó, ez gonosz volt. Eric tényleg rendes. Fel is lökhetett volna és félresöpör, mint egy szemét darabot a földön, de e helyett utánam nyúlt, hogy ne essek el. Hány olyan ember tenné meg ezt, akit már lassan az egész világ ismer? De mondanom kéne valamit, mert még mindig arra vár, hogy épségben maradtam-e és ha nem szólalok meg, tuti idiótának néz majd. De mit mondjak? Megköszönte, hogy nem sikítok…

-          Semmiség. – rántottam meg a vállam egy hirtelen ötlettől vezérelve és rögtön utána zavarba is jöttem, mert csak most fogtam fel igazán ki is áll velem szemben, mikor elnevette magát.

Annyira hihetetlen! Eddig a falról vigyorgott rám, vagy a monitorról. Eddig csak felvételről hallhattam nevetni, most meg itt áll velem szemben! Élőben még elképesztőbb, mint a képeken! Komolyan! Nagyon nagy önuralomra van szükségem jelenleg, hogy ne ölelgessem halálra. Ha nem járna az a fejemben, hogy most nem azért jöttem, hogy rávessem magam, már lehet, hogy régen megtettem volna. Akkor viszont a testőrei se szabadítják ki a kezem közül az biztos! Addig erősködnék, míg… Jó! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha befejezem az álmodozást, mert semmi nem sülne ki belőle. Pláne jó nem!

Elkezdtem vigyorogni, mint a tejbe tök. Ezt ő is meglátta és kérdőn nézett rám, mire csak megráztam a fejem és próbáltam nem annyira vigyorogni, bár nagyon nehéz volt, főleg, hogy itt állt velem szemben.

A másik pedig… Mennyi esély volt arra, hogy pont beléfutok az első adandó alkalommal? Ezt nevezem én mázlinak! Meg is van az első bejegyzés címe! Ericbe botolva. Csak el ne felejtsem. De ezt elfelejteni? Soha!

      -    Eric, mennünk kéne, míg ki nem szúrnak. Most nincs időnk csevegni. – lépett mellé a menedzsere és alig hallhatóan mondta, miközben a tömeg felé kémlelt.

      -     Rendben. – bólintott Eric – Bocs tényleg, hogy beléd ütköztem. Az én hibám volt…

      -     Nem, nem. Én sajnálom… én nem figyeltem.  – már megint jár a szám.

Mi történt velem? A svéd levegő teszi? Vagy Eric hatása? Megeredt a nyelvem, pedig ilyen még sosem volt. Mondjuk az is igaz, hogy ezt muszáj volt megmondanom neki! Hiszen tényleg én bambultam el és az én hibám volt ez a kis incidens. Valami előnye is van legalább annak, hogyha valaki egy kicsit figyelmetlen.

      -     Akkor mind a ketten hibásak voltunk. – mosolygott még mindig és nem tudtam megszabadulni a tekintetétől.

      -     Gyere már! – szóltak vissza neki a táncosai, akik közben kikerültek minket.

      -     Ne haragudj, mennem kell. Szia.

      -     Szia. – intettem felé, majd elviharzottak.

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Sajnos képpel nem fogom tudni alátámasztani a történteket, de ezt, ami itt történt mindenképpen tudnia kell annak, aki a blogomra téved. Biztos vagyok benne, hogy még mindig hitetlenek lesznek afelől, hogy én tényleg eljöttem ide. De majd idővel megváltozik a véleményük, ha tudok nekik képeket vinni és egyre több dolgot meg fogok írni.  De mindezek előtt, még szállást kell találnom.

Abba az irányba fordultam amerre az előbb is, amikor nekiütköztem Mr. Tökélynek, majd mikor elindultam volna rájöttem, hogy nem is arra van a kijárat, hanem pont az ellenkező irányban. Arrafelé, amerre elindult az előbb az ütközőtársam és csapata. Ismét szíves gratulációmat fejezem ki saját magamnak!

Tehát fogtam a bőröndöm fülét és elindultam én is kifelé a reptérről. Megkezdődik életem legnagyobb kalandja.

De ez jó jel! Mert így tuti, hogy Eric is itthon van! Nem potyára utaztam ide. Volt miért nekivágnom az egésznek. Már csak az a lényeg, hogy meg találjam időben és követni tudjam majd.

Az ajtókon kilépve azonnal szemembe tűzött a nap, majd egy ideig csak álltam és nem győztem betelni az elém terülő látvánnyal. Aztán nehezen, de fogtam magam és tovább indultam. Találtam egy kisebb parkot és átsétáltam oda. Leültem egy padra, előkaptam a laptopomat. Nem bírtam tovább arra várni, hogy bejegyzést írjak! Ezt muszáj most megosztanom a nagyközönséggel! A szálláskeresés még várhat egy kicsit. Legfeljebb itt alszom a padon. Azt is képes lennék bevállalni, komolyan mondom. Vagyok olyan őrült.

Nem győztem kivárni, hogy betöltsön a rendszer, megnyithassam az internetet és közöljek minden információt. Ráztam a lábam és a billentyűn doboltam az ujjaimmal, majd beírtam a jelszót. Amint minden végre sínen ment, és már a bejegyzést pötyögtem, megcsörrent a telefonom. A nővérem hívott. Vajon mit akarhat? Hiszen tegnap beszéltünk. Ilyen sűrűn nem szokott hívni.

     -      Szia! – szóltam bele kicsit meglepetten.

Kíváncsi vagyok, mit akar mondani. Mi lehet ennyire sürgős vajon?

     -   Szia hugger! – szólt bele vidáman - Merre jársz? - majd a következő mondatánál már komorabbra váltott egy kicsit - Már egy órája itt szobrozunk az ajtódban.

     -     Atyaég! – pattantam föl a padról, és a laptopom azzal a lendülettel elindult szépen ívelt útján az apró kavicsok felé.

Eldobtam a telefont és a gép után nyúltam. Még időben sikerült elkapnom, de közben nem ment ki a fejemből, hogy mit keres a családom Párizsban?!

Ott állnak az ajtóban? Nálam? Az én ajtómban? Bakker! De hiszen… Ezt nem hiszem el! Megmondtam, hogy ki fogok jönni ide! Ráadásul pont Elinor az akivel ezt tegnap megbeszéltem. Ennyit arról, hogy elhiszik azt, amit tervezek. Éljen a felnőtt élet és a szabadság! Azt hiszik, hogy mindig otthon fogok ülni? De mért nem mondta akkor legalább ő, hogy meg akarnak látogatni. Tuti, hogy nem vette komolyan a tegnapi beszélgetésünket.

Leraktam a gépet a padra és a telefonomért nyúltam. Már hallottam, hogy Elin hangosan keres, hogy hová is lettem.

-          Hahó! Ott vagy? Hékás! Hugi!

-          Itt vagyok. – emeltem a fülemhez a kagylót.

-          Mi történt?

-          Semmi, csak elejtettem a telefont.

Csend. Úgy tűnik, hogy valamin nagyon gondolkodik.  Kezdi sejteni, hogy itt valami nem stimmel. Na Elinor, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy rájöjj mi a helyzet?

Visszaültem a padra és újra az ölembe vettem a laptopot, és még mindig csend volt. Valamit magyarázott a háttérben, de nem nagyon figyeltem rá, csak végigmértem a gépemet, hogy egyben van-e, majd újra a blogot bújtam. Beírtam a bejegyzés címét, majd elkezdtem írni, mikor a nővérem újra megszólalt.

-          Hol vagy?

-          Egy padon ülök és blogot írok.

-          Nem vagy vicces. – szinte láttam magam előtt, ahogy húzza a száját – Hol vagy?

-          Ott ahol tegnap mondtam. Stockholmban.

-          Stockholmban? – nevetett – Na ne szórakozz. Gyere már, mert itt várunk.

-          Elinor. – most az én sorom volt a nevetés – Nem szórakozom. A reggeli géppel jöttem és máris beleütköztem Er…

-          Tényleg képes voltál elmenni Stockholmba? – hallottam anyának a hangját.

-          Szia anya. Én is örülök neked.

-          Te komolyan ott vagy? Nem csak szórakozol?

-          Nem anya, tényleg itt vagyok Svédországban.

-          Apád lánya vagy… - hallottam elhalóan.

Biztosan lepasszolta a telefont.

-          Szia kicsim! Hajrá! Bármit is csinálsz. Ügyes legyél és vigyázz magadra.

-          Köszi apa. – nevettem el magam.

Tehát tényleg az egész családom ott van és vegyesen fogadták őrült szokásaim egy új pontját. Apa meg… Nem is vártam tőle mást.

-          Most komolyan hugi! Megőrültél? – kaptam az égi áldást a fejemre újra drága nővéremtől.

Ha valami őrültségbe kezdek mindig így fogadják a dolgaimat, aztán meg nem lehet őket lerázni, hogy kell-e valamit küldeni? Utaljanak-e pénzt? Tudnak-e segíteni? Úgyhogy ez a mostani kis beszélgetés cseppet sem meglepő.

-          Elinor. Megmondtam tegnap, hogy eljövök, de úgy látom, nem hiszel nekem még most sem, pedig már párszor bebizonyosodott, hogy nem csak a szám jár, hanem cselekszem is.

-          Jó, jó! Igazad van.

Ezt hányszor hallottam már én. Meg sem tudnám számolni két kezemen se, de még akkor se ha a lábujjaimat is igénybe venném. Lassan hozzászokhatnának, hogy milyen vagyok, elvégre már lassan húsz éve ismernek.

-          Akkor potyára jöttünk ide.

-          Tudom, hogy van apának kulcsa. Maradjatok most már. – feleltem nyugodtan.

-          Van apának kulcsa? – kérdezte meglepetten, és szinte láttam magam előtt, ahogy csúnyán néz az említett személyre és az pedig zavarodottan mosolyog, majd elkezd matatni a zsebeiben.

-          Nincs nálam. – hallottam megszólalni.

Majdnem kitört belőlem a nevetés, de nem akartam, hogy még bunkónak is higgyenek, amikor ők ott ragadtak Párizsban a lakásom ajtaja előtt.

-          Majd megoldjuk. – szólt újra nekem Elin – Te meg, ha már ott vagy érezd jól magad és ha kell valami csak szólj.

-          Okés. Sziasz… - kinyomta a telefont – tok.

Na szép! De legalább megbékéltek már, most pedig mennek és kerítenek egy szállodát, ahol megszállhatnak. Én pedig végre megírhatom az eddig történteket a blog olvasóinak. Lehet, hogy a mai nappal nő a nézettségem száma az interneten.

Miközben írtam előkaptam egy szendvicset, mert tudtam, hogy nem öt perc múlva lesz az, hogy újra le tudjak ülni nyugodtan. Az viszont biztos, hogy ma este úgy alszom majd, mint még soha!

Hirtelen felugrott elém egy üzenet ablak.

Becki üzenete: Szia!

Én: Sziaaa! Miújság?

Becki üzenete: Csak azt ne mondd, hogy tényleg Svédországban vagy, mint ahogy azt az előbb a blogodon közölted!?

Tehát már látta is? Nocsak! Nyomon követi az eseményeket?

Becki üzenete: Nos?

Én: Akkor nem mondom…

Becki üzenete: Tényleg képes voltál kimenni? :O Nem semmi vagy hallod! :D

Én: Már megszokhattad volna. :D

Becki üzenete: Az is igaz. Na de akkor mesélj csak erről az ütközésről?

Aztán részletesen elmeséltem neki mindent, ami a nap eddigi részeiben történt. Minden apró részletről beszámoltam neki, még azt is elmeséltem, hogy milyen ruhában tündökölt a korábban látott félisten, ki a földön jár közöttünk. Mindenre kíváncsi volt. Még arra is milyen illata volt, majd a végén ennyit mondott:

Becki üzenete: Te tényleg nem vagy normális!

Ezen aztán jót nevettem a padon ülve és a mellettem elhaladók furcsán néztek rám.

Én: Kösz Becki, én is szeretlek! :D

Becki üzenete: Tudom ^^

Én: Ha nem haragszol én most lelépek, mert merül a gépem is és szállást is kell találnom.

Becki üzenete: Képes voltál úgy kimenni, hogy még nincs hol aludnod az éjjel? Szaladj gyorsan Eric után, hogy had aludhass nála! ;)

Csak mosolyogtam és úgy pötyögtem tovább a dolgokat neki. De egyébként nem is lenne rossz ötlet. Csak éppen ez a tipikus mission impossible, még számomra is. Bár… nem mondom azt, hogy soha nem fog összejönni.

Én: Szia Becki :D

Becki üzenete: Szia Mrs. Saade.

Elpakoltam mindent, majd nagyot sóhajtottam és elindultam, hogy keressek valami helyet, ahol lehajthatom a fejem éjszaka. Több helyet is bejártam. Volt ahonnan úgy menekültem ki, mert épp egy vitába csöppentem a házinéni és a házipapa között és repkedtek a fakanalak, meg az edények. Vicces volt, mikor becsuktam az ajtót és egy pont nekicsapódott. De nem adom fel! Nincs csüggedés, ugyanis még van pár lehetőségem.

Besétáltam a következő épületbe, ami már bőven Stockholm szívében volt. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem. Már a látvány is megfogott, és mázlimra volt üres szobájuk, amit azonnal ki is vettem. Felmentem a lifttel az emeletre és azonnal befoglaltam a szobámat. Lepakoltam mindent, majd mára már csak egy kis feltérképezési munkát szántam. Sokkal kevesebb cuccal és csak a kistáskámmal vágtam neki az utcáknak. Vittem a fényképező gépemet és megállás nélkül kattogtattam. Mindent megörökítettem, ami megtetszett. Bár az egész város tetszett, úgyhogy inkább nem mondom meg, hogy mennyi kép készült már most. Közben feljegyeztem magamnak egy csomó dolgot, ami eszembe jutott, vagy amit láttam. Annyira elvarázsolt a hely, hogy fel sem tűnt mennyire elment az idő. Csak a gyomrom korgására ébredtem rá, hogy ideje lennem vacsorázni. Beültem egy kis étkezdébe, rendeltem valami svédet, aminek ki se tudtam mondani a nevét, majd mikor megkaptam gyorsan megettem és már indultam is tovább. Nem azért rohantam ennyire, mert taszított a hely, hanem mert már szerettem volna visszaérni a szállodába és megnézni vajon írtak-e már a hitetlen olvasók, és mellesleg jobban tetszett odakint a szabadban.

Az épületbe érve szinte azonnal a lifthez rohantam és megnyomtam a hívógombot.

-          Gyere már… gyere már… - dobogtam a lábaimmal és az ujjaimmal a combomon.

Mikor megállt a lift és kinyílt az ajtaja azonnal berohantam és eszeveszetten kezdtem várni, hogy becsukódjon végre az ajtó.

-          Mi lesz már! Csukódj be! Induljunk végre! Miért nem mentem a lépcsőn?

Egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy valaki figyel. Aztán mikor megfordultam és láttam, hogy időközben csatlakoztak mellém a fülkébe meg is bizonyosodhattam erről. Úgy néztek rám, mintha nem lennék teljesen komplett, de én csak elmosolyodtam, majd visszafordultam a gombok irányába és már alig vártam, hogy megálljunk és kiszállhassak.

Amint kinyílt az ajtó, fogtam magam és már sprinteltem is a szobámba. Rávetettem magam az ágyra, bekapcsoltam a gépemet és mikor végre felállt a rendszer, már mentem is fel az internetre és megnyitottam a blogot. Rengeteg kommentárt kaptam. Jöttek azok, akik oda-meg vissza irigyek voltak és persze a már megszokott hitetlen kategóriába tartozó alakok. Nem hiszitek? Nem baj! Majd én megmutatom nektek! Hamarosan jelentkezem olyan képekkel, amik teljes mértékben sajátok lesznek.

Eric Saade! Alig várom, hogy újra találkozzunk!

2. Fejezet - Stockholm

Sziasztok! :)
Meghoztam az újabb részt :) Remélem tetszeni fog és ha nem is írtok kommentárt, bár nagyon örülnék neki^^, akkor legalább alul pipáljatok amellett a szócska mellett, amelyik szerintetek illik a sztorira^^:):)


Jó olvasást;)

Feltöltöttem egy rakat képet, és az alap információkat, amiket mindenhol megtalál az ember Ericről, ha feljön az internetre. Valamivel el kell kezdeni… Aztán megírtam pár bejegyzést, és szerkesztgettem az oldalt. Mondanom sem kell, hogy nem vagyok túl jártas az ilyen szerkesztések terén, de próbáltam a lehető legjobbra összehozni a hátteret a felirattal, ikonokkal és a bejegyzések felületével. Lehet, hogy kicsit túl Erices is lett, de hát belőle sosem elég? Vagy netán tévedek? Sokszor elképzeltem már milyen is lenne vele találkozni, és élőben szemtől szemben látni. Mit ne mondjak, lehet, hogy összepisilném, magam olyan sokkot kapnék. Főleg ha még rám is mosolyogna.

Hangosan felnevettem és ránéztem a falon lévő képre, amin az imént említett mosollyal tekintett rám. Akkor is el fogom érni, hogy egyszer élőben nekem szóljon az a mosoly, és próbálok majd nem totál kikészülni és uralkodni magamon, hogy ne csorgassak a nadrágomba. Elég ciki lenne. Tudja valaki hol tudok a méretemben pelenkát venni? Mert ha tényleg bele kezdek az eltervezett akciómba, akkor lehet, hogy nem árt majd beszereznem egy két darabot belőle. Azt viszont gondolom, hogy már mindenki kellőképpen idiótának hisz, de nem baj. Mindenki azt gondol, amit akar, nemde bár? Én így jól érzem magam, a barátaim így szeretnek és elfogadnak minden őrültségemmel együtt, a többi meg nem számít.

Még egy ideig méreteztem, meg már a nevét sem tudom azoknak az alkalmazásoknak, amikkel szórakoztam, hogy jó legyen és végül kész lettem. Legalább is úgy éreztem, hogy kész. Az asztalra könyökölve bámultam a monitort, hogy szemügyre vegyem alaposan, hogy mit is alkottam az elmúlt pár órában. Mit ne mondjak… annyira nem lett vészes, ahhoz képest, hogy most először csináltam ilyesmit.

Néztem az oldalt, elmélázva a kinézetén és csak vártam. Hogy mire vártam? A csodára? Arra, hogy majd történik valami? Igen… De csalódnom kellette, ugyanis nem történt semmi. Nem tudom mire számítottam ilyen hamar, de legalább egy kis adatforgalomra, ha már új az oldal és hátha a kíváncsian fürkésző szemek ide tévednek. Most mit csináljak? Lehet, hogy a nagyon fanatikusok ide fognak jönni, ömlengeni Ericről és mindegy nekik, hogy azt a képet már hatszázhatvanhatszor látták-e vagy sem, de nekem nem ez kell. Félreértés ne essék, mert én is megnézem a képeket akárhányszor is láttam már, csak én valami mást szeretnék. Valami egyedi. Én olyat akarok nyújtani amit más nem tud, és olyanok is idetévedjenek, akiket eddig kevésbé érdekelt Mr. Saade. Bevallom őszintén, hogy sok mindennek nekem is utána kell néznem, de ezt nem szégyellem. Persze sokkal több mindent tudok, mint amit nem, úgyhogy ne kövezzetek meg, ha szembe jöttök velem az utcán.

Viszont úgy látszik ez az oldal is a csőd szélére fog jutni, ha nem teszek valamit.  A nővérem biztosan őrültnek fog tartani, mint ahogy Becki is, de ez érdekel most a legkevésbé. Ha nem vetem be az ötletemet, akkor már most lehúzhatom a redőnyöket, mert csak egy ugyanolyan szokványos oldal lesz az enyém is, mint amiket tucatjával megtalálhatunk. Már csak egyetlen célom maradt, hogy mindent kiderítsek Ericről. És igen! Szó szerint mindent tudni szeretnék róla! Az összes kis piszkos titkát! Azt is, hogy mikor megy el tusolni, mikor hívják telefonon, mikor kap be egy rágót, mikor nevet egy nagyot. Mindent! Ezekről pedig azok is tudni fognak, akik a blogomra tévednek. Olyan képeket fogok készíteni, amiket más nem. Én leszek az az összekötő kapocs, akitől mindenre fény fog derülni! Akár még lehet kérni is, hogy mit derítsek ki. Milyen alsót viselt aznap Eric? Este nyolcra megtudod! Igen! Ez lesz a nyári programom!

Lesznek izgalmas pillanataim úgy érzem. Hiszen tuti, hogy előbb utóbb Mr. Saade és menedzsere, vagy rokonai fülébe jutnak majd az oldal hírei és akkor lehet, hogy megszakad a dolog, de ha nem találnak meg, akkor nem lesz kit… feljelenteni? Remélem ezért nem csuknak börtönbe majd. A vád oka: Eric Saade imádat. Mondjuk ez így egész jól hangzik. Talán emiatt még ülnék is egy kicsit a négy fal között, de csak akkor, ha vihetem magammal a poszteremet. Legalább ennyi kis örömöm had legyen. A többivel meg leszek békülve. Még jó, hogy a saját adataimat nem tettem közzé és csak a felhasználó nevem van a blogon. Mindenre fel kell készülni, mert nem csak egy szokványos rajongó leszek. Már alig várom, hogy végre belefoghassak a kis magánakciómba!

Totálisan belelkesedtem és vigyorogva ültem a gép előtt tovább. A kezeim remegtek az izgatottságtól és alig tudtam begépelni a következő bejegyzést, amiben leírtam, hogy hamarosan olyan közel fogok kerülni Erichez, amennyire csak lehet, és mindent az olvasók elé fogok tárni. Vajon elhiszik majd? Biztosan nem. Majd jönnek itt, hogy persze, álmodozz csak, mert nem fog összejönni. Erichez úgysem tudsz olyan közel kerülni… blabla… De majd én megmutatom nekik! Olyat fognak nézni, hogy ragasztóval kell visszaragasztania szemüket a helyére a meglepődöttség után! Még nem ismernek, és nem tudják milyen fából faragtak engem. Amit a fejembe veszek, azt véghez is viszem! Anya ezért félt annyira. Mindig azt mondja, hogy egyszer a merészségem és a makacsságom kombinációja lesz a vesztem. Viszont be fogom neki bizonyítani, hogy nem a vesztem lesz, hanem épp ellenkezőleg! Ez a két tulajdonságom fog segíteni abban, hogy talpon maradjak ebben a rusnya világban és megéljek, vagy akár még sikeres is legyek. Még nem tudhatom mi vár rám az életben! Lehet, hogy olyan világhírű leszek, amiről nem is álmodnék! Lehet, hogy én fogom az egekbe repíteni a családot, persze nem egy bomba segítségével… Aztán mikor ezt így szó szerint előadom neki, akkor meg csak nevet rajtam, de majd akkor nevessen, ha igazam lesz. Szeretlek anya, de kicsit bízhatnál bennem jobban. Persze mindenben támogat, és ahogy tud segít, csak egyszerűen ez a véleménye és ezt nem is tartja magában. De örülök neki, hogy megmondja, mit gondol rólam és nem csak mindig azt hallom, hogy jól van kislányom, ügyes vagy, biztos jó lesz, meg tudod csinálni, rendben leszel, te vagy a család kis hercegnője… Ettől kapnék hányingert…. Apa meg. Ő az, aki állandóan beszél és az összes badarságomról ami jól sül el tud a fél város igencsak hamar. A büszke apa! De nagyon szeretem őt is. Mind a kettőnkkel szeret példálózni, mert örül annak, hogy saját ötleteink és terveink vannak a jövőre tekintve. Most viszont nem biztos, hogy örülne annak, aminek hamarosan nekifogok. De most ez számít a legkevésbé. Felnőtt ember vagyok, ha Párizsban képes vagyok egyedül megélni, akkor Svédországot is fel tudom fedezni egyedül. Ez lesz talán életem legnagyobb kalandja!

Felpattantam a székemből, felugrottam az ágyamra és levettem Eric egyik képét a falamról. Azzal a lendülettel leültem az ágyra, majd átfordultam a hasamra és magam elé raktam a képet. Egy ideig csak néztem. Végigtanulmányoztam úgy, minta még eddig nem láttam volna. Végigmértem a haját, a szemeit, a száját és leragadtam a mosolyánál megint, majd belemélyedtem a tekintetébe.

-          Hamarosan találkozunk Eric Saade. – mondtam olyan komolyan, mintha hallaná, majd mosolyogva legurultam az ágyról a földre, előhúztam az említett bútordarab alól egy mappát és beleraktam, majd miután feltápászkodtam letettem az asztalra.

Viszem magammal. Hogy hova? Mindenkinek lehet egy tippe! Várom őket… Na? Valaki? Ötletek? Semmi? Nem hiszem el! Hallottam valakitől a helyes választ! Ismételje meg! Telitalálat! Tudtam én, hogy tudjátok! Naná, hogy Stockholmba megyek! Nem fogok itthon ülni! Össze is csomagolok!

Kiszaladtam az apró kis nappaliba, ahol a még apróbb kis gardrób volt található, amiben a bőröndömet tároltam. Előkaptam, visszasiettem a szobámba, felhajítottam az ágyra, kinyitottam és mindent belehajigáltam, ami a kezembe került. Körülbelül a fél szekrényem tartalmát beletettem, de mikor nem sikerült összehúzni a bőröndömet, nekiláttam szortírozni. Végül sikerült összehúzni a bőröndöt, hogy ráültem. Így legalább minden meg van, amit szerettem volna, és be is fért! Igaz, hogy csak szűkösen, de hát na…

El sem tudom mondani, hogy mennyire izgulok és élvezem is egyben az egészet! Szó szerint remeg a gyomrom és a kezem is! Már legszívesebben ott lennék! Meg akarom írni az első bejegyzést, amit svédhonból közvetíthetek! Akkor talán elhiszik majd, hogy igazat mondtam és nem csak jártatom a számat. És képekkel fogom alátámasztani, hogy igenis tényleg ott vagyok ahol, és nem csak hazudtam, hogy minél több olvasóm lesz.

Aztán majd sokan azt fogják mondani, hogy nem vagyok teljesen komplett, mint ahogy már említettem, de ez az én életem és úgy érzem, egy hatalmas kaland elé nézek a nyáron, mint ahogy azt már korábban is említettem!

Rengeteg spórolt pénz van a bankszámlámon és egy cipős dobozban a szekrény mélyén, direkt életem nagy kalandjára félretéve. Mindig tettem el, hogy majd valamikor szükségem lehet rá és akkor ne kelljen fájlalnom, hogy nem tudok menni, hiába terveztem el, mert nincs miből. Szerencsém, hogy sosem költöttem feleslegesen semmire. Most elképesztő jól jön, hogy nem vagyok híve a vásárlásnak és inkább spórolok. Szükségem is lesz a pénzre, mert úgy tudom, Eric a nyáron turnézik és én mindenhová követni fogom, de az első utam mindenképpen Stockholm lesz.

Pár órával később visszaültem a gép elé. Már esteledett az idő és ideje volt annak is, hogy végre keressek valami szállást. Ha meg nem találok, akkor spontán leszek és majd ott helyben kerítek valamit. Nem nagy kunszt! Ilyeneken nem esem kétségbe. Nézelődtem egy darabig, majd felírtam pár telefonszámot és címet, amiknek a segítségével eligazodhatom majd odakint. Közben Ericről is rengeteg információt kijegyzeteltem magamnak egy füzetbe, ami ezen túl mindig nálam lesz. Akármikor, akárhová megyek a táskámban fog lapulni, hogy azonnal fel tudjak írni mindent, ami történik. Össze is készítettem a kis válltáskámat, amiben elfér egy kis elemózsia, a fényképezőgépem, a füzet és még pár apróság. Pont tökéletes.

Miután minden készen volt, visszaültem a gép elé és nagy meglepetésemre kaptam néhány kommentárt. Megtört a jég! Persze mind miről szólt? Hogy Eric imádlak, Eric szeretlek és hatezer szívecske. Csak jót mosolyogtam a dolgon és örültem, hogy vannak, akik már legalább írtak és tudom, hogy lesz, aki olvassa a blogot. Na de én nem érem be ennyivel! Nekem ennél több kell! És több is lesz! Olyan kommentárokat szeretnék, amik nem csak Ericnek szólnak, hanem magának az oldalnak is és talán egy kicsit nekem is. Persze az ötletemhez is érkezett egy két hitetlen hozzászólás, hogy úgyis csak olyan vagyok, mint mindenki más és esélytelen az elképzelésem megvalósulása. Na, az ilyenek állával szeretném a padlót súroltatni. Ami ha minden jól megy, akkor menni is fog! Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, de el fogom érni a célomat! Addig nem nyugszom, amíg meg nem csináltam, amit elterveztem!

Eric drága! Hamarosan szembe találhatod magadat az interneten minden kis piszkos szennyeseddel! De remélem, hogy inkább csak utóbb jön össze a dolog, hogy rám bukkanj. De még nem tudod mi vár rád! Minden egyes mozdulatodat figyelni fogom, és nem szabadulsz meg tőlem egyhamar.

Még jó ideig bújtam a gépet, lefoglaltam a reggeli járatra egy jegyet, majd mikor már igencsak későre járt bevetettem magam a fürdőszobába. Forró fürdőben áztattam magam egy ideig, majd pizsamába bújtam és hatalmas mosollyal az arcomon, és megtelve izgatottsággal feküdtem az ágyamba, s merültem mély álomba.

Reggel már nagyon korán kipattant a szemem és azonnal haptákba vágtam magam, hogy indulhassak. Olyan gyorsan elkészültem, mint még talán sohasem. Felöltöztem, a hátamra vettem a hátizsákom, a vállamra akasztottam a két táskámat és megfogtam a bőröndöt, majd levonultam a lépcsőn. Kint fogtam egy taxit és a reptérre vitettem magam. Máskor busszal megyek, de most már nincs időm arra, hogy azt is kivárjam. Kifizetem. Ennyit most megért ez az egész és szerencsére így nagyon hamar ki is értünk. Bevonultam, kikértem a jegyemet, majd leadtam a csomagomat, amit nem vihettem fel a gépre és már szinte azonnal meg is kezdődött a felszállás. Ablak mellett volt a helyem, aminek örültem. Szerettem nézelődni miközben utazunk és ez az égbolt még teljesen ismeretlen számomra.

Egy ideig figyeltem a tájat, és ahogy agyaltam kicsit kezdtem elbizonytalanodni, hogy jó döntés volt-e ez az egész. Vajon tényleg jó ötlet volt-e belevágni ebbe az egészbe, vagy egy hatalmas őrültséget kezdtem el. Lehet, hogy anyának igaza lesz?

Tördelni kezdtem az ujjaimat, mint általában ha ideges vagyok. A felhőket bámultam és nem tudtam eldönteni, hogy most nem-e leszek totál idióta mindenkinek a szemében. De most már nincs visszaút! És nem! Egyáltalán nem fogom megbánni, hogy belevágtam! Sőt! Minden elképesztően király lesz és sokak szemében én leszek a favorit, mert olyan infókat fogok mutatni Ericről, sokak álmáról, amiket nem is tudtak eddig, vagy nem is tudnának meg, ha én nem lennék. Próbáltam visszaönteni magamba az önbizalmat és végül sikerült is. Ha nem is teljes mértékben, de legalább már nem voltam bizonytalan. Összekulcsoltam az ujjaimat és mosolyogva dőltem hátra az ülésben.

Elkezdtem zenét hallgatni. Ugyan ki mást is hallgatnék, ha nem Mr. Saade-t? Az összes szám örök favorit, egytől egyig. Nem tudnám megmondani melyik a kedvencem. Mindegyiket szeretem és az összes szövegét kívülről fújom. Imádok énekelni. Ha tehetném, a nap huszonnégy órájában csak ezt tenném.

Egy idő után éreztem, hogy lassan ragad le a szemem és már nem bírtam tovább. Az utazás mindig elálmosít. Mint a kisgyerekeket. És már nem is kellett több. Pár perc múlva a zenére aludtam el és már csak egy gyengéd érintésre lettem figyelmes a vállamon, majd valaki ébresztgetni próbált.  

-          Hölgyem. – szólt hozzám a női hang – Hölgyem, megkezdtük a leszállást, kérem kapcsolja be az övét.

-          Rendben. – bólogattam, pedig még a világomról sem tudtam éppen, de arra már rájöttem, hogy az utaskísérő hölgy volt, aki felköltött.

Mondjuk ki más is lett volna? Bekapcsoltam az övem és figyeltem amint landolunk a reptéren. A szívem eszeveszett kalapálásba kezdett és már nem győztem kivárni, hogy végre Stockholm utcáit járhassam.

Itt vagyok! Ideértem! Hihetetlen! Tényleg képes voltam és eljöttem ideáig! Tudom magamról, hogy ha most ezt nem teszem meg, akkor megbántam volna és amiatt lettem volna kibukva. Így maximum nem úgy sül el a dolog, ahogy szeretném, de legalább megpróbáltam! Az a rosszabbik eset, ha meg sem próbálok valamit és utána egész életemben bánom, hogy nem tettem még egy aprócska lépést sem annak érdekében, hogy elérjem a kitűzött célt.

Azt viszont, hogy hol fogom tölteni az éjszakát, még nem tudom. Ez még kérdéses számomra is. A címek és telefonszámok megvoltak, de nem foglaltam szállást. Majd kerítek itt egyet, ami jó lesz. Terveim szerint úgyis elég sűrűn fogok lakhelyet változtatni a közeljövőben.

Ahogy a bőröndömet vártam, nagy tömegre lettem figyelmes. Rengeteg fényképész, meg sikítozó tini lányok. Mi a franc? Kit várnak már ennyire?

Levettem a bőröndömet és tisztes távolságból figyeltem az embercsoportot, mert nem akartam közéjük keveredni, hogy elsodorjanak őrjöngésük közepette, de kíváncsi voltam arra, hogy ki fog felbukkanni, aki ennyire nagy népszerűségnek örvend. Jó ideig álltam ott, de nem történt semmi. Oké, nekem nincs időm arra, hogy csak itt álljak és nézzek ki a fejemből. Céllal jöttem ide és nem csak úgy szórakozásból.

Megfogtam a bőröndön lévő kart és elindultam, de ahogy megfordultam azonnal meg is torpantam, mert sikerült valakinek nekiütköznöm.

1. fejezet - "Ugyan kiről írhatnék?"

Sziasztok! :)

Meghoztam az első fejezetet. Remélem tetszeni fog. Igyekszem izgalmasra írni a sztorit és nagyon várom a véleményeiteket!:) 

Jó olvasást!;)

Unalmas nyári nap. Nincs iskola, élvezhetném a szünetet, erre mi a helyzet? Már napok óta szakad az eső, így be vagyok kényszerítve a szobámba, a négy fal közé, mint valami börtönben. Csodás! A lehető legjobban kezdődött minden, mert itt lehetek, erre tessék. De hát mit csináljon az ember, ha egyszer így alakul a sorsa? „Nézz filmet, olvass, vagy gépezz.” Csengtek apa szavai a fülemben, amit körülbelül minden alkalommal elmondott, amikor telefonon panaszkodtam neki, hogy már nem bírom. Azt pedig már hiába mondtam, hogy mindet megtettem. Már unom a filmeket, olvasni már nincs erőm és a gép előtt is csak ülök a székben és forgok körbe, körbe.

Bámultam a plafont és a megannyi posztert a falaimon. Volt itt mindenféle énekes és színész a fiatalabb és idősebb nemzedékből egyaránt. Akadnak nagy kedvenceim, akiktől sosem fogok megválni, akárhány éves is legyek. Őket is hoztam magammal Párizsba, ahová már lassan egy éve kerültem…

Igen. Párizs… Álmaim városa. Itt kezdtem főiskolát és egy kis lakásban élek jelenleg szüleim támogatásával. Nem is tudnám eltartani magam, ha nem segítenének. Alig vártam, hogy itt élhessek és eljött az a nap is, mikor mindent áthurcoltunk ide. Nagyon ritkán jutok haza, mert szeretnék minél többet és többet itt lenni. Kezdetben persze elképesztő honvágyam volt, de már most egyre kevésbé érzem ezt. Egyre inkább otthonomnak érzem ezt a helyet és az, hogy angolul is prímán beszélek segített a tájékozódásban és minden másban is. Anya görög származású, így beszélek görögül is, apa amerikai, így jól megy az angol is, valamint most már a franciába is kezdek belejönni. De igazi anyanyelvemnek az angolt tartom.

A gépem felé fordultam és láttam, hogy villog a tálcán egy jel. Valaki üzenetet írt. Biztosan Becki az. Mióta ideköltöztem alig láttam. Otthon, Görögországban ő volt mindig, aki mellettem állt és támogatott. A legjobb barátnő, akit bárki is kívánhat magának.

Közelebb csúsztam az asztalhoz és mikor rákattintottam a jelre, kiderült, hogy nem tévedtem. Tényleg rég látott barátnőm írt, hogy megtudja mik történtek velem mostanában.

Én: Unatkozom… - hosszas beszélgetés után erre a kijelentésre jutottam.

Becki üzenete: Miért nem találsz ki valami programot?

Én: De mit?

Becki üzenete: Üldözz pasikat, keress fel sztárokat, mászd meg az Eiffel-tornyot. :D

Én: Ez mind szép és jó. – pötyögtem neki  – Csak ne esne az eső…

Nagyon sokáig beszélgettünk és nem tudom miért, de a sztáros dologgal valami ötlet szikrát ültetett a fejembe. Valahogy nem is tudtam elszakadni a gondolattól és hiába írt bármit is, már csak erre tudtam koncentrálni. De mit kezdjek? Üldözzem? Bombázzam levelekkel és várjam megszállottan, hogy mit fog válaszolni? Ez hülyeség lenne… De az az egy biztos, hogy ideje lenne belefognom valamibe, amivel elütöm az időt, mert ez így nem állapot! Ki kell találnom valamit, ami érdekes és nem csak lesek magam elé, a négy falat bámulva. Bár szívesen nézem a poszterekről rám vigyorgó helyes fiúkat, de ennél valami több kéne.

Újra az irányukba fordultam és megakadt a szemem Eric Saade mosolyán. Hófehér fogsora, mélybarna szemei egyszerűen megragadták a tekintetem és nehezemre esett elfordulni. Mindig ez volt. Valahogy annyira megfogott, hogy muszáj volt őt néznem. Sosem voltam a fanatikus rajongó típus, de akiket különösen kedvelek, azokról általában nagyon sok mindent tudok. Így róla is…

Nehezen, de rávettem magam, hogy visszatérjek a géphez és folytattam az eszmecserét Beckivel. Megint kezdte, hogy ideje lenne már találnom egy pasit és végre nem egyedül lennem a nagyvárosban. Mindig ezzel jön és tudom, hogy igaza is van, de néha már az agyamra ment vele. Mondjuk az tény és való, hogy egyelőre nem sikerült túl jó kapcsolatokat kiépítenem, de ez nem csak az én hibám. Azok a diákok, akikkel egy csoportba járok totál idióták! Mindegyik azt hiszi magáról, hogy ő a valaki és a többi egy bolha, akit el lehet taposni. Rengeteget képzelnek magukról, mert ők a gazdag negyedből jöttek, és aki csak egy kis lakásban él a belvárosban, az már csak egy pondró, akivel nem is kell foglalkozni. Most éppen divattervezést tanulok, mert szeretném ebből megkeresni a későbbiekben a kenyerem, de ha egyszer nagyon kiakasztanak ezek az apuci kicsi lányáék, akkor a szájukba tömöm az összes anyagmintát, de akkor sem fogom feladni miattuk! Arról ne is álmodjanak! Bár tudom, hogy ez a céljuk!

Nem egyszerű a suli, de az első éven sikeresen vettem az akadályokat még a sok hátba fúrás és szemétkedés ellenére is. Volt olyan alkalom az év végi vizsgák előtt, hogy az összes munkámat összetépték és firkálták. Szerintem nem kell mondanom, hogy milyen lelkiállapotba kerültem akkor. Teljesen előröl kellett kezdenem mindent és napokig nem aludtam, de végül sikerült. A kemény munka elnyerte a hatását. És még tetszett is a munkám a tanároknak.

Becki üzenete: Miért nem vezetsz blogot?

Térített vissza barátnőm a közelmúlt eseményeiből a valóságba.

Én: Blogot? Ugyan minek vezessek blogot?

Becki üzenete: Csak úgy unaloműzésképpen gondoltam.

Én: De miről írhatnék?

Becki üzenete: Magadról.

Én: Magamról? Ki a fenét érdekelne az én életem? Szerintem abszolút senkit…

Becki üzenete: Akkor írj valaki másról.

Valaki másról? Ugyan kiről írhatnék?

Én: Egy sztárról?

Becki üzenete: Akár. J

Hátradőltem a széken és újra a falamat kezdtem bámulni. Lehet, hogy ki kéne szellőztetni kicsit a fejem. Igaz, hogy esik, de akkor is jót tenne egy séta. Kezdek beporosodni idebenn. Elköszöntem Beckitől, felvettem a cipőmet, ami tuti át fog ázni odakint, majd fogtam egy esernyőt és elindultam. Szakadt az eső és ráadásul még enyhe hűvös szél is fújt. Utálom az ilyen időt és már meg is bántam, hogy kitettem a lábam a szabadba.

Folyamatosan a blogos dolgon agyaltam. De kiről lehetne írni? Vagy miről? Sztárpletykák? Kinek milyen félrelépései voltak? Ki mennyit töltött a gyerekei nélkül más nők, más férfiak karjaiban? Kinek van eltitkolt gyereke? Na ezzel a búvárlapok is foglalkoznak eleget. Ez így túlságosan elcsépelt… Valami újabb kellene. Bár mondjuk sztárokkal is foglalkoznak eleget, de ha olyan dolgokat derítenék ki, amiket más nem tud, akkor lehet, hogy még sikeres is lenne a dolog…

Kisétáltam az utcából, majd nem sokkal később az Eiffel-torony lábai alatt elheverő parkban találtam magam. Megálltam a hatalmas építménnyel szemben és csak néztem. Olyan érzés körülbelül, mint amikor az előbb Eric Saade mosolya által kiváltott reakció. Már jó párszor láttam, de még mindig elvarázsol. Nem tudom miért fogott meg ennyire. Van benne valami egyedi, valami különleges, ami vonzza a világomat, ami annyira megragad, hogy leírni nem lehet az érzést.

Elindultam felé és meg sem álltam a bejáratig. Vettem egy jegyet és felsétáltam az első szintre, ahol az éttermek helyezkedtek el. A rossz idő ellenére is elég sokan voltak. Nagyon nagy vonzereje van ennek a monstrumnak, itt, Párizs szívében.

Beültem az egyik kávézóba, ami itt üzemelt és rendeltem egy forró csokoládét. Lekörözhetetlen az a csoki, amit ezen a helyen készítenek. Leraktam a kabátomat és az esernyőmet a mellettem lévő székre, majd csak bámultam ki a városra, mely körbevett minket. Hiába esik az eső, ez az a hely, ahol le szeretném élni az életemet. Hamar kihozták a hatalmas bögrét, benne a forró itallal és kavargatni kezdtem. Felkönyököltem az asztalra és azon gondolkodtam mit kezdjek magammal a nyáron. Egyedül nem szeretek sehová sem menni, bár ha nagyon muszáj, akkor okés a dolog, de most menjek el kirándulni egyedül egy vidámparkba mondjuk? Izgi lenne nagyon. De akkor mivel üssem el az időt? Mivel? Valaki segíthetne!

Aztán jött az öltet! Már nem is kellett senkinek sem a segítsége! Maradok a blog írásánál és méghozzá egy hírességről fog szólni! Akármennyire is elleneztem az egészet, mégis ez lesz a végső megoldás. Itt a nyár. Az egész nyár! Lehet, hogy fanatikusnak dogok tűnni sokak szemében, de a lényeg, hogy szeretnék mindent, szó szerint mindent megírni és megtudni, amit csak lehet! Ha már egyszer belefogok, akkor csináljam jól a dolgot és ne csak az újságokból informálódjak! Már csak az a kérdés, hogy akkor hogyan?

Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentett ki, és olyan hirtelen nyúltam utána, hogy sikerült kiborítanom mindent, ami a bögrében még maradt. Azonnal felpattantam, de már félig így is eláztatott a csokoládé. A pincér srác rögtön odajött és nem győztem bocsánatot kérni, miközben a telefonom még mindig zenélt a fiú pedig mosolyogva közölte, hogy semmi gond, előfordul, de most már vegyem fel, mert valaki nagyon keres. Hát nem rendes? Elmosolyodtam és bólintottam, majd a fülemhez emeltem a készüléket a zöld gomb lenyomásával.

-          Igen?

-          Szia hugi!

-          Szia Elinor.

Elinor a nővérem. Két évvel idősebb, mint én és ő ott maradt Athénban az iskolapadot csépelni, mellette pedig már most rendezvényeket szervez. Nagyon szeretem őt és szerencsére jó a viszonyunk egymással, aminek kifejezetten örülök.

-          Mi újság van veled? Nem jössz haza?

-          Most nem hiszem. Jó itt nekem, az időjárási viszonyok ellenére is.

-          Megint esik… - nevetett.

-          Ez annyira nem vicces. – húztam a számat, de nehezen bírtam ki, hogy ne nevessek én is.

-          Mondj valami jót. – szólalt meg újra, de mielőtt válaszolhattam volna már bele is kezdett a saját mondandójába – Képzeld! Emlékszel Chisre? Elhívott randizni! Ma este találkozunk, de azt nem mondta meg hová akar vinni! Annyira aranyos és elképesztően dögös!

A nővérem és a pasikról való áradozása elképesztő. Amikor leírja őket, mindig elképzelek valami félistent, vagy istent, és mikor meglátom a valóságban a srácot, sokszor nehezen bírom ki, hogy ne fetrengjek a röhögéstől. Elkezdtem nevetni és már mindenki engem nézett a helységben.

-          Mi olyan vicces?

-          Semmi. – fogtam vissza magam.

-          Semmi… - ez a semmi az ő szájából úgy hangzott, mint amikor már nagyon ununk valamit és jobb lenne, ha az illető, akitől ezt az előbb hallottuk, mondhatna már valami izgalmasabbat is, mert nem hiszem el, hogy nem történik vele soha, semmi – Ugye tudod, hogy ezt nem hiszem el? Mire készülsz?

A nővérem alaposan átlát a szitán és már félszavakból is tudja, hogy ha valamire készülök, vagy valamit eltitkolok. Néha rettenetesen idegesít ez a szokása, de nem tudok vele mit csinálni. Ő már csak ilyen. Mondjuk azt is tudom, hogy csak jót akar.

      -    Blogot indítok. – mondtam ki határozottan.

      -    Blogot? – hallottam a hangján, hogy meglepődik.

      -    Igen. Egy sztárról fogok írni.

      -    Felrakod, amit a búvárlapok mondanak, meg keresel hozzá képet?- megjelent a kétkedés a hangjában.

      -    Nem… - látszik, hogy ezt perpillanat ő is hülyeségnek tartja – Kémkedni fogok utána.

      -    Beállsz paparazzinak?- nevetett – Ugye ezt te sem gondolod komolyan?

      -    Akár. Miért ne?

Igen! Ez a legjobb! Mindent kiderítek róla, úgy, hogy a közelébe próbálok férkőzni. Már csak az a kérdés, hogy ki az, akit bekerítek.

-          És ki lesz az? – a gondolataimban olvas?

-          Ezt még nem tudom… De most megyek. Majd még beszélünk! Szia.

Meg sem vártam, hogy elköszönjön már le is tettem a telefont, felkaptam a kabátomat, az esernyőt és már szaladtam is. Szó szerint szaladtam hazáig. Lehajítottam a cipőmet, és bevetettem magam a székemben. Bekapcsoltam a gépet és alig vártam, hogy betöltsön. Közben ledobáltam a vizes fölsőmet és pördültem egyet a székkel.

Ki legyen? Kiről írjak? Ki legyen az a szerencsés, akit üldözni fogok a szennyes kis titkaiért? Létrehozom az oldalt és utána majd eldöntöm.

Megnyitottam a böngészőt, kerestem egy blogokról szóló oldalt, és felregisztráltam. Felhasználónév? Mi legyen? Komolyan ezt a legnehezebb eldönteni…

Fordultam a falam felé, ahol a képekről vigyorogtak rám a sztárjaim. Újra megakadt egyen a szemem és már tudtam is kiről fog szólni az oldal. Elmosolyodtam és magabiztosan gépeltem be az erről fog szólni a blogom felületre az Eric Saade nevet. Végül mindent beállítottam, a nevem pedig a RiceAngel lett és elkezdtem bepötyögni egy rövid kis bemutatkozást:

„Rice Angel vagyok, egy tizenkilenc éves köznapi diák. Mindenki merésznek, bátornak és szókimondónak ismer. Bár ez nem mindig van így…”