11. Fejezet - Négy szem közt

Sziasztok! :)

Bocsi a sok csúszásért, csak mindig közbejön valami :-/ Na de nem is szaporítom a szót^^ Köszönöm a véleményeket és a sok pipát^^ Remélem tetszeni fog ez a rész is és továbbra is megtartjátok ezt a jó szokásotokat, aminek én nagyon örülök^^

Jó olvasást;)

Ms. Kronwool mosolyogva beszélt hozzánk, de én totál ledöbbentem az egészen és nem is tudtam mit mondhatnék. Annyira váratlanul ért ez az egész és most Becki biztosan röhög a markába az sms-st olvasva. Eric tekintetével sokszor találkoztam döbbenetemben, de ő viszont csak mosolygott. Az a kérdés marad csak a fejemben, hogy miért pont engem akar? Ezt meg fogom tudakolni tőle, az biztos.

Az is biztos, hogy az életem manapság a meglepetések sorozata. Mennyi volt az esély arra, hogy mindez megtörténjen, ami? Lehet, hogy hülyeségből mondtam volna, hogy majd így járok, de komolyan sose. Talán csak álmodni mertem volna erről az egészről. Most viszont valaki csípjen meg, hogy felébredjek!

-          Szóval? – hallottam a kérdést és mindenki rám nézett.

-          Igen? – kérdeztem vissza és mire elmosolyodtak körülöttem.

Szégyen, nem szégyen, fogalmam sincs, hogy miről volt szó éppen, mert nem tudtam visszazökkenni a valóságba még és éppen máson járt az agyam.

-          Élsz a lehetőséggel és vállalod a munkát?

Ezt most komolyan kérdezi? Ki ne akarna Eric személyi tervezője lenni? Legalább… is azt hiszem ez lesz a feladatom. De most nem is ez a lényeg… úgyis kiderítem majd, hogy mit kell csinálnom. Meg mi lesz pontosan. Bár ha Ericen múlik, akkor lehet, hogy valami cifrább munkát kapok. Tőle minden kitelik. De akár pakoltathatja velem a téglát a turnébusza kereke alá megálláskor, vagy akár tarthatom neki a fogkefét a csap mellett, mint élő fogkefe és törülköző tartó, hogy mindig kéznél legyen. A lényeg lényege, hogy én bármit megcsinálok. Mert hozzá hasonlóan én is bármire képes vagyok. Lehet, hogy meglepő módon sokkal több mindenre, mint azt bárki is gondolná.

     -    Nos? Mit mondasz?

     -    Hogy a fenébe ne! – pattantam fel a székemből, mire Eric hangosan nevetni kezdett.

De nem úgy, hogy ki nevessen, hanem a reakciómon és közben kedvesen nézett rám. Én meg úgy éreztem inkább elsüllyednék a székben, így visszaültem a helyemre és próbáltam nem vigyorogni, mint a tejbetök, és eltűntetni az égő arcom vörösségét. Éreztem, tudtam, hogy olyan vörös az egész fejem kábé, mint egy paradicsom.

-          Akkor el tudtok intézni mindent? – nézett ránk Tomas.

Ms. Kronwool és közöttem járt a tekintete. Egyébként nem tudom miért magázom folyton, mikor megmondta, hogy tegeződjünk nyugodtan. Vivienne… Csak talán furcsa egy ilyen beosztásban dolgozó nőt tegezni, nekem, aki ha azt nézzük senki sem vagyok hozzá képest. Sőt még annyi se, mert éppen csak tanulom azt, amiben ő már profi.

-          Persze. Menjetek csak, ha sürgős. – felelt végül Vivienne, mert nekem fogalmam sem volt megint semmiről se.

Már le is lépnek? Kár… Pedig reméltem, hogy sikerül majd Erickel mindent megbeszélni. Vagy legalább is beszélni. Így mondjuk eléggé bizonytalanban vagyok hagyva, hogy mi is lesz konkrétan a feladatom, de biztosra veszem, hogy úgyis megtudom hamarosan, csak ilyenkor már a kíváncsiság úrrá lesz rajtam és nem bírok magammal. Ez az a pillanat, mikor már ezer kérdés jár a fejemben és szeretném bombázni vele Tomast és Ericet. Mint például ezek: Miért vagyunk itt pontosan? Mikor kezdődik a feladatom? Hol fogok lakni? Mit kell csinálnom? Hogyan? Mit kell fölvennem? Bikiniben nem flangálok, de ha annál több ruha lehet rajtam, akkor nincs kifogásom semmi ellen sem. Miért engem akartak? Ennyire tetszettek a munkáim? Vagy valami más oka van? Mit akarnak tőlem? Főleg Eric… És hogy lehet valaki ennyire szemtelenül jó pasi? Na jó, ezt lehet, hogy nem tenném fel élőben, maximum, ha csak úgy kiszaladna a számon, de a fejemben mindenképpen megfordulnak ilyen kérdések és társaik. Lehet, hogy Eric is belepirulna némelyikbe. Vagy tévedek, és csak én vörösödnék, mint a rák? Mindegy. Nem fogom kipróbálni, hogy mit reagálna az tuti. Bár valószínűleg rengetegszer megkapja ezt nap, mint nap a rajongóktól, de én nem fogok rámászni. Nem az én stílusom és szerintem ő sem nézné jó szemmel. Bár már megtehettem volna, ha annyira be akarnám hálózni…

Felálltak mellőlem és elindultak kifelé. Elköszöntek, majd becsukódott mögöttük az ajtó, és számomra is elkezdődött egy újabb szakasz az életemben, mely tele volt még kérdésekkel, kétségekkel és olyan dolgokkal, amik fogalmam sincs, mik lehetnek. Fogalmam sincs, mire számítsak. De ki tudná? Az élet egy merő meglepetés, és sosem tudhatjuk mire számítsunk.

-          Nos, akkor már csak a szerződés aláírása van hátra. – mosolygott rám Vivienne, majd közelebb húzódtam és a kezembe vettem egy tollat, míg ő a papírokat szedte össze – Itt is van. – tolta elém a lapokat, majd átolvastam és aláírtam – Szuper.

Nagyot sóhajtottam és el sem hittem, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Eric Saadenak fogok dolgozni. Bele sem merek gondolni, hogy mennyien akarnak majd a föld alatt látni pusztán csak azért, mert folyamatosan Eric közelében lehetek.

-          És megtudhatnék esetleg pontosabb infókat az egészről?

-          Eric azt mondta korábban, hogy ők fognak részletesebb tájékoztatást adni neked arról, hogy mit is kell majd csinálnod. – mosolygott még mindig rám.

-          Hú, rendben. – bámultam magam elé még mindig gondolkodva.

-          Ne aggódj. – nevetett – Minden szuper lesz, hidd el nekem. Eric és a csapata a szuper munkaadó. A legjobb helyre kerültél.

-          Ennek örülök. – néztem rá mosolyogva én is.

Bár ezek felől kétségem sem volt, de így, hogy ő is azt mondja, hogy senki sem egy hárpia közöttük, aki megkeseríti majd az életemet, így megnyugodtam teljesen. Csak az a fránya sok kérdés múlna már el a fejemből a válaszok által, amiket Eric tud adni, vagy a menedzsere. Szeretnék már végre mindent megtudni.

-          Az elérhetőségeidet megkapták. Azt mondták még a mai nap folyamán megkeresnek.

-          Rendben van. Akkor én megyek is.

-          Örülök, hogy találkoztunk. –fogtunk kezet egymással, majd elköszöntünk és elindultam kifelé az épületből a szerződés egyik példányával a kezemben.

Hihetetlen ez az egész. El sem akartam hinni, hogy mindez velem történik és folyamatosan vigyorogtam, mintha így festették volna meg az arcom és már nem lehetne letörölni. Beszálltam a liftbe és megnyomtam a gombot, hogy lejuthassak. Mivel egyedül voltam fogtam magam és sikítottam egy hatalmasat, majd mikor kinyitottam a szemem akkor láttam meg, hogy nem is indult el a lift, és kinyílt az ajtó, az emberek pedig furcsán néztek rám. Zavartan elmosolyodtam és intettem egyet.

-          Hello. – mondtam, majd megnyomtam a lift gombját újra és most már tényleg elindultunk lefelé.

Elkezdtem nevetni. Kész őrület! Nem is én lennék, ha nem velem történnének ilyesmik. A pultnál ülő lány hangosan köszönt, majd a következő lépés már az utcára vezetett. Ám ahogy kiléptem az ajtón meg is torpantam, mert Eric ott állt velem szemben a falnak támaszkodva. Csak nem rám várt? Bár ez úgyis kiderül hamarosan.

-          Hello. – mosolygott rám.

-          Szia. – köszöntem én is kissé zavartan.

-          Azt hittem már ki sem jössz. – sétált közelebb.

-          Te… te engem vártál?

-          Miért, szerinted kit? – nevette el magát.

Ha ezt így folytatja tovább, nem fogok tudni megszólalni, mert a végén fel kell majd mosnia a padlóról. Így is nehéz bármit is mondanom neki, nem még így. Eric! Fejezd be! Légyszi, légyszi! Ha kell, kiskutya szemekkel nézek rád és térden állva könyörgök, de ne őrjíts meg ennyire.

-          És most mi lesz? – néztem rá végül.

-          Gondolom már nagyon kíváncsi vagy, hogy mi vár rád, ha mellettem fogsz dolgozni.

-          Igen. – bólogattam.

-          Aláírtad a szerződést ugye? – nézett rám kérdőn.

-          Naná. – lebegtettem meg előtte a papírlapokat.

-          Helyes. – villantotta rám hófehér fogsorát – Akkor mehetünk. – indult el én pedig szedtem a lábaim utána.

-          Hová megyünk?

-          Eszünk valamit. – mondta és úgy nézett rám közben, hogy nem mertem nemet mondani a dologra.  

Gondolom sejtette, hogy azt mondtam volna, hogy nem vagyok éhes, így nem muszáj, ha csak miattam mennénk, ezért megelőzte a dolgot. Bár igazából már korgott a gyomrom, de nem számított. Nem akartam rögtön élősködni, vagy ilyesmi. Nem akarom, hogy ő fizessen. Már elég volt Drew is. Drew! Úristen mit fog szólni, ha mindezt megtudja!!! Ha végeztünk Erickel, mindent el kell neki mesélnem! Remélem, hogy elérem a neten, mert ott ódákat zenghetek neki, ha videó hívást csinálunk, vagy bármi. Ráadásul mindezt ingyen megtehetem a telefonálással ellentétben.

Besétáltunk egy étterembe, majd Eric a nőhöz lépett, aki a recepciónál állt és fogadta az embereket. Csak nem foglalt asztalt előre? Fú, jobban meg volt ez rendezve, mint én azt gondoltam?

-          Erre tessék. – állt elénk a nő és mi követtük őt az egyik asztalhoz, ahol Eric kihúzta nekem a széket és leültem, majd helyet foglalt velem szemben.

Szinte folyamatosan mosolygott én meg egyre jobban zavarban voltam. Miért most kell elkezdenem ezt? Eddig tök furcsamódon mindig kinyílt a csipám, ahogy egyesek mondanák. Bár lehet, hogy az rásegít a zavarodottságomra, hogy most kettesben vagyunk és senki más nincs körülöttünk. A reptéren is sokan voltak, amikor az épület előtt összeütköztünk is ott volt Tomas, majd a koncerten meg megszámlálhatatlan sokan vettek minket körbe, meg most utoljára is négyen ültünk az irodában. Itt meg… Az étteremben vannak, de nem olyan emberek, akik Eric csapatába tartoznának, vagy ismerősök.

-          Tessék. – adott a kezünkbe egy-egy menüt a nő, majd elsétált.

-          Úristen itt minden milyen drága. – képedtem el.

Futottam végig az árakat. Elképesztően megkérték az árát mindennek és kezdtem egyre jobban zavarban lenni. Nem akarom, hogy költsön rám. Ráadásul ennyit.

Csak Eric nevetése zökkentett vissza az étlap böngészéséből.

-          Ne törődj az árakkal. A vendégem vagy.

-          Nem mehetnénk inkább a McDonaldsba? – erre az ötletemre újra nevetni kezdett.

-          Nyugi. Jobb, ha hozzászoksz hasonló éttermekhez. A turnén sok ilyennel fogsz találkozni.

-          De én beérem egy szendviccsel is.

-          Tudod. – nevetett még mindig – Pont ez az, ami miatt úgy gondoltam, hogy alkalmas leszel erre a munkára. Nem érdekel a pompa, a fényűzés és nem ugrottál rám azonnal, amikor először találkoztunk. Pedig, - mutatott rám – megtehetted volna. És mikor láttam a munkáidat, azonnal tudtam, hogy te kellesz nekem!

Ezekre a szavakra hatalmasat dobbant a szívem. Nem gondoltam volna, hogy majd ő fog engem kiválasztani arra, hogy neki dolgozzam. Annyira hihetetlen.

És tehát az tetszik neki bennem, hogy egy egyszerű ember vagyok, és nem vágyom semmi cicomára és csillogásra.

-          Komolyan? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

-          Igen. – mosolygott rám ismét és meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, hogy ne dőljek le a székről – Most pedig rendelj, amit csak akarsz.

Egy felmosó vödröt szeretnék most és valakit aki felmos, hogy ne Ericnek kelljen a piszkos munkát elvégeznie, miután befejeztük a beszélgetést.

-          De nem akarom, hogy ennyi pénzt költs rám.

-          Ha még egyszer ellenkezel, esküszöm odaállok melléd és halálra csikizlek.

-          Ez mind szép és jó. – nevettem – Csak egy baj van.

-          Micsoda?

-          Nem vagyok csikis.

-          A fenébe. – vágott szomorú arcot, majd gondolkodni kezdett – Akkor… akkor olyat teszek, amit még én magam is megbánok utána. – mondta komolyan.

-          És mégis mit? – néztem rá kíváncsian.

-          Hát… Azt még nem tudom, de olyan lesz, amit még én is megbánok, ez tuti.

Erre hangosan nevetni kezdtem, majd észbe kaptam, mikor az emberek hol csúnyán néztek, vagy mosolyogtak rám és abbahagytam. Ekkor úgy éreztem, megint belepirultam a dolgokba. Valahogy ez az egész most Erickel más volt és fura és féltem, hogy baromságot mondok és elrontok valamit.

Hirtelen megszólalt a telefonom, de kinyomtam. Drew próbált meg felhívni. Már ennyire érdekelné, hogy mi történt velem? Azt tudja miért jöttem el korán reggel, de konkrétan nem tudja, mint ahogy én sem tudtam. Így már mondjuk, érthető miért keres. Már nagyon érdekel, hogy mit fog reagálni, ha mindezt megtudja! Drew készülj fel egy hatalmas beszámolóra ma este! Le fog esni az állad!

-          Vedd fel nyugodtan. – nézett rám Eric, mikor már vagy ötödjére is próbálkozott, de én minden alkalommal elutasítottam a hívást.

-          Nem fontos. Majd később elintézem. – pötyögtem egy gyors sms-st, hogy most nem tudok beszélni, aztán lenémítottam a telefonom és elraktam a táskámba.

Aztán Eric csak engem fürkészett és egyre jobban kezdtem zavarba jönni és nem tudtam már, hogy hová nézzek, majd végül megszólalt.

-          Azon gondolkodtam, hogy most hogyan is szólítsalak. Aimer? – majd gondolkodni kezdett és elkezdte sorolni az ötleteit - Aime? Aim?Ai?A? Meri? Mer? Imer?

-          Jó lesz a Jenna. – mosolyogtam rajta.

-          Egyébként, miért a Jennát mondtad a koncerten?

-          Mert az Aimert nagyon sokan nem is tudják kimondani se, és a Jenna, meg egyszerűbb. – Ez egy jó kifogás volt nem? Ha már úgyis tudja a teljese nevem, akkor most már tökmindegy, hogy titkolózom-e ez ügyben vagy nem.

-          Ez igaz. Valószínűleg én is megszenvedtem volna vele és megkérdeztem volna egy csomó mindent, amit most nem fogok. – mosolygott - Viszont szép neved van.

-          Köszönöm. – éreztem, ahogy megint elönti a forróság az arcomat.

-          Olyan aranyos vagy, mikor elpirulsz valamitől, amit mondok. – vigyorgott rám.

Na erre végképp nem tudtam mit mondani. Ezek szerint látványosan belepirulok mindenbe és nem csak úgy érzem magam, mint akinek fő a feje. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Nem, nem vagyok szerencsétlen! Iszonyat mázlista vagyok, amiért itt ülhetek. De nem értem mi ütött belém. Korábban meséltem arról, hogy ha ismert emberek kerülnek a közelembe megnémulok, zavarba jövök és nem tudok értelmesen megnyilvánulni. És most pont ez az eset állt fel.

Közben odajött a pincér hozzánk és felvette a rendeléseinket. Fogalmam sincs igazából, hogy mit kértem, de szeretek kipróbálni új dolgokat, így lesz ami lesz, megeszem. Ennyi pénzért nem pocsékolok.

-          Miért kellettem neked? Mármint dolgozni… – javítottam a kérdésen, mert láttam, ahogy máris félreértelmezi a kérdésemet - Miért kerestél embert?

-          A hölgy, aki nálam dolgozott, most nagyon el van havazva, így kellett valaki, aki el tudja vállalni, hogy az egész turnén a nyár folyamán velem legyen, készítsen, tervezzen nekem ruhákat és akár öltöztessen is.

Öltöztesse? Atyaég! Azért erre nem számítottam. Ez most nagyon meglepett. És már azonnal láttam magam előtt, ahogy ott áll egy szál alsóneműben és arra vár, hogy ráakasztgassam a ruhákat, amiket készítettem.

-          Aztán jöttél te, összeütköztünk, láttam a munkáidat és akkor már tudtam, hogy te kellesz ide! És mikor megmondták, hogy te is keresel munkát, akkor már kétség sem fért az egészhez.

Soha életemben nem fogom megbánni, hogy mégiscsak leadtam a papírjaimat a divatháznál. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy majd végül ideáig jutok. Mr. Mindenkitleveszekalábárólamosolyommal lett a főnököm! Neki fogok dolgozni egész nyáron! Te jó ég!!!

-          És amúgy is ki akartam már próbálni valami újat és frisset.

-          És ez lennék én.

-          Pontosan. – mosolygott, majd közben kihozták az ételeinket is.

Csendben kezdtünk enni. Belemélyedtem abba ami a tányéromon volt, és örültem, mert ehetőnek számított a szempontjaim alapján és így nem kellett visszaküldenem, ha már ennyit költ rám.

-          És hova menjek a turné kezdéskor? Vagy mit csináljak?

-          A turné indulása előtt találkozunk és átbeszélünk még néhány dolgot, és ha úgy van, akkor már ötletelhetsz is. Nem tudom mire van szükséged. Milyen eszközök vannak nálad, meg mik nincsenek.

-          Igazából, semmi sincs nálam. Váratlanul jött ez az egész.

-          Akkor mindent megveszünk együtt aznap. És nem fogadok el semmilyen ellenkezést. Ha nekem fogsz dolgozni, mindezt megérdemled.

-          Köszönöm.

-          Én köszönöm. – mosolygott.

Mikor végeztünk kifizette a számlát, amit meg sem mertem nézni, majd elindultunk kifelé. Még mindig csak a nap közepén jártunk és rengeteg idő volt hátra belőle. Megálltunk egy pad előtt és leültetett.

-          Várj meg itt. Mindjárt jövök. – mondta és már el is szaladt.

Esélyem sem volt arra, hogy utána szóljak, vagy bármi. Ez a rengeteg meglepetés és izgalom ki fognak készíteni. Nem való ez énnekem.

Eric pár perc múlva visszajött hozzám és a kezembe nyomott egy zacskót.

-          Mi ez? – nyitottam szét.

-          Csak hogy hűek maradjunk a nevedhez, Kakaós lány. – mosolygott – Egy kis duplacsokis péksüti, meg kakaó. A desszert.

Leültünk a padra és megettük a desszertünket, majd megittuk hozzá a kakaóinkat. Nem hiszem el, hogy képes volt elszaladni, csak hogy meg tudja venni ezeket és meglepetésként hozni nekem. Ha egész nyáron ezt fogja csinálni, meg fogok bolondulni! Valahogy leszoktatom a sok meglepetésről, mert nem lesz ez így jó!

Csendben ültünk egymás mellett és majszolgattunk. Folyamatosan azon járt a fejem, hogy valamit azért csak mondani kéne, de nem tudtam mit is mondjak. Mintha mindent kitöröltek volna a fejemből, pedig annyi kérdésem volt, hogy óceánt lehetne rekeszteni velük. De most. Mintha egy üres gömb lenne a fejem és semmi több. Mint egy lufi, amit egy tűvel bármikor ki lehetne lyukasztani.

-          Na jó. – állt fel mellőlem és kidobta a szemetet – Nem ülünk itt tovább. Van egy ötletem.

Megragadta a kezem és elkezdett maga után húzni. Olyan gyorsan mentünk, hogy már szinte szaladnom kellett utána.

-          Hová megyünk?

-          Majd meglátod. – mosolygott rám és meg sem állt – Muszáj feloldódnod, mert ez így nem lesz okés kicsilány!

10. Fejezet - Vajon miért pont én?

Sziasztok! :)

Meghoztam a folytatást :) Bocsánat, hogy ilyen sokára, csak mostanában egy csomó dolgom akadt :-/

De igyekszem hozni a részeket ahogy tudom^^

Köszönöm a véleményeket és a pipákat és nagyon remélem továbbra is megtartjátok ezt a jó szokásotokat^^ :D:D

Remélem tetszeni fog a rész ;)

Nem akartam megvárni, míg abbamarad a hívás mielőtt fogadom azt, így megnyomtam az apró zöld gombot és beleszóltam a készülékbe.

-          Igen?

-          Jó napot kívánok. Ms. Kronwool vagyok a divatházból. Megkaptam a papírjait, Ms. Diélia. – igen… a félig görög származásomnak köszönhetően nem egy szokványos vezetéknevem van – És lenne egy munka az ön számára. Be tudna jönni az irodába holnap reggel?

-          Jó napot Ms. Kronwool. Igen. Mindenképpen ott leszek holnap reggel.

-          Ennek örülök. – hallottam a hangján, hogy mosolyog – Akkor holnap reggel találkozunk. Viszontlátásra.

-          Viszontlátásra.

Eltettem a mobilomat. Hirtelen döbbenetemben még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy milyen munkáról lenne szó, vagy éppen, hogy konkrétan mikorra kell mennem. Sőt… még meglepődni sem volt időm olyan gyorsan lerendezte a dolgokat… De… Már mindegy… Vissza nem hívom, mert reggel úgyis megtudok mindent. Addig meg próbálok nem ezen agyalni egész éjjel. Úgyis meg kell írnom a blogra egy két dolgot, ami mostanában történt. Főleg a Drewval történt eseményeket, mert ez igencsak fontos az egész projekt kimenetele miatt. Bár nem biztos, hogy jó döntés volt belemenni ebbe az egészbe, de ha már így alakult, és nem akarom már most befejezni ezt az egészet, akkor próbálom a legjobbat kihozni belőle és élvezni minden pillanatát. Még az is lehet, hogy jó barátok leszünk Drewval.

Felértem a szobámhoz, benyitottam és mindent eldobtam az ágyra, ami nálam volt. Leültem az asztalhoz és bekapcsoltam a laptopomat. Becki szinte azonnal rám írt, ahogy bejelentkeztem.

Becki üzenete: Hello te elveszett nőszemély! O.o Mi van veled? :O Mi történt?

Én: Szia Becki! :D Honnan veszed, hogy történt valami?

Becki üzenete: Ma még nem jelentkeztél. J :D Csak nem randid volt, Mr. Tökéllyel? :P

Én: Nem xD :D De majdnem… Egy sráccal találkoztam ma…

Becki üzenete: Micsodaaa? És még csak most mondod?!:O Azonnal mesélj el mindent!

Aztán szép sorjában elmeséltem neki mindent, ami a mai napon történt. Elég hosszúra sikeredett, így úgy döntöttem a blogos bejegyzésbe is átmásolom, és csak átírom a nem publikálni szánt dolgokat.

Becki üzenete: Te szent atya gatya! O.o :D És tetszik a srác? xD Tudtam én, hogy be fogsz pasizni, bár jobban örültem volna, ha Mrs. Saadeként térsz vissza hozzánk és ingyen jegyeket kapok majd a koncertekre, de így is jó. Bár meg kell, hogy mondjam… Kissé csalódtam benned :’(

Én: Becki xD Egyáltalán nem előírt törvény, hogy én összejöjjek Drewval, úgyhogy le lehet állni :P

Becki üzenete: Jól van… Befejeztem -.-’ De nem felejtek! Készülj fel a bosszúmra!

Én: xD Majd mutatok képeket, melyeken Drew meg én pózolunk és meglátjuk, hogy akkor mit mondasz :P

Becki üzenete: Hmmm… Rendben van. Megbeszéltük.;) De ha úgy néz ki, mint egy őskorból visszaszökött T-Rex, akkor ne számíts rá, hogy többet szóba állok veled!

Én: xD Becki :D Hidd el, hogy nem úgy néz ki :P Szerintem tetszeni fog neked xD

Közben elkezdtem megírni a bejegyzésemet a blogra. Beleillesztettem a kimásolt szövegetis és elég hosszúra sikerült, mert elmerültem minden kis részletben és mikor visszaolvastam rájöttem, hogy sokszor csak Drewról áradoztam és jobbnak láttam, ha inkább visszatörlöm, mert még a végén elolvassa és elbízza magát. És az olvasók is rögtön kombinálnának, úgyhogy a bejegyzés negyedét kijelöltem és egy gombnyomással eltűntettem.

Én: Bakker! Még nem is mondtam!

Becki üzenete: Úristen! Terhes vagy? :O Mért nem mondtad előbb? Lehetek a keresztanya?

Én: -.-’ Nem…

Becki üzenete: Nem lehetek a keresztanya? :O L

Én: Nem vagyok terhes… xD

Becki üzenete: A franc… Pedig mennyit játszottam volna a kicsivel *-*

Én: xD Idióta! :D Csak a divatházból kerestek, hogy van valami munka számomra.

Becki üzenete: Ugye elfogadod? Ugye el??? Ez nem kis lehetőség lehet, és még jól is jöhetsz ki az egészből! És ki tudja *-* Áááh! Én már tudom is kinek kell majd dolgoznod! Mr. Saade személyi tervezője leszel xD

Én: xD Az lenne maga a mennyország *-* :D De lássuk be… Mennyi esély van erre?

Becki üzenete: Figyeld meg, hogy igazam lesz :P Mikor tudod meg? :D

Én: Holnap reggel :D Amint meg tudom mi lesz, írok neked egy sms-st!

Becki üzenete: Helyes! ;P Na viszont én most megyek, mert már várnak J Majd dumcsizunk Mrs. Saade :P :D Szia!

Én: Szia Becki!xD

Kiléptem az ablakból, majd visszatértem a bejegyzés szövegének ellenőrzéséhez. Mikor végeztem elmentettem és már láthatóvá is vált mindenki számára. Hamar érkeztek is az első hozzászólások. Egyre népszerűbb lett az oldal és már percekkel a publikálás után jöttek az észrevételek, és kommentek. A hitetlenek száma is lecsökkent szinte a minimálisra és most már elhiszik, hogy tényleg ott vagyok ahol és az történik, amit leírtam. Nagyban hozzásegített ehhez a koncerten történtek, mert ugye sokan beálltak védeni, hogy tényleg az volt ott, amit leírtam. Szerencse, hogy sokan járnak a blogra azok közül, akik ott voltak aznap is.

Hirtelen felugrott egy ablak a képernyőn, hogy valaki fel akar venni partnerének a chat programba. Drew neve szerepelt az email címben, így elfogadtam a felkérést, majd azonnal rám is írt. Milyen kis türelmetlen valaki…

Drew üzenete: Szia! Megtaláltalak itt is :P J Így egyszerűbb lesz kommunikálni, mert úgyis sokat ülsz a gép előtt a blog miatt :P

Én: Szia! J Ez igaz! :D

Drew üzenete: Most olvastam a bejegyzésedet a blogon. xD És örülök, hogy jól fogadtad ezt az egészet.

Én: :D Aztán meglátjuk mi lesz belőle :P

Még jó, hogy nem olvasta az eredeti szöveget, mert nem biztos, hogy ezzel kezdte volna a beszélgetést.

Drew üzenete: Hidd el, hogy nem fogod megbánni :P ;)

Én: Holnapra viszont közbejött egy kis program. Ami lehet keresztbetehet az egésznek.

Drew üzenete: Hogy-hogy? :O

Én: Úgy néz ki kapok munkát. De ha végképp olyan, hogy mindent le kéne fújnom mellette, akkor nem fogom elvállalni, nyugi.

Drew üzenete: Tudják ők is, hogy mikor kell felhívni :D De bízom benned és tudom, hogy jól fogsz dönteni ;)

Én:  :D Muszáj lesz lemondanom, ha nem jó, mert nekem most ez a projekt a fontosabb. Ezért jöttem ide és nem melózni. De azért jó tudni, hogy kellenék, ha úgy van :D

Drew üzenete: Hova adtad be a papírjaidat?

Én: A divatcéghez ezzel az álcával mentem Eric után leskelődni xD Divattervezőnek tanulok és nálam volt a portfólióm. Így meg volt az alibi.

Drew üzenete: Cseles! :D Elmehetnél kémnek!

Én: Már gondolkodtam rajta, hogy főállásban kémkedjek, de elvetettem a dolgot… :P xD

Drew üzenete: Kapnál ilyen feszülős kis cuccot, mint a Macskanőé és beosonhatnál mindenfelé :P

Én: Tetszene mi? xD

Drew üzenete: Szerinted miért mondtam? xD

Én: xD Na jól van…xD Most dolgozunk, vagy udvarolsz? :D

Drew üzenete: A kettőt együtt nem lehet? xD

Be kell valljam, hogy a gép előtt ülve vigyorogtam, mint egy hülyegyerek, mert jól esett ez az egész a női lelkemnek. Régen volt már olyan, hogy bárki is udvaroljon nekem. Drew pedig aranyos volt. És ez plusz pont volt nálam. Gyakran betaláltak olyanok online, akiknek megtetszettem a képeim alapján és szerettek volna fölszedni és már elkönyvelték maguknak néhány beszélgetés után, hogy össze fogunk jönni. Meg a kedvencem, mikor tizennégy, tizenöt évesek próbálkoznak be és nem akarják felfogni, hogy az a korkülönbség nekem igenis sok, főleg, hogy ő a fiatalabb. Fordítva nem zavarna a dolog. De talán most nem ezzel kéne foglalkoznom, hanem, azzal, hogy előrehaladjon az egész Eric projekt, mert így nem fogunk dűlőre jutni.

Én: Munkakapcsolat? xD Jó ötlet ez?

Drew üzenete: Igazad van… :-/ De még semmi sincs veszve… :P Nem tart örökké a meló.

Én: Úgy látom, nem adod fel. :D

Drew üzenete: De nem ám! ;)

Még nagyon sokáig beszélgettünk. Drew egyre szimpatikusabbá vált számomra. Bár igaz, hogy még egy napja sem ismerem. Mondjuk, nem akarok rögtön kitárulkozni előtte, mert lehet, hogy csak átver, nem? Mi van, ha tényleg csak szórakozik velem? De akkor miért lenne ilyen? Bár… manapság már nem lehet tudni semmit sem biztosra. Ameddig jó nekem ez az egész, addig fogok elmenni a dologgal. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Lehet, hogy tök jól fog alakulni minden és olyan élményekkel térek haza a nyár végén, amik pótolhatatlanok maradnak. Bár már most is ilyenekkel bővült az emlékeim sora.

Másnap reggel már korán keltem, mert nyitás után nem sokkal már oda akartam érni. Akkorra megy mindenki és azt mondták, hogy reggelre menjek be, így gondoltam az lesz a legjobb, ha hamar odaérek. Felöltöztem, beültem egy kávézóba megreggelizni. Bár olyan gyomorgörcsöm volt, hogy nem túl sok étel csúszott le a torkomon. Végül megittam egy bögre kakaót, hogy hű maradhassak a nevemhez és elindultam az iroda felé. Már nagyon kíváncsi vagyok mi lesz a munka, amit kigondoltak számomra. Nagyon, nagyon kíváncsi…

Megálltam az épület előtt, ahol korábban Eric segített összeszedni a széthullott papírjaimat a földről, majd odabent megcsodálhattam kidolgozott felsőtestét. Bár igaz, hogy csak a rácsokon keresztül, de akkor is fantasztikusan mutatott.

Megráztam a fejem, hogy kiverjem a gondolatokat belőle, melyek most nem oda tartoztak, majd elindultam befelé. A pultnál ugyanaz a fiatal lány ült, aki korábban is segített nekem eligazodni.

-          Szia! – köszöntem rá mosolyogva és odaléptem hozzá.

-          Szia! – köszönt vidáman ő is – Máris felszólok az irodába. Már nagyon várnak ám téged.

-          Rendben van. – bólintottam, majd hátrébb léptem és vártam, míg ő telefonált.

A falakon lógó képeket és az asztalon heverő újságokat nézegettem. Mindig is nagyon tetszettek az ilyen divatfotók. Sosem vágytam a kamera azon oldalára, mint ezek a lányok és fiúk, de lehet, hogy kipróbálnám, ha például Erickel kéne pózolni. Kint valami erdős környezetben, ő félmeztelenül… Én mondjuk annyira nem szeretnék vetkőzni, de lehet, hogy  szépen nézne rám és már nem is ellenkeznék egy pillanatig sem, és máris fürdőruhára vetkőznék mellette. Bár mondjuk fotósként is kipróbálnám magam, de inkább a ruhák körül szeretnék forogni. Megtervezem a őket, megvarrom, megvarrjuk, aztán felöltöztetem a modelleket, még sminket, frizurát is csinálok nekik hozzá, és mehet a fotózás. Már nagyon kíváncsi vagyok milyen feladat vár rám a továbbiakban, mert … Hmm… Nincs mert! Kíváncsi vagyok és kész! Néha túlságosan kíváncsi is, de ennek ellenére imádom a meglepetéseket! És ez a munka most egy igazi meglepetés lesz számomra. Ugyan mit szólnak majd az otthoniak, hogy kijöttem egy hirtelen ötlettől vezérelve, és már munka ajánlatom is van. Bár ha nem tudom elfogadni, akkor ők erről nem fognak tudni, mivel akkor meg kapnám a fejmosást. Talán jobb lesz, ha ezen, majd akkor töröm a fejem, ha végeztem itt a mai nap folyamán és végre tudom már, hogy mi vár rám.

    -   Aimer… - hallottam meg a nevem.

Igen. Az első nevem Aimer. Mint franciául szeretni. Aimer Jenna Diélia. Most már tudjátok a teljes nevemet és legalább előttetek nem titok, ha már a blogon úgysem ismernek. A szüleim szerettek volna különleges nevet adni, így lett az Aimer. A Jenna pedig anyukám ötlete volt még, így benne van a nevemben minden. A vezetéknevem pedig ugye görög, de erről már meséltem. Az pedig, hogy honnan jött a RiceAngel, az egy másik sztori. Erről majd később mesélek… A pultban ülő lány felé fordultam, aki az imént szólított, majd odasétáltam.

    -    Felmehetsz. Ms. Kronwool már vár téged.

    -    Rendben van. – indultam el.

    -    Megtalálod? – szólt utánam.

     -    Persze.

Csak egy fejbiccentéssel jelezte, hogy akkor jól van, majd folytattam utamat felfelé. Ha egyszer már voltam valahol, akkor oda visszatalálok bármikor. Beszálltam a liftbe és rögtön láttam magam előtt, ahogy Eric is ott van, és néha-néha rám néz. Lehet, hogy már ismerős voltam neki? Vagy csak éppen nem tudott hová tenni. Most valahogy egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértem a lifttel, ahová kellett. Bezzeg, mikor Mr. Tátvamaradaszámhameglátom állt mellettem, akkor pillanatok alatt felértünk a megfelelő emeletre. Végül pityegett egyet a lift, majd kiszálltam és elindultam az iroda felé. Mikor az ajtó elé értem nagy levegőt vettem és kopogtam.

-          Gyere be!

-          Jó napot. – sétáltam be a helyiségbe.

-          Tudod mit? A telefonban magázódtunk, de szerintem tegeződjünk nyugodtan. Úgyhogy Szia! – fogtunk kezet egymással – Vivienne Kronwool.

-          Aimer Diélia.

-          A Jenna kimaradt! – mosolygott rám.

-          Igen. – nevettem el magam.

-          Ülj csak le. – mutatott az előttem lévő székre.

Közben visszasétált az íróasztala mögé és ő is leült a helyére. Én is helyet foglaltam és körbekémleltem az irodában, míg ő maga elé vett egy pár papírt.

Itt is mindenfelé fotók voltak és a szekrény tele mappákkal. Az enyém pedig az íróasztalon hevert. Vivienne épp az én képeimet nézte. Én meg őt néztem meg magamnak most már, ha végre élőben is találkozhattunk. Fekete haja kontyba volt fésülve a tarkóján. De nem szokványos konty volt, hanem valami nagyon divatos. Lehet, egyszer megpróbálkozom az elkészítésével én is. Az öltözéke pedig… Káprázatos volt. Remélem, hogy nem írtam le magam nála a sajátommal. Egy halványlila színű szoknya volt rajtam, mely sötétebb lila nővényszerű mintákkal volt díszítve, felülre egy sötétszürke blézert vettem, ami alatt egy egyszerű fekete top volt, mely csak épp kilátszott a blézer alól. A lábamra pedig egy fekete magas sarkú került. Nagyon ritka, ha így kiöltözöm, de most úgy éreztem megéri.

-          Végignéztem az anyagodat és igazán tehetséges vagy. – nézett rám a szemüvege mögül.

-          Köszönöm. – mosolyodtam el.

-          Nagyon tetszenek a munkáid. Büszkék lehetnek rád abban az iskolában! – mosolygott rám – És remélem nagyon irigyek a többiek! – hajolt közelebb.

-          Próbálnak tönkretenni, ha ez jelent valamit. –közöltem a tényeket.

-          Akkor nagyon irigyek! – nevetett – Sok ember nem tudja elviselni, ha valaki jobb nála és megpróbálják kikészíteni, tönkretenni, ahogy te fogalmaztál. De pont ez inspiráljon és ne add fel!

-          Nem is fogom!

-          Helyes! Szeretem az ilyen hozzáállást! – vette le a szemüvegét és a kezébe fogta – Sok munka van, amit szívesen odaadnék neked, de van egy különösen fontos, ahová téged kértek.

-          Engem kértek?

Meglepődtem, mert erre azért nem számítottam. Hogy lehet, hogy valaki engem kért? De hiszen senkit nem is ismerek. Vagy talán… Nem! Az nem lehet. Hiszen neki van saját embere erre. Miért akarna engem? Na de nem is agyalok… úgyis megtudom hamarosan, hogy ki is lesz az új főnököm.

-          Igen. – mosolygott látva a meglepettségemet – Kifejezetten téged. A fiatalember látta a munkáidat és nagyon tetszettek neki.

-          Értem.

Most már egyre inkább az a dolog járt a fejemben, amit Becki mondott. Még a végén tényleg úgy lesz, ahogy mondta. Bár azóta sokan megnézhették az anyagomat és rengeteg fiatalember lakik Svédországban. Úgyhogy semmi sem biztos…

-          És a legjobb az egészben, hogy mindezt elkönyvelhetjük neked gyakorlatnak, ami nagyon jó lesz a későbbiekben, ha munkát szeretnél vállalni valami cégnél.

-          Igen. – bólogattam, de még mindig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ki lehet az.

-          Kíváncsi vagy már, hogy ki lehet az, aki ennyire szeretne veled dolgozni, ugye? – nevetett.

-          Igen. – feleltem kissé bizonytalanul – Ennyire látszik?

-          Igen. – mosolygott még mindig – Nem kell aggódni. Egy nagyon rendes csapatba fogsz kerülni, persze, csak akkor, ha elvállalod a munkát. Ez persze, tőled függ és senki mástól. És hamarosan itt lesznek, hogy találkozhass velük.

-          Szuper. – mosolyodtam el én is és már nagyon vártam, hogy végre találkozhassam leendő munkaadómmal.

Pár percig még beszélgettünk és kérdezgetett a munkáimról, mikor kopogtak az ajtón és két férfi lépett be rajta, akik cseppet sem voltak ismeretlenek számomra. Köszöntek, majd míg leültek ők is mellém egy-egy székbe, előkotortam a mobilomat és kikerestem Becki számát, majd csak ennyit írtam az üzenetbe: „Igazad lett… ”

9. Fejezet - Kompromisszum

Sziasztok! :)

Meghoztam az újabb fejezetet :) Remélem tetszeni fog nektek és nagyon köszönöm a pipákat a fejezetek végén^^ remélem továbbra is kapok visszajelzéseket^^

Jó olvasást ;)

Hirtelenjében köpni, nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Miért akar ez a srác Rice Angelről beszélni? Egyáltalán hogyan talált meg? Honnan tudja, hogy én vagyok? Vagy csak szórakozik velem? De akkor nagyon ráérzett a dolgokra… Mindenesetre, az eddig történtek után ez most nagyon nem jött jól. Minden tök jól alakult, és ha tudja ki vagyok… Akkor itt minden elbukott. De honnan jöhetett rá? Nem… Nem hiszem, hogy megtudta. Nem jöhetett rá. Miből derült volna ki? Becki is megmondta, hogy ha neki nem meséltem volna el külön, hogy mi a helyzet, akkor nem is sejtene semmi, hogy bárki lehetne. De akkor ez a srác…

-          Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – álltam fel a padról és elindultam, hogy ott hagyom.

-          Szerintem meg igenis van, kedves Rice Angel. – azonnal megtorpantam, most hogy konkrétan engem nevezett így.

Tehát tudja. Tényleg tudja, hogy én vagyok Rice és akármit is próbálnék kitalálni nem hinné el. Itt már nincs visszaút. Vagy világgá kürtöli, hogy ki vagyok, vagy megpróbálunk dűlőre jutni. Nem tudom melyik lesz rosszabb… De valamit ki kell találnunk, vagy fogom magam és visszautazom Párizsba, a blogot pedig megszűntetem… Lehet, hogy felszállok az első Athénba tartó repülőre és hazautazom egy kicsit a családom köreibe. Nem tudom melyik eshetőség lesz, de valaminek muszáj bekövetkeznie. Végül is egyikkel sem járok túl rosszul, csak épp a stockholmi álmom száll tova… de remélem, hogy ennek sem kell.

-          Szóval most már elhiszed. – szólalt meg újra.

-          Mit akarsz? – kérdeztem még mindig háttal állva.

-          Üljünk be egy kávézóba. Meghívlak.

-          Inkább csak mondd el, hogy mit akarsz. – fordultam meg végre, és ijedtemben, hogy közvetlenül ott állt előttem, hátraléptem.

Pechemre a járda pereme magasabban volt, mint az út széle, és ha nem kap el, akkor elvágódom egy hatalmasat az utca közepén. Segítette megállni, és mikor már stabilan tapostam a talajt mind a két lábammal, akkor kitéptem a kezem az övéből.

-          Kösz. – szedtem rendbe magam.

-          Most pedig már tartozol annyival, hogy beülj velem valahová és mindent megbeszéljünk. – jelent meg az arcán egy cinkos mosoly.

-          Nincs miről beszélnem veled.

-          Ennyire unszinpatikus vagyok neked? – nevetett.

-          Őszintén? – kérdeztem, majd visszaültem a padra – Nem. – sóhajtottam egy nagyot.

Igazából tényleg nem volt unszinpatikus, sőt… szimpatikus volt, és nagyon helyesnek tartottam, mindannak ellenére, hogy éppen lebuktam előtte. Persze, ha egyáltalán igazat mondd. Azért furcsa nem? Éppen megtámadott azzal, hogy tudja ki vagyok és mindenre rájött, de valahogy nem tudom utálni. Nem tudom, miért van ez… Lehet, hogy azért, mert nagyon ritka, ha én valakit is megutálok. Ahhoz valami olyat kell elkövetni, ami hatalmas törést okoz az életemben… Miért vagyok ennyire… jószívű? Bár mondjuk ez annyira nem is baj… Gondolom…

-          Ennek örülök! – vigyorodott el.

Látszólag nagyon tetszett neki, hogy nem kezdtem el kiabálni vele, hanem úgy tűnt hajlandó vagyok kompromisszumot kötni vele.

-          És elárulod legalább, hogy hogy hívnak? – álltam ismét elé.

-          Drew Philips. – nyújtotta felém a kezét.

-          Úgy érzem nekem fölösleges bemutatkoznom, Drew Philips. – ráztam meg a kezét, mire csak elmosolyodott – Hová megyünk?

-          A kedvenc helyemre. – mosolygott rám, majd elindult és intett a fejével, hogy kövessem.

Lassan sétáltam utána. Megfordult a fejemben, hogy lemaradok és meglépek, de ha itt megtalált, akkor azt is tudhatja, hogy hol lakom. Szóval most vagy elmegyek vele és megbeszéljük a dolgokat, vagy minden eddigi tervemnek lőttek. Mindenesetre már nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mit akar.

Egy tíz percet sétálhattunk, mikor végre megállt egy kávézó előtt, majd előreengedett. Hangulatos kis helyiség volt és nagy meglepetésemre elég sok hely foglalt volt. Aztán találtunk egy szabad asztalt az egyik sarokban és leültünk. Felvette a menüt az asztalról és nézegetni kezdte. Én csak leraktam a táskámat magam mellé és nézelődtem. A hatalmas ablakokon rengeteg fény szűrődött be. Az asztalok márványból készültek és kovácsoltvas talapzaton álltak. Különleges hangulata volt az egésznek és nagyon tetszett.

-          Mit szeretnél? – kérdezte.

-          Megtudni, hogy mit akarsz. – könyököltem az asztalra.

-          Nem arra gondoltam. – nevette el magát – Mit szeretnél inni, enni?

-          Nem kérek semmit. – ráztam meg a fejem.

-          Ilyen választ nem fogadok el.

Ekkor odalépett hozzánk a pincér, majd egy ideig még várt, hogy mit mondok, de tényleg nem kellett semmi, így csak megráztam a fejem. Vagyis nem azért jöttem, hogy most bármivel is lehúzzam. Jobban aggaszt az, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.

-          Sziasztok. – egy fiatal srác volt a pincért – Mit hozhatok?

-          Két nagy pohár kakaót kérnénk, tejszínhabbal és a legjobb sütitekből egy-egy szeletet.

-          Rendben van. – mosolygott a srác, majd elsétált.

-          Tényleg nem kellett volna semmi. – szólaltam meg újra.

-          Azért jöttünk ide, hogy beszéljünk és mondtam, hogy meghívlak, úgyhogy panaszt nem fogadok el.

-          De honnan tudtad, hogy..? – kérdeztem volna, de rájöttem a válaszra – A blog…

-          Igen… meg a koncert… Kakaós lány. – vigyorgott rám újra és szinte az összes fogát megvizsgálhattam.

Ebbe az egészbe pedig, még mindig vicces volt belegondolni. Kakaós lány… És ahogy mosolygott rám. El sem hiszem, hogy mindez tényleg velem történt! És ha így belegondolok, ez a fiú kicsit hasonlít Ericre így, ha jobban megnézem. Hasonló a mosolyuk. De már megint hol járnak a gondolataim basszus? Most nem ez a lényeg! Most eldől, hogy Rice élete folytatódik-e vagy esetleg véget ér a mai napon.

-          Egészségetekre. – jött a pincérfiú vissza és lerakta elénk a megrendelt kakaókat és a sütiket.

-          Köszönjük.

Aztán elsétált és újra ketten maradtunk. Az előttem lévő hatalmas pohár kakaó is ínyemre volt, hát még mikor ránéztem a süteményre. Igazából nagyon jól nézett ki. Kakaós piskótája volt, málnás krém, csokoládéval leöntve, mellette friss gyümölcs és tejszínhab.

-          Köszönöm. – néztem Drewra.

-          Semmiség. – mosolygott.

-          Most viszont… lakmározzunk, - mosolyodtam el én is – és elmondanád, végre mit szeretnél.

-          Társulni hozzád. – adta meg a rövid tömör és egyszerű, határozott választ.

-          A blogszerkesztésben? – néztem meglepetten.

-          Igen. – bólintott – Szeretnék beszállni és segíteni mindenben, amiben lehet. Szerintem neked is jól jönne egy társ. Főleg ha olyat csinálsz megint, mint a múltkor a szellőzőbemászás. – mosolygott megint - Őrködhetnék és figyelném nem-e jön valaki.

-          És mi van, ha nem akarok társat? – kérdeztem komolyan, mire eltűnt a mosoly az arcáról.

-          Akkor mindenki megtudja ki is vagy te valójában. – hajolt közelebb az asztal fölött – Pedig úgy vettem ki a dolgokból, hogy nagyon ügyelsz arra, hogy ne jöjjön rá senki mindenre.

-          Neked mégis sikerült. – sóhajtottam egy nagyot.

Mi van, ha nem ő az egyetlen, aki rájött mindenre? Mi van akkor, ha más is tudja, hogy ki vagyok? Lehet, hogy valamit elrontottam? Lehet, hogy valahová véletlen több dolgot írtam, mint kellett volna? Hazamegyek és mindent átnézek, még egyszer azt hiszem. Remélem, hogy ő az egyetlen, aki ilyen szemfüles volt és senki másnak nem tűnt fel semmi sem.

-          Igen. – nevetett – Nyomoztam egy kicsit és összeállt a kép.

-          De mégis hogyan?

-          A divatházban takarítok, ahol nem régiben te is jártál, valamint Eric Saade is. És ahogy haladtam a folyosón, még pont láttam két lábat beslisszanni a szellőzőbe. – mondta és közben levágott a villájával egy darab süteményt.

-          Tehát figyelmetlen voltam… - csaptam a homlokomra.

-          És utána olvastam a bejegyzést… Aztán ott voltál a koncerten, mint Kakaós lány… és mikor fölmentem a blogra ma reggel, megint olvastam, amiket kiírtál és összeállt a kép, hogy csak – mutatott rám - te lehetsz Rice Angel.

-          Miért lenne jó neked, ha beköpnél? – hajoltam az asztal fölé.

-          Mert nem folytathatnád, amit elkezdtél. – hajolt ő is közelebb, szinte már zavaróan közel – Ha Eric számára is kiderülne mit is csinálsz te pontosan, nem mehetnél a koncertjeire többet és még csak a közelébe sem kerülhetnél, pedig úgy tűnik, kedvel téged. – mosolygott rám.

-          Hülyeség… - dőltem hátra.

-          Ugye nem akarsz csalódást okozni neki?

Olyan komolyan kérdezte, hogy már kezdtem elhinni, hogy mindez tényleg igaz. Vajon tényleg komolyan mondja, és úgyis gondolja ezt az egészet? Én már nem tudom, mit higgyek és mit ne. Lehet, hogy jobb lenne hagynom, hogy segítsen. Elvégre tényleg jól jöhet még egy szempár aki figyeli a folyosót, ha éppen szellőzőbe mászni támadt kedvem megint. Talán még jól is jön ez az egész, mindannak ellenére, ahogy először gondoltam. Az első gondolatom pedig ennyi volt: világvége. De közben rá kellett jönnöm, hogy mégsem olyan gáz a helyzet. És ha tényleg szeretnék még Erickel találkozni, márpedig szeretnék, akkor valószínűleg Drew nagy segítségemre lehet ebben. Nagy levegőt vettem végül és felé nyújtottam a kezem. Meglepődve nézett rám, majd elmosolyodott és megfogta a felé nyújtott jobbot.

-          Megegyeztünk? – kérdezte vidáman.

-          Meg. – bólintottam rá mosolyogva.

Így belegondolva, talán nem is olyan rossz ez az egész. Talán még jobban kijöhetek mindenből, mint eddig. Bár egyedül sem volt rossz, de egy társ mindig jól jön nem? Minden szuperhősnek meg van a maga társa, aki segít a bajban. Legalább nekem is lesz egy… Drew.

-          Gondolom már most hatalmas nézettségnek örvendhet az oldalad. – kérdezte két korty között.

-          Igen. Szerencsére. És ez egyre csak nő. – mosolyodtam el – Jössz a turnéra?

-          Naná! Már régen megvannak a jegyek.

-          Jó neked. Nekem már nem sikerült vennem. De megoldom. – vigyorodtam el.

-          Azt mindjárt gondoltam. – nevetett.

Csak néztem őt, ahogy nevet és mosolyog. Volt valami furcsa benne. Nem is tudom igazán, hogy mi, de mégis. Viszont olyan kisugárzása volt, ami azonnal megfogott. Nem tudom megmagyarázni, hogy konkrétan milyen volt és miért is érte el nálam ezt a hatást, de akarata ellenére is a bizalmamba zártam már most. Van egy olyan érzésem, hogy izgalmas lesz a közös munka és négy szem többet lát.

Mind a ketten a süteményünkbe és a kakaóba merültünk, majd mikor már elfogyni látszottak Drew kért még egyet mind a kettőnknek.

-          Sok koncerten voltál már? – törtem meg végül a csendet.

-          Szinte mindegyiken ott voltam.

-          Wow! Most nagyon irigyellek! Nekem a tegnapi volt az első.

-          Ami igencsak különlegesre sikerült! – mosolyodott el – De hogy-hogy ez volt az első?

-          Nem idevalósi vagyok. Még csak nem is Svédországban élek. Párizsban tanulok, de a családom otthon van Görögországban.

-          Atyaég! Akkor bejárod lassan a világot. – nevetett.

-          Igen. – tartottam vele én is, majd folytattuk a beszélgetést.

Az első döbbenethez képest nagyon jól alakul ez a dolog úgy érzem. Bár remélem, hogy nem fogom megbánni a későbbiekben, hogy belementem ebbe a dologba, mert akkor adok saját magamnak egy nagypofont az tuti. Bár még eddig szerencsére a döntéseim mindig jónak bizonyultak és emiatt nem is csalódtam. Mondjuk, ehhez iszonyatos mázli kell… Ki mondhatja el magáról, hogy kiutazott ide és már a kiszemelt áldozat úgymond, maga hívta fel a színpadra és mindössze, csak néhány napja van itt… mellette azt csinálom, amit szeretnék, és a családom is támogat. Őrült ötleteim miatt a hajukat tépik először, de aztán beletörődnek és segítenek. Azt nem mondom, hogy nem voltak mélypontok, mert például meséltem arról, amit az iskolában művelnek velem gazdagék, de hiszek abban, hogy egyszer majd mindent visszakapnak. Előbb vagy utóbb megkapják a büntetésüket. Akármi is lesz majd az…

-          Egyébként. – szólalt meg újra – Először én is kétkedve olvastam a blogodat. Azt hittem, hogy megint csak valami nagyszájú kiscsaj, aki így próbál hírnevet szerezni magának, de nem.

-          Szerintem nagyon kevesen voltak, akik egyáltalán elhitték, hogy tényleg vagyok olyan őrült és fogom magam, elutazok Stockholmba.

-          És tényleg csak így egyik napról a másikra? – nézett rám csodálkozva és valami furcsa volt a tekintetében… mint amikor valaki egy olyan felfedezést tesz, ami döntő lehet az emberiség számára.

-          Bizony. – bólogattam mosolyogva – Az unalom és az eső nagy úr…

-          Hihetetlen vagy. Nem hiszem el, hogy mindarra tényleg képes voltál, amit leírtál… - vigyorgott – Csúcs!

-          Tudod Drew… Sokan nem hiszik el, hogy mire vagyok képes, mert nem is akarnak megismerni, hogy megtudják. Bár… még azoknak is tudok hatalmas meglepetéseket okozni, akik már ezer éve ismernek. – mosolyogtam.

Aranyos volt, ahogy lelkesedett a hülyeségeimért. Nem gondoltam volna, hogy majd ezt váltom ki bárkiből is. Igazából szívesen megosztottam volna az emberekkel, hogy ki is vagyok valójában, de nem akartam, hogy tényleg az legyen, mint amit Drew mondott, hogy eltiltanának azokról a helyekről, ahol Eric is ott van. Ezt nem csak a blog miatt nem szeretném, hanem magam miatt sem, mert azok után, ami a koncerten is volt, nagyon remélem, hogy még találkozunk a továbbiakban is. Mr. Tökéletes.

-          Kérdezhetek valamit? – nézett rám komolyan.

-          Eddig nem azt tetted?

-          Jó, ez igaz. – mosolygott.

-          Kérdezz persze. – mosolyogtam én is.

-          De őszintén! – mutatott rám, én pedig csak bólintottam egyet – Megbántad, hogy idejöttél?

-          Egy pillanatig sem! – vágtam rá azonnal - Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt, hogy képes voltam csak úgy idejönni.

-          Egy igazi kaland.

-          Pontosan. Egy igazi kaland. – ismételtem meg a szavait.

Igazából iszonyatosan jó volt valakivel így beszélgetni. Így, hogy itt van tőlem egy karnyújtásnyira és nem több száz kilométerrel odébbról ír az interneten keresztül. Imádtam Beckivel beszélgetni, de már nagyon hiányzott a közvetlen kontaktus az emberekkel és egy igazán most tűnt fel. Nem is gondoltam rá, hogy barátkozzam esetleg, mert annyira azzal voltam elfoglalva, hogy a blogra szerezzek információkat… de ennél is fontosabb volt, hogy Erickel találkozhassak. Nagy mázlim volt, hogy már az első adandó alkalommal belefutottam, majd utána is nagyon sűrűn láthattam. A koncertről meg már nem is beszélve. De ebből tudhatom, hogy neki is szemet szúrtam. Így nehezebb lesz kémkednem úgy érzem… Már csak az a kérdés, hogy most hogyan tovább. Itt van Drew, aki mostantól úgymond a segédem lesz és ezen túl rá is ügyelnem kell. De… majd figyel ő magára! Meg figyelünk egymásra… A lényeg, hogy meg kell majd beszélnünk minden eshetőséget és ki kell tervelnünk mindent pontosan, hogy le ne bukjunk.

Közben végeztünk a cukor és kalóriabomba édességeinkkel, és elindultunk kifelé.

-          Hazakísérhetlek?

-          Felőlem. – rántottam meg a vállam – Elvégre, már azon sem lennék meglepődve, ha tudnád hol lakom.

Erre csak ejtett egy cinkos mosolyt, ami arra adott jelet, hogy már tényleg tudja hol is hajtom álomra éjjelente a fejem.

-          Ki vagy te Drew Philips?

Erre körbe nézett, majd az ujjával mutatta, hogy hajoljak közelebb.

-          Nem árulhatom el, mert meg kéne, hogy öljelek. – súgta, mire elnevettem magam.

-          Drew, egy idióta vagy! – azt hiszem már most megkedveltem.

Igaz, hogy nem a legjobb módját választotta az ismerkedésnek, de akkor is. Ha már így alakult legalább nem leszünk ellenségek.

-          Tudod… elég gyakran használtad a nevem a mai este során, kakaós lány.

-          Igen. – helyeseltem – Hogy megjegyezzem, viszont, ha még egyszer azt mondod, hogy kakaós lány, nem állok jót magamért! – emeltem fel fenyegetőleg a mutatóujjam.

Erre csak rám nézett és nevetni kezdett. Azt hiszem ez egy jó barátság kezdete. Ritkán tudok első alkalommal idegenekkel társalogni. Kell egy kis idő mire feloldódom és így tudok bárkivel is kommunikálni, mint most Drewval, vagy éppen Beckivel.

-          Akkor megmondod nekem hogyan hívjalak? Melyik keresztnevedet szeretnéd, hogy használjam?

-          A Jenna tökéletesen megfelel.

-          Rendben van Jenna. – állt meg és körbenézett – Úgy látom meg is érkeztünk.

-          Meg. – álltam vele szembe – Nos. Örülök, hogy találkoztunk.

-          Én is. – mosolygott – Mikor láthatlak legközelebb?

-          Gondolom, mikor megbeszéljük, hogy mit alkotunk majd a turnén.

-          Igaz is.

Még jó ideig kint álltunk és beszélgettünk. Telefonszámot cseréltünk, majd megbeszéltünk még egy két apróságot. Mintha valami kémfilmben lennénk, és épp megbeszélném a társammal a következő titkos bevetés részleteit. Nagyon durva! Nem is gondoltam volna, hogy ez majd ennyire tetszeni fog… Eszembe se jutott soha, hogy bárkivel is dolgozhatnék, mert az nagy segítség lenne, erre beállított Drew. Talán ennek így kellett lennie és így lesz a legjobb…

Elköszöntünk, majd elindultam fölfelé és alig vártam, hogy elmesélhessem mi történt velem. Megengedte, hogy hírét adjam annak, hogy mostantól ketten dolgozunk az Eric projekten, de ő is név nélkül marad, akárcsak én. Vagyis én nem maradtam teljesen anélkül, de ez már mellékes. Becki pedig nem fogja elhinni nekem ezt az egészet!

A liftben álltam, mikor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám hívott így meglepődtem, mert nem nagyon szoktak olyan számról keresni, amit nem ismerek. Ráadásul a családon és néhány baráton kívül szinte senki sem szokott hívni.